Ötéves a Bábel fiai – tanulságok egy első regényről

„Első regényed csak egyszer lehet” – szokta mondani egy barátom, és bár banálisan hangozhat, nem az. Ő inkább a bemutatkozás és az első benyomás fontosságára szokta ezzel felhívni a figyelmet, és persze, fontos szempont ez is, de nekem valami egészen másért szokott ez eszembe jutni. Egy első regény rengeteg mindenből áll össze: a fiókban hagyott korábbi kéziratokból; a halomban gyűlő elutasításokból; a rengeteg kételyből, vajon van-e értelme ezt csinálni; egy nagy adag szerencséből, hogy jókor kerül-e jó szerkesztő kezébe a szöveg – és egy nagyon fontos döntés meghozatalából, amiről valamiért keveset beszélünk.

Tizenkilenc éves voltam, amikor elkezdtem dolgozni a Bábel fiain, huszonnégy, amikor számtalan újrakezdés, írástechnikai tanulás és átírás után megjelent. Előtte négy kéziratot dobtam ki. Ezeket, hála az égnek, sosem küldtem el kiadóknak, akkor is éreztem, hogy finoman szólva is zsengék, vagy inkább rettentő kínosak. A Bábelt vízválasztónak éreztem: az elsőnek, amivel szerkesztők szeme elé merek kerülni. Elsősorban a kíváncsiság hajtott, mire elég a kézirat, és ez a megjelenés utáni vágynál sokkal erősebben dolgozott bennem. Hozzáértőktől szerettem volna visszajelzést arra, hol tartok épp íróilag, mert ez az, amit kezdőként a legnehezebben tud megszerezni az ember.

Ez a legnehezebb része érzelmileg a folyamatnak. Ha lehetett volna, már a befejezése pillanatában rátettem volna egy mérlegre a szöveget, hogy azonnal megkapjam az értesítőt: „az objektív kézirat-értékelő bizottság ítéletének értelmében az ön által írt történet 57%-ban áll készen a publikálásra”, vagy valami ilyesmit. De éveken át várni az ítéletre, őrjítő. Főleg, hogy a legtöbb helyről sosem érkezik válasz, amiről lehetetlen eldönteni, azért történt-e, mert ki se nyitották a fájlt, vagy mert egy rakás szar. Főleg, mert ha olyan szerencsés vagy, hogy mégis kapsz véleményt, akkor azok még a szerkesztők részéről is lehetnek ellentmondásosak.

Ilyenkor jön el az a bizonyos döntés. A legnehezebb, ami az írói hozzáállást nagyban meghatározhatja. Ezért érzem kiemeltem fontosnak az első regényeket. A döntés, hogy mit teszel ebben a bizonytalan, ellentmondásos időszakban.

Illusztráció: Gályász Szonja

Kezdőként az ember rengeteg tanácsot kap, hogyan érheti el a publikációt. És itt most nem arra gondolok, hogyan javítson egy szövegen, miben fejlődjön, milyen gondok merülnek fel egy kézirattal, mert azok tényleg a legértékesebbek, és minden ilyenért hálás voltam. Én most ilyenekről beszélek: „ez egy bekategorizálhatatlan regény, ha meg akarsz jelenni, írj tiszta célcsoportnak”. „Írj férfiaknak.” „Írj nőknek.” „Írj kalandregényt.” „Írj sci-fit.” „Írj szelídebben.” „Írj véresebbet.” „Írj férfi álnéven.”

Biztosra veszem, hogy ezek jó szándékú tanácsok, de iszonyat veszélyesek: az ember előbb-utóbb kezdi úgy érezni, hogy a megjelenés lehetőségéért cserébe, nincs más választása, fel kell adnia önmagát. Ezek a tanácsok nem arról szólnak, hogyan legyen valaki jobb, hanem hogyan legyen valaki más. Engem ez nem kísértett meg igazán, az önkifejezés vágya mindig sokkal-sokkal erősebb volt bennem a publikálás utáni vágynál, és miközben ilyeneket mondtak nekem, már a nem kevésbé fura Horgonyhelyen dolgoztam. Úgy éreztem, ha feladom magam, az a megjelenés üres lenne, nem okozna igazi örömöt. (Persze sosem tudom meg, mi lett volna, ha tíz éven át próbálkozom hiába.) De szörnyű belegondolni, hányan kaphatnak hasonló javaslatokat, és hányan érezhetik úgy, muszáj változtatni magukon ahhoz, hogy megjelenhessenek.

Most komolyan? Írd azt, amit szeretnél. Amit annyira szeretnél, hogy nem bírsz tőle aludni. Amit annyira szeretnél, hogy ezen jár az eszed a munkahelyeden, ami miatt lelépsz a járdáról a pirosban. Amit iszonyatosan bánnál öreg korodban, ha félelemből vagy kishitűségből félretettél volna.

Írd meg azt a történetet. Kit érdekel a többi?

Persze, mondhatjátok, az igazán sikeres könyveknek populárisnak kell lenniük, ha valaki sok pénzt akar kaszálni, kompromisszumot kell hoznia, de ki kell ábrándítanom mindenkit: aki sok pénzt akar keresni, csináljon valami mást. Tanuljon meg programozni. Tőzsdézzen. Készítsen cuki kisállatos videókat. Vegyen lottót. Azért hangsúlyozom ezt ki, mert egy ennyire kicsi anyagi haszonnal kecsegtető időtöltésnél engem semmivel se tudnának rávenni, hogy feladjam benne önmagam. Az írás nagyrészt magányos tevékenység, évekig csak te vagy és a történet; hogy lehetne pont ennek az örömét kihúzni az egyenletből?

Ez a legfontosabb, amit a Bábel fiaiból megtanultam. Hogy szabad fura és nehezen skatulyákba illeszthető regénnyel kijönni. Hogy persze, sokan nem tudnak majd mit kezdeni vele, de lesznek olyanok, akik pont ezt keresik, és pont ezért fogják szeretni. Hogy nem kell megváltozni azért, hogy elfogadjanak. Ezt érzem a leglényegesebb döntésnek, és nemcsak az első, hanem a második, harmadik, sokadik regénynél is: megőrzöd-e az önazonosságodat akkor is, ha úgy érzed – helyesen vagy helytelenül – a környezet valami mást vár tőled.

Az író szívében pedig mindig különleges hely lesz azoknak az olvasóknak, akik először bizalmat szavaztak neki. Köszönöm Nektek, hogy minden hibája és elsőregénysége ellenére esélyt adtatok ennek a történetnek!:)

* * *

Köszönöm, hogy itt jártál!:) Ha érdekelnek hasonló tartalmak, megtalálsz Facebookon és Instagramon is.

Az eltűnt idő nyomában

amelyben az elmúlt hónapok eseményeiről esik szó.

Kicsit elhanyagoltam a blogolást, de itt az ősz, a macskák a radiátoron kuporognak, ideje életet lehelni a blogba is (és egyre sűrűbben elővenni a szövegszerkesztőt, hogy haladjak a regénnyel, ha már ennyit motoz a fejemben).

* * *

Rögtön a legfrissebbel kezdem. A Litera bemutatja sorozatban pályakezdő szerzőket mutatnak be a szakma elismert tagjai: Sirokai Mátyás költő írt rólam, én meg csak pirulni tudok; nagyon megtisztelő és nagyon köszönöm. :) Itt olvasható.
Egy interneten eddig nem olvasható részlet is kikerült mellé a Horgonyhelyből; spoilermentes földevést tartalmaz.

* * *

Néhány hete indult el a Mandiner SF oldal, amin kritikákat, híreket és érdekességeket találhattok a sci-fi és fantasy világából, az oldalsávban pedig más, zsánerrel foglalkozó oldalak friss tartalmaiból szemezgethettek. Az induláskor Fekete I. Alfonz készített velem egy interjút, ami leginkább egy jó hangulatú beszélgetés lett kezdetekről, avagy hogyan jutottam el a számítógépes játékoktól az írásig; miért nem szerettem sokáig olvasni; mik a vezérfonalak az eddigi regényeimben, és még irodalmi jengáztunk is.

A tervek szerint pedig a közeljövőben írok  az oldalra néhány könyvajánlót.

„Volt határa annak, hogy meddig tudod, vagy akarod feszegetni a társadalmi határokat a Horgonyhelyben?

Ha van határ, akkor az a befogadhatóság: a helyzetnek még ismerősnek kell lennie az olvasó számára, mégis mutasson valami mást. Ha teljesen elrugaszkodott lenne, a szereplők problémáit nehezebb lenne megérteni. Fontos, hogy azt érezze az olvasó, hogy köze van ehhez a történethez.”

A teljes interjú itt található.

* * *

Visszafejtve az elmúlt hetek fonalát Adri blogján készült egy másik interjú, ahol olyan félelmekről vallottam, minthogy milyen érzés fiatalon kiállni egy első regénnyel, vagy attól tartani, hogyan fér el vagy nem fér el az ember a szűkre szabott skatulyákban.

A teljes interjú itt található.

* * *

Szeptemberben startolt az Ekultura.hu beszélgetős estek sorozata az Örkény István könyvesboltban, ahol rögtön az elsőn Kleinheincz Csillával vendégeskedtünk. Szabó Dominik faggatott minket írásról, az epikus fantasyhez fűződő viszonyunkról, és az is kiderül, írnánk-e Csillával közös történetet. Ha valaki nem tudott eljönni, de kíváncsi a beszélgetésre, az egész felvétel megtekinthető. Részemről a szériatartozék izgulás-kéztördelés-meglepődés csomagot hoztam, de az izgalom ellenére nagyon jól éreztem magam: a közönség nemcsak a végén, hanem bármikor kérdezhetett, és szerencsére kérdezett is, amitől hirtelen otthonos és barátságos lett az egész. Köszönjük szépen. :)
A második est a történelmi regények körül forog majd október 14-én Benkő Lászlóval és Marcellus Mihállyal, részletek itt.

Magyar Könyvek Viadala

Zajlik az idei Magyar Könyvek Viadala. Tíz kategóriában lehet szavazni magyar szerzők tavaly megjelent könyveire, és nagy meglepetésemre „Az év elsőkönyves debütálása” kategóriában a Bábel fiai is a jelöltek között van. Az ötfős mezőny könyvesbloggerek szavazatai alapján alakult ki, akiknek ezúton is nagyon köszönöm, hogy gondoltak rám.:) Innentől él a közönségszavazás, mostantól közel egy hónapig bárki szavazhat az elsőkönyvesekre. Kakaskodás nélküli viadal ez, ahol számomra nem a helyezés a fontos, ellenben nagyon jó érzés, hogy akadtak olyan bloggerek és olvasók, akik elolvasták és kedvelték a Bábel fiait, ami egy évvel ezelőtt még csak az én fiókomban létezett. Köszönöm.:)

  

A többi kategóriát itt tudjátok megnézni:

Az év legszebb könyvborítója

Az év fordítója

Az év ismeretterjesztő könyve

Az év mesekönyve

Az év szépirodalmi könyve

Az év ifjúsági könyve

Az év szórakoztató könyve

Az év elsőkönyves debütálása

Az év írónője (március 25-től)

Az év írója (március 28-tól)

PopJak – Magyar fantasy

Jövő kedden, január 27-én a PopJak programsorozat keretében magyar fantasyről beszélgetünk Csurgó Csabával (Kukoricza) és Fekete I. Alfonzzal (kritikus, Próza Nostra), Sepsi László moderálásával. Remélhetőleg sikerül minél szélesebb merítésből minél több művet érintenünk, de a következő regényekről biztosan lesz szó, avagy íme a hivatalos kedvcsináló:

„Az elmúlt néhány évben számos alműfajjal gazdagodott a magyar fantasy-paletta. A kilencvenes évek szerepjáték-hagyományaitól (M.A.G.U.S.) elszakadva találunk urban fantasy-t (László Zoltán: Egyszervolt), young adult közönséget célzó variációkat népmesékre (Kleinheincz Csilla: Ólomerdő) és steampunkra (Lakatos István: Óraverzum) vagy éppen mágikus realizmussal megbolondított háborús regényt (Lőrinczy Judit: Ingókövek). A februári PopJakon Fekete I. Alfonzzal, Próza Nostra kritikusával, és a műfajban tavaly debütált két fiatal szerzővel Moskát Anitával (Bábel fiai), illetve Csurgó Csabával (Kukoricza) a fantasy hazai trendjeiről és persze saját munkáikról beszélgetünk.”

Mikor? 2015. január 27-én 19 órától

Hol? RS9 színház – 1075 Budapest, Rumbach Sebestyén u. 9

Facebook-esemény itt.

Minden érdeklődőt szeretettel várunk!:)

Kép: Szabó Imola Julianna

Év vége, év eleje, listák, tervek

amelyben csapongva mindenféléről szó esik.

Általában érzelmileg lassan élem meg a változásokat, mintha a jót és a rosszat is fokozatosan engedném közel magamhoz, hogy könnyebb legyen befogadni azt. Így van ez az év végi elmélkedésekkel is, valószínűleg február táján leszek telve az újévi erővel, hogy nagy elszántsággal új tervekbe fogjak (és az is biztos, hogy áprilisig minden hivatalos papírt elrontok a 2014-re dátumozással). De azt azért már most is látom, hogy sok munkával és élménnyel teli év van mögöttem, aminek bizonyos részletei még mindig épp ülepednek, de a levont tanulságokat igyekszem máris hasznosítani, hogyan lehetne idén jobban, kitartóbban, még inkább odafigyelve.

Az ilyenkor szokásos, szubjektív listázások engem is berántottak, az SFmagon összegyűjtöttük néhány idei meghatározó sci-fi és fantasy olvasmányunkat: én Card egy régebbi, önálló kötetes fantasy regényéről; egy szimbólumokkal átszőtt fantasy-western képregényről; és Valente új, sziporkázó Tündérföld-kötetéről meséltem. Itt pedig villámajánló formájában  Chuck Palahniukról, akit eddig is szerettem, de az idén kezembe akadt Fulladás az egyik kedvencem lett tőle: szexfüggők, polgárpukkasztás, de közben olyan erős benne a megváltáskeresés, hogy a zárás katarzisa még mindig borzongató. A listákra már nem fért fel, de karácsonykor elolvastam a Locke & Key képregény hat kötetét: az utolsó képkockáig profin megkomponált történet három testvérről, akik apjuk halálát egy mágikus kulcsokkal teli ódon házban próbálják feldolgozni.

Megtisztelő, és nagyon örültem neki, hogy mások listái közül néhányra a Bábel fiai is felfért. Elsőkönyvesként már azért is hálás vagyok, ha valaki ad egy esélyt egy új magyar fantasynek, így külön nagyszerű érzés, hogy az SFmag karácsonyi és év végi gyűjteményébe, a Próza Nostra tagjai közül többeknél, valamint Deszy, Liliane és Luca blogján is  említésre került az év olvasmányai között, én pedig szívből és hálásan köszönöm!:)

És mik az írói tervek erre az évre? Ha minden jól megy, a Könyvhétre megjelenik a második regényem, a Horgonyhely, így az év első fele szerkesztéssel, csiszolással meg jófajta izgalommal telik majd. Közben szeretném folytatni azt a regénycsírát, amin most dolgozom, és még munkacímen sem merem emlegetni, mert olyan illékonynak érzem a történetet ebben a szakaszban. A legnagyobb kihívás ebben számomra az, hogy az időmet jól osszam be (ha a macskák egyszer sikerrel járnak, és elrágják az internetkábelt, máris könnyebb lesz ez is). Vannak apróbb terveim – néhány novella vár a sorára, és a blogot is szeretném aktívabban használni –, aztán kiderül, mennyit tudok végül megvalósítani.

Kíváncsi vagyok, mit tartogat az év, én meg majd igyekszem aktívan megélni.:)

Írói kertészkedés és tervezés

Kemese Fanni dobta fel a blogján a kérdést: inkább kertész vagy építész típusú írónak tartjuk-e magunkat. Az előbbi elülteti a cselekmény vagy mondanivaló magvait, öntözi, kíváncsi, mi nő ki belőlük, majd jó sok gyomlálás és gallymetszés után jut el a végkifejletig. Kicsit talán még őt is meglepi, mit nevelt a kertjében. Az építész ezzel szemben mindent precízen átgondol előre, hogy aztán íráskor ezt a részletes alaprajzot használja. Keveset improvizál, csak szépen végiglépdel a tervén, ahogy egy mérnöki rajz alapján felépítenek egy házat. A két kategória határa nem éles, inkább valamilyen arányban keveredik a kettő az adott szerzőben.

Eredendően biztosan kertész vagyok. Szeretem szabadjára engedni a tudatalattimat, hagyom, hogy vezessen. Képes vagyok leírni úgy első mondatokat, egész fejezeteket, hogy kezdetben fogalmam sincs, miről szól majd a történet. A Bábel fiai első mondatánál („Arzén a bábeli torony árnyékában az apjára gondolt.”) sem tudtam, ki az a fura nevű fickó, miért fontos az apja, és mi a vihart keres a bábeli toronynál. Persze így lehetetlen sokáig haladni egy regénnyel. Óhatatlanul előjött a tervezgetés, de inkább csak homályos eseményeket láttam előre, nem pontosan kijelölt utakat. És ezek rendre fel is borultak: a regény felénél vettem észre, hogy a két szálon a két karakter gyökeresen másfelé tart, mint terveztem, tulajdonképpen helyet cseréltek. A skicc alapján a végjátékban pont ellentétes szerepet töltöttek volna be, de írás közben rájöttem, hogy a személyiségük és döntéseik másfelé viszik őket.

És kaptam egy burjánzó, átláthatatlan kertet, amelybe be sem lehetett lépni a sok gyomtól és tüskés ágtól. Itt pedig előjött belőlem az építész, aki már mérnöki szemmel kivág néhány fát, virágágyásokat ültet át a kert másik végébe, és úgy egyáltalán, megpróbál rendet tenni a teljes káoszban. Ezért írtam meg kétszer a regényt, egyszer kertészként, másodszor építészként. Ekkor már minden bekezdésről tudni akartam, kell-e az nekem, kikapcsoltam a tudatalattit, és racionális szemmel néztem a szövegre. Ez kétségkívül hosszas és sok kávét igénylő dupla munka.

Mivel a Bábel fiai után még egy – jelenleg Horgonyhely munkacímű – kéziratnál elkövettem a „megír, újratervez, egész regényt kidob, másodszor is megír”-féle hurkot, ezért most, harmadik alkalommal nagyon óvatosan fogok neki egy szövegnek (amiről még korai bármit is mondanom, csak létezik). Beláttam, hogy szükségem lesz egy tervrajzra, és most először leírtam minden jelenetet, minden ívet előre. Még a kulcsmondatokat is tudom, és alig várom, hogy eljussak odáig. Azt reméltem, így minden olajozottan megy majd, és elkerülöm a zsákutcákat, amelyekbe korábban belefutottam.

Mégis csak döcögök. Hiába látom kristálytisztán a bejárandó utat, hiába írtam tele egy fél füzetet a világról és a karakterekről szóló jegyzetekkel, a túltervezés egyelőre megöli a lendületet. Nem magabiztos lettem a tervrajztól, hanem görcsös. Hiába módosíthatnék rajta bármikor, mégis letapasztotta a szabad gondolatáramlást, korlátozza az új ötleteket, mert akaratlanul is a vázlat sémájához próbálom igazítani azokat. Így épp ott tartok, hogy kénytelen vagyok a bennem élő mérnököt kicsit rendre utasítani, összefirkálni a terveit, és elültetni néhány magot, amelyből ki tudja, mi hajt majd ki.

Kép innen.

Eljutni az elsőig

Selejtet gyártani kitartóan tudok. Mindig is könnyedén dobtam ki egész fejezeteket, amik apránként egész regénnyi szövegekké dagadtak, mert rossz résztől megszabadulni nem veszteség, hanem felszabadulás. A hatásfokom mondjuk emiatt nem túl magas: sokkal több a használhatatlan szövegem, mint a felhasznált. Ha betűkről van szó, őrülten pazarolok.

A Bábel fiai előtt több selejt-kéziratot írtam. Természetesen rögtön trilógiával kezdtem, a két befejezett rész két féltégla nagyságú könyvet kitett volna, és mind a fantasy közhelyek mintapéldája lehetne. Igen, meg kellett menteni a világot benne. Igen, varázstárgyak, tűzlabdák, démonok szerepeltek benne, és a történet egy közepes nehézségű számítógépes játék sztorijára hasonlíthatott. Egyetlen érdekesség talán a főhős személye: sorsa szerint le kellett volna győznie a gonosz varázslónőt, ő azonban inkább alkut kötött vele, és mindenkinek azt hazudták, a nő halott, pedig csak visszavonult egészen más terveket szövögetni.

                               

Nem érdekelt, mennyire rossz a szöveg vagy a történet. Elvarázsolt, hogy végtelen mennyiségű fehér lapot pötyöghetek tele betűkkel, és ez a korlátlan szabadság részegítő volt. Zabolázhatatlanul írtam, az egyik karácsonyi szünetben begépeltem egy fél regényt, majd többé rá sem néztem – inkább volt ez pótcselekvés, mint igazi írás. Korlátlanul mesélhettem, de éreztem, hogy ezek magamnak szánt történetek. Nem is mutattam meg őket soha senkinek.

A trilógia után két félbehagyott regény következett, majd két év jóformán írásmentes időszak, és csak ezután kezdtem el a Bábel fiait. Több millió leütésnek ki kellett hullnia belőlem, hogy megszűnjön az a „mindenáron minél többet írnom kell” viszketés. Már nem azért szerettem volna írni, hogy azt a sok zavaróan fehér felületet összefirkáljam, hanem mert végre el szerettem volna mondani valamit. Végre komolyan akartam venni egy történetet, az első igazit. Elég időt akartam rászánni, annyiszor akartam átírni, amennyiszer csak kell – utána sem tudnék számolni, hányszor eresztettem rá a házi buldózert. Rengetegszer elvesztem a karakterek és történetszálak között, ezért rengetegszer kellett visszafejtenem a szöveget, hogy megtaláljam a mondanivaló fonalát. De meg akartam találni, és ez a késztetés mindennél erősebb volt.

Hiába írtam előtte több millió leütést, mégis azt érzem, hogy ez az első kéziratom. Nem azért, mert végül megjelenhetett – ha a fiókban marad, mint sokáig számítottam rá, akkor is így érezném –, hanem azért, mert ez az első becsületes szándékkal megírt történetem. A két év csend kellett hozzá, hogy megváltozzon a hozzáállásom, és ezért örültem, amikor a sok újraírás között kallódva végül mégis be tudtam fejezni a Bábel fiait; sorszámilag ugyan az ötödik kéziratot, de valódiból az elsőt.

Párhuzamos hangulatok

Menthetetlenül vizuális vagyok, régi dolgokat is le tudnék rajzolni emlékezetből – feltéve, ha a pálcikaembernél bonyolultabb formák nem fognának ki rajtam. Írás előtt-közben-után is szívesen nézegetek képeket, nem egy az egyben elcsípett inspirációért, hanem csak a hangulatukért.
Összeállítottam egy-egy válogatást a regény két szálához, hátha elkapnak belőlük valamit. Nyomokban sivatagot és tornyot tartalmaz.

Forrás: 1/2/3/4/5/6 és 1/2/3/4/5/6

A Bábel fiai születéséről és más mesék

A megjelenés előtt a Gabo SFF blogon néhány vendégbejegyzésben meséltem kicsit a regényről és magamról. Mielőtt új témákba kapnék bele, összegyűjtöttem itt egy csokorba ezeket a posztokat.

*

A Bábel fiai születéséről – amelyben kiderül, hogyan lett az ötletből kézirat, és mi vonzott annyira a bábeli legendában.

„A legtöbb ószövetségi büntetéskor Isten mindig kiválaszt néhány igaz embert, akik megmenekülhetnek. Az özönvíz megkíméli Noét és családját, Szodoma Lót és gyermekei nélkül pusztul el. Bábelben nincsenek kiszemelt kevesek, akiket példaképként lehetne állítani az utókornak, és ez nagyon is passzolt a terveim közé. Olyan történetet ígért, amelyről kezdettől fogva tudni lehet, hogy nem végződhet jól, és amelyben nincsenek sem makulátlan emberek, sem hősök.”

*

Valláskritika a Bábel fiaiban – amelyben egy fiktív vallás keletkezéséről esik szó, ahol az egyház nem más, mint a hatalom megtartásának eszköze.

„Ki akartam tolni a határt, kíváncsi voltam, meddig lehet elmenni egy kitalált egyház mögé bújva. Mi az, ami egyébként elborzasztó, de Isten nevében mégis szemrebbenés nélkül véghezvihető. Mennyit tűr el egy hívő a vallás miatt – legyen az vér, gyilkosság és áldozat, látható magasabb cél nélküli szenvedés. És hol van az a pont, ahol felteszi a kérdést: talán mindez nem Isten akarata, hanem egyetlen emberé.”

*

Miért fantasy? – amelyben a fantasy-olvasás nemcsak menekülés a valóság elől, hanem a valóság megértésének eszköze is lehet.

„Ha „normális” ismerőseim véletlenül megtudják, hogy szeretek fantasyt olvasni, udvarias-riadt arckifejezéssel próbálják tettetni, hogy ezt meg sem hallották. Úgy tekintenek rám, mint egy nagyra nőtt kisgyerekre, akinek óvodában nem olvastak fel elég mesét, és most sárkányos történetekkel teszi túl magát ezen a traumán. Egy bizonyos életkor után a fantázia kínossá válik: egy gyereknek dicséret, ha „élénk a fantáziája”, egy felnőttnél a „fantáziálás” már megmosolyogtató, vagy egyenesen káros, hiszen addig sem pénzt keres vagy családot alapít. Olvass inkább igazi dolgokról, javasolják.”

*

Könyvek minden mennyiségben – amelyben kiderül, hogyan lett az olvasáskerülő lányból betűfüggő, és melyik regény varázsolta el először és véglegesen.

„Gyerekkoromban nem szerettem olvasni. Persze olvastam, épp elég ajándékkönyv hullott az ölembe, amik – ha már ott álltak a polcon – előbb-utóbb sorra kerültek, de nagyon ritkán élveztem ezeket a történeteket. A felütésüket még szerettem, de egy idő után már láttam, mire futnak ki: az árva kutyák szerető gazdára lelnek, a csúfolt kislányok kiállnak magukért, a gyávák bizonyítják bátorságukat. Valószínűleg rossz könyveket kaptam, de akkor azt láttam, hogy minden regény túl biztonságos. Életidegen, szirupos, nincs feszültég, hogy én ezekért a szereplőkért szorítsak, úgyis épségben lesznek.”

Kép forrása: Jean Thomassen