Az ószövetségi történetek brutalitása

Minél többször hallunk egy történetet, annál megszokottabbá válik, az ószövetségieket pláne mindenki ismeri. „És akkor Káin megölte Ábelt” – mennyivel könnyedebben, ismerősen hangzik, mint az: „A Wekerletelepen egy gimnazista fiú előre megfontolt szándékkal meggyilkolta öccsét, mivel az magasabb átlagot ért el az év végi bizonyítványában.”

Pedig az ószövetségi történekkel bőven ki lehetne tölteni egy híradó gerincborzongató rovatát, ahol a „brutális kegyetlenséggel” szavak szoktak szerepelni. Testvérei megverték, kútba hajították, majd eladták; apját átverve kicsalta az elsőszülötti jogot; szeretője levágta haját és elárulta; agyonverték; megkövezték. És persze Isten is sokszor haragvó istenként viselkedik, egész városok néptelenednek el a büntetései miatt, de brutális események alatt most nem erre gondolok, hanem az ember ember ellen elkövetett tetteire, az emberi erőszakra. Amit nem lehet másra fogni, és az égre mutogatni.

Mindig is foglalkoztatott ezeknek a történeteknek a háttere, a mögöttük húzódó emberi sorsok. Persze nem ez lenne a lényegük, magát a „cselekményt” nézni felszínes értelmezés, de gyerekként, először hallva a példázatokat még nagyon is számított a történet. Ha egy pillanatra figyelmen kívül hagyjuk Ábrahám és Izsák esetében az Istenbe vetett hit hangsúlyozását vagy a példázat-jelleget, akkor marad egy igazán kegyetlen alak, aki képes lenne a fiának magyarázat nélkül elvágni torkát. Hatévesen az iskolában csak a döbbenetet tapasztaltuk, hogy léteznek szülők, akik bármilyen okból is, de végeznének a gyerekükkel. Az osztálytársakkal a szünetben beszélgetve még az is felmerült bennünk, vajon ha a mi szülőnkhöz szólna Isten, neki is ez lenne-e a kötelessége.

Belegondolva, ez az egyszerű példának felhozott történet jobban bennem maradhatott, mint hittem, és a tudatalattim nagyon is beleszőtte a regény szövetébe.

Nem hiszem, hogy az Ószövetségben több erőszak lenne, mint a valóságban, mindkettő épp elég brutális. Amitől egyik-másik történet számomra mégis döbbenetessé válik, az a benne lévő lukak miatt lehet: a szereplők már csupán példázatként értelmezhetőek, hús-vér valójukban nem. Mert hiába hallottunk róluk annyiszor, hogy régi ismerősöknek tűnhetnének, valójában igen kevés derül ki. Nem lehet tudni, milyen emberek voltak, mire vágytak, mitől féltek, mivel a szűkszavú források esélyt sem adnak rá, hogy megismerjük őket. Nem ők kerülnek előtérbe, csak az üzenet. Persze Káin vagy József testvéreinek tette nem válna elfogadhatóvá, de talán feldolgozhatóbbá igen, ha megérthetnénk a cselekedeteik mozgatórugóit. És azt hiszem, ez az, ami mindig érdekel és foglalkoztat: megérteni a tettek miértjét.

Festmény: Caravaggio

A Bábel fiai születéséről és más mesék

A megjelenés előtt a Gabo SFF blogon néhány vendégbejegyzésben meséltem kicsit a regényről és magamról. Mielőtt új témákba kapnék bele, összegyűjtöttem itt egy csokorba ezeket a posztokat.

*

A Bábel fiai születéséről – amelyben kiderül, hogyan lett az ötletből kézirat, és mi vonzott annyira a bábeli legendában.

„A legtöbb ószövetségi büntetéskor Isten mindig kiválaszt néhány igaz embert, akik megmenekülhetnek. Az özönvíz megkíméli Noét és családját, Szodoma Lót és gyermekei nélkül pusztul el. Bábelben nincsenek kiszemelt kevesek, akiket példaképként lehetne állítani az utókornak, és ez nagyon is passzolt a terveim közé. Olyan történetet ígért, amelyről kezdettől fogva tudni lehet, hogy nem végződhet jól, és amelyben nincsenek sem makulátlan emberek, sem hősök.”

*

Valláskritika a Bábel fiaiban – amelyben egy fiktív vallás keletkezéséről esik szó, ahol az egyház nem más, mint a hatalom megtartásának eszköze.

„Ki akartam tolni a határt, kíváncsi voltam, meddig lehet elmenni egy kitalált egyház mögé bújva. Mi az, ami egyébként elborzasztó, de Isten nevében mégis szemrebbenés nélkül véghezvihető. Mennyit tűr el egy hívő a vallás miatt – legyen az vér, gyilkosság és áldozat, látható magasabb cél nélküli szenvedés. És hol van az a pont, ahol felteszi a kérdést: talán mindez nem Isten akarata, hanem egyetlen emberé.”

*

Miért fantasy? – amelyben a fantasy-olvasás nemcsak menekülés a valóság elől, hanem a valóság megértésének eszköze is lehet.

„Ha „normális” ismerőseim véletlenül megtudják, hogy szeretek fantasyt olvasni, udvarias-riadt arckifejezéssel próbálják tettetni, hogy ezt meg sem hallották. Úgy tekintenek rám, mint egy nagyra nőtt kisgyerekre, akinek óvodában nem olvastak fel elég mesét, és most sárkányos történetekkel teszi túl magát ezen a traumán. Egy bizonyos életkor után a fantázia kínossá válik: egy gyereknek dicséret, ha „élénk a fantáziája”, egy felnőttnél a „fantáziálás” már megmosolyogtató, vagy egyenesen káros, hiszen addig sem pénzt keres vagy családot alapít. Olvass inkább igazi dolgokról, javasolják.”

*

Könyvek minden mennyiségben – amelyben kiderül, hogyan lett az olvasáskerülő lányból betűfüggő, és melyik regény varázsolta el először és véglegesen.

„Gyerekkoromban nem szerettem olvasni. Persze olvastam, épp elég ajándékkönyv hullott az ölembe, amik – ha már ott álltak a polcon – előbb-utóbb sorra kerültek, de nagyon ritkán élveztem ezeket a történeteket. A felütésüket még szerettem, de egy idő után már láttam, mire futnak ki: az árva kutyák szerető gazdára lelnek, a csúfolt kislányok kiállnak magukért, a gyávák bizonyítják bátorságukat. Valószínűleg rossz könyveket kaptam, de akkor azt láttam, hogy minden regény túl biztonságos. Életidegen, szirupos, nincs feszültég, hogy én ezekért a szereplőkért szorítsak, úgyis épségben lesznek.”

Kép forrása: Jean Thomassen