Az év legjobbjai 2020 – A nászajándék medve és a spirálfüggőség

Könyvek

Évek óta nem tudok olvasni rendesen. Vagy a regényírás hajrája, vagy munka, vagy bármi miatt, nem tudok addig koncentrálni, hogy végigrágjam magam 600+ oldalas könyveken, vagy sorozatokon, vagy olyanokon, amiket „csak úgy” olvasnék. Idén a tavaszi karantén alatt rám szakadt kényszeridőben volt pár hét, amikor nem csináltam semmi mást, csak ezeket a folyton halogatott könyveket daráltam – teljesen belefeledkezve, tét nélkül, mint utoljára mondjuk a gimiben, és hihetetlenül jó volt.

Amúgy se szoktam törekedni az év végi listák objektivitására, nincsenek rajta „muszáj” címek, és az se érdekel, hogy a többségük nem idei könyv. Egyetlen szempontom volt: ezek a könyvek kapcsoltak ki annyira, hogy még a tetves covidot is elfelejtettem.

Az évet Ali Smith-szel indítottam: a Hogy lehetnél mindkettő borzasztó izgalmas szöveg egy középkori festőről és az anyját gyászoló, kamasz George-ról, akikben több a közös, mint elsőre hinnénk. A kötet a világon mindenhol két változatban jelenik meg, az egyik a festő, a másik George történetével kezdődik, és hogy melyiket kapod kézhez, és így hogyan értelmezed a történéseket, csak a véletlenen múlik.

Az ehető nő meglepett, hiába imádom Atwoodot, egy első regénytől tartottam. Pedig már itt is megjelennek a számára fontos témák és az érzékenysége, ahogy egy házasságra készülő fiatal nő az utolsó eszközzel próbál lázadni a társadalmi nyomás ellen. Az evésről és ételekről szóló leírásokat nem győztem újraolvasni.

A Nix a karantén közepén talált meg, és nekem ez a tipikus elveszős-szórakoztató könyv: imádtam bolyongani ebben a több síkon futó, néhol szószátyár, de nagyon mesélős sztoriban diáklázadásról, kisiklott életről, tönkrement kapcsolatokról, és magáról a nix-ről, a ló képében megjelenő szellemről, amely megbabonáz, majd a szakadékba nyargal veled. Van benne egy fejezet egy gamer szemszögéből, ami már önmagában műalkotás.

Az Uzumaki miatt ezer éve rágja a fülemet B., hogy olvassam már el, de addig fokozta az elvárásaimat, hogy alig mertem belekezdeni. Pedig a fiktív japán kisváros, amelynek lakói belecsavarodnak a spirál vonzásába, a legeredetibb és legbetegebb horror, amivel találkoztam. A vizuális megoldásai mai napig kísértenek.

A Piranesi számomra az év fantasyje. Érzékeny, eredeti és szörnyen bátor: egy naiv, de tudományos érdeklődésű, sérülésekkel küzdő főszereplő története a végtelen csarnokokból álló világban, amelyből bármely Clarke-nál rosszabb író trilógiát kerekített volna, ő viszont csodálatosan tömörre kerekítette. Sokszor ajánlottam már, itt pl. spoilermentesen beszéltük ki Molnár Bertával és Gaborják Ádámmal az online ViTa keretében.

Az Amit sohasem mondtam el váratlanul megérintett, nem számított rá, hogy ennyire tetszeni fog. Szeretem az ilyen mikrotörténeteket, belelátni egy látszólag működő, de a mélyben rengeteg sérelmet hordozó amerikai-kínai családba, amit Celeste Ng érzékenyen, minden rezdülésre figyelve mesélt el. (Ezen felbuzdulva rögtön megrendeltem a második könyvét, a Kis tüzek mindenüttet, és tudom, hogy sokan szeretik ezt is, de ha lenne év csalódása kategóriám, azt biztosan ennek ítélném.)

Az év utolsó külvilágkizárós olvasmánya a Vezércsel volt: olyan jó volt elmerülni Beth fejében, aki egyszerre sakkzseni, kívülálló, alkoholista és nyugtatófüggő, én meg odavagyok az ennyire nem tipikus női főhősökért. És sosem hittem volna, hogy izgalmasan le lehet írni sakkmeccseket, amikor csak emberek tologatnak bábukat, majd fél órát gondolkoznak, de az Év akciója-díjat ezeknek a mérkőzéseknek osztanám ki, nem az időcsavaros Tenetnek.

Sorozatok

Szokott lenni filmes kategóriám, de most kihagyom, mert alig láttam idén filmeket. Mozik híján is lett volna mit bepótolnom (az Egy napot pl idén néztem meg, és nagyon szerettem), de annyira rácsúsztunk a friss Netflix- és HBO-előfizetésünkre, hogy sorozatokat daráltunk orrvérzésig.

Valamikor már év közben áradoztam a Successionről, és ki is akadtak rajta sokan, hogy vagyok képes élvezni a teljesen szétesett Roy-család genyóságait, de semmit nem várok jobban, mint a harmadik évadot ehhez a csodához:

„Kendall, aki tönkretette a házasságát a drogproblémáival (nem oké összekokózni a gyerek tabletjét, ugye?) kétségbeesetten küzd apja figyelméért; Connor életében nem dolgozott semmit, de szívesen lenne az USA elnöke, és egy luxusprostinak fizet, hogy vele éljen; Shioban a legélesebb eszű, aki a családi bizniszen kívül is tudott karriert építeni, de talán a legridegebb is, a vőlegényével pedig bármikor feltörölné a padlót; míg Roman, nos, Roman egy potyautas, egy mindenen és mindenkin élősködő kullancs, aki elvek nélkül csapódik arra, amerre épp érdeke kívánja, de közben azért nagyon is jól tudja, hogy ez az egész egy családi bohózat. Nem tudom, mit árul el ez rólam, de a végtelenségig tudnám nézni, ahogy gyötrik egymást és saját magukat. Ritkán látni valamit, ami ennyire nem akar küzdeni a néző szimpátiájáért, és mégis ennyire könnyedén, szinte csettintésre képes elérni, miközben ennyire szórakoztató.”

Bővebben itt írtam róla.

A másik kedvencem az Unorthodox volt. Egyébként is vonzódom a zárt vallásos csoportokról szóló sztorikhoz, a haszid közösségről pedig túl keveset tudtam előtte: nem hiszem, hogy létezik nagyobb bátorság kiszakadni úgy, hogy nem ismersz a külvilágból szinte semmit, hogy ez tűnik az egyetlen biztonságos helynek. A könyvet is rögtön megvettem, de halogattam még, hogy ne folyjon össze túlságosan a sorozattal (aminek a Berlin-szálát hozzáírták a készítők).

Idén csúsztunk rá a Mr. Robotra is, hogy szélsebesen ledaráljuk az összes részt (ne röhögjetek ki, de mindig azt hittem, hogy ez egy robotos sztori, nem egy „elcseszett hekkeres”), ahogy a Vezércsel feldolgozását is szerettem a lenyűgöző Anya-Taylor Joy-jal. Ha már elcseszett főhősök, egy barátom ajánlotta a The Knicket, ami a „századfordulós Vészhelyzet”, és könyörgöm, ne vacsorázzatok előtte, hacsak nem bírja a gyomrotok, hogy az orr nélküli nőnek úgy plasztikáznak újat, hogy a felkarja bőrét hozzáöltik, és hónapokig az arcához varrt karral kell járkálnia. Kevésbé megbotránkoztatónak a Criminal (UK) sorozatot ajánlanám: egyetlen kihallgatószoba, minden részben új ügy, remekül megírt dialógusok és feszültség a detektívtükör két oldalán.

Valamint breaking news: mégis van humorérzékem! Év elején a Sex Education és a Fleabag is bejött, pedig soha nem nézek semmit, ami kicsit is vicces, nem találtam olyat, ami szórakoztatna. Erre most egymás után kettőt is: mindkettőben nagyon bénázó, de nagyon emberi karakterek szerepelnek, Fleabag cinikus feketehumora pedig az én kérges lelkemnek is telitalálat. És ha már felültem erre a vonatra, imádtam a The Great sorozatot Elle Fanninggel és Nicolas Houlttal, ahol az egy kicsit sem történelmű orosz cári udvarban vacsorakor legyőzött katonák szemét nyomják ki a tányérra, fiatal lányok pedig medvét kapnak nászajándékba.

A tavalyi kedvenceimet itt találjátok, szerdán pedig érkezem a szokásos személyes évértékelővel.

* * *

Köszönöm, hogy itt jártál! Ha érdekelnek hasonló tartalmak, megtalálsz Facebookon és Instagramon is.

2019 legvadabb, legmeghatóbb, legokosabb legleglegjei - könyvek, képregények, filmek, sorozatok

Könyvek

A tavalyi gyalázatosan keveset olvasós év után idén kicsit magamra találtam, bár még mindig nem mertem igazán hosszú könyvekbe belefogni, féltem, hogy valahol félúton elfogy a lendületem. Annyira ritkaságnak számított, hogy úgy igazán bele tudok feledkezni egy szövegbe anélkül, hogy elkezdene kattogni az agyam az élet szarságain, hogy szigorúan félretettem mindent, ami épp nem feküdt annyira. Szóval helló, félbehagyott könyvek éve.

Amik viszont tetszettek, azok nagyon. A Cameron Post rossz nevelése a legmegrázóbb közülük, mert nem tudok elvonatkoztatni tőle, hogy ezek a homoszexuális fiataloknak fenntartott átnevelőiskolák tényleg léteznek, és hány embert próbálnak megnyomorítani az identitásukat taposva. Minden szülőnek a kezébe adnám, aki valamiért elfelejtette már, őt hogyan csorbították a szüleik vagy az iskola a szeretetük nevében. A Mélybe ránt a lápvilág a csodálatos Minden szív kaput nyit még csodálatosabb folytatása, pedig én nem szeretem az utólag írt előzménytörténeteket, mert gyakran lenyúzottbőr-szaguk van. Hát itt nem: gyönyörűen megírt történet két ikerlányról, akiket a szüleik rosszul szerettek, és akik csak egy sötét és mágikus világban találhattak önmagukra.

Karin Tidbeckért az Amatka óta rajongok (a neten fellelhető, ingyenesen elérhető novelláit is érdemes elolvasni!), úgyhogy hihetetlen megtiszteltetés volt, hogy a Rénszarvas-hegy és más történetek a peremlétről c. novelláskötetének én írhattam a borítójára ajánlót. És egész évben utána nem olvastam semmit, ami ekkora agyrobbanást okozott volna a friss és bizarr ötleteivel, a biztos kezű stílussal.

A szigetet már ajánlottam ebben a bejegyzésben, de itt a helye az év végi legjobbak közt is. Izlandi disztópiával nehéz nálam mellélőni, főleg ha ennyire pontosan ábrázol társadalmi folyamatokat, elemi emberi reakciókat, ami után kinézel az ablakon, és hálát adsz, hogy még nem, hogy még tehetsz valamit mindezek ellen. És ha már disztópia, A szolgálólány meséjének folytatása, a Testamentumok lett az év végi örömolvasmányom, amiből úgy csúszott le hatszáz oldal, hogy észre se vettem. És bár a második felében a cselekmény mozgatórugóinak logikája sok helyen bicsaklik, Atwood még mindig csodálatosan ír és ábrázol emberi sorsokat Gileádban.

Amit még szívesen ajánlok: A Nap magja - finn weird genderdisztópia, amiben a főhősnő már az első oldalon csilipaprikát dug a vaginájába; Hajnal - Octavia Butler végre magyarul, és hiába telt el az idő, cseppet sem poros ez az emberséggel foglalkozó, idegenekről szóló sci-fi.

Képregények

Amennyi képregényt vásároltam idén, ahhoz képest keveset olvastam el, és hiába vártam mindennél jobban a Wicked and the Divine lezárását, még mindig nem mertem az utolsó három kötetet elolvasni, annyira nem akarom elengedni ezt a sorozatot. Az év elején viszont két klasszikus mindent vitt: a Mausról tudtam, hogy fájdalmas lesz, és ennek megfelelően ki is bőgtem a szememet rajta, mert hiába egerek a főszereplői, a legemberibben meséli a legembertelenebb történelmi szörnyűséget. A V mint vérbosszút pedig ajánlottam már a Próza Nostra az év végi körkérdésén: meglepett, mennyire összetett, sok dimenzióval dolgozó képregény, mert bár Alan Moore-ban megbíztam, az évekkel ezelőtt látott felszínes, közhelyekké butított filmadaptáció nem hozta meg a kedvemet a sztorihoz.

A másik nagy idei szerelmem a Monstress volt, amit már régebben is olvastam, de most, hogy kiadta a Fumax, Kleinheincz Csilla lefordította, én pedig megszerkesztettem, újra elveszhettem a grafikáiban, ahol a sokfarkú macskák és a rókakislány cukisága megfér a literszámra kiontott vérrel. Jelenleg számomra ez az egyik vizuálisan legcsodálatosabb futó képregény-sorozat.

Filmek

Tavaly nem is volt külön filmes kategóriám! Idén meg azon töprengek, ragaszkodnom kellene-e ahhoz az önmagamnak felállított szabályhoz, hogy maximum ötöt ajánljak?

A kedvenc számomra megmentette a tavalyi béna Oscar-szezont, bár én már a rendező egyik előző filmjét, a Lobstert is rajongásig szerettem (abban egy általa választott állattá változtatnak minden szinglit, aki az erre a célra kijelölt hotelben képtelen párt találni magának megadott időn belül). Itt viszont középpontban az udvari intrika, remek karakterek, fura jelenetek és párbeszédek, meg rengeteg nyúl, akik nagyon fontosak ám, és mindezt csodálatos színészi alakításokkal. Hasonlóan weird jelenetek akadnak az Élősködőkben, amit szintén azért néztem meg, mert a rendező előző filmjei (Snowpiercer, Okja) annyira különlegesek voltak, hogy nem bírtam elmenni mellettük. És ami még azokban "hm, fura, oké", itt végre tökéletesen simul össze a sztorival, a szereplőkkel és a mondanivalóval, végre kibontja az előző két filmben is megpendített társadalmi osztályok közti különbségeket. Avagy a félszuterénben élő szélhámos család beférkőzik egy gazdag család otthonába, de a titkok és frusztrációk előbb-utóbb felszínre törnek.

Ennyi harsány és bizarr film után szinte felüdülés a Házassági történet, ami egyszerűen, a maga hétköznapiságában meséli el, hogyan válik el két intelligens ember, akik valaha szerették egymást. Nem nagy sztori, ugye? Pedig ennyi intimitást, ennyi valóságosságot rég láttam filmen, és mesterien csinálja meg, hogy bár mindketten követtek el jóvátehetetlen hibákat, a néző mindkettőjükkel együtt tudjon érezni, és végül megsirassa ezt a kapcsolatot.

Zsánerfilmekből idén nálam a Joker mindent vitt: ő az a képregény-gonosz, aki mindig is a legjobban érdekelt, és féltem, hogy egy ennyire valóságos háttér majd elveszi a varázsát. Hát, nem így történt. Ebben a filmben ő nem képregényfigura, hanem hús-vér ember, akinek minden fájdalma és megpróbáltatása dacára sem válnak a tettei helyessé, de a motiváció megérthetővé igen. A világítótorony pedig a maga fekete-fehér művészhorror stílusával a komfortzónám közepére talált: egy világtól elzárt zátonysziget, két egymással viaskodó, nehéz természetű toronyőr, sirályok (!), és egy mitologikus, zsigerileg ható, végig feszült történet, amelyet bármikor újranéznék.

Amit még szívesen ajánlok: FOMO - hitelesen beszél kamaszokról, fontos film; A két pápa - kicsit persze elfogult meg szirupos, de nagyon jó nézni.

Sorozatok

A Csernobil dicsőítése behúzta nálam a kéziféket, hogy na, nekem ez tuti nem fog ennyire tetszeni. És mégis ennyire tetszett. Azon kívül, hogy gyomorgörcsösen remekül meséli el emberi sorsokon keresztül a történetet, rengeteg kérdést felvet a hatalom felelősségéről, és ezek nem is csak a '80-as évekről szólnak, hanem a jelenről is. Ahogy a Years & years is a jelenről beszél, csak a jövőn keresztül: amerre haladunk és amilyen döntéseket hozunk, amilyen politikusokat választunk meg, olyan jövőre számíthatunk. A britek leforgatták nekünk, hogy okos döntésekkel megélnünk már ne kelljen.

Ha van olyan képregény, amihez nem akartam folytatást, az tuti a Watchmen. Ha csak egy képregényt menthetnék ki a világmindenség lángoló képregény-könyvtárából, ez lenne az, ezért biztos voltam benne, hogy nem lehet hozzátenni semmit. Pedig bízhattam volna a Leftovers után Lindelofban: okosan, karakterekre fókuszáltan mesél egy olyan világban, aminek a múltja valaha a képregények Watchmenje volt, de a jelene új, releváns problémákkal teli.

Ha már fent említettem a FOMO-t, az Eufória annak amerikai nagytestvére. Komolyan veszi a kamaszok problémáit, beszél útkeresésről, drogokról, szülőkkel való gondokról úgy, hogy egy korabeli se érezze hamisnak, és a felnőttek se kezdjenek el "ezek a mai fiatalokozni". És közben gyönyörű. És hogy egy horror is ideférjen: a Hill house szelleme szuper karakterekkel elmesélt családi dráma, amiben mellékesen megfér egy kísértetház is, csak hogy az emberi problémákat felszínre hozza. Azért az egyik epizód után felriadtam a rémálmokra éjszaka.

Az év csalódása a Trónok harca, bővebben és spoileresen itt írtam róla.

Coming soon: holnap pedig a szokásos személyes visszatekintő jön a blogomon, maradjanak velünk. szerk: azóta meg is érkezett.

* * *

Köszönöm, hogy itt jártál!:) Ha érdekelnek hasonló tartalmak, megtalálsz Facebookon és Instagramon is.

Mi a fene történt Westeroson? – A Trónok harcáról spoileresen

Figyelem! A teljes írás spoileres a Trónok harca befejezésére.

Sosem az érdekelt igazán, ki ül majd a baromi kényelmetlen Vastrónra. Nekem nem a lezárás számít, hanem maga az út, az odáig vezető döntések és változások sora, és ha ez működik, egy esetlen véget is megbocsátok. Bármikor feláldoznék egy egész részes csatát egyetlen jó párbeszédért vagy őszinte karakterpillanatért – engem könnyű lenyűgözni.

Ezért vagyok mérhetetlenül dühös a Trónok harcára. Mert elfeledkeztek az idáig vezető útról.

A sorozat arról lett híres, mennyire nyíltan szembemegy a nézői elvárásokkal, hogyan számol le a bebetonozott fordulatokkal, és ha azt vesszük, a fináléban is ezt próbálta követni. Hiszen a klasszikus történetvezetés szerint Daeneryst a korábbi évadok konfliktusai arra készítették fel, hogy jó királynő legyen, a korábban elkövetett hibákból tanulva végre felelősen ülhet a trónra. Hiszen Jon, a mellőzött fattyú valójában a jogos trónörökös, és nem térhetett vissza a halálból ok nélkül: ő a tényleg talpig becsületes hős, aki a végén el szokta nyerni jutalmát. Ráadásul ők ketten olyan szerelmesek, hogy a sárkányröptetős, vízesésnél csókolózós jelenetnél szinte vártam, hogy felcsendül egy Disney-betétdal.

De Ned Stark óta ugye tudjuk, mi lesz a talpig becsületes hősökkel. A Vörös Nász óta tudjuk, meddig tarthat a szerelmesek boldogsága. Martin megtanította nekünk, hogy még véletlenül se éljük bele magunkat egy effajta befejezésbe, és egy idő után a nézők elvárásai is megváltoztak: vért, drámát és fordulatokat vártak, sokkoló pillanatokat, mint korábban. És ez az elvárás az, ami kinyírta az utolsó évadot. Annyira el akarták hitetni mindenkivel, hogy közeledünk a megszokott, ha nem is happy, de igazságos end felé, hogy csak az utolsó pillanatban ránthatták félre a kormányt, hogy haha, csak nem hittél nekünk? És ez az utolsó pillanatos átfordulás az, ami tönkretett mindent.

Imádtam volna az őrült Dany szálat, ha szépen felépítik. Ehelyett minden karakter unásig vágja a néző arcába a hasonlatot a Targaryenek születésekor feldobott érméről, amelynek egyik oldala őrületet ígér, mert a forgatókönyvírók is tudták, hogy nincs igazán megalapozva ez a változás. Az őrület nem egy jolly joker kártya, amit elő lehet húzni az írói ingujjból. Ha igazán ügyesek, Királyvár porig égetése közben egyszerre éreztünk volna mélységes iszonyatot és empátiát egy elveszett, szinte még gyerek királynő iránt, aki nem bírt másként cselekedni. Ehelyett csak az értetlenség marad, hogy ezt most minek?

Dany sokkal durvább traumákat élt már át az elmúlt évadokban. Ha a stressz hatására összeroppant volna, valószínűbb, hogy már Viserys megkoronázásakor megteszi, vagy ha ott nem is, de Khal Drogo halálakor biztosan. Dany ennél mentálisan sokkal erősebb volt. Igen, szörnyűségeket él át a nyolcadik évadban, a szeme láttára fejezik le Missandeit – akivel évadok óta alig volt közös jelenete, hogy a kapcsolatukat átérezzük –, megölik egy sárkányát – ez már megtörtént az előző évadban is, és nem roppant bele –, valamint Jon származása is megrémíti – de azért ő sem vak, láthatta azokat a kiskutya szemeket, és Jon mást se hajtogat részek óta, minthogy te vagy a királynőm. Ha érezni szerettük volna, mi megy végbe Danyben, ennél sokkal mélyebbre kellett volna menni a karakterben, ehelyett az utolsó részekben eltávolodik tőle az elbeszélés, és szinte csak kívülről látjuk. Nem tudom, gyávaságból alakult-e így, vagy azért, mert maguk sem tudták volna végigvezetni Danyt a változáson, mert ők is érezték, hogy lóg a levegőben.

Vagy – és nekem talán ez tetszett volna legjobban – elég lett volna, ha Dany Királyvár felégetése helyett csak legyőzi Cerseit, és utána döbben rá, hogy nincs célja többé. Hogy ami kislánykorától hajtotta, az igazságszolgáltatás a családja ellen elkövetett bűnökért és a Vastrón megkaparintása, az most megtörtént, kész, és innentől ő céltalan, nincs miért tovább mennie. És ez lehetett volna olyan erő, ami kellően megroppantja, és ostoba cselekedetekbe űzi, hisz olyasmit veszített volna el, ami jóval nagyobb bármilyen korábbi veszteségénél.

Amitől viszont kezdettől fogva féltem, legalább nem következett be. Azt hittem, az egész őrült Dany szálat azért kell ennyire kihangsúlyozni, mert Jon magától sosem venné el a trónt. Jont nem lehet igazán bemocskolni árulással, az hiteltelen lenne egy ennyire erkölcsös figurától, ezért attól tartottam, a forgatókönyvírók kellemesen megágyaznak neki: ekkora szörnyűségnél még az is jobb, ha elveszi a trónt. Ehhez képest az, hogy visszaküldték a Falra, egyszerre vicces és üdvözlendő. Bár nagyban hitelteleníti az ő korábbi fontosságát, de legalább beleáll a Martin-féle ars poeticába: a tipikus hősből végül nem lesz király, bármennyire is szeretnénk.

Ehhez képest Bran üdítő választás – már ha eltekintünk attól, hogy pont ugyanolyan bizonytalan és trónviszályos helyzetet eredményez, mint amiből az egész konfliktus kibomlott. Hiszen nincs vér szerinti joga az uralkodáshoz, erre egyedül Jon, vagy talán Gendry lehetett volna jó. A többi ház túlélői közül mikor lobban majd fel a vágy valakiben, hogy megszerezze magának az uralkodás jogát? Most még megtépázott mindenki serege, de milyen hamar indul újra a lökdösődés? Ha máskor nem, Bran halálakor minimum kitörhet egy jó kis háború (hisz nincs több öröklés, hanem választás alapján kerül ki az új király), de én nem hiszem, hogy odáig fog ez tartani. Ráadásul Brannek nincs igazi serege, az Sansáé maradt északon. És ha már Észak függetlenedése: miért nem állt fel abban a pillanatban a többi ház is, hogy akkor ő most szeretne függetlenedni? Dorne vagy a Vas-szigetek ugyanígy kiválhatott volna, erre meg sem próbálták. Nagyon nehezen hittem el, hogy Bran a megválasztáskor valóban trónra ülhet, de ha el is fogadom ezt: vajon mennyi idő után kezdi zavarni az alattvalókat, hogy a létező legközönyösebb arcú király uralkodik rajtuk? Bran többször elmondta, hogy ő már nem érez semmit – az empátia viszont nem jön rosszul, ha valaki értő uralkodó szeretne lenni, az kevés, hogy ő a világ emlékezete.

A fordulatok hirtelensége miatt feláldozták a szereplők lelki útjának hitelességét. Gyönyörű pillanat lehetett volna Dany megőrülése, vagy Jon szerelmi gyilkossága, ha megalapozzák. Ned lefejezésénél tudtuk, hogy a makacsságának következményei lehetnek, így bár meglepődtünk, nem vált a döntés hiteltelenné. A Vörös Násznál is látszott, hogy Robb választását nem fogja az öreg Frey csont nélkül lenyelni. Ezeknél az alapok szilárdan álltak, így a fordulat tényleg sokkoló lehetett. Most azonban csak a sokkolónak szánt képsorok maradtak, olyan fordulatok, amiktől le kellett volna esnie az állunknak – de talán elég lett volna, ha a meglepetésre játszás helyett csak végigvezetik a fő karaktereket egy megérdemelt katarzisig.

* * *

Köszönöm, hogy itt jártál!:) Ha érdekelnek hasonló tartalmak, megtalálsz Facebookon és Instagramon is.

2018 legjobbjai

Könyvek és képregények

A tavalyi bejegyzésemet úgy kezdtem, egy olvasási válság miatt rekordkevés könyvvel zárom az évet, és a helyzet sajnos idén sem javult, sőt. Egy kezemen meg tudom számolni, hány könyvet élveztem úgy igazán, annyira belefeledkezve, hogy elfelejtsek leszállni a villamosról. Ez az olvasástalanság az idei véráldozatom a regényírás oltárán. Egyszerűen képtelen voltam odafigyelni szövegekre, amikor azt éreztem, haladnom kell a sajátommal: féltem, hogy elveszítem az éppen elcsípett lendületet, és talán sose találom meg újra.

Azért persze ki tudok emelni pár kedvencet. Az évet rögtön Lionel Shriverrel kezdtem, akitől a Beszélnünk kell Kevinről örökös kedvenc, és aki felőlem bármit írhat, a bevásárló listáját is elolvasom. Még a Mandible családhoz hasonló regényeket is, pedig belém aztán nem sok közgazdász véna szorult; lenyűgözött ez a lassú gazdasági apokalipszis a maga tudományos fejtegetéseivel, miközben a több generációs család viszonyrendszere a Shriverre jellemző emberismerettel és pontos jellemrajzokkal bomlik ki.

Az év meglepetése számomra a Minden szív kaput nyit Seanan McGuire-től – avagy gyerekek, akik átkerültek a számukra készült tökéletes fantasy világba, majd kiutasították őket onnan. Ez a kisregény annyi ötletet és érzelmet foglal magába, olyan szépen beszél a kamaszkori útkeresésről, hogy jobban elvarázsolt bármilyen nyolcszáz oldalas monstrumnál.

Az év „tökéletes komfortzóna könyve”-díját viszont Nick Cave Bunny Monroe halála című ámokfutása érdemli. Nyáron olvastam el, a budapesti koncert után, mert még annyira hatása alatt álltam az élménynek, emiatt nem is vártam tőle sokat – ehhez képest úgy beszippantott, mint idén semmi. Palahniuk-féle abszurddal meséli el egy alkoholista, a nőket egyetlen testrészükre leegyszerűsítő apa bukását, egyszerre térdig a mocsokban és mégis emberien.

Az idei legjobb képregény számomra a Beautiful Darkness: cuki tündérmesék stílusában megrajzolt őrület, ahol a manócskák egy halott kislány testében laknak, a brutalitás és cukormáz keverékéből pedig valami különleges és borzongató sül ki.

Sorozatok

Ha már képtelen voltam eleget olvasni, idén rákaptam a sorozatokra, sokkal többet néztem, mint eddig bármikor. Talán az év eleji tökéletes startnak köszönhető ez a lelkesedés, amikor egymás után futottam bele két szuper sorozatba: a Waco megtörtént eseményeket mesél el egy szektáról, amelyet az FBI több mint egy hónapos ostrom alá vett; a Halt and Catch Fire pedig a számítógépek hőskorába repít vissza, és nem csak a nosztalgikus hangulat, hanem a kitűnően megrajzolt karakterek miatt is imádtam. Mindkettőről írtam bővebben itt.

Ezen felbuzdulva hirtelen rengeteg pilotot próbáltunk ki – és ezúttal szigorúan kaszáltunk mindent, ami nem hozta egy-két rész alatt a „húha-élményt”. Így találtunk rá a Peaky Blindersre, amibe nem csak Cillian Murphy vizenyős halszeme miatt szerettem bele, hanem a felemelkedni vágyó ír maffiacsalád összetett viszonyai és a lehengerlő feszültség miatt is (ó, azok a leszámolások!). Egyben ledaráltuk az egészet, azóta is tudok kamu ír akcentussal káromkodni, most meg rághatom a körmöm a következő évadig.

Az év második felében pedig mintha ráálltam volna a diszfunkcionális családokra és traumákkal küzdő főhősökre. Így szerettem meg Patrick Melrose családi tragédiákkal terhelt életét, hogyan válik a bántalmazott gyerekből sérült és szeretetre vágyó, drog és alkoholproblémákkal küzdő felnőtt; a Firstre, amelyben még a Marsutazásnál is nagyobb kihívás a gyász és a családi viszonyok rendezése; a Trustra, amelyben a világ egyik leggazdagabb embere nem hajlandó váltságdíjat fizetni az unokája életéért; valamint a Sharp Objectsre, ahol még a sorozatgyilkosnál is félelmetesebb szembenézni a zsarnoki anyával.

És hogy ne csak pozitív élmények kerüljenek ide: a tavalyi kedvenc, a Szolgálólány meséje idén hatalmas csalódásba fordult, a második évad céltalan körbe-körbe járás és öncélú sokkolás, sehol már az okos történetvezetés vagy az ügyesen tálalt társadalmi kérdések. (Annyira felidegesített, hogy írtam róla anno egy dühöngőt „Mi a fene történik Gileádban?” címmel, de végül sosem került ki a blogomra.)

Játékok

Volt egy fogadalmam: amíg nem fejezem be az Irha és bőrt, nem játszom. Ha egyszer leülök, már könnyen elcsábítanak a játékok, ezért próbáltam a kontrollert teljesen elkerülni (csak azért nem dugtam el egy széfbe, aminek aztán elásom a kulcsát, mert más is használja). Egyszer szegtem csak meg a fogadalmat, de akkor rettenetesen megérte: a Detroit: Become Human számomra az év játéka. Három android öntudatra ébredése a közeljövő Detroitjában, egy olyan interaktív film típusú játék, ahol a döntéseknek végre tényleg súlyuk van, a téma mély és megrázó, a karakterei pedig úgy hozzámnőttek, hogy még most is régi ismerősként gondolok rájuk. Az SFmagon lelkendeztem róla bővebben is.

Amikor pedig végre legálisan is megkaparinthattam a konzolt, a tavalyról halogatott Hellblade-et választottam: az északi mitológia alvilága nem is lehetne szuggesztívebb, mint egy mentális beteg lány szemszögén keresztül, miközben a fülhallgatóban hangok duruzsolnak szüntelen. Itt a blogomon írtam róla hosszabban, elsősorban abból a szemszögből, miért ábrázolnak a fantasztikus művek ilyen kevés mentális beteg főszereplőt, és miért csodálatos, ahogy a Hellblade ezt megette.

* * *

Ha pedig a személyesebb jellegű évértékelőre lennél kíváncsi, milyen változások történtek velem 2018-ban, és milyen célokat tűztem ki az új évre, itt találod.:)


Köszönöm, hogy itt jártál!:) Ha érdekelnek hasonló tartalmak, megtalálsz Facebookon és Instagramon is.

Egy sorozatfüggő vallomásai

Mostanában sikerül jó tempóban haladnom az Irha és bőrrel, ezért esténként, fáradt aggyal többször ülök le sorozatokat nézni, mint olvasni (ez elő szokott fordulni, ha túl mélyen belesüppedek a regényszövegbe). Az utóbbi években a kedvenceim véget értek – örökké hiányozni fog a Hannibal vagy a Leftovers –, én meg sokáig nem találtam semmit, ami pótolhatná őket, olyat, ami nem „csak egy remek sorozat”, hanem ami beszippant, lenyűgöz, amiről csillogó szemmel mesélhetek bárkinek. Épp azt hittem, kiégett macskás öregasszony leszek, akinek már semmi se tetszik igazán, aztán hirtelen sikerült, egymás után két sorozat is rajongóvá változtatott.

Waco (2018)

Van ez a mániám a szektás sztorikkal. Elég annyit hallanom valamiről, hogy „egy szektában játszódik”, és már meg is vettem. Vonz a mikroközösségek dinamikája, hogyan válik valakiből bálványozott vezető, hogyan alakulnak ki a szabályok – pl. mi kell ahhoz, hogy valaki átengedje a feleségét a szektavezér ágyába, vagy lemondjon a saját gyerek lehetőségéről. A Wacóról is annyit tudtam, hogy „szektás cucc”, meg „igaz történet alapján”, és már bele is kezdtem.

1993, Texas. Az FBI és az ATF közös hadművelettel megtámad egy világtól elzártan élő, felfegyverzett szektát, az első tűzpárbaj után pedig ötven napig tartó patthelyzet és ostrom alakul ki. Nem lehet felkészülni arra, mi következik (senki ne olvassa el a Wikipédiát!). Ahogy az események eldurvulnak, egyre csak arra gondoltam, ilyen nem történhet meg. Ez a ’90-es évek, nem a középkor, akkor mégis hogyan? Embertelenség, rossz döntések sorozata, erőfitogtatás, az empátia teljes hiánya.

Valószínűleg egyik fél sem volt patyolat ebben a helyzetben – a sorozat a szekta irányába húz, és bár megmutatja, hogy David Koresh kiskorú lányokkal alakít ki szexuális kapcsolatot, hogy mindenkit életveszélybe sodor önzésével, azért mégis átérezhető az a karizmája, amivel maga köré gyűjtötte az embereket. Sőt, sokszor kifejezetten menő. Az FBI oldalán ezzel szemben mindenki ősbarom, egyetlen túsztárgyaló, Gary Noesner képviseli az emberséget, és nélküle valószínűleg a tragédia sokkal hamarabb, sokkal több áldozattal következett volna be. A két oldal közti konfliktus, a tökéletesen felépített feszültség végigvezet mind a hat részen, a zárás pedig kitépi az ember szívét. Mert ott már nem számít, kinek miben volt igaza. Ott csak egy olyan tragédia marad, aminek soha, semmilyen körülmények közt nem lenne szabad megtörténnie.

Amit pedig még feltétlenül kiemelnék: bár egyik színészre se lehet igazán panaszkodni, Taylor Kitsch alakítása Davidként zseniális. Nekem ő utoljára a Marson bolondozott kipattintott John Carterként, most pedig a világ leghülyébb frizurájával ábrázol tökéletesen egy ellentmondásos,  egyszerre karizmatikus és őrült figurát; emberi, érzékeny, maradandó.

* * *

Halt and Catch Fire (2014-2017)

Alig éltem a ’80-as években! Commodore 64-est csak képről láttam! Életemben először apám DOS-os számítógépén henteltem egy ősemberrel dinoszauruszokat, akkor miért szívott be ennyire egy sorozat a számítógépek hőskorából?

Eleinte úgy indult, mint egy informatikusokkal elmesélt Mad Men. Joe MacMillan, egy „bárkit rádumálok bármire” típusú sales-es kiugrik az IBM-től, hogy a névtelen Cardiff Electronicet rávegye: fejlesszenek saját PC-t. Ehhez szükség lesz egy mellőzött, több kudarcot megélt mérnökre, Gordon Clarkra, és az egyetemről frissen kibukott, lázadó programozózsenire, Cameron Howe-ra. Az egész sorozatot elviszi a hátán a köztük lévő dinamika – a második évadra melléjük kerül Gordon felesége, a háziasszonyszerepet üzleti életre cserélő Donna –, és ha semmi más nem történne, csak nézném, ahogy ezek a problémás, öntörvényű, egyszerre érzéketlen és érzékeny karakterek tönkreteszik egymást és magukat, már akkor imádnám. Rég láttam ilyen izgalmas karakterfelállást sorozatban, ahol egyikük se küzd a néző szeretetéért és szimpátiájáért – ellenben a figyelme az övék maximálisan. Mackenzie Davis és Lee Pace amúgy is zseniális benne, egyikőjükről se gondoltam, hogy ilyen jól állhat nekik efféle szerep, a második évadtól pedig Kerry Bishé-t is örömmel odateszem melléjük.

És fölöslegesen féltem attól, hogy a ’80-as évek informatikája majd távol áll tőlem. Bár nem értem, hogyan lehet visszafejteni egy BIOS működését a garázsban egy hétvége alatt, a játékfejlesztés, az első chat-szobák hangulata a pre-internet korszakban, az első vírus és antivírus, vagy a hardveresek igyekezte, hogy hét kiló (!) alá vigyék a személyi számítógép súlyát, engem is ugyanúgy elkaptak. Még ha nyilvánvaló is, hogy a kitalált cégek és kitalált szereplők sosem fognak semmi igazán úttörőt felfedezni, nem happolhatják el a sikert egy Macintosh elől, de az ötleteik korukat megelőzően ott vannak az élvonalban. És ha valamivel elbuknak, majd kitalálnak mást: mindig van egy új ötlet, egy utolsó utáni nagy dobás.

Furcsa, hogy korábban nem hallottam a sorozatról, mintha a geek-közösség nem találta volna meg igazán magának, pedig abszolút „nekünk készült”. Az első évad kisebb hullámzásai után – minden rész végére kellett valami Baromi Drámai esemény; meg a karakterek néha túl szélsőségessé váltak – a második évadtól szinte hibátlan és precíz dráma. A szereplők sokat változnak, talán kicsit „megszelídülnek”, így lesz Joe szociopata Don Draperből egy visszafogottabb, Steve Jobs-féle látnok, ahogy Cameron is szembesül egy saját cég nehézségeivel, és nem maradhat örökké lázadó punk, aki még a barátait is elmarja maga mellől. Cameron és Donna kapcsolata, a közös útjuk már önmagában is csodálatos; az informatika nem csak a fiúk játszótere, egy sokkal inkább szexista korban kell bizonyítaniuk egy férfiak uralta szakmában, és amilyen túlzások nélkül, a maga természetességen kezeli ezt a sztori, azért külön jár a nagy szívecske.

A Halt and Catch Fire négy évadot élt meg, és mind után aggódni lehetett, berendelik-e a következőt. Nem tudom, hogy bírtam volna külön-külön, most egyben daráljuk az egészet, amitől én, aki életében nem programozott többet, mint suliban a képernyőre geometrikus alakzatokat rajzoló teknős parancsait, átcsúszott egy kicsit a ’80-as évek tech-bizniszébe. A világ pedig szürkébb és komorabb hely lesz, ha nemsokára a végére érek.

Az év legjobbjai

Könyvek és képregények

Olvasási átok ült rajtam, megszúrtam az ujjam egy elátkozott könyvjelzővel, vagy ki tudja. Talán hiba volt az évet olyan könyvvel indítanom, amibe legszívesebben belebújtam volna – nem jött még egy regény, ami túlszárnyalta volna az Aranypintyet Donna Tarttól. Minden szöveget fakónak éreztem, olyan majdnem jó könyvek kerültek elém. De az is lehet, hogy sokuk közülük igazán jó volt, csak én nem tudtam megfelelő befogadó lenni. Túl sokat dolgoztam napközben, és amikor esténkét kinyitottam egy-egy regényt, már nem akartam betűket látni, csak vánszorogtam keresztül a szövegmocsarakon.

Így éreztem egész évben, de ahogy most visszatekintek az olvasmánylistámra, akad rajta bőven kiemelkedő könyv. Neil Gaiman Kilátás az erkélyről c. esszékötete zseniális, bölcs, vicces, megható és lelkesítő – bizonyos írásokat már most újraolvasnék belőle. Az év második felére bepotyogó „fura fantasyk” is üdítően hatottak – a Minden madár az égen különleges boszorkány-feltaláló párosára, vagy az Amatka szavakkal életben tartott diktatúrájára sokáig emlékezni fogok. N.K. Jemisin trilógiájának második része, az Obeliszkkapu már nem lepett meg – az Ötödik évszakhoz méltó folytatás, összetett világ és összetett karakterek. A Növényevő szimbolikus, bizarr testtörténete is az egyik legmaradandóbb élményem.

Ahogy könyvből is kevesebbet olvastam, úgy képregényből is: talán a Blue is the Warmest Colort emelném ki közülük, két fiatal lány bensőséges, kibontakozó szerelmét; valamint a Pride of Baghdadot, egy igaz történet alapuló képregényt négy oroszlánról, akik bombázás idején kiszabadulnak az állatkertből, és életükben először tapasztalják meg a szabadságot.

Filmek

Nem szeretném sokat méltatni a Testről és lélekről-t, megtették már sokan pontosabban és szebben, mint én képes lennék rá. Inkább azt mesélem el, mit jelent nekem.

Az intimitás nyelvét is tanulni kell. A családomban nem szokás megölelni, vagy megpuszilni egymást, arra sem emlékszem, mikor érintettem meg a szüleimet vagy ők engem, a testvéreimről nem is beszélve. Egyszerűen nem így szeretünk, nem beszéljük otthon ezt a nyelvet. Mindig is zavarba hoznak azok az emberek, akik teljesen spontán megérintik beszéd közben a másikat, megölelnek találkozáskor, vagy bátorítóan megszorítják a kezemet. Nem azért jövök zavarba (általában), mert rosszul esne, hanem mert annyira idegen számomra, nem tudok helyesen reagálni rá. És amikor legszívesebben megölelném egy barátomat, mert úgy érzem, ráfér egy szarcunami közepette, legtöbbször akkor sem merem. Nem fogom elbénázni? Egyáltalán hogy csinálják az ilyesmit a normális emberek?

Talán ezért is éreztem gyerekként, hogy sokkal könnyebben teremtek kapcsolatot állatokkal. Egy farkcsóváló kutya vagy egy doromboló macska kommunikációja egyértelmű, őket értettem. Én voltam a kislány, aki az osztálykirándulásokon is inkább összebarátkozott a vendégház állataival, mintsem adj király katonát! játsszon a többiekkel. És ha valami végül közelebb vitt az emberekhez, az pont az állatok tiszta, egyértelmű viselkedése volt. Hogy a macskám is azonnal jelzi, hogy ne simogassam a hasát, mert kicakkozza a fülem, de igen, ott az álla alatt, ott még egy kicsit vakargassam.

Ennek az intimitásnak a tanulása az, ami elsőként közel húzott Enyedi Ildikó filmjéhez, ez az érzékeny ábrázolás, ez a finomság, de nem finomkodás, ez a mély emberismeret és empátia. Ha tehetném, én is szarvassá álmodnám magam.

És ha már filmekről szerettem volna beszélni, mindenképpen megemlíteném a Szólít a szörny adaptációját, amiért annyira szorítottam, hogy ne rontsák el az egyik kedvenc könyvem, és nem okozott csalódást: ugyanolyan bátor, ugyanolyan szívszorító, mint Patrick Ness ifjúsági regénye. (Senki ne higgyen a trailernek, ez nem egy kalandos családi fantasy.) A másik kiemelkedő élményem pedig egy olasz film, a Perfect Strangers – avagy mi történik, ha egy hétfős baráti vacsora alkalmával a résztvevők azt játsszák, hogy minden hívást és telefonjukra befutó üzenetet nyilvánosan kezelnek.

Sorozat

Az év legfontosabb és legaktuálisabb sorozata számomra A szolgálólány meséje. Kezd visszatérni a hitem a feldolgozásokban, pont úgy és pont ott tesz hozzá a könyvhöz, ahogy kellett; az új szálak még így is megleptek és elborzasztottak, hogy tudtam, mire számítsak. A kritikákban sokszor kiemelik, milyen "nőként" vagy "férfiként" nézni, de a hatalommal való visszaélés vagy a saját test feletti kontroll elvesztése, a tárgyiasítás mindenkit érintő és megérintő téma. Azért nézzétek, mert emberi.

Valószínűleg burokban élek, mert idén találtam csak rá a Black Mirror antológiasorozatra. Az első évadnál nem egészen értettem a nagy rajongást körülötte – a szituációk tetszettek, de elkapkodottnak éreztem a sztorikat –, aztán beszívott engem is. Némelyik ötletnél nem is arra gondoltam, hogy "hú, ez baromi ijesztő, remélem, nem valósul meg a közeljövőben", hanem "hogyhogy még nincs ilyen? Annyira valóságos". (Például rögtön a disznó. Az a disznó.)

Videojátékok

Ha már az állatokkal való kapcsolat szóba jött, muszáj megemlítenem a Last Guardiant. Egy kisfiú egy ősi civilizáció romjai között ébred, összezárva egy legendás fenevaddal, a félig sas, félig macska szörnyeteggel. Trico sebesült, a fiú segít rajta, cserébe a szörny pedig nem falja fel. Az ő szavak nélküli kapcsolatukra épül a játék, hogyan ismerik meg egymást, és hogyan próbálnak meg előrejutni közösen, minden problémával együtt megküzdve. Talán olcsónak tűnhet egy kisfiú és egy túlságosan is aranyosra animált fenevad története, hisz ki ne érezne együtt velük, ki ne drukkolna értük, de a Last Guardian nem válik szirupossá, akkor drámai, amikor kell, és akkor kegyetlen, amikor kell. Ez nem egy Disney-mese.

Ezen kívül rengeteg időt töltöttem a Witcher kártyajátékkal. Ha újra megkísértene, valaki feszegesse le az ujjaimat a kontrollerről.

Színház

Az év legkülönlegesebb színházát Pálfi György rendezte egy használaton kívüli, régi pártétkezdében, ahol még a mosdóban is művér csorgott, a hideg, nyersbeton csarnokban ülve pedig még csontig hatolóbb lett a svéd horrorkönyv, a Hívj be! feldolgozása. Eleinte féltem, hogy túlságosan elnyomja majd a vizualitás a karaktereket – akad benne óriás gorillamaszkos, technóra csápoló cukorkaárus is, meg úgy általában is szuperek a jelmezek –, de a remek alakításoknak hála nincs így, Szőke Abigél tökéletes, éteri vámpírlány, akiről elhiszem, hogy több száz éves vérszívó. Bár sok feldolgozását láttam már a történetnek, a katarzis megint vitt magával, és a befejezés is tudott hozzátenni újfajta értelmezést.

A másik kiemelkedő darab az Egyasszony volt, Tenki Réka monodrámája, amit már játszanak egy ideje, de mi még csak most jutottunk el rá. Még mindig lúdbőrzöm némely résztől, zsigeri előadás, félelmetes erővel.
  

* * *

Mivel ez önmagában is elég hosszúra sikeredett, nem szerettem volna összemosni a személyesebbnek szánt 2017-es visszatekintőmmel, az külön olvasható itt.:)

Hannibal, avagy a borzongatás esztétikája

Szeretem, ha valami teljesen szokatlan és bizarr dolog meglep. A Hannibal első néhány része ezt ígérte: döbbenetes eseteket, amelyeket aztán ismerősök elborzasztására lehet mesélni társaságban, nehezítésképp mondjuk vacsora közben. „És akkor a gyilkos veteményeskertet készített az áldozatokból: megbénította, majd eltemette őket, de csövön át táplálva életben tartotta mindet, mert a bőrükön növesztett arasznyi gombáknak ez volt a legjobb táptalaj.” Lenyűgözött a kreativitás, ahogy kitalálják az új gyilkosságokat, és a szuggesztív erő, ami miatt a képek még hónapokkal később is kísértettek álmomban.

Aztán észrevétlenül a Hannibal több lett. Már nem csak egy szépen fényképezett, szürreális látomás tele szimbólumokkal és zseniális színészi játékkal, majd a menetrend szerinti heti sokk. Az első néhány rész után, főleg a második évadban kiteljesedve vettem észre, milyen zsigerien kezdett el manipulálni engem mint nézőt, és ezen a ponton kinyúlt a képernyőből.

Hannibal embert eszik, ez tudható. Mégis, akárhányszor beszabadul a konyhába, és nekikezd a kétes eredetű húsok felhasználásának, majd eljut a tálalás tökéletes kompozíciójáig, a néző hajlamos megéhezni. Gusztustalannak mutatni a gusztustalant és szépnek a szépet könnyű lenne, de a fordítottja igazi kihívás: bár a kannibalizmus zsigeri undort vált ki bárkiből, a sorozat narrációja miatt az elkészült étel kívánatossá válik. Néha azon kaptam magam, hogy majdnem megfontolnék egy vacsorameghívást Hannibaltól.

Ugyanígy a gyilkosságok is kompozícióvá, szinte művészi alkotássá válnak. Nem véletlenül ismétli Will Graham, hogy This is my design, mintha egy festő szignózná a friss festménye sarkát. A gyilkosok számára az áldozatok az önkifejezésük részét képezik, a módszernek mindig szimbolikus szerepe van, egy-egy halott gyakran egész történetet mesél el. A sorozat világában a fa részévé tett, virágokkal kitöltött test nem elborzasztóvá, hanem egy pillanatra esztétikai értékkel bíróvá válik. Már-már széppé. Ahogy az összes beállítás és burjánzó díszlet is mind szemet gyönyörködtető, a ruhákon át a bútorokig, színekig, havas tájakig, hogy aztán persze rendszerint ilyenkor vágjon a nézőhöz kontrasztként valami igazán gyomorforgatót, ami miatt legszívesebben eltakarnám a szememet.

A sorozatbeli manipuláció koronája pedig kétségkívül a Hannibal-Will közötti rettenetesen bizarr barátság. Furcsa, de muszáj barátságnak nevezni ezt a kapcsolatot, noha kölcsönösen próbálták már megölni vagy megöletni a másikat, és folyvást játszanak egymással úgy, hogy néha nem is tudom eldönteni, melyikük kezében van a gyeplő. És közben hatnak rám is, az orromnál fogva vezetnek, hisz elérik, hogy érdekeljen egy pszichopata sorsa, akinek igazán semmi szerethető tulajdonsága nincs, még annyi "enyhítő" körülménye sem, hogy bűnözőket ölne, mint más főhősnek megtett sorozatgyilkosok (bár elvétve a saját igazságszolgáltatásának elvrendszere megjelenik, gyakran azonban csak azért gyilkol, amiért egy festő fest).

Feldühített, mennyire könnyedén szórakozik velem a sorozat, behúz és az ösztöneimet befolyásolja. Egyik pillanatban még egy elmebeteg pszichopatát mutat, a másikban egy intelligens és művelt férfit, némelyik gyilkosság pedig baráti ajándékká, mi több, kedvességgé válik. Ha Hannibal bántja is Willt, a saját beteg értékrendje szerint jót akar neki, és amikor egyre vadabb dolgokba hajszolja, úgy hiszi, segít, hisz Will személyiségét bontja ki, elfojtott vágyait szabadítja fel – vagy csak a saját ízlésére formálja.

Hannibal magát felsőbbrendűnek tartó bábjátékos, aki uralkodik az embereken, eldöntheti, ki haljon meg, és ki éljen – mert aki a halálra vágyik, annak ő nem feltétlenül osztja ki azt –, és uralkodik a nézőn is, aki tehetetlenül hagyja magát.