A 2022-es ajándékjegy az érzelmi hullámvasútra – évértékelő

Sűrű év volt 2022, amit azért is vicces leírnom, mert pár hete az szaladt ki a számon, hogy "nem csináltam idén semmit". Csak látszólag paradoxon a kettő: hiába a sok változás, történés, meg az egész érzelmi hullámvasút és sok munka idén, akkor érzem igazán, hogy "valamit" csináltam, ha minél többet tudtam elmélyülten, csendben, szinte láthatatlanul írni. És hát ez nem ilyen év volt, inkább kifelé forduló, zsizsgő, vagyis "tényleg" sűrű – csak nem attól sűrű, mint mondjuk tavaly, amikor rengeteg szöveg készült. Az alkotómunkának van egy hullámzása, befelé és kifelé forduló időszakok váltakozása, de az a rengeteg figyelem és kedvesség, amit A hazugság tézisei kapott, arra nem igazán készültem fel, nem is lehetett. Velem "történt", nem pedig én "csináltam", talán innen ez a kettős érzés. Amikor tavaly év végén befejeztem a kéziratot, ez csak az én szerelemprojektem volt, most meg hihetetlenül sokan kapcsolódtatok hozzá, amiért szörnyen hálás vagyok. És persze alaposan ki is merültem, nem feltétlenül fizikailag, inkább mentálisan. Sokszor voltam idén lelkes, izgatott, hálás, meghatódott, máskor meg szorongó, elveszett, magányos, és ezek teljesen megférnek együtt. De közben meg leginkább azt érzem, mennyi minden kattant idén helyre, és mennyire jó volt, hogy szinte kizárólag azzal foglalkozhattam, amit igazán szeretek, és hogy ezért milyen szerencsés vagyok.

Néhány dolgot emelnék csak ki idénről, amikre szívesen emlékezem majd vissza később is:

Márciusban színpadra került a Gumicukorszív, Kőműves Csaba Bence készített belőle vizsgaelőadást, és hihetetlen jó volt látni, hogyan értelmezte ő a történetet. 

Júniusban a Könyvhétre megjelent A hazugság tézisei, mi meg rá egy héttel költözködtünk (ezzel a rengeteg könyvvel! a nagyját gurulós bőröndökben húztuk át), rá két héttel pedig rögtön megérkezett Borsó – utólag érzem csak, mennyire kimerítő volt a nyár, de közben nem tűnt fel, muszáj volt folyton úszni, mozgásban maradni, mint egy cápa, ami különben megfullad. 

A létező legcsodálatosabb dolog idén persze Borsó, akit hívunk pislogó rongyszőnyegtől kezdve porosz tábornokig mindennek. Mindenki ezt mondja a kutyájáról, nyilván, de Borsó tényleg csodálatos: nyitott, kíváncsi, lelkes, alkalmazkodó, de közben ki is áll magáért, és vicces (nagyon vicces!). Egy pillanat alatt beillett a családba, és úgy felnéz a macskákra, mint a menő nagytesókra, akiktől eltanult egy csomó macskaviselkedést. 

Augusztusban hihetetlen élmény volt, hogy az Irha és bőr lett a Nincs időm olvasni kihívás közös könyve, és ennek kapcsán szuperjót beszélgettünk Szabados Ágival. 

Azért írtam idén is új szövegeket, még ha nem is ezen volt a fókusz: év elején a prae.hu-ra a Helyzetjel rovatba, tavasszal a Hévíz Repülés számába, nyártól Veres Attilával felváltva a Könyves Magazin Zöld rovatába (Legdrágább; Jöjjön el a fotoszintézis országa; Talált tárgyak jegyzéke, 2047. szeptember), most meg épp műhelynaplót a Panodyssey projekt kapcsán. 

Apró örömök: lett végre új tetoválásom, voltam Rómában, és végre megint funkcionál a lábam rendes kirándulásokhoz.

Decemberre az Irha és bőr harmadik kiadása is megérkezett, azóta is alig hiszem el, hogy ennyi ember könyvespolcán, éjjeli szekrényén, billegő asztallába alatt ott van már.

Néhány részlet az Irha és bőrből olvasható lett angolul (itt és itt), valamint a Négyszemközt c. novellám is, mind Austin Wagner csodás fordításában.

És hát tényleg elképesztő, amennyi szeretettel A hazugság téziseit fogadtátok. Egyrészt köszönöm a Gabo Kiadó munkatársainak, hogy ilyen odaadóan törődtek vele és gondozták, másrészt pedig nektek, hogy ennyien olvassátok. Szuper volt találkozni egy csomó rendezvényen, Könyvfesztiválon, Könyvhéten, Margón, Szegeden, vagy akár a virtuális térben (itt találtok például egy maratoni élőzést az Andi kis könyves világa csatornán). Sok interjúból tanultam rengeteget, különösen szuper volt beszélgetni Sándor Annával a Könyves Magazinon, Gaborják Ádámmal a Népszavában, Császár Tímeával a kulter.hu-n, és persze még sokakkal, hálás vagyok, hogy ennyit mesélhettem erről a könyvről. A fogadtatásáért pedig különösen: Veszprémi Szilveszter írásáért a Kortárs online-on, Forgách Kingáéért az Alföld online-on, Farkas Balázséért az Élet és Irodalomban, vagy az Odaértett olvasó alapos elemzéséért a Szerződési szabadságról (első és második rész), és még nagyon sokaknak, nagyon sok helyen. Azt pedig tényleg alig hittem el, hogy a Könyves Magazin év legjobb könyvei listáján a 9. helyére került: spekulativ fikciós szerzőként és fiatal szerzőként is hatalmas dolog ez nekem.

Számomra az Irha és bőr után az volt a tét, hogy ki tudok-e jönni a kiégésből, és vajon tudok-e még valaha igazi szenvedéllyel történetet mesélni. Ez a kötet ilyen lett, a kisregény különösen jutalomjáték volt nekem. Talán ezért is tartottam tőle, mit szóltok hozzá, "szabad-e" ennyire szabadon írnom, vagy mindenképpen bele kell halni minden könyvbe az utolsó vérig. 

Szabad volt; köszönöm nektek.

 

 * * *

Köszönöm, hogy itt jártál! Ha érdekelnek hasonló tartalmak, megtalálsz Facebookon és Instagramon is.

Az Irha és bőr Zsoldos Péter-díjat kapott

Az Irha és bőr kapta a 2020-as Zsoldos Péter-díjat regény kategóriában, a zsűri választása szerint.

Hatalmas megtiszteltetés és öröm számomra, kellett is pár nap, hogy el merjem hinni. Nem csak a nyilvánvaló okból örülök és vagyok hálás hihetetlenül, hanem a díj körüli változások miatt is: az újjáalakult szakmai zsűri miatt; hogy ez az első év, hogy nem csak science-fiction, hanem fantasy, horror, weird műveket is lehetett nevezni; valamint a díj történetében ez az első, hogy a regénydíjat női szerző kapja.

Elsősorban pedig nem lehetek elég hálás H. Nagy Péter laudációjáért és szavaiért:

"Az ember egyediségének mémje visszaszorulóban van. Az erre a tendenciára és antropocén állapotra reflektáló művek sorába illeszkedik az Irha és bőr, de összetett problémaérzékenységével, a fajpusztulás inverziójának irodalmi alkalmazásával és modálisan rögzíthetetlen eljárásaival olyan felcserélhetetlen intermediális világot épít fel, amely a valaha írt magyar nyelvű fantasztikus alkotások egyik legkülönösebb és legkülönlegesebb darabjává teszi."

A teljes szöveg itt olvasható, szívből köszönöm.

Ezt a rengeteg lendületet pedig, amit a napokban kaptam, arra fogom használni, hogy még keményebben dolgozzam a következő történeteimen. :)

Szívből gratulálok a többi kategória díjazottjainak, nagyszerű szerzők, fordítók és szövegek kapták meg az elismerést, hatalmas öröm köztük lennem – valamint a shortlistre került szerzők közt, akik szintén megérdemlik a figyelmet és elismerést.

Novella 2020

Sepsi László: Rossz beszéd

Fordítás 2020

G. Bogár Edit ford. – Johanna Sinisalo: A Nap Magja

Közönségdíj 2020

Szélesi Sándor: Az ellopott troll

Regény 2021

Markovics Botond (Brandon Hackett): Eldobható testek

Novella 2021

Veres Attila: A világ helyreállítása

Fordítás 2021

Molnár Berta Eleonóra ford. – Susanna Clarke: Piranesi

Közönségdíj 2021

Markovics Botond (Brandon Hackett): Eldobható testek

* * *

Köszönöm, hogy itt jártál! Ha érdekelnek hasonló tartalmak, megtalálsz Facebookon és Instagramon is.

2019 sem a csillámpóni éve volt – Mit csináltam tavaly?

Van ez a klasszik tanmese arról, aki belelép egy gödörbe.

Legközelebb is ugyanazon az úton megy, látja a gödröt messziről, emlékszik az első esetre, próbálja kikerülni, de megint belelép.

Harmadszor is megpillantja, ezúttal okosabb, sikerül kikerülnie.

Negyedszer már másik úton halad.

Na, ez nálam valahogy így néz ki: rohadtul fáj a lábam az előző gödörtől, ugyanazon az úton belelépek megint ugyanabba, sántikálok tovább, most már észreveszem, hogy ott a kráterméretű gödör, egy egész meteor nyoma, ezért jól kikerülöm, csakhogy belelépjek egy háromszor olyan mélybe, amiből alig bírok kimászni.

Szóval 2019 sem a csillámpóni éve volt.

Benne vagyok ebben a körkörös ciklusban: újra és újra addig hajtom magam, amíg valami egészségügyi problémám lesz tőle, teljesen ledarál, és hónapokig kell magam összesepernem romjaimból. Azt hiszem, tanulok belőle, de legközelebb máshogy facsarom ki magam. Ha kilépek a munkahelyemről, akkor a saját főnökömként űzöm magam addig, hogy hónapok után csak összeesni bírok. Az első félévben minden erőmmel azon voltam, hogy az Irha és bőr a tőlem telhető legjobb legyen – azért volt közben sok egyéb határidő meg egy remek vizsgaidőszak is! –, és ha valamit ennyire szeretek csinálni, észre sem veszem, hogy amúgy harmadik hete minden éjjel hajnali 4 és 5 között fekszem le. Hogy a nyomdába adás előtti éjjelen végigolvasom mind a hatszáz oldalt, hogy még két elütést kiszúrjak. Hogy egyszer felriadok rá éjjel, hogy bár már elment a szöveg a tördelőhöz, még kimaradt egy fontos beszélgetés a szereplők közt, és mobilon gyorsan megírom, hogy még beleférjen.

Én régen büszke voltam a maximalizmusomra. Most már tudom, hogy ha így folytatom, egyszer az fog kinyírni.

A stressz akkor viseli meg az embert a legjobban, ha nem tudja befolyásolni a körülményeket, és ha nem látja előre, mi fog történni. Amint a szöveg elment a nyomdába, ez következett. Mire lenne kevesebb ráhatása az embernek, mint a könyvére, ha már kinyomták? Akkor még azt sem tudni, mit fognak szólni hozzá az olvasók, mennyire fogja megtalálni őket: Schrödinger-regénye. Lejön-e majd belőle, mit szerettem volna? Elfogadják, hogy nem olyan, mint a Horgonyhely? Nem lesz szörnyen személyes a szöveg? Szóval a túlhajtás után következett a túlaggódás (ugyanazok a gödrök, helló, ismerlek ám titeket is), és a megjelenés előtti napon otthon feküdtem életem legkeményebb gyomorgörcsével, hogy konkrétan nem bírtam felkelni a kanapéról, és fogalmam se volt, hogy vonszolom ki másnap magam a dedikálásra.

Lehet, hogy ez így túl őszinte? Nem baj. Legyen. Idén különösen sokat szorongtam vélt vagy valós dolgokon, és hiába küzdök ellene, ez mindig a személyiségem része lesz. Ettől persze még nem kell tehetetlenül hátradőlnöm, sőt: az év második felét azzal töltöttem, hogy igen, összerakjam magam megint. Hogy újra odafigyeljek a testemre, amit az első félévben olyan könyörtelenül meggyötörtem. Hogy elkezdjek meditálni. Tudatosan enni, hogy visszaszedjem a stressztől elvesztett kilókat. Barátokkal beszélgetni, és céltalannak látszó, hosszú sétákat tenni a Duna-parton, amikor nem számít semmi más, csak a sötétedő víz meg a HÉV-zakatolása a síneken.

Biztos sokan azt várják, azt írom majd, hogy 2019-ből az Irha és bőrre vagyok a legbüszkébb. De azt hiszem, arra, hogy iszonyat sokat dolgoztam azért, hogy kijöjjek abból a krátermély gödörből, amibe nem véletlenül, hanem magamat hajszolva léptem bele megint.

És idén iszonyat sokat fogok dolgozni azon is, hogy legközelebb már tényleg kikerüljem.

Viszont nem csak erre fogok emlékezni 2019-ből. Hanem arra is, amikor az után a bizonyos gyomorgörcs után kimentem a Könyvfesztre, és nem hittem el, hogy az az őrült sor, ami miatt a szervezők még a dedikálós asztalt is áttelepítették, tényleg hozzám áll. Hogy mennyi kedvességet kaptam tőletek abban a pár órában, és hogy arra gondoltam, "Jézusom, ennyi szeretetet meg sem érdemlek". Emlékezni fogok minden találkozásra, meg levélre, amit írtatok, meg minden véleményre, és hogy remélni sem mertem, hogy ennyire szeretni fogjátok ezt a könyvet. És emlékszem majd egy tengerpartra Gdansk mellett, ahol a barátokkal ültünk a homokban, miután átvágtunk egy csomó "sivatagi" dűnén, és amúgy tökre leégett a fejbőröm, de abban a pillanatban, lábujjaimmal a Balti-tengerben minden rendben volt. Ilyesmikre fogok emlékezni, és ez így nagyon jó.

Akit pedig az ilyen tényszerű dolgok érdekelnek, a teljesség igénye nélkül történtek ilyenek is 2019-ben:

– Sándor Anna a hvg.hu-n kérdezett az Irha és bőrről és a Horgonyhelyről;

– de volt interjú például az SFmagon, a Próza Nostrán, a Tiszatájon és a Watchaholicson is, sőt, készült egy a regény LMBTQ kérdéseire fókuszálva is;

– volt az Irha és bőrnek egy szuper könyvbemutatója, ahol megszavaztátok a fajzatok emberi jogát;

– jelent meg  írás a regényről H. Nagy Pétertől az Alföldben, és Keserű Józseftől az Opusban, ami megerősített abban, hogy a zsánerirodalom gettójának falai repedeznek;

– szerepeltem egy iszonyat kreatív podcastben két csupaszív emberrel a Spagetti Lakóautón; 

– ennek kapcsán írtam is egy villanásnyi novellát Első címen, ami olvasható a blogomon;

– jártam meghívottként például a Prae műfordítói táborban; a komáromi Selye János Egyetemen egy "állati" témák köré szervezett tudományos szimpóziumon; a III. ViTán a Bem Moziban; Szegeden egy Próza Nostra esten, valamint egy író-olvasó találkozón a Vault 51-ben;
– készítettetek egy csomó szuper illusztrációt a regényhez – általában Kirillről –, Gályász Szonja pedig egy elképesztő átváltozás-animációt alkotott;

– és végül, az Irha és bőr felkerült a KönyvesBlog év végi legjobb 50 könyve toplistára, amit elhinni sem mertem.

Instán idén egész aktív voltam:
ezeket a képeket szerettétek a legjobban.

A blogon is végre aktívabb voltam, írtam egy személyeset arról, hogy ötéves a Bábel fiai, és mit tartok fontosnak egy első regény kapcsán; jártam Belgrádban a Marina Abramovic-kiállításon, amire ezer és egy éve vártam, mert rajongok Abramovic művészetéért; valamint írtam egy vitaindítót a fantasyben megszokott erőszak-ábrázolásról. 

És persze rengeteg meséltem az Irha és bőrről: ha a személyesebb része érdekel, itt van egy bejegyzés a születéséről, ami talán árnyalja is azt a sok szorongást, amiről fentebb írtam; itt és itt pedig a világáról és kérdésfelvetéseiről beszéltem.

Hihetetlenül köszönöm Nektek azt a sok kedvességet, amit egész évben adtatok: a jó dolgok most nagyrészt Tőletek jöttek. Rettenetesen féltem, mit szóltok majd egy regényhez, amiben őzemberek szaladgálnak Magyarországon, és a látványos fantasy elemek helyett sokkal inkább három személyről szól, akik a helyüket és magukat keresik ebben a fura világban.

Kívánok Nektek nagyon boldog új évet, és ha csak tehetitek, ne lépjetek bele azokba a rohadt gödrökbe!

(Ha a klasszikus olvasmányokat-filmeket toplistázó évösszegző érdekel, katt ide.)

* * *

Köszönöm, hogy itt jártál!:) Ha érdekelnek hasonló tartalmak, megtalálsz Facebookon és Instagramon is.

Irha és bőr könyvbemutató

"Holnap népszavazás, a tévében meg sapiensek vitatkoznak más sapiensekkel arról, mik vagyunk valójában. Az utolsó pillanatban se jut eszébe senkinek megkérdezni a véleményünket!" – mondja az Irha és bőrben az egyik fajzat szereplő, és be kell vallanom, a május 24-ei könyvbemutatón se lesz ez másként, de ígérjük, hogy Gaborják Ádámmal, Kleinheincz Csillával és Takács Gáborral azon leszünk, hogy a fajzatok álláspontját minél körültekintőbben képviseljük.;)

Gyere bátran akkor is, ha még nem olvastad a könyvet, kerülni fogjuk a spoilereket, de remélhetőleg szolgálunk érdekességgel annak is, aki már elolvasta.:)

Mikor? – 2019. 05. 24. (péntek), 18.00 órától

Hol? –  Nem Adom Fel! kávézó, Budapest, 1086, Magdolna u. 1.

A bemutató a Próza Nostra szervezésében, a ViTa-estek keretében kerül megrendezésre.

Facebook-eseményért katt ide.

Mindenkit nagyon sok szeretettel várunk! :)

Mese az elsőszülött nyúlról – Az Irha és bőr világáról 2.

Azt már említettem, hogy a regény alapötlete állatmesék kapcsán jött. Olyan állatmeséket olvastam, amelyeket az Irha és bőr világában "fajistának" neveznének: sztereotípiák szerint mutatják be a nyulakat, akik gyáván kereket oldanak, ravasznak a rókákat, ez pedig egy olyan világban súlyos kérdés, ahol ez akár az előítélet alapja is lehet. (Ez a Wikipédia-oldal komoly szociológia elemzések tárgya lehetne a regényben.;))

Szóval motoszkáltak már bennem a mesék gondolatai, amikor rájöttem, hogy szeretném tágítani a regény látószögét. Az Irha és bőr három nézőpontból mesél, közülük ketten elsősorban a Budapesthez közeli gettó helyzetét ismerik, a harmadik kicsit szélesebben lát rá a világra, de még úgyis szűknek éreztem a fókuszt, hogy a fő, kiéleződő konfliktus itt játszódik, és a tét emeléséhez nem volt szükségem másra. Mégis, szerettem volna megmutatni a fajzatok sokféleségét, valamint hogy az emberek reakciói is mennyire sokfélék lehetnek ugyanarra a jelenségre.

Ezért került be a történetbe tizenhárom, mininovellaként is olvasható mese – nem a gyerekeknek szánt fajtából. Az egyik főszereplő, Kirill gyűjti a sztorikat, majd írja meg őket, így a történetek hangulata némileg az ő szubjektív válogatásának is az eredménye. Némelyik szervesen kapcsolódik a regény fő történetéhez, akár a szereplők közt is akad átjárás, másik a világot árnyalja, hogy legalább egy kikacsintás erejéig lássuk, mi zajlik Indiában, amikor egy elefánt átváltozik; hogyan kísérleteztek fajzatokon laborállatokként, amíg a törvény nem tiltotta; milyen a sorsa egy családhoz bébiszitterként szegődött farkasé vagy a csincsillanőé, akinek a férfiak nemcsak ezüstfényű szőrét csodálják.

A regény elején is egy ilyen mese található, avagy így kezdődik az Irha és bőr:

Mese az elsőszülött nyúlról

A kislány a törpenyulat Szamócának nevezte el. Születésnapjára kapta ajándékba, és a szülei megengedték, hogy az ágyában aludjon. Leckeírás közben ölbe vette, karalábéval kínálgatta, amikor pedig biciklire pattant, a nyúl radírgumi orrával kiszimatolt a kormány elé szerelt műanyag kosárból.

Az első teremtési hullám kapta el. Már reggel zavartan viselkedett, a szőnyeget kaparta, mintha üreget akarna ásni, aztán körbe-körbe rohangált, karma csattogott a parketten, míg fejjel nekirontott a komódnak. A kislány próbálta csitítani, de Szamóca menekült előle, búvóhelyet keresett a szennyeskosár mögött.

Az állatorvos azt mondta, valami fertőzése lehet. Felfúvódott a gyomra, mint egy lufi, magyarázta. Ad egy gyulladáscsökkentő injekciót, figyeljék a székletét, és hozzák vissza alapos kivizsgálásra, ha romlik az állapota.

Az első elváltozások daganatoknak tűntek. Dudoroknak a bőre alatt, amelyek a nyaka alatt fürtté burjánzottak, aztán törzse is deformálódni kezdett, mintha olvadna, nyúlna, akár kánikulában a beton.

– Semmi baj – mondogatta neki a kislány. – Jobban leszel, mindjárt jobban leszel.

De félt, hogy nem lesz jobban. Az orvos szavai jutottak eszébe, az alapos kivizsgálás, ami semmi jót nem jelenthet: talán ezúttal szikével metszi ki a csomókat a nyúl nyaka alól. Nem szólt a szüleinek, inkább pulóverekből fészket rakott, és a gardrób mélyére rejtette Szamócát. Akkor már nem ficánkolt. Zihálva, tátott szájjal lélegzett. Barna ragacs szivárgott bőréből, beletapadt a bundájába, majd hosszú fonalakká szilárdult. Arra a bebábozódó hernyóra hasonlított, amelyet a kislány tavasszal megfigyelt a körtefán.

– Hol van Szamóca? – kérdezgette az anyja. – Ugye, nem szökött ki a kerítésen?

Végül az apja hallotta meg a nyüszítést a szekrényből. Addigra a nyúl megnőtt, akkora lett, mint a kislány. A prém maradványa tenyérnyi foltokban hámlott róla. A karamellabábba ragadt lény szörnyeteg volt: deformált gerinc, megnyúlt végtagok, ahol pedig nyúlpofának kellett volna lennie, a burok alatt emberi vonások rajzolódtak ki. Egy száj mosolyra húzható íve sejlett fel a ragacsban. Hosszú füle helyén cimpában végződő kagyló látszott.

– Meg lehet gyógyítani, ugye? – zokogta a kislány. – Vigyük orvoshoz, apa, kérlek!

Meg akarta ölelni Szamócát, de apja rárivallt, hogy hozzá ne érjen. Fertőző lehet, mosson kezet. Szája elé sálat kötött, vécépucoláshoz használt gumikesztyűt húzott. Megparancsolta, hogy maradjanak a házban, aztán végigcibálta a parketten a nyulat a kertig.

A kislány szófogadó gyerek volt, nem követte őket. Az emeleti ablakból leste apját, ahogy a fészerhez megy, a fűnyíró mellett kotorászik, aztán visszatér Szamócához a fűre. Csak arra a rózsaszín, íves vonalra tudott gondolni a nyúl bundájában, amely annyira hasonlított egy szájra, hogy talán meg is szólalhatott volna vele.

Az ablakra hajolt, tenyerét az üvegre nyomta. Nézte, ahogy a kertben a fényes fejű ásó újra és újra és újra lesújt.

A regény teljes első fejezetének beleolvasója megtalálható ezen a linken.

Kép: Amy Judd

* * *

Köszönöm, hogy itt jártál!:) Ha érdekelnek hasonló tartalmak, megtalálsz Facebookon és Instagramon is.

Te mit tennél, ha a kutyád emberi jogokat követelne? – Az Irha és bőr világáról 1.

Egyik nap még eléd rohan, amint meghallja a kertkapu nyikorgását. A lábadra ugrál, a farkát csóválja örömében, hogy végre hazaértél. Te adsz neki enni, vakarhatod a füle tövét, pórázt köthetsz rá, hogy együtt sétáljatok. Visszautasítod, hogy mások azt mondják, „ez csak egy kutya”. Hiszen ő családtag.

Aztán bebábozódik, hogy részben emberré alakuljon. Egy nappal később nincs kutyád többé.

Ahogy a fajzat értelme nyílni kezd, nemcsak a teste változik, hanem a gondolatai és vágyai is. Már nem szeretné, hogy bárki pórázt kapcsoljon a nyakörvére. Már nem szeretné, ha más mondaná meg, mikor kaphat vacsorát. Pont úgy érez, ahogy egy ember érezne, ha valaki kutyaházba akarná kényszeríteni: önállóságra, szabadságra vágyik, és ezért az átváltozást nemcsak a fajzatnak, a néhai gazdájának is ugyanolyan nehéz feldolgoznia.

Ahogy az egyik szereplő mondja a regényben:

„Attól ijedtek meg, hogy valami, amit eddig birtokoltak, többé nem az övék. Tizenhét éve képtelenek ezt felfogni. Ezért fogjuk mi elmagyarázni nekik.”

A regény cselekménye tizenhét évvel az első átváltozások után kezdődik. A kezdeti sokk már elmúlt, viszont még rengeteg a bizonytalanság: nincs a Földön egységes álláspont, hogyan kezeljék a vitatott jogi területre beszorult fajzatokat. A legtöbb helyen "már nem állatok, még nem emberek". Sok ország csatlakozott a Nemzetközi Fajzatügyi Szervezethez, amely egységes fajzatkezelési politikát próbál folytatni, mások azonban nem felelnek senkinek, és akár kényszermunkatáborokba is zárják őket. Magyarországon a helyzet speciális: a fajzatok fallal elzárt gettókban élnek, amelyet engedély nélkül nem hagyhatnak el, de ha egy emberi gyám a nevükre veszi őket, és felelősséget vállal a tetteikért, kicsit nagyobb mozgásterük lesz. Némelyik fajzat bármit megtenne egy gyámért, mások megalázónak érzik, nem akarnak "gazdát", hisz miben különbözik ez egy örökbefogadott állat sorsától.

Ez a helyzet változhat meg egy éppen esedékes népszavazással, ahol a tét a fajzatok emberi joga. A regény egyik fontos szála a választás előtti hónapok – már csak azért is, mert az egyik főszereplő felelős az ehhez kapcsolódó kampány kommunikációjáért –, de szándékosan nem akartam, hogy azon legyen a fókusz, hogyan és mi alapján döntenek az emberek a fülkékben. Túl könnyűnek éreztem volna. Vagy ami rosszabb: túl egyértelműnek. Ez egy igen/nem szituáció, és könnyű elképzelni, kik választanák az egyik vagy a másik opciót.

Azt akartam, hogy az Irha és bőr a fajzatokról szóljon. Mondhatnám úgy is, hogy itt az emberek szinte csak statiszták; a lehető legkevesebb emberi karaktert akartam megjeleníteni, pont annyit, amennyit a történet tényleg megkövetel. „Nem állati meg emberi oldalról akarok beszélni” – mondja egy másik szereplő, és így voltam ezzel én is. A nem egyértelmű választásokat kerestem. Nem csak az ember–fajzat szembenállást, hanem a fajzatok közti konfliktusokat, legyen az akár az átváltozás feldolgozhatatlansága, mihez kezdjenek az életükkel egy új testben, vagy az ellentét, hogyan képzelik el a helyüket a társadalomban, hogyan akarnak együtt élni egymással vagy az emberekkel.

A fajzatok nem lehettek homogén massza; ahogy egyetlen csoport sem lehet az. Ahogy haladtam előre a regénnyel, egyre inkább az individuum fontosságát éreztem benne a csoportokéval szemben. Azt szerettem volna, minél színesebb kép jelenjen meg a fajzatokról, minél sokfélébb válaszok, és igen, akár az is, hogy közülük néhányan még magukat se tartják embernek. Megint mások nem arra vágynak, hogy egy népszavazással "felemeljék őket" az emberek maguk közé, mintha kegyet gyakorolnának, hanem arra, hogy a saját énképüket és világukat alakítsák ki, saját jog szerint, nem az emberihez igazodva. A szereplők szemüvegén keresztül már maga az emberi jog kérdése sem lehetett simán kétpólusú.

Azt akartam, végül ne a szavazófülkében húzott x-szek jelentsék a legsúlyosabb döntést, hanem azok, amikkel a három főszereplőnek kell szembenéznie. Kényelmetlen és sokszor vitatható döntésekkel, amiket már nem éreztem sem könnyűnek, sem egyértelműnek; mert azok a személyes választások számítanak leginkább, amiket a legjobban vonakodunk meghozni.

* * *
Köszönöm, hogy itt jártál!:) Ha érdekelnek hasonló tartalmak, megtalálsz Facebookon és Instagramon is.

Ha pedig bővebb infókat keresel a regényről, katt ide.

Mitől félnek az írók? - Az Irha és bőr születéséről

A Könyvfesztiválra jelenik meg az Irha és bőr, úgyhogy itt az ideje, hogy a blogomon is többet meséljek róla. (Fülszövegért és egyéb infókért katt ide!)

Az íróknak sűrűn felteszik a bűvös kérdést, "honnan veszed az ötleteidet", és általában két okból nem szeretnek rá válaszolni: vagy maguk se tudják, vagy iszonyat banális a válasz. Szóval elmondom a banális válaszomat az Irha és bőrre.

Egy képzeletbeli párbeszédet futtattam a fejemben 2013 nyarán, amikor épp mérgelődtem az állatmesék sztereotípiáin:

– Basszus, szegény nyulak, hogy mindig ők a gyávák! Meg szegény rókák, mindig ők a sunyik. Hát milyen érzés lehet ez nekik?

– Ja, szükségük lenne egy érdekképviseletre, ahol jelezhetnék, hogy ez így nem oké.

– De hát nem tudják jelezni! Ahhoz tudniuk kellene beszélni.

Úgyhogy írtam egy regényt, amiben az állatok hallatják a hangjukat. Én figyelmeztettem mindenkit, hogy banális lesz.

Persze ez még nem ötlet volt, csak egy csírának is alig nevezhető kezdemény, ami asszociációs láncot indított el, pár nappal rá már mégis világot építettem egy füzetben, a három fő karakterből kettő meg olyan gyorsan megszületett, mintha csak beléptek volna az ajtón (az évek során keletkező verziókban ők nem is nagyon változtak, a cselekmény és a konfliktusok annál inkább). Emlékszem, a Kopaszi-gáton menekültünk be az eső elől egy kávézóba, én meg csak fecsegtem róluk totál bezsongva, és nagyon meg akartam írni ezt a sztorit. Egyetlen bökkenő volt: akkor már elhatároztam magam egy másik történet mellett. Megcsalás lenne csak úgy otthagyni, nem? Az nem ilyen villámcsapásszerűen sújtott le, racionálisabban alakult, és bár sokat jegyzeteltem már hozzá, az érzelmeim még nem voltak benne.

Semmit sem utálok jobban, mint hosszú távú döntéseket hozni. Tudtam, hogy akármelyiket választom, ha csak egyszer is elakadok írás közben, a fejemet fogom a falba verni, miért nem a másik lett a befutó. Márpedig nincs regényírás elakadás nélkül, ez garantált. Ezért kikötöttem magamnak a játékszabályokat: ha döntesz, ki kell tartanod mellette. Ha elakadsz, akkor is. Így tettem jégre azt a másikat, bízva abban, hogy megvár, és választottam az Irha és bőrt, amelyről tudtam, hogy akkor kell megragadnom, különben elvész az évek alatt.

Nehéz döntés volt? Igen. Ma úgy gondolom, jól választottam? Igen. Akkor simán megírtam, igaz? Nem. Nem, nem, dehogy. És ennek még csak nem is a regényírás közben menetrendszerűen érkező elakadások és újrakezdések örök körfogása volt az oka, sőt, nem is kizárólag a rengeteg munka, ami miatt néha hónapokig ki se tudtam nyitni a fájlt, de akkor ezt még nem tudtam.

Saját magam miatt történt így.

Ez a másik dolog, amiről az írók nem szívesen beszélnek. Hogy hiába tökéletes a kémia az ötlettel és a szereplőkkel, hiába adott minden a regény megírásához, valami mégsem működik.

Én se szívesen beszélek arról, hogy elkezdtem félni.

Már a Horgonyhely születéséről szóló bejegyzésemben is írtam, mennyire fontos nekem, hogy minden regényem kicsit másfajta legyen. Persze vannak hasonlóságok, a látásmódom nem változik, de az, hogy mit és hogyan mesélek el, igen. Nem hiszek a tuti receptben, amire aztán futószalagon készülhetnek a sztorik. Azokban a történetekben hiszek, amik igazán fontosak az írójuknak. De azzal nem számoltam, mennyivel könnyebb ehhez ragaszkodni, amíg a fióknak dolgozik az ember, és mennyivel nehezebb, ha rátalál a nagybetűs mumus: Az Elvárások.

A Horgonyhely sokkal több figyelmet és szeretetet kapott, mint amennyit valaha reméltem, és ezért sosem lehetek elég hálás Nektek. Nagyon szerencsésnek érzem magam miatta. Közben azonban motoszkálni kezdett egy hang a tudatalattimban, hogy vajon mi lesz utána, mit várnak tőlem az olvasók most. Vajon elfogadják-e, ha másfajtát írok. Vajon kereshetek-e új eszközöket, új utakat, kísérletezhetek-e. Bekopogtatott hozzám a kóklerrendőrség, ahogy Amanda Palmer nevezi, és olyanokat mondogattak egész nap:

„Nézz már rá, tök más, mint a Horgonyhely! Tényleg beszélő "állatokra" alapozol egy sztorit? Milyen totálisan fura szereplőket írsz már megint? A másik ötletet kellett volna választanod. Vagy legalább valami biztonságosabbat, nem? Írj inkább bevásárlólistát, az menni fog. Kávé, banán, kenyér... Látod? Máris jobb.”

Úgy neveltek, vegyem figyelembe mások érdekeit, legyek udvarias, kedves, meg ilyen egyéb civilizációs túléléshez szükséges alapvető emberi dolgok – de a regényírás nem az udvariasságról szól. Ha egy regény mindenkinek meg akarna felelni, belefulladna a semlegességbe és az unalomba. Addig nem írhattam meg ezt a történetet, amíg azon aggódtam, mit gondolnak rólam mások. Arról nem is beszélve, hogy ezek a duruzsoló hangok valójában egy helyen léteztek: a saját fejemben.

Ki kellett tartanom a saját verzióm mellett, mert egyetlen dologra van ráhatásom: hogy a választott történetemhez hű legyek, és kihozzam belőle a tőlem telhető legtöbbet. Amikor pedig ezt megértettem, és nekikezdtem az elejéről az utolsó, végső verziónak, a történet robogni kezdett előre. Hirtelen olyan lett, amilyennek elképzeltem. A szereplők, akikről olyan lelkesen beszéltem azon a nyáron a Kopaszi-gáton a kávézóban, ahová az eső elől futottunk be, végre tényleg élni kezdtek. Egy idő után eszembe se jutott, mi lett volna, ha azt a másik ötletet választom, amelyiket jégre tettem ennek a kedvéért, mert már csakis ezt akartam. Amikor pedig végül eljutottam a fináléig, tudtam, hogy valami olyat fejeztem be, ami így, bármiféle megalkuvás nélkül fontos nekem.

Az Irha és bőr a leghosszabb regényem. A három főszál és a téma megkövetelte: ez a regény az állati és emberi létezés közti határállapotba beszorult szereplőké, akik még csak most tanulják saját magukat és az emberséget, és akik gyökerek híján fogódzót keresnek a világon. Lassan az összes fő téma itt futott össze, az átváltozás feldolgozhatatlanságánál: így kerültek be a sztoriba a mítoszok, amelyeket a gyökértelen csoportnak magának kell megalkotnia; a testhez való viszony, hogy mindegy, hogy valakinek két patában végződő őzkarja van, vagy szinte tökéletesen emberi teste, a frusztráció ugyanaz; az identitás formálódása, a szülői minták hiánya vagy önmaguk megismerése, a különbözőség, és végül: mihez kezd egy steril faj, amely nem tud másként szaporodni, csak teremtésekben bízva.

Hazudnék, ha azt mondanám, már kicsit se félek. Persze hogy még mindig ott a szorítás a gyomromban, ez olyasmi, ami sohasem múlik el, sem a negyedik, sem az ötödik, sem a tizedik regénynél, és ez jó: ez azt jelenti, hogy az ember igyekszik a tőle telhető legjobbat kihozni a szövegből. De ez már egészséges aggodalom, a függöny mellett toporgók izgalma, mielőtt kilépnek a közönség elé.

Ha visszagondolok a regényírás folyamatára, már rég nem a félelemre emlékszem elsősorban. Inkább arra az utolsó másfél évre, amikor annyira együtt éltem a sztorival, mintha a második bőröm lenne, amitől nem is bírtam volna elszakadni máshogy, mint ha megnyúznak. Utólag azt mondanám a Kopaszi-gáti kávézóban tipródó régi énemnek – azon kívül, hogy tessék magaddal esernyőt hordani –: nem is választhatnál mást, amivel ennyire jókor, jó helyen találtok egymásra.

Már csak abban reménykedem, hogy talán közületek is néhányakat jókor, jó helyen fog elkapni ez a történet.:)

* * * 

Köszönöm, hogy itt jártál!:) Ha érdekelnek hasonló tartalmak, megtalálsz Facebookon és Instagramon is.

Képek: Alexandra Compain-Tissier és Francesco Sambo

Kész az új regény! - Öt infó az Irha és bőrről

Nagyon-nagyon régóta várom, hogy leírhassam: elkészültem az új regényem első verziójával! Igen, a végére értem az Irha és bőrnek. Hihetetlen érzés, egyszerre felszabadító és hagy maga mögött valami ürességet, ami miatt úgy ébredek reggelente: "és most mihez kezdjek az életemmel? Az lehetetlen, hogy ne ezzel keljek és feküdjek." Öt éve élünk együtt ezzel a történettel, az első ötleteket 2013-ban kezdtem felvázolni, aztán a koncepció rengeteget változott, 2016-ban teljesen újrakezdtem, most meg már azt se tudom, milyen, ha nem ezen töprengek egész nap. Lelkileg és íróilag is kihívás volt, úgyhogy biztos fogok még mesélni a folyamatról, de egyelőre csak örülök az utolsó pontnak.:)

Korábban már meséltem a regényről ebben a bejegyzésben. Az Irha és bőrben egy világméretű jelenség hatására az állatok bebábozódhatnak, akár a hernyók, és változó mértékben emberivé alakulnak. Lehetnek torzak, beszédképtelenek, végtagok nélkül kifejlettek, de akár szinte tökéletesen emberiek is. Ez alapvetően rendezi át a földi viszonyokat, legjobban mégis az a kérdés érdekelt, hogy ezek a semmiből létrejött, gyökértelen élőlények hogyan birkóznak meg a világgal, hogyan helyezik el magukat benne, miféle választ találnak a "kik ők" kérdésre.

Eddig viszonylag kevés konkrétumot árultam el a regényről, most viszont összeszedtem öt infót róla.:)

1. Szereplők, avagy kiké is ez a történet

A Horgonyhely szerintem elsősorban a világ története volt, a főszereplőket is az motiválta, hogy megértsék a működését, vagy megváltoztassák annak fizikai törvényszerűségeit. Az Irha és bőr ezzel szemben a szereplők története, hogy őket hogyan változtatja meg a világ. Három egyenrangú nézőpontkarakter szerepel benne.

Kirillről már meséltem többet a fenti bejegyzésben is: ő őzből alakult ki, teste nagyrészt állati, és közös tudatban él egy csordával, akik legszívesebben a régi, állati életformát követnék. Kirill azonban más, érzi, hogy nem illik közéjük, és hiába "kellene" egy őznek szelídnek lennie, ő nem tud mit kezdeni a benne rejlő agresszióval.

Pilar a legfiatalabb szereplő, szinte "újszülött", a regény kezdetén alig ért bármit a világból. Minden információját a tévéből szerezte – számára a szappanoperák és joghurtreklámok dokumentumműsorok –, de most kénytelen saját tapasztalatokat gyűjteni.

August kommunikációs szakember egy fajzatokkal foglalkozó szervezetnél, egy jogokért küzdő kampányban vesz részt – eleinte féltem, mennyire "illik" ez egy fantasybe, harcosok meg varázslók szoktak bennük rohangálni kétméteres karddal, nem irodisták izzadnak a nyilatkozatok szövege felett, de egyértelműen ő tartogatja a legtöbb meglepetést, emiatt nehéz is róla többet elárulnom.:)

2. Helyszín

A történet egy alternatív jelenben játszódik, ekkor már közel húsz éve tartanak az átváltozások. Azért izgatott ez az időszak, mert a kezdeti sokk már elmúlt, lassan természetessé válik, hogy léteznek fajzatok, de az integráció nem teljes, az emberek reakciói még olyan sokfélék, a törvények pedig csak részben biztosítanak nekik bármiféle jogokat. Valamint ez az az időszak is, amikor a fajzatok is kezdenek tudatosabbá válni, rengeteg kérdést feltesznek magukról. A helyszín nagyrészt egy Budapest melletti gettó, de fontos szerepet kap egy magányosan álló ház Dániában.

3. Fabulák

A regényben több "állatmese" is található a fejezetek közt: ezek a fabulák a fajzatokról szólnak a világ minden tájáról, Indiában átalakult elefánttól kezdve olyanokig, akik egy laborban élik le egész életüket.

4. Nem lett rövid, sőt

Az Irha és bőr az eddigi leghosszabb regényem. Szerkesztés meg rengeteg átírás miatt nem szeretnék terjedelmet mondani, de jóval hosszabb a Horgonyhelynél. Amikor írni kezdtem, megvolt a fejemben a teljes sztori, nem nőtt írás közben, mégsem számítottam rá, hogy ekkora lesz: valószínűleg a három egyenrangú nézőpont tehet róla, megkövetelték maguknak a helyet.

5. Első mondat

Ez még sokat változhat, de ha az elején szereplő fabulát nem számítom, jelenleg ez az:

„Eljött a kétszázhuszonnyolcadik teremtés napja, Kirill elméjében a csorda mégsem bírta befogni."

Természetesen még rengeteg munka van a szöveggel – pihentetés után neki is kezdek az átírásnak, ez hangsúlyozottan egy első verzió, több havi munka következik, mire egyáltalán el merem küldeni próbaolvasónak vagy a szerkesztőmnek. Szóval ez csak az első megkönnyebbülés, igen, sikerült, megírtam, de a csiszolás és átírás még úgy is hatalmas falat, hogy közben is rengeteget javítgattam. Emiatt fogalmam sincs, mikorra lehet belőle regény, de nem is siettetem a dolgot, legyen a tőlem telhető legjobb.

+1. Onlány

Az elmúlt években többen kérdezték, miért nincs szerzői Facebook-oldalam. A Bábel fiai vagy a Horgonyhely megjelenésénél még nem szerettem volna, később pedig attól tartottam: de hát minek nekem ilyen, ha talán soha többé nem fejezek be regényt? (A regényírás útvesztői sötét gondolatokba hajszolják az írókat, ejnye.) Úgyhogy megígértem magamnak, hogy ha kész leszek az Irha és bőrrel, csinálok egyet. Íme, ha van kedvetek, kövessétek, én meg próbálom megszokni ezt a felületet.:)

A közösségi médiát már kóstolgatom egyébként év eleje óta, aki inkább képes tartalomra kíváncsi, megtalál Instagramon is.

Sorok mögött: Állatok a regényekben, avagy mesélek az Irha és bőrről

amelyben a körblogolás állati fordulatot vesz.

Gyerekkoromban egyszer kaptam karácsonyra egy klasszikus, bútorozott-lakott babaházat. Nem voltam babázós típus – LEGO-zni és számítógépes játszani szerettem –, ezért hozzá se nyúltam addig, míg rá nem jöttem, hogy az amorf, festett művigyorú lányokat száműzhetem az ágyneműtartóba, a házat pedig einstandolhatják a plüssállataim. Aludjanak az ágyakban zsiráfok, főzőcskézzenek a konyhában lovak! Mélyebben be tudtam vonódni a klasszikus szerepjátékokba, ha állatokat tettem meg főszereplőnek, ami valahol nem meglepő: egy biológus apával állatok vettek körül, természetes volt a szeretetük. Én voltam az, aki a zsúrokon inkább a kutyával játszik a kertben; aki a nyaralót megszálló egereknek kikészíti a sajtot, hátha megszelídülnek; aki törött szárnyú madarat etet csipesszel. Tudtam, hogy előbb-utóbb írni fogok egy olyan regényt, amiben kulcsszerepet játszanak az állatok: az Irha és bőr ilyen lesz.

Az alapötletről talán már egy kicsit meséltem régebben. A sztori egy olyan alternatív, mágikus valóságban játszódik, ahol az állatok bármikor bebábozódhatnak, és részben ember, részben állat fajzatokká alakulnak át. A siker változó, akadnak köztük torzak, beszédképtelenek, végtagok nélkül kifejlettek, de egészen emberi testűek is, akik szocializáció után elboldogulnak a társadalomban, sőt, néhányan embernek tekintik magukat. Rengeteg téma foglalkoztat ezzel kapcsolatban – hogyan alakul ki egy gyökerek nélküli egyén identitása szülők, hagyományok, közösség nélkül; hányféle választ adnak a „kik ők” kérdésekre; miként változik meg az „emberi” fogalom. Nagy szerepet kapnak az eredettörténetek és mesterséges mítoszok, ahogy az identitás formálódása is. Ma viszont arról írok, miért olyan jó játék nem emberi szereplők nézőpontjait írni.

Egy ember érzékelését ismerjük. Látásra és hallásra koncentrál, az érintések szerepe és jelentése kultúránként változik, a mimika és a testbeszéd külön nyelv. A Bábel fiaiban Dávid vaksága miatt másként kellett ezt kezelnem, de az Irha és bőrben ez sokkal kifejezettebb. A három főszereplőm közül az egyik, Kirill egy őzbakból alakult át – van agancsa, őzarcával képtelen az emberi mimika jó részére, és egyik kezén sem alakultak ki ujjak, a patájába szerelt eszközökkel próbál boldogulni az emberi kézre tervezett társadalomban. Nem tud bekötni egy cipőfűzőt, nem tud megfogni egy bögrét – de közben blogger, a fajzatok történeteit gyűjti össze, és úgy akar élni, mint bárki. Mégis, már az öntudatra ébredésének első pillanatában azt érzi, hogy ez a világ ellenséges vele, hiszen nem kompatibilisek, és ez a testélmény nagyban formálja a személyiségét.

Közben ott „kísértenek” az állati maradványok is, sok tekintetben úgy viselkedik, mint egy állatőz. Tudatközösségben él egy csordával: szinkronban mozognak, együtt érzik magukat biztonságban, egyszerre esznek, és elméjében, mintegy visszhangként, folyton a többiek vágyait és gondolatait hallja. Nem szavakkal kommunikálnak – pedig tudnak beszélni –, hanem érintéssel, így kötődnek egymáshoz. A regény egyik központi konfliktusa is ez, hogy Kirill mennyiben tud megszabadulni az állati berögződésektől. Bár őz, ezért szelídnek és törékenynek látják, rengeteg agresszivitás és düh munkál benne. Ez a két világ közé szorultság érzése adja majd Kirill és a másik két főszereplőm tragédiáját is.

Persze mindenki más mennyiséget őriz meg az állati tulajdonságokból. Amikor egy másik fő karakterem (egyelőre legyen titok, hogy ő miféle), aki mindig is emberek közt élt, bekerül egy fajzatközösségbe, először ösztönösen mosolyog és szemkontaktust keres – aztán rájön, hogy ezeket egyesek fenyegetésnek vehetik, mert az állatvilágban ezek provokatív gesztusok. Több ez a kultúrák ütközésénél, hiszen a fajzatok mindegyike más és más kultúrát választ magának. Az egyikük ezzel is csábítja magához a többieket: azt ígéri, azok lehetnek, akik csak lenni akarnak. Ők definiálhatják saját magukat az ember-állat koordinátarendszerben, nem fekete-fehéren, nem vagy-vagy alapon, és ezért bármit feláldoznának.

Nem szerettem volna, ha a szereplők állati eredete csak dísz, mert milyen menőn néz már ki valaki aganccsal. Azt akartam, hogy a problémáik, kétségeik mind ebből eredjenek. Ettől válik fantasyvé: nem vonhatom ki belőle a fantasztikumot, nem tehetem át a cselekményt „normális környezetbe”. Persze ugyanezekről a témákról, mint másság, identitás vagy gyökértelenség, beszélhetnék rengeteg fajta eszközzel, de valahol még mindig az a kislány vagyok, aki száműzi a babákat a játékházból, hogy benépesíthesse állatokkal. Ha pedig már ezt teszem, felelősen kell nyúlnom az ötlethez, és mélységében megírnom, nem csak csinos díszként a sztorin.

Most már csak azon kell dolgoznom, hogy ez sikerüljön is.

* * *

Többiek bejegyzései:

Bartos Zsuzsa
Gaura Ágnes
On Sai
Puska Veronika