2019. november 25., hétfő

Első – online novella


Néhány hete vendégként szerepeltem a Spagetti Lakóautó podcastben itt vissza tudjátok hallgatni az adást –, amelynek első blokkjában komolytalanabban beszélgettünk állatokról, a másodikban komolyabban a komfortzónáról, harmadikban pedig egy-egy rövid szöveggel készültünk "szellemíró" témában. Kiteszem most az én villanásnyi novellám – Káposztalepke és Mr. Jackpot megoldásáért kattintsatok az adásra. ;)

* * *

„Azért akart elsőként a Marsra költözni, hogy ő legyen a bolygó legjobb sakkozója” – ezzel kellene kezdenem, valami könnyűvel, ami elfelejteti velünk, hogy haldoklunk, hogy ennek a bolygónak vége, és meg kell váltanunk jegyünket arra a másikra. Propaganda-író, így fognak nevezni. De hát ki ne vállalta volna el, ha cserébe helyet kap a védett övezetben?
„Victor Boyle. Született 2011. január 17-én, Manchester iparvidékén. Anyja gépkezelő, apja középiskolai történelemtanár. Családi alkoholproblémák miatt tizennégy évesen elszökött otthonról egy New Yorkba tartó óceánjáró felszolgálójaként.” – Ilyeneket írt róla az a négy mesterséges íróintelligencia, akiket felkértek az életrajzára. Tények és precizitás, most mégsem erre van szükség, hanem személyességre, olyan hitelességre, mintha ott lennél te magad is, mintha épp készülnél vele a Marsra. Próbálja meg egy emberi író, mondták.
Matt Harrison Clough
Fekszem az üres kádban, csípőmet nyomja a porcelán. Egy ponyvát húztam a fejem fölé, a kinti fény halványan dereng át. A műanyag szaga, úgy képzelem, olyan, mint a szkafanderé. Lélegzem a sötétben, a szűk helyen, és arra gondolok, ilyen lehet az űrkapszulában feküdni. Ilyen érzés egy idegen bolygó felé repülni, hogy te legyél az első hivatalos lakosa, ilyen érzés elbúcsúzni a Földtől. Ilyen érzés nem fuldokolni.
Anyám torokgyulladásban halt meg 2037-ben. Hiába tömték belé az antibiotikumot hátha-alapon, az orvosok is tudták, hogy esélytelen. Apámat egy klímamenekült rejtegetéséért tartóztatták le. Alig emlékszem az ugandai férfira, csak a sovány kezére, amivel kortyonként emelte szájához az ivóvizet, és hogy éjjeli háromkor járt ki a fészerből friss levegőt szívni, nehogy a szomszédok jelentsék.
Róluk tudnék írni. Hitelesen, ahogy kérték. De ki a faszom az a Victor Boyle? A fotókon öntelten vigyorog a marsi dobozlakásban, mintha csak kertes házat vett volna a zöldövezetben. Hősnek kellene neveznem, amiért a pszichológiai profilja alapján a pionírok közé választották, amiért hátrahagyott mindenkit, hogy egy idegen bolygón öregedjen meg, de hogy nevezhetném hősnek, amikor neki könnyű? Már kamaszként elszökött otthonról, nem volt senkije. Még a jólét utolsó napjaiban született, és mielőtt igazán felforrósodott volna a helyzet, beszállt az űrkompba, és lelépett. Na, ezt biztos nem írták róla az íróintelligenciák! Ők sosem mondanák ki, hogy Victor Boyle egy gyáva szar patkány, aki elmenekült a süllyedő hajóról, és itt hagyott minket meghalni.
Szorít a mellkasom. Hirtelen szűk a porcelánkád, amit még soha életemben nem töltöttem fel csurig esővízzel, sötét a ponyva a fejem felett. Csillagtalan ég, műanyagszagú börtön. A torkom markolászom, és lélegezni próbálok, mélyebbet, nyugodtabban, de a kád most koporsónak tűnik, és ki kell ugranom belőle, levegő után kapkodva tántorgok ki a nappaliba.
„Victor Boyle pánikrohamot kapott az űrkapszulában” – fogalmam sincs, igaz-e, de legalább erről őszintén írhatok. Legalább némi együttérzést csikarhatok ki iránta, ha már helyettünk menekült el a Földről. „Victor Boyle hetekig tasakokba pisilt.” „Victor Boyle a heréjét se tudta leborotválni a szkafanderben.” Röhögve kapkodom a levegőt, aztán a térdem átkarolva sírok, ringatózom, míg múlni kezd a szorítás.
Sétálni indulok a sötétben. Alszik a város, csak a széndioxid-megkötők zümmögnek, mintha próbálkoznának még a lehetetlennel. Az égen nem látszik a Mars. Nem látszik semmi, és innen olyan, mintha egyedül lennénk az univerzumban.
Egy játszótéren állok meg. A homokozó padkáján lerúgom a cipőmet, ujjaimat a homokba fúrom; felül hideg, alul még őrzi a nap melegét. Az utcalámpák fényében vörösesnek tűnik, rezes, idegen sivatagnak. Victor Boyle tizenkét évet élt a Marson. Tizenkét évig kísérletezett növénytermesztéssel és ellenőrizte a létfenntartó berendezéseket, aztán elvitte egy keringési rendellenesség. Infarktus odafenn. És persze nem ő az egyedüli: a pionír csapat fele halott. Most rajtunk a sor, de ki akar ezek után elindulni, követni a hamis reményt?
 „A Föld díszpolgára.”
„A jövő reménysége.”
„Az új élet előkészítője.”
Az íróintelligenciáknak jobban megy.
Elképzelem Victort odafenn. A protokollfotózás után talán lelohadt az a vigyor, amikor ott maradt a vörös semmi közepén. Talán akkor sújtott le rá a gondolat, hogy soha nem mehet haza. Hogy még azt a vacak manchesteri gyártelepet se látja többé, nemhogy az erdőket vagy az óceánt. Talán ott vált akaratlanul hőssé.
Ujjaimmal a homokot görgetve arra gondolok, így fogom kezdeni: „Victor Boyle egyedül halt meg a Marson, hogy nekünk már ne kelljen.”


* * *

Köszönöm, hogy itt jártál!:) Ha érdekelnek hasonló tartalmak, megtalálsz Facebookon és Instagramon is.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése