Néhány hete vendégként szerepeltem a Spagetti Lakóautó podcastben – itt vissza tudjátok hallgatni az adást –, amelynek első blokkjában komolytalanabban beszélgettünk állatokról, a másodikban komolyabban a komfortzónáról, harmadikban pedig egy-egy rövid szöveggel készültünk "szellemíró" témában. Kiteszem most az én villanásnyi novellám – Káposztalepke és Mr. Jackpot megoldásáért kattintsatok az adásra. ;)
* * *
„Azért akart elsőként
a Marsra költözni, hogy ő legyen a bolygó legjobb sakkozója” – ezzel kellene
kezdenem, valami könnyűvel, ami elfelejteti velünk, hogy haldoklunk, hogy ennek
a bolygónak vége, és meg kell váltanunk jegyünket arra a másikra. Propaganda-író,
így fognak nevezni. De hát ki ne vállalta volna el, ha cserébe helyet kap a
védett övezetben?
„Victor Boyle.
Született 2011. január 17-én, Manchester iparvidékén. Anyja gépkezelő, apja középiskolai
történelemtanár. Családi alkoholproblémák miatt tizennégy évesen elszökött
otthonról egy New Yorkba tartó óceánjáró felszolgálójaként.” – Ilyeneket írt
róla az a négy mesterséges íróintelligencia, akiket felkértek az életrajzára. Tények
és precizitás, most mégsem erre van szükség, hanem személyességre, olyan hitelességre,
mintha ott lennél te magad is, mintha épp készülnél vele a Marsra. Próbálja meg
egy emberi író, mondták.
Matt Harrison Clough |
Fekszem az
üres kádban, csípőmet nyomja a porcelán. Egy ponyvát húztam a fejem fölé, a
kinti fény halványan dereng át. A műanyag szaga, úgy képzelem, olyan, mint a
szkafanderé. Lélegzem a sötétben, a szűk helyen, és arra gondolok, ilyen lehet
az űrkapszulában feküdni. Ilyen érzés egy idegen bolygó felé repülni, hogy te
legyél az első hivatalos lakosa, ilyen érzés elbúcsúzni a Földtől. Ilyen érzés
nem fuldokolni.
Anyám
torokgyulladásban halt meg 2037-ben. Hiába tömték belé az antibiotikumot hátha-alapon, az orvosok is tudták, hogy
esélytelen. Apámat egy klímamenekült rejtegetéséért tartóztatták le. Alig
emlékszem az ugandai férfira, csak a sovány kezére, amivel kortyonként emelte
szájához az ivóvizet, és hogy éjjeli háromkor járt ki a fészerből friss levegőt
szívni, nehogy a szomszédok jelentsék.
Róluk tudnék
írni. Hitelesen, ahogy kérték. De ki a faszom az a Victor Boyle? A fotókon
öntelten vigyorog a marsi dobozlakásban, mintha csak kertes házat vett volna a
zöldövezetben. Hősnek kellene neveznem, amiért a pszichológiai profilja alapján
a pionírok közé választották, amiért hátrahagyott mindenkit, hogy egy idegen
bolygón öregedjen meg, de hogy nevezhetném hősnek, amikor neki könnyű? Már kamaszként elszökött
otthonról, nem volt senkije. Még a jólét utolsó napjaiban született, és mielőtt
igazán felforrósodott volna a helyzet, beszállt az űrkompba, és lelépett. Na,
ezt biztos nem írták róla az íróintelligenciák! Ők sosem mondanák ki, hogy
Victor Boyle egy gyáva szar patkány, aki elmenekült a süllyedő hajóról, és itt
hagyott minket meghalni.
Szorít a
mellkasom. Hirtelen szűk a porcelánkád, amit még soha életemben nem töltöttem
fel csurig esővízzel, sötét a ponyva a fejem felett. Csillagtalan ég,
műanyagszagú börtön. A torkom markolászom, és lélegezni próbálok, mélyebbet,
nyugodtabban, de a kád most koporsónak tűnik, és ki kell ugranom belőle, levegő
után kapkodva tántorgok ki a nappaliba.
„Victor Boyle
pánikrohamot kapott az űrkapszulában” – fogalmam sincs, igaz-e, de legalább
erről őszintén írhatok. Legalább némi együttérzést csikarhatok ki iránta, ha
már helyettünk menekült el a Földről. „Victor Boyle hetekig tasakokba pisilt.”
„Victor Boyle a heréjét se tudta leborotválni a szkafanderben.” Röhögve
kapkodom a levegőt, aztán a térdem átkarolva sírok, ringatózom, míg múlni kezd
a szorítás.
Sétálni
indulok a sötétben. Alszik a város, csak a széndioxid-megkötők zümmögnek,
mintha próbálkoznának még a lehetetlennel. Az égen nem látszik a Mars. Nem
látszik semmi, és innen olyan, mintha egyedül lennénk az univerzumban.
Egy játszótéren
állok meg. A homokozó padkáján lerúgom a cipőmet, ujjaimat a homokba fúrom;
felül hideg, alul még őrzi a nap melegét. Az utcalámpák fényében vörösesnek tűnik,
rezes, idegen sivatagnak. Victor Boyle tizenkét évet élt a Marson. Tizenkét
évig kísérletezett növénytermesztéssel és ellenőrizte a létfenntartó
berendezéseket, aztán elvitte egy keringési rendellenesség. Infarktus odafenn.
És persze nem ő az egyedüli: a pionír csapat fele halott. Most rajtunk a sor,
de ki akar ezek után elindulni, követni a hamis reményt?
„A Föld díszpolgára.”
„A jövő reménysége.”
„Az új élet
előkészítője.”
Az
íróintelligenciáknak jobban megy.
Elképzelem Victort
odafenn. A protokollfotózás után talán lelohadt az a vigyor, amikor ott maradt
a vörös semmi közepén. Talán akkor sújtott le rá a gondolat, hogy soha nem
mehet haza. Hogy még azt a vacak manchesteri gyártelepet se látja többé,
nemhogy az erdőket vagy az óceánt. Talán ott vált akaratlanul hőssé.
Ujjaimmal a
homokot görgetve arra gondolok, így fogom kezdeni: „Victor Boyle egyedül halt
meg a Marson, hogy nekünk már ne kelljen.”
* * *
Köszönöm, hogy itt jártál!:) Ha érdekelnek hasonló tartalmak, megtalálsz Facebookon és Instagramon is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése