Műhelynapló

2022. októbertől 2023. február végéig a Panodyssey nagykövetei voltunk Závada Péterrel, és ennek keretében vezettem egy tízrészes műhelynaplót, magyar nyelven a Könyves Magazinon. Régen a blogomra írtam hasonlókat, és azóta is sokan hiányoltok több ilyen bejegyzést, szóval összegyűjtöttem ezt a tíz naplót ide, hogy meglegyenek később is egyben. (A januári ChatGPT-s elég gyorsan öregszik, de a többi nem, a szorongás ugyanaz a szorongás, mint tavaly decemberben, nem jön rá update, érthetetlen.)

Bemásolom az első bekezdéseket, a teljes szövegeket a linkeken találjátok.

Senkiföld

"Senkiföldről nem beszélünk. Sosem rajzoltak még térképet róla, nincsenek túravezetői, nem szerepel a Tripadvisor oldalán. Ha eltévedsz Senkiföldön a ködben, és körbe-körbe jársz, sosem fogják észrevenni, hogy eltűntél.

Senkiföldre az írók nem merészkednek. Vagy ha mégis, letagadják.

Senkiföld a pusztaság, ahol az írók két kötet közt bolyonganak. Az a levegőtlen vidék, ahol egy könyv utolsó betűje és egy következő könyv első betűje közt élünk. Az a riasztó állapot, amikor nem írunk semmit."

 

Az igazi történet az utolsópont után kezdődik

„Ne haragudj, én nem bírok fikciót olvasni” – mondják nekem néha mentegetőzve, és nem is spekulatív fikcióra gondolnak, hanem a fikcióra általában, mintha a megtörtént események, az önéletrajzi elemek vagy a történelem tehetne csak hitelessé egy szöveget. Sokat beszélünk mostanság fikció és valóság viszonyáról, és legtöbbször vagy-vagy relációban, egymást kizáró elemekként, amik közül választanunk kell: tessék, itt a kék vagy a piros kapszula, Neo.

Pedig sokkal izgalmasabb a kapcsolódási pontokat vizsgálni.

Sokkal érdekesebb, hogyan hat a fikció a valóságra, vagy ránk, befogadókra.”

Nem Patyomkin-falvakat építünk

„Margaret Atwood írja A szolgálólány meséje előszavában, hogy bármilyen elem, amit a regényben felhasznált, valahol, valamikor a történelem során már bekövetkezett, semmi sem pusztán a képzelete szüleménye. Azért döntött így, mert nem akarta, hogy hatásvadászattal vádolják, eltúlzott kegyetlenkedéssel. Gileád és a szolgálólányok nyilván fikció (reméljük, az is marad), azonban minden fiktív tér és idő létrehozásakor az írónak döntéseket kell hoznia: milyen eszközökkel teszi ezt a kitalált világot az olvasó számára valóságossá. Vagy legalábbis hihetővé. Mert ez a cél, az olvasás idejére valósnak ható rendszert alkotni, különben tanmesét vagy propagandát írnánk.

Nem Patyomkin-falvakat próbálunk építeni, az egy másik mesterség.”

A leírt szavak malacperselye 

„Mindig is lenyűgözött a szavak nélküli történetmesélés.

Néha egész napokat töltök azzal, hogy megfelelő szavakat találjak, amik hangulatban, stílusban, korszellemben illenek a történetemhez vagy a szereplőimhez, aztán, ha megvannak, újabb napokat tölthetek vele, hogy megfelelő sorrendbe állítsam őket – még az utolsó átolvasáskor is tologatom, cserélgetem őket, hogy minél pontosabban azt közöljék, amit mondani szeretnék, de persze hiába: akkor is tudnám folytatni a szópuzzlet, amikor kijött a könyv a nyomdából.

Erre jönnek mások, és szavak nélkül mesélnek történeteket. Úgy, hogy évekkel később is összeszorul a gyomrom, ha rájuk gondolok. Micsoda szemtelenség. Milyen lenyűgöző. Nem tudok betelni velük.”

 

Írói félelmek kalendáriuma, az év minden napjára

„Félek az üres laptól.

Félek az első betűtől.

Az első mondattól.

Az első bekezdéstől.

Igazából az utolsó sorig félek, akárhányszor belefogok egy történetbe, hogy semmi sem fog összeállni, csak megyek be az erdő sűrűjébe, az egyre áthatóbb sötétbe, és sosem keveredem elő; a keresőkutyák találják majd meg a gombafonalakkal beszőtt tetememet.

Félek, hogy amiről írok, csak engem érdekel.

Félek, hogy annyira érdekel, hogy a lábjegyzetek lábjegyzetét is felkutatom.

Félek, hogy semmi másra nem tudok majd gondolni ilyenkor, elfelejtem a születésnapokat, az adóbevallást, a buszon hagyom miatta az esernyőmet, de a végén mások csak vállat vonva kérdezik: „hát mi érdekelt ebben téged ennyire?”

Pedig az ellenkezőjétől még jobban félek.

Hogy egy nap arról írok majd, ami még engem sem érdekel.

Hogy majd szavakkal akarom rendezni a villanyszámlát meg a kávét meg a kenyeret, és akkor igazából adminisztrátor is lehetnék, vagy könyvelő, vagy ügyvéd.”

Az Írói Munkám Elrablása: Hogyan Lopta El Az Artificial Intelligence Az Álmomat

„Az Írói Munkám Elrablása: Hogyan Lopta El Az Artificial Intelligence Az Álmomat"

Ezt a címet az OpenAI, egy mesterséges intelligencia chatrobot adta a műhelynaplómnak, miután elmeséltem neki, miről írok. Elsőre visszafogottabb volt, már-már akadémikusan hivatalos, de arra kértem, legyen minél teátrálisabb. A saját címem valami ilyesmi lett volna: „A mesterséges intelligencia a munkámra hajtott. Nem hiszed el, mi történt utána.”, de be kellett látnom, hogy ezt a kört ő nyerte. A bulváros kattintásvadászat helyett igazi drámát ígért, sejtetés és kérdőjelek helyett pedig tényt: nem csak ráhajtott a munkámra, el is lopta az összes álmommal együtt. Egy korábbi változatban azt is hozzátette, „És Az Út Szélén Hagyott”, de szóltam, hogy ez azért túlzás.”

Gyönyörű hibák

„Van az a tipikus állásinterjús kérdés: mi a legrosszabb és legjobb tulajdonsága?

És van az a tipikus válasz rá: maximalista.

Ne válaszoljátok ezt rá soha, légyszi. Akkor se, ha így van. Nem vicces. Kicsit sem vicces. Túl sokat tudok a maximalizmusról ahhoz, hogy vicces legyen.

„Hatosra kell tudni az anyagot”, mondogatta mindig apám, ha iskoláról volt szó. „Az ötös a rossz gyerekeknek előírt minimum”. Ha valami ötösre sikerült, az természetesnek számított, nem járt vállon veregetés egy jó bizonyítványért – ami gyakran előfordult, nem azért, mert különösebben szorgalmas lettem volna, csak rengeteg anyagot tudtam a rövidtávú memóriámba pakolni, aztán úgyis elfelejtettem mindent. Ha viszont egy témazáró négyes (vagy rosszabb) lett, jött a kiselőadás arról, hogyan kell mindent hatosra tudni, túllőni a teljes tananyagon, mert akkor nem lephet meg semmilyen kérdés, az a teljes felkészültség.

Különösen kegyetlen mérce olyasvalamit célul kitűzni, ami elérhetetlen. Senki sem kap hatost az iskolában, bármennyit is gürcöl. És pláne rossz üzenet az elérhető maximumot „rossz gyerek” számára előírt „minimumnak” minősíteni.

Nem csoda, hogy maximalista lettem. Abból is a legkönyörtelenebb fajta: elérhetetlen célokat kitűzni önmagunk sziszifuszi büntetése.”

 

Az ötletek nem az ötletfán teremnek

„Honnan jönnek az ötletek? – kérdezik folyton az íróktól, és az írók nem azért vonakodnak felelni, mert meg akarják tartani maguknak a titkot, hanem mert legtöbbször ők sem tudják. A megvilágosodás pillanata gyakran váratlan és megfoghatatlan; a rajzfilmfigura felett felvillanó villanykörte. Kívülről az egész misztikusnak tűnik, az alkotót „homlokon csókolja a Múzsa”, vagy „megszállja az ihlet”, mintha nem is ő dolgozott volna meg érte, csak az ölébe hullott, mint az aranyjegy Willy Wonka csokigyárába.

Az ötletek persze nem úgy működnek, mint a tombola. De amikor megkérdezik, mégis hogyan, nehéz igazi választ adni – kivéve Hilde Østby számára, aki Kreativitás című ismeretterjesztő könyvében az agykutatás és a tudomány eszközével térképezi fel, mi történik az agyban az ötletek keletkezésekor.”

Racionális megérzések és más írói paradoxonok

„Ha rossz kedvem van, személyiségteszteket töltök ki. Maga a válaszadás is eltereli a figyelmet, de a végén ott a garantált jutalom, a jellemzés, mennyire csodálatos, szerethető és megismételhetetlen vagy. Ez egy biztonságos játék, egyetlen személyiségteszt sem mondja, hogy seggfej vagy. Mind szörnyen különlegesnek lát – persze nehéz úgy érvelnie a különlegesség mellett, hogy minden kilencedik/tizenhatodik/ikszedik ember ugyanazt a leírást kapja, de hát ez ilyen bűnös élvezet.

Néhány évente kitöltöm, így tudom, hogy az MBTI rendszerben fixen Építész vagyok. Ez egy négy skálán mérő rendszer, így jön ki a tizenhat típus. Az Építész az INTJ – Introverted, Intuitive, Thinking, Judging –, és biztos körüludvarol szép dolgokkal, de inkább az maradt meg belőle, hogy ez a kategória csupa belső ellentmondás. Álmodozó és racionális. A megérzései vezetik, de rendszerekben gondolkodik és logikus összefüggéseket keres. Egyszerre idealista és pesszimista cinikus.

Köszi szépen, igazán sokat segítettél.”

Mennyi láthatatlan munka van egy könyv mögött? 

„Ez az utolsó műhelynaplóm ebben a sorozatban; hamarosan ellovagolok a naplementébe. Amikor nekikezdtem, mindenkinek úgy beszéltem róla, „remek lesz, tíz részen át arról írok, hogy nem írok”, ami nyilván sarkos, de tényleg nem dolgoztam közben hosszabb szövegen. Sokat gondolkoztam, és végül nem választottam előre koncepciót a sorozathoz. Nehezen tervezek hónapokra előre, nem biztos, hogy ugyanaz érdekel októberben, mint februárban, és nem akartam közben ráunni. Inkább nagy mozgásteret hagytam, és mindig azt vettem elő, ami aktuálisan foglalkoztatott. Amúgy is, ennyit gondolkozni az írásról már majdnem írás, nem?

Aztán így visszanézve mégis kirajzolódott egy összetartó szál: a legtöbb szöveg az írók és az írás körül lévő misztikus ködöt próbálta eloszlatni. Nem szeretem a megközelíthetetlen, érinthetetlen író képét. Azt sem, ha az írás kiismerhetetlen, mágikus folyamatként van ábrázolva. Azt szeretem, ha az író emberi, az írás pedig nem különlegesebb munka, mint a villamosmérnökség. Azért fontos nekem ez, mert kezdőként rengeteg bűntudatkeltő sztereotípiával találkoztam, milyen Az Igazi Író. Az első két regényem megjelenésekor kerültem is a nyilvánosságot, mert nem éreztem azt, hogy megfelelnék az íróképnek, és nem akartam olyan skatulyába préselni magam, amibe nem illek.

Aztán kiderült, hogy nem is kell. Semmi sem dőlt össze attól, hogy bizonyos dolgok másként komfortosak. Az írók pont olyan sokfélék, mint bármilyen más emberek.”

 * * *

Köszönöm, hogy itt jártál! Ha érdekelnek hasonló tartalmak, megtalálsz Facebookon és Instagramon is.

 

A 2022-es ajándékjegy az érzelmi hullámvasútra – évértékelő

Sűrű év volt 2022, amit azért is vicces leírnom, mert pár hete az szaladt ki a számon, hogy "nem csináltam idén semmit". Csak látszólag paradoxon a kettő: hiába a sok változás, történés, meg az egész érzelmi hullámvasút és sok munka idén, akkor érzem igazán, hogy "valamit" csináltam, ha minél többet tudtam elmélyülten, csendben, szinte láthatatlanul írni. És hát ez nem ilyen év volt, inkább kifelé forduló, zsizsgő, vagyis "tényleg" sűrű – csak nem attól sűrű, mint mondjuk tavaly, amikor rengeteg szöveg készült. Az alkotómunkának van egy hullámzása, befelé és kifelé forduló időszakok váltakozása, de az a rengeteg figyelem és kedvesség, amit A hazugság tézisei kapott, arra nem igazán készültem fel, nem is lehetett. Velem "történt", nem pedig én "csináltam", talán innen ez a kettős érzés. Amikor tavaly év végén befejeztem a kéziratot, ez csak az én szerelemprojektem volt, most meg hihetetlenül sokan kapcsolódtatok hozzá, amiért szörnyen hálás vagyok. És persze alaposan ki is merültem, nem feltétlenül fizikailag, inkább mentálisan. Sokszor voltam idén lelkes, izgatott, hálás, meghatódott, máskor meg szorongó, elveszett, magányos, és ezek teljesen megférnek együtt. De közben meg leginkább azt érzem, mennyi minden kattant idén helyre, és mennyire jó volt, hogy szinte kizárólag azzal foglalkozhattam, amit igazán szeretek, és hogy ezért milyen szerencsés vagyok.

Néhány dolgot emelnék csak ki idénről, amikre szívesen emlékezem majd vissza később is:

Márciusban színpadra került a Gumicukorszív, Kőműves Csaba Bence készített belőle vizsgaelőadást, és hihetetlen jó volt látni, hogyan értelmezte ő a történetet. 

Júniusban a Könyvhétre megjelent A hazugság tézisei, mi meg rá egy héttel költözködtünk (ezzel a rengeteg könyvvel! a nagyját gurulós bőröndökben húztuk át), rá két héttel pedig rögtön megérkezett Borsó – utólag érzem csak, mennyire kimerítő volt a nyár, de közben nem tűnt fel, muszáj volt folyton úszni, mozgásban maradni, mint egy cápa, ami különben megfullad. 

A létező legcsodálatosabb dolog idén persze Borsó, akit hívunk pislogó rongyszőnyegtől kezdve porosz tábornokig mindennek. Mindenki ezt mondja a kutyájáról, nyilván, de Borsó tényleg csodálatos: nyitott, kíváncsi, lelkes, alkalmazkodó, de közben ki is áll magáért, és vicces (nagyon vicces!). Egy pillanat alatt beillett a családba, és úgy felnéz a macskákra, mint a menő nagytesókra, akiktől eltanult egy csomó macskaviselkedést. 

Augusztusban hihetetlen élmény volt, hogy az Irha és bőr lett a Nincs időm olvasni kihívás közös könyve, és ennek kapcsán szuperjót beszélgettünk Szabados Ágival. 

Azért írtam idén is új szövegeket, még ha nem is ezen volt a fókusz: év elején a prae.hu-ra a Helyzetjel rovatba, tavasszal a Hévíz Repülés számába, nyártól Veres Attilával felváltva a Könyves Magazin Zöld rovatába (Legdrágább; Jöjjön el a fotoszintézis országa; Talált tárgyak jegyzéke, 2047. szeptember), most meg épp műhelynaplót a Panodyssey projekt kapcsán. 

Apró örömök: lett végre új tetoválásom, voltam Rómában, és végre megint funkcionál a lábam rendes kirándulásokhoz.

Decemberre az Irha és bőr harmadik kiadása is megérkezett, azóta is alig hiszem el, hogy ennyi ember könyvespolcán, éjjeli szekrényén, billegő asztallába alatt ott van már.

Néhány részlet az Irha és bőrből olvasható lett angolul (itt és itt), valamint a Négyszemközt c. novellám is, mind Austin Wagner csodás fordításában.

És hát tényleg elképesztő, amennyi szeretettel A hazugság téziseit fogadtátok. Egyrészt köszönöm a Gabo Kiadó munkatársainak, hogy ilyen odaadóan törődtek vele és gondozták, másrészt pedig nektek, hogy ennyien olvassátok. Szuper volt találkozni egy csomó rendezvényen, Könyvfesztiválon, Könyvhéten, Margón, Szegeden, vagy akár a virtuális térben (itt találtok például egy maratoni élőzést az Andi kis könyves világa csatornán). Sok interjúból tanultam rengeteget, különösen szuper volt beszélgetni Sándor Annával a Könyves Magazinon, Gaborják Ádámmal a Népszavában, Császár Tímeával a kulter.hu-n, és persze még sokakkal, hálás vagyok, hogy ennyit mesélhettem erről a könyvről. A fogadtatásáért pedig különösen: Veszprémi Szilveszter írásáért a Kortárs online-on, Forgách Kingáéért az Alföld online-on, Farkas Balázséért az Élet és Irodalomban, vagy az Odaértett olvasó alapos elemzéséért a Szerződési szabadságról (első és második rész), és még nagyon sokaknak, nagyon sok helyen. Azt pedig tényleg alig hittem el, hogy a Könyves Magazin év legjobb könyvei listáján a 9. helyére került: spekulativ fikciós szerzőként és fiatal szerzőként is hatalmas dolog ez nekem.

Számomra az Irha és bőr után az volt a tét, hogy ki tudok-e jönni a kiégésből, és vajon tudok-e még valaha igazi szenvedéllyel történetet mesélni. Ez a kötet ilyen lett, a kisregény különösen jutalomjáték volt nekem. Talán ezért is tartottam tőle, mit szóltok hozzá, "szabad-e" ennyire szabadon írnom, vagy mindenképpen bele kell halni minden könyvbe az utolsó vérig. 

Szabad volt; köszönöm nektek.

 

 * * *

Köszönöm, hogy itt jártál! Ha érdekelnek hasonló tartalmak, megtalálsz Facebookon és Instagramon is.

Vár ám a munka a kertben – 2021-ről

 

2020 nekem arról szólt, hogy rájöjjek, ami elől menekülni akarok, azt szeretem a legjobban csinálni. 2021-ben ezért az elsődleges ez volt: hazatalálni, végre a prioritási lista elejére tenni az írást. Hogy ne előzze meg minden – más munka, egyetem, szívességek, kötelességek –, hanem ki tudjam mondani, hogy ezt akarom csinálni, és nemet tudok mondani másra, hogy ezzel foglalkozhassak. Ez olyan egyszerűnek és magától értetődőnek tűnik, de iszonyat hosszú út van mögötte, a „nem érdemlem meg”, „nem hasznos tevékenység”, „nem rendes munka” hiedelmek felszámolása.

Szóval 2021-ben írtam. Sokat. Ezek közül néhányat olvashattatok már, novellákat pl. a Légszomjban, Könyves Magazinon, 168 órában, HVG-ben, és fut jelenleg is egy sorozat a prae.hu-n, de a hosszabb szövegek majd csak 2022-ben jönnek, és iszonyatosan várom, hogy megmutathassam őket.

Ez így szépen hangzik, nem? Elhatároztam, megcsináltam, hurrá, a helyemen vagyok. Pedig ez így nem igaz. Akkor sem, ha tényleg nagyon örülök, hogy ezek elkészültek, de ez egy őszinte felület, szóval elmesélem a másik oldalt is, milyen akkor az év, ha nem számokban és teljesített célokban mérik.

Már meséltem, hogy év közepén írtam egy kisregényt (itt írtam róla picit, a jelenlegi címe Szerződési szabadság), és nagyon-nagyon régen nem élveztem semmit annyira, mint ebben elmerülni kb. három hónapra. Ez nálam a se lát, se hall-állapot, amikor hajnali négykor azt veszem észre, hogy egy kitalált világ kitalált szereplőivel foglalkozom, húsz órája nem ettem, és azt se tudom, milyen nap van ma. Sokszor elgondolkodtam már rajta, vajon abba tudnám-e hagyni az írást, és ha valamiért nem, hát ezért: erre az érzésre vágyom, a heteken át tartó flow-vonatra és valami nagyon mély kapcsolódásra saját magammal. Ráadásul tizenévesen írtam utoljára ennyire felszabadultan, külső elvárások nélkül. Mindenki úgy hitte, egy regényen fogok dolgozni, közben idén megbeszéltük a kiadóval, hogy novellákat írok egy kötethez – senki sem várt tőlem kisregényt, fogalmam se volt, lesz-e helye, érdekel-e bárkit, kibújtam minden kötelezettség alól. Mindezt minimális tervezéssel, teret hagyva az intuíciónak, ahogy nagyon régen nem mertem írni – figyelem, a légtornász biztosítókötél nélkül ugrik, és élvezi.

Akkor hol itt a gond? Ha nem lettem volna borzalmasan idén, biztosan nem írom ezt meg. A fizikai gond látványosabb volt: egy csípőprobléma miatt két hónapot feküdtem a hátamon, és bámultam a plafont, és persze, hogy az agyam belemászott egy nem várt történetbe. De ugyanez igaz volt mentálisan is: nem tudom, mikor éreztem magam ennyire egyedül. A covid miatt is fellazult egy csomó kapcsolatom, mindenkinek megvan a saját baja, nem tudtam se az örömöm, se a nehézségeket megosztani kellő mélységben másokkal, és egyetlen megküzdési mechanizmust ismerek arra, ha fáj: addig dolgozom, amíg össze nem esem. Hiába ismerem ezt már fel, hiába pörgettem el magam már kétszer a kiégésig és egészségügyi következményekig, még mindig ezt a megküzdést választom, ha bármi gond van. És ez így ment év végéig: karácsonykor egy jó hosszú novellán dolgoztam, amelynek a szerkezetével kísérleteztem, és amikor év vége előtt pár nappal befejeztem, megrémültem attól, hogy mi marad így, mihez fogok kezdeni magammal.

Ez az egy, amit ismerek. A maximalizmus, a túlmunka, a teljesítménykényszer. Bennem van gyerekkorom óta, hogyha eleget dolgozom, akkor eljön majd valamiféle jutalom – nem tudni, miféle, megkönnyebbülés, az értékesség érzése, mások szeretete, empátiája, bármi, de ez mind hazugság, nem ettől jön el. Szóval muszáj megállnom, és megvizsgálnom, ki és mi vagyok, amikor nem dolgozom. Miért szeretnek mások, ha nem azért, hogy munkát végzek. Vagy úgy egyáltalán: mi másra vagyok még „jó”.

Ez is egy függőség, csak az alkoholizmussal vagy a játékszenvedéllyel ellentétben társadalmi elismeréssel jár. Mindenki folyton bizonygatja, mennyit dolgozik, és folyton megdicsérjük egymást, ha sokat dolgozunk. És ezzel nem azt mondom, hogy rossz, ha az ember élvezi a munkáját, vagy ha számára fontos dolgokért küzd, néha akár erején felül is – a probléma az, amikor ez leural minden mást.

Fogalmam sincs, mit fogok csinálni 2022-ben (mármint jó, mondhatok ilyeneket, hogy: a sok munka eredményeként csak jön egy kötet idén tőlem novellákkal és a kisregénnyel, kopp-kopp, előtte vagyunk egy rég várt költözésnek, és mindennel jobban szeretnék idén örökbe fogadni egy kutyát), de szeretnék kicsit „haszontalan” lenni. Varrni, társasjátékozni, cél nélkül olvasni, nagyokat sétálni, ha a csípőm engedi, és együtt lenni a barátaimmal. Megérteni, hogy nem a munka határoz meg, nem attól leszek értékes mások vagy magam szemében, az vagyok amúgy is – ahogy mind azok vagyunk.

Nagyon boldog új évet kívánok nektek, és hogy afelé tudjatok fordulni, amire igazán szükségetek van.

(És elnézést, de elmarad a szokásos év legjobbjai-típusú poszt, annyira fáradt vagyok. Úgy nyár óta alig ajánlottam könyvet, pedig annyi jót olvastam. Nem tudom, mikor térek vissza ehhez, de ez is rajta van a prioritási listámon: jó könyvekkel úgyis szuper kapcsolódni.)

* * *

Köszönöm, hogy itt jártál! Ha érdekelnek hasonló tartalmak, megtalálsz Facebookon és Instagramon is.

Bevezetés a sokváltozós viszonyrendszerekbe – új novella a Légszomj antológiában

A mai napig gyakran rémálmodom a vizsgaidőszakkal. Újra el kell mennem állattan szigorlatra, de eltévedek az egyetem folyosóján, és lekésem a vizsgát. Vagy kihúzok egy tételt, amiből egy szót se értek. Megpróbálom felidézni a Krebs-ciklust, de nem jut eszembe semmi. Az egyetem körüli nyomás és bizonytalanság olyan maradandó, hogy tudtam, egyszer írni akarok belőle egy horror/weird sztorit – már ha eltekintünk attól, hogy ez az időszak önmagában is felér egy horror/weird sztorival.

Június elején érkezik a Légszomj-antológia Roboz Gábor szerkesztésében, és lesz benne egy novellám Bevezetés a sokváltozós viszonyrendszerekbe címen. Igazából negyedszerre futottam neki ugyanennek a témának – először még évekkel ezelőtt egy soha meg nem valósuló, magyar weird antológiába –, és minden verziónál kicsit másfelé alakult a fókusz: eleinte az egyetemi professzorok hatalmi visszaélései és a kiszolgáltatottság lett volna a téma, de ennél a verziónál ez teljesen eltűnt, maradt a tanulás, a kapunyitási pánik, a szorgosan gyűjtött kreditek és a masszív bizonytalanság, mire lesz jó ez az egész. (Igen, az ötletek gyakran nem oda futnak ki, ahová először terveztük, és bár nem mindig lendülök neki ennyiszer egy-egy témának, szerettem volna érzékeltetni, hogy előfordul ilyen is, az alkotófolyamatokban sok a zsákutca. Amennyit szenvedtem vele korábban, ez a verzió már olyan könnyen jött, mint a lélegzés.)

A novella egyetlen albérletben játszódik, ahol az új lakótárs, Juli semmi mást nem szeretne, csak elég kreditet szerezni a félévben, nehogy a tanulmányi osztály átsorolja önköltséges képzésre – a többiek azonban ennél sokkal többet kínálnak neki. Remélem, hogy elő fog jönni minden tanulási élményeket abból az időből, amikor bizonyos  feladatokból a kötőszavakon kívül semmit se értettünk.

Készítsétek elő a számológépeteket, ne felejtsétek el felírni a Neptun-kódot a vizsgalapra. 60%-tól kettes, rossz válaszért mínusz pont. Óra indul.

A Légszomj 30% kedvezménnyel előrendelhető a Gabo kiadónál. A beleolvasó után kirakom a tartalomjegyzéket: szuper névsor olyanokkal is, akiket nem feltétlenül zsáner kiadóknál olvashattatok eddig.

Bevezetés a sokváltozós viszonyrendszerekbe

12. feladat

Vizsgálja meg a következő állítást, és jelölje meg a helyes választ! (5 pont)

A perifatális bezerédumok indivizinálása során több halanema keletkezik, ha tremiflúria szabadul fel a brennáció során, ezért a bezerédumok mindig több flaktuánst tartalmaznak, mint az azonos kaenna-szinttel rendelkező tunulátumok.

A) Mindkét állítás igaz, és a második állítás magyarázza az elsőt

B) Mindkét állítás igaz, de a második állítás nem magyarázza az elsőt

C) Az első állítás igaz, a második hamis

D) A második állítás igaz, az első hamis

E) Egyik állítás sem igaz

                                                                    

– Van pár egyszerű szabályunk – mondta Iván, amikor körbevezetett az albérletben.

A nekem szánt szoba korrektnek tűnt. Bérlő híján nem fűtötték, de Iván a szemem láttára kapcsolta be a gázkonvektort, amely pattogva melegedett be, az égett por szagától tüsszögtem. A korábbiakból tanulva felhajtottam a heverő matracát, nincs-e poloska. Az íróasztal régi, de használható, az ajtó kulcsra zárható. Négyen lettünk volna, mind külön szobában, de a közös helyiségeket alaposan átnéztem: a fürdőben a mosógép épp zakatolt – az előző helyen öt hetet vártam, mire a főbérlő kijött megjavítani az ottanit –, a lefolyót nem tömítette el haj. A konyha szűkösnek tűnt, és pont annyira rendetlennek, amit három egyetemistától vártam a tűzhelyen felejtett, már bőrösödő vizű virslis lábossal.

– Milyen szabályok? – kérdeztem.

Arra számítottam, nem fűthetem fel a szobát huszonegy fok fölé, vagy a kádban csak zuhanyozni szabad, fürdés kizárva.

Iván a konyhapultnak támaszkodva mért végig. Melegítőnadrágot és feltűrt ujjú garbót viselt, karja belső felén alkoholos filccel írt ábrák kígyóztak, amekkora puskával én sosem mertem volna beülni egy vizsgára. Mezítláb volt, így látszott körmén a félig lepattogzott fekete lakk.

– Mi itt tanulni szeretnénk – mondta. A többiek közül eddig csak Cintivel találkoztam, ő épp kávéhoz forralt vizet a konyhában, Patrik viszont ki se jött köszönni a szobájából. – Olyannal akarunk együtt élni, akinek szintén ez az elsődleges. Nincs részegen hazatántorgás éjjel, hogy felébressz mindenkit. Nincs buli, nincsenek hangos vendégek, nincs zene. Cserébe mi is csendet és nyugalmat biztosítunk, amire szükséged lesz a tanulmányaid során.

Azt vártam, felnevet, de nem adta jelét, hogy viccelne.

– Már értem, miért olyan nehéz kiadnotok ezt a szobát, hiába egy köpés ide az egyetem.

Mielőtt idejöttem, a kollégistáknál körbekérdeztem Ivánról. A pletykák szerint nyolc-kilenc éve végzi a szakot, és még meg se közelítette az abszolutóriumot. Arra számítottam, hajnalban esik haza betépve, nem arra, hogy egy igazi stréber.

– Mennyi az átlagod? – kérdezte.

– Hogy mi van?

– A tanulmányi átlagod. Mennyi volt az előző félévben.

Albérletet kerestem, nem pótanyát, de ezt mégsem vághattam a fejéhez: szükségem volt arra a szobára. Az elmúlt hat hónapban háromszor költöztem.

– Átlagos – vontam vállat.

– Átlagos?

– Normális, azt hiszem.

Iván várt, hátha hozzáfűzök valamit, igazgatta postagumival felkötött haját. Először mosolyodott el azóta, hogy bemutatkozott.

– Oké. A szobát egyetlen helyen hirdettük a kampuszon: a tanulmányi osztály előtti táblán. A szorgalmi időszak után pedig egyetlen okból járhatsz ott: ha kérvényt kell beadnod pót-, vagy pótpótvizsgákra. Melyik tárgynak futottál neki hányadszor is?

– Hogy jön ez a szobához?

– A mailben azt írtad, másodéves vagy. Az első év a belerázódásról szól, de most már elvárják, hogy teljesíts. Kaptál már figyelmeztetést a tanulmányi osztályról? Persze hogy kaptál. Az igazi kérdés az, mennyit. A kollégiumi helyedet rég elvesztetted, különben nem akarnál kivenni havi hatvanért egy olyan szobát, aminek ablaka sincs. Ha ebben a félévben sem teljesíted a minimum kreditet, elveszíted az állami támogatást, és ha tippelnem kellene, nincs épp fölös félmilliód tandíjra.

– Mi a picsa közöd van ehhez?

Elvörösödhettem, mert olyan elégedetten nevetett fel, mint aki tudja, hogy mindenre rátapintott. A tanulmányi osztálytól három figyelmeztetést kaptam. Ha a vizsgaidőszakban nem szerzek legalább tizennyolc kreditet, tényleg átsorolnak önköltséges képzésre. A kötelező gyakorlatok ütnének bármilyen normális munkahelyet, ahol összeszedhetném a tandíjra valót, és a végén úgyis kibuknék: mehetnék vissza anyámhoz Nagyszalontára a tyúkudvaros házba, és ki tudja, szabad-e még a régi részmunkám a pékségben.

* * *

Tartalomjegyzék:

Előszó

Komor Zoltán: Az embergólya

Papp-Zakor Ilka: A jegenyésdi beszélő halottak

Farkas Balázs: Bróda Szálló

Jónás Zsolt: Folyondár

Benedek Szabolcs: A második fanyűvős sztori

Szabó Róbert Csaba: Nemlélegzők

Kleinheincz Csilla: Szárnya alatt a meleg

Szarvas Szilvia: Ajka fehér, mint a hó

Körmendi Ágnes: A Bach-tenger megszelídítése

Kiss Gabriella: Túlélők

Gaura Ágnes: Hasad

Harmath Dávid: A lámpáshal

Sereg Gitta: A dolgok rendje

S. Kolozsvári Zsófia: Porszemek

Moskát Anita: Bevezetés a sokváltozós viszonyrendszerekbe

* * *

Köszönöm, hogy itt jártál! Ha érdekelnek hasonló tartalmak, megtalálsz Facebookon és Instagramon is.

Istenanyák – új novella a Prae Spekulatív fikció számában

Az évösszegzős posztban meséltem róla, milyen keveset tudtam írni tavaly, egész pontosan két novellát: a Gyompálma december óta olvasható a Könyves Magazinon, most pedig megjelent a másik, egy hosszabb a Prae Spekulatív fikció számában Istenanyák címen. Amikor tavaly év végén éjjelente, egy borzasztó kimerítő időszakban istenektől terhes tinilányokról írtam, az agyam tudta, hogy inkább pihennem kellene, de nem bírtam ellenállni a történetnek, és annak, hogy valamiben ennyire elengedhetem magam.

Ebben a világban a panteon hatalmas, az elfelejtett telefonszámoktól kezdve a hűtőszekrényeken át az időig mindennek van istene – könnyű is megharagítani őket –, és mind szűz emberlányokkal szeretné kihordatni a gyermekét. Hiába próbálják kölcsönös beleegyezéses béranyaságnak beállítani a rendszert, nemcsak a jutalom kétséges, hanem az is, vajon melyik isten választotta ki őket: egészen a szülés pillanatáig nem tudni, kinek a gyermeke növekedett bennük, és arra sem lehet felkészülni, milyen maradandó károsodást okoznak.

Lapis József szerkesztette, akinek nemcsak a gondosságát köszönöm, hanem a végtelen türelmet is, amíg várta, hogy az éjjeli írásoknak eredménye legyen.

Egyébként feltétlenül nézzétek végig a tartalomjegyzéket (beszúrtam a poszt végére!), mert a próza és a tanulmány rész is nagyon erős neveket vonultat fel – a legnagyobb öröm számomra, amikor a zsáner felől és a szépirodalom felől érkező emberek egy helyen találkozhatnak.

Ami pedig külön megtiszteltetés: szerepel benne egy írás Keserű Józseftől Performativitás, hazugság és világépítés címen, amiben a Mesterhazugság c. novellámat elemezte és gondolta tovább, amiért nagyon hálás vagyok, sosem hittem volna, hogy egy novellám ilyen alapos figyelmet kaphat. (Az év magyar science fiction és fantasynovellái 2018 kötetben jelent meg a novella.) Valamint Lapis József Kontroll és bőr. Nyelvi és testi idegenség néhány kortárs disztópiában címen írt több kötetről, köztük az Irha és bőrről is – és bár ezt még nem olvastam, úgy hallottam, az Amatkáról is, amivel egy szövegben szerepelni már öröm. (Tudjátok, mennyire szeretem ezt a regényt, de ha nem, #afantasynemmese sorozatban ajánlottam itt.)

Kapható az Írók boltjában, hamarosan az újságárusoknál, vagy rendelhető a kiadótól. További részletek itt.

Így kezdődik a novella:

Istenanyák

A lányok megkötős hálóingben olvasnak a kórház udvarán, hajuk frissen mosott. A szülészeti klinika már nem olyan szigorú, mint régen, kiengedik őket a napfényre, őr sincs mellettük. Szebbek, mint szűzként, a terhesség és az istenük csókja a homlokukon ragyogóvá teszi őket.

Dejana agyonnyom egy rovart. A könyvön mászott, ő pedig ujjával beledörgöli a papírba. Sötét maszat takarja ki a szót, annyi marad belőle: esség. Ha ez jel volt, talán magára haragít egy közepesen befolyásos rovaristent, a sáskajárások urát, a beporzó méhek parancsolóját, esetleg a teljes átalakulás irányítóját, ám Dejana hisz benne, hogy a hasában egy ezeknél jóval nagyobb hatalmú isten gyermeke fejlődik, és nem fél.

– Ti éreztek bármi mozgást? – kérdezi Szofija, és felpillant a könyvből.

– Az enyém könnyebb a levegőnél – feleli Milena. Hisznek neki, lámpaoltás után látták, hogy a lány felemelkedik a kórházi vaságyból, akár egy héliumos léggömb, fel a plafonig.

– Az enyém folyton csíp, mintha chilit dugtam volna a pinámba – mondja Violeta, aztán a szájára csap, ahogy az intézetben tanulta. – De mozogni nem mozog.

– Ez normális – bólogat Szofija. A hasát simogatja, óvatosan, mintha nem tudná, szúrni fog-e. – A legtöbb gyerek nem mozog. A tiéddel mi a helyzet, Dejana?

Dejana becsukja a könyvét. Zavarja, hogy a parkban ülnek, ahol a tizenkét főistenszobor figyeli őket, zavarják a hálóinge ujjába varrt jelképek is. Legjobban az idő urától tart, akinek házi márványmását otthon konyharuhával borították le. Dejana három karórát visel, az egyiket megsimogatja.

A többiek irigyek rá. Nem mindenkinek jut vőlegényül egy teokrata miniszter fia, vagy a postán hetente kapott ajándékok, a jókívánság-kártyák. A nővérek is gyengédek vele, egyedül neki nincs bíbor folt a karján a vérvételektől. Ritkaság, hogy valakit egy főisten tiszteljen meg.

Dejana elmosolyodik. Homlokáról orrára ereszti a napszemüvegét, ami nélkül sem pisilni, sem átöltözni nem mer.

– Az enyém olyan ragyogó, hogy rá sem bírsz nézni.

És hogy bizonyítsa igazát, felhúzza a kórházi hálóinget, és terpeszbe ül, hogy vakítson, vakítson a fény.

* * *

Tartalomjegyzék

KERBER Balázs verse

MÉCS Anna: A kislányunk arca (novella)

Brandon HACKETT / MARKOVICS Botond: Sosem hal már meg (novella)

GÁSPÁR-SINGER Anna: Aranykapu (novella)

FARKAS Balázs: Másolat (novella)

NÉMETH Zoltán verse

 

NEMES Z. Márió: Spekulatív hibridek. A magyar prózapoétika spekulatív mutációja a kétezertizes években

KESERŰ József: Performativitás, hazugság és világépítés (Moskát Anita: Mesterhazugság)

LAPIS József: Kontroll és bőr. Nyelvi és testi idegenség néhány kortárs disztópiában

 

SIROKAI Mátyás verse

MOSKÁT Anita: Istenanyák (novella)

SEPSI László: Höksring gombái. A babaház (regényrészlet)

OLÁH Péter: a delfinek nem alszanak; acélgyomor (rövidprózák)

MOLNÁR Illés versei

 

SZÉP Eszter: A fantasy újragondolása és a sebezhetőség etikája Ursula K. Le Guin Szigetvilág-ciklusában

TAKÁCS Gábor: A Dűne az ökokrízis korában

NOVÁK Zsófia: Rekviem egy fényes jövőért. Felügyelet, megfigyelés és menedék a Fifteen Million Meritsben

 

TATÁR Sándor versei

NYERGES Gábor Ádám: Álmodik a magyar (novella)

SZÉKELYHIDI Zsolt: A grinnyei gőzgombóc (regényrészlet)

SZILÁGYI Zsófia Emma: Alternatív Éden (novella)

LUKÁCS Bence versei

TAMÁS Péter: A legértékesebb páros New Yorkban (rövidpróza)

VERSÉNYI Anna: Haruspex. A béljós (novella)

BAKA L. Patrik versei

 

NEMES István: A Káosz Szívének káosza, avagy hogyan (ne) adjunk ki könyvet a kilencvenes években?

KONKOLY Dániel: Halállal festeni (Jan van den Boomen: Az árnyékfestő)

SZEDLÁK Ádám: Ceglédi cyberware és makói mágusok

H. NAGY Péter: Bekezdések egy karanténkultúráról szóló monográfiából II.

 

Clark Ashton SMITH versei (Mohácsi Balázs fordításai)

 

A borító Szalay Miklós munkája.

* * *

Köszönöm, hogy itt jártál! Ha érdekelnek hasonló tartalmak, megtalálsz Facebookon és Instagramon is.

Körbe-körbe a lényeg körül – 2020 nyomában

Évek óta azt éreztem, hogy hiányzik valami. Tavaly nagyon nehéz évem volt, de már előtte is bennem volt valami nyugtalanság, hogy valamit változtatnék, új dolgokat akarok csinálni. Eleinte kicsiben próbáltam, lett új hobbim (2018-ban írtam arról, miért tanultam meg varrni), de később átfogóbb változást akartam, és arra gondoltam, teljesen otthagyom a könyvszakmát (nem az írást, de a többit igen). Ekkor iratkoztam be marketinget tanulni, hogy új feladataim legyenek, új közegben, és hiába dolgoztam egész életemben itthonról, szerettem volna 8 órában bejárni egy irodába. (Tudom, tudom, fura vágy, sokan szívesen menekülnének az ilyen kötöttség elől. Én viszont még sosem próbáltam, és szükségem volt rá.)

Idén ez majdnem – majdnem! – sikerült. Na jó, másfél hónapig összejött év elején, aztán persze jött a covid, és ugyanúgy itthonról dolgoztam, mint előtte, ugyanabban a mamuszban, ugyanazzal a kávésbögrével (és közben rohadt szerencsésnek éreztem magam a home office-ért), de pont az nem valósult meg, amire vágytam: pörgősebb feladatokra, több emberre, rendezvényekre, több adrenalinra, és elfelejteni kicsit a négy falat, ahová az előző tíz évben be voltam zárva. Szép tervek, 2020.

Nem tudom, hogyan alakult volna a világjárvány nélkül, meg tudtam-e volna állni, hogy elgondolkodjak azon, honnan ez a nyugtalanság, a kétségbeesett vágy a változásra, mi feszít valójában. Mitől félek valójában. Idén ezzel foglalkoztam legtöbbet (nem egyedül, hanem egy szuper pszichológussal, meg a végtelen türelmű barátaimmal), a munkához, hivatáshoz való viszonyommal. És most már le tudom írni akár ide is – nem könnyen, de azért le tudom –, hogy rohadtul féltem. Nem „szinte” akartam menekülni a könyvszakmából, hanem „tényleg”. Újra akartam kezdeni valahol, ahol még senki sem ismer, ami egy teljesen új terep, ahol nulláról kell bizonyítanom, mert ezt az érzést szeretem, bebizonyítani egy területen, ahol semmit sem tudok, hogy mégis képes leszek valamire. Ezt ismerem. Az éjszakázást, a küzdést. De azt senki nem tanította meg, egyetlen példám se volt, hogy egy olyan területen, ahol már éppen elkezdtem bizonyítani, és már vannak elvárások felém, ott hogyan kell folytatni. Hogyan kell építkezni, kitartani. Én csak elindulni tanultam meg.

Szóval el akartam futni. Az elmúlt három évben sokat futottam. Körbe-körbe, akörül, amit mindennél jobban szeretek, és amitől egyben a legjobban félek. Azzal foglalkozni, ami a szenvedélyem, és ami miatt folyamatos bűntudat gyötört, hogy „nem érdemlem meg”.

Próbálom szokni a gondolatot, hogy de. Hogy ne fussak tovább.

Jövőre szeretnék fordítani a dolgokon. Eddig az írás olyan volt, mint egy jutalom, amit megkaphattam, ha ledolgoztam a 8-10 órát, elvégeztem az egyetemi feladataimat, és még esetleg maradt bennem erő, akkor nekiültem. Mondanom se kell, hogy alig írtam 2020-ban. Nem lehet szétszakadni, több fenékkel ennyi lovat megülni. Nem lehetek egyszerre szerkesztő, meg marketinges, meg egyetemista, meg író, mert ezt néha két állásnál is többnek érzem. És nem lehet ezek közül a legutolsó, a leginkább hátra sorolt az, ami számomra a legfontosabb.

Itt az ideje tudatosabban az írás köré szervezem az életem. Akkor is, ha itt már nem a nulláról kezdek valamit, hanem meg kell tanulnom az alapokra építkezni, folytatni, amit elkezdtem. Úgy vállalok munkákat és feladatokat, hogy tudjak időt csoportosítani a regényemre, amennyire csak a feltételek engedik. Nyilván nem fog tökéletesen menni, de törekedhetek rá.

És akkor végre talán nem futok körbe-körbe akörül, ami a legfontosabb.

*

Akit pedig a tényszerűbb dolgok érdekelnek 2020-ból:

– az aligírás eredményeként idén egyetlen novellám jelent meg a Könyves Magazinon a 20/20 projekt keretében Gyompálma címen; valamint írtam egy másikat (egy elég furát!), ami 2021-ben érkezik máshol;

– az SFF Vektor zsűrije az Év Fantasyjének választotta az Irha és bőrt, amitől kiugrottam a bőrömből;

– ebben a karanténos időszakban rengeteg online beszélgetést hallgattam kívülről, és néhányra meg is hívtak:

– Sándor Annával a Nők Lapja Inspiráló nők podcastjában beszélgettünk;

– Sütő Fanni a Shoggoth TV-n kérdezett írásról;

– a Próza Nostra online estjén pedig a számomra legfontosabb idei projektemről beszélgettünk Gaborják Ádámmal, A fantasy nem mese ajánlóim kapcsán – amiről ha még nem hallottál volna, itt utánaolvashatsz, miért kezdtem el remek fantasy regényeket ajánlani, és ezt töretlenül folytatom idén is;

– Kleinheincz Csillával a szerethető szereplőkről beszélgettünk itt, és azóta is gondolkozunk rajta, hogy jó lenne ennek akár rendszeres folytatás valamilyen formában (feltétlenül jelezzétek, ha szerintetek is);

– TV-ben szereplős parám is lehetett idén, Diósi Zsófia hívott meg a Fülszövegelő műsorba, ahol sokat gesztikuláltam hülyén, és beszéltem számomra fontos dolgokról;

– aki pedig hiányolja a testhorrort és a saját belső szervek kiokádását, a Vakfolt-podcastnál voltam vendégségben, ahol Frivalszky Péterrel és Huszár Andrással a Légy című film eredeti és Cronenberg-féle feldolgozásáról beszélgettünk.

Akit inkább a listázós évértékelőm érdekel, itt írtam a kedvenc 2020-as könyv- és sorozatélményeimről.

Boldog új évet kívánok mindenkinek!

* * *

Köszönöm, hogy itt jártál! Ha érdekelnek hasonló tartalmak, megtalálsz Facebookon és Instagramon is.

A szerethető szereplőkről beszélgettünk Kleinheincz Csillával

Az online Könyvhét keretében leültünk Kleinheincz Csillával a Skype elé, ahogy az idei járványos évben a legtöbbször találkoztunk, és (majdnem) úgy beszélgettünk, mintha csak felhívtuk volna egymást egy kávéval. Azért választottuk a szerethető szereplők témáját, mert ez amúgy is sokszor szóba jön köztünk, úgy érezzük, néha nagy az olvasói nyomás, miközben íróként meg nem feltétlenül ezen az úton szeretnénk járni.

Ezt jártuk körbe irodalmi példákkal: az azonosulás vs empátia kérdést; a hős és antihős témát; vagy egyszerűen csak az összetett, hibákkal rendelkező, teljesen emberi szereplők mibenlétét, akiket megérteni szeretnénk, nem csodálni.

A beszélgetést itt találjátok:

És amúgy mindkettőnket nagyon foglalkoztathat ez a téma, mert beszivárog a szövegeinkbe is. Csilla Ezüstkezében Emese rendez kirohanást az ellen, miért akarják mások kedvesnek látni (kicsit spoileres, szóval olvassátok el a könyvet!), ez a másik meg most jutott eszembe a beszélgetésre készülve az Irha és bőrből:

"– Azt mondtátok, mindenki szeret, de közben gyűlölnek. Olyanokat mondanak, hogy mocsokbüdös vagyok. Hogy legszívesebben felgyújtanának. Hazudtatok!

– Sokfajta igazság létezik – vont vállat August. – A rajongóid is valódiak. Akik azt mondják, megváltoztattad a látásmódjukat, hogy miattad tekintenek másként a fajzatokra… 

– De a többiek gyűlölnek! 

– Senkit se szerethet mindenki, Pilar. 

– Téged igen. Te csodaszép vagy, olyan, mint a sapiensek. 

August idegesen kacagott fel. 

– Ha te azt tudnád! Én megközelíthetetlen vagyok, nem szerethető. Arrogáns seggfej. Hülye buzi. Nem fajzat, de nem is ember. Törtető, számító, lekezelő, beképzelt… folytassam? Reggelig sorolhatnám, miket mondanak, és egy része igaz is. Te játékos vagy. Közvetlen. 

– Tényleg? – Pilar a párnahuzatba törölte a lecsurranó könnyet. – Mint egy kabalafigura? 

– Nem, ez roppant fajista. Inkább, mint egy legjobb barát."

* * *

Köszönöm, hogy itt jártál!:) Ha érdekelnek hasonló tartalmak, megtalálsz Facebookon és Instagramon is.