2014. október 31., péntek

NaNoWriMo helyett házi kihívás

Holnap startol a novemberi regényíró kihívás, a NaNoWriMo, amelynek keretében a világ minden táján lelkes írni vágyók megpróbálnak egy ötvenezer szavas regényt létrehozni egyetlen hónap alatt. Brutálisnak hangzik, és valószínűleg az is (akkor is, ha az elkészült szöveg még nem kész regény, csupán egy első vázlat), de kitartással és önfegyelemmel évről-évre rengeteg embernek sikerül. Innen is mély meghajlással és kalapemeléssel üdvözlök mindenkit, aki valaha belevágott.

Régebben nem okozott gondot, mikor és mennyit írjak. Unalmas egyetemi előadáson, előadásközi szünetekben, reggel, este, éjjel már az ágyból kikelve, lépcsőn kuporogva, hangzavarban; bármikor. Napközben teljesen más feladatok kötöttek le, a pipetták felett elmélázva átzökkentem az aktuális írás világába, és alig vártam, hogy géphez üljek. Most viszont szerkesztői munkát végzek, összefolynak bennem a betűk, és estére egyetlen dolgot nem akarok látni: szöveget. Nincs szellemi erőm mondatokkal bajlódni, ezért az írás heti egy alkalomra, szombat délelőttre korlátozódott, de ekkora szünetekkel folyton kiesem a történetből, és hiába jár az eszem hét közben is a szereplőkön, elveszítem a lendületet.

Így a november számomra a lendület megtalálásáról szól. Nem vállalkozom egy teljes regény megírására, nem is hiszem, hogy képes lennék rá. Ha megírok egy régóta érlelt kulcsjelenetet, mintha valami érzelmi akkumulátor lemerülne bennem, nem bírok napokig új résszel törődni, míg fel nem töltődtem. És ritkán haladok lineárisan: írás közben visszamenőleg eszembe jutnak módosítások, amelyeket előbb el kell végeznem ahhoz, hogy haladhassak, mert csak úgy tudok egy csúcsjelenetet megírni, ha az odáig vezető út nemcsak a fejemben, hanem papíron is felépül. Emiatt még egy első vázlatot sem bírnék ilyen szűk határidő alatt összehozni.

Mi lesz helyette? Tyúklépés méretű kihívás, de akkor is kihívás. Az elvárás magam felé annyi, hogy vegyem elő a szöveget novemberben minden egyes nap. Nem tűzök ki leütésszámot, elég, ha egyik nap csak javítok, máskor egy-két nehéz bekezdésen lendülök túl, de minden nap találkozzam a regénnyel. Hajnalban kelve munka előtt; lecsípett fél órákban; pótcselekvések helyett. Muszáj megtalálnom a saját írásra szánt időmet. (Ismerek olyan szerzőt, aki még a metrón is a korábban írt fejezet kinyomtatott verzióját javítja, szóval kreatívnak kell lenni ezen a téren is.)

Egy éve küzdök egy történettel, amely most olyan kétszázezer leütés terjedelmű, de kétszer ennyi szöveg már a vágólapon végezte. Ideje többet foglalkoznom vele, hogy kiderüljön, életképes marad-e, ezért hónapok óta érik bennem egy házi kihívás elhatározása. Tovább azonban nem halogathatok. Most azt mondhatom magamnak: a világon sok ezer ember önmagát legyőzve egy egész regényt megír ennyi idő alatt, szóval ne siránkozz, hanem nyisd ki a laptopot!

A lelki támogatást rengeteg tejeskávé és a fantasztikus zeneszerző-zongorista, Alexandra Stréliski szolgáltatja.

2014. október 26., vasárnap

Sorok mögött: A velünk élő könyvszereplők

amelyben a körblogolás folytatódik.

Az írók ábrázolására kialakult sztereotípiák inkább viccesek, mintsem igazak: nem szoktam látványosan galacsinná gyűrni a szemétre való piszkozatoldalakat, és dühödten a kuka mellé lőni velük; nem zárkózom be ihlettől részegen a szobába hetekre, hogy kócosan és soványan, kézirattal a hónom alatt jöjjek elő; nem meredek egy tengerparti ház teraszáról a semmibe, hogy mindenki értse, leterített az írói válság. Egyetlen* sztereotípia azonban menthetetlenül igaz rám: képes vagyok úgy beszélni a karaktereimről, mintha élő személyek lennének.

Ez kicsit bogarasnak tűnhet, igen. De nem szoktam csoszogva, félrebiccent fejjel magamban motyogni, és plusz egy terítéket sem teszünk ki vacsorakor az asztalra. Egy regény megírására fordított hosszú-hosszú idő alatt azonban a szerző kénytelen összekötni magát a karaktereivel, kénytelen együtt élni velük. Amennyire meghatározza a mindennapokat az, kivel közös az otthonunk, az még inkább meghatározza, ki lakik a gondolatainkban évekig. Egy idő után pedig a karakterek aktuális nyűgjeiről beszélgetni természetessé válik, mint a „ki viszi le a szemetet?”-viták.

Számomra megismerni egy szereplőt olyan, mint viszonyba bonyolódni valakivel. Ugyanúgy megvan a kezdeti puhatolózás, amikor a felszín és néhány harsány jellemvonás elvonja a figyelmet az igazán fontos dolgokról; aztán az elmélyülés mohó és intenzív szakasza, amikor azt hiszem, már tényleg értem őt; az unalommá szelídülő egymás mellett élés, hogy aztán kiderüljön, mégsem ismerem, és még mindig meg tud lepni. Nem érzem magam a karakterek „teremtőjének”, nem „kitalálni”, sokkal inkább „feltérképezni” szeretem őket, jelenetről jelenetre megismerkedni velük írás közben, mintha hagymákról húznám le a héjakat, és mindig nagyon kíváncsi vagyok, vajon mit találok a közepükben. Persze mielőtt ez az egész túl misztikusan csengne, szerintem csupán arról van szó, hogy a tudatos karakteralkotás visszaszorul a tudattalan javára. Ahelyett, hogy karakterkérdőíveket töltenék ki, és patikamérlegen hozzáadnék az előéletükhöz egy-két gyerekkori traumát, csak hagyom, hogy előbb-utóbb tényleg arról szóljon a történetük, ami tudat alatt régóta piszkált.

Egy ilyen szimbiotikus kapcsolat során könnyű elmenni afelé, hogy a karakterek az író saját vágyteljesítő játékszereivé váljanak, egy okosabb, ügyesebb, szebb kiadássá, akinek valóra válnak azok az álmai, amelyek a valóságban nem teljesültek. Ábrándok és kellemes fantáziák, avagy a tökéletes Mary Sue-koktél receptje. A karakter nem a játékszerem. Nem a barátom, nem a szeretőm, nem a lakótársam, még ha fentebb hasonlítottam is ezekhez. De legfőképpen: a karakter nem én vagyok.

Íráskor próbálok arra koncentrálni, miben különbözik tőlem a szereplőm, miben látja másként a világot – más a neme, a neveltetése, a vallása, a temperamentuma, a célja –, és ez segít, hogy bár szerves részem, mégis önálló személy maradjon. Ez az eltávolítás szükséges is, hiszen gyakran a karakterek nem olyanok, akiket a való életben is szívesen látnék. Kiállhatatlanok, önzők, hisztisek, annyira különbözünk, hogy egy sört sem tudnék velük vita nélkül meginni, de ez így van jól: mindegyikük egy rejtvény, egy megfejtendő talány, amely felpiszkál, hogy tudni akarjam, miért és hogyan váltak olyanná, amilyenné. (Belemehetnék itt a vesszőparipámba, az antihősök dicséretébe, de ezt majd egy másik alkalommal.)

És hogy mi történik velük, miután beteljesítették a sorsukat, és lezárult a történetük? Nem tudom. Sosem képzeltem el, hogyan folytatódik az életük az utolsó leírt pont után, mert valahogy nem tartozik rám. Évek távlatából rég nem látott, külföldre szakadt barátoknak tűnnek, akik nem tudnak hírt adni magukról, mert mondjuk esőerdőt mentenek Kongóban; de azért még hiányoznak néha, és szeretem őket. Hiába képzeletbeliek, hiába megváltoztathatatlan már a történetük, nyomot hagynak maguk után bennem, hisz miért ne hagyna nyomot valaki, akit az utolsó porcikájáig ismerek.

* Na jó, szemüvegem, kávéfüggőségem és macskáim is vannak.



2014. október 16., csütörtök

Az Olvasás Éjszakáján a női sci-fi szerzőkről

Most szombaton rendezik meg az Olvasás Éjszakáját; ennek keretében Kleinheincz Csillával fogunk beszélgetni spekulatív fikciót író nőkről, Álmodnak-e az androidok patriarchális jövőről? címmel. Az apropó Ann Leckie itthon frissen megjelent regénye, a Mellékes igazság, mely idén hét science fiction díjat zsebelt be, köztük a Hugót és a Nebulát, valamint Lauren Beukes Tündöklő lányok c. thrillere, melyben egy időutazó sorozatgyilkos szedi áldozatait a XX. századi Chicagóban.

Milyen szerepeket osztanak a nőkre a fantasztikus regényekben? Miben látják másként a jövőt a női szerzők? Hogyan változott és változik a női írók helyzete a zsánerirodalomban?

Mikor? – október 18-án, 18:00 – 18:45
Hol? – Károly körút 3/C alatti Alexandra Könyvesházban

Szeretettel várjuk az érdeklődőket!:)


A további programokból itt lehet mazsolázni.