Lehet-e egy lány "elég geek"?

Múlt héten írtam egy cikket egy friss videojátékról (akit esetleg érdekel, a Detroit: Become Humanről az SFmagra, játsszatok vele, fantasztikus), ami kapcsán előjöttek az elmúlt évtizedes tapasztalatok és félelmek arról, milyen nőként játszani vagy geeknek lenni.

Előbb kezdtem el számítógépes játszani, mint tanultam meg olvasni. Négyévesen a Prince of Persia pályáit nyomtam le délutánonként. Szülinapra vagy karácsonyra játékot kértem, aminek a kiválasztása ünnep volt; végigböngészni a bolt kínálatát, telepíteni, szokni az irányítást. Gyakran néztem, ahogy Apa gépet szerel, videokártyát cserél, hűtésgondokkal birkózik. Olyan mélyen épült ez a személyiségembe, hogy sűrűn játékok formájában álmodom, ha pedig fel akarok ébredni egy rémálomból, fejben az Esc billentyűt nyomogatom.

Aztán kamaszkor környékén elkezdődött valami, felnőttkorban pedig végleg megváltozott. Ha egy társaságban játékokról beszéltem, hirtelen abba a szituációba kerültem, hogy bizonygatnom kell, hogy tényleg játszom. Nem, nem a pasim kezeli a kontrollert, én meg a kanapéról szurkolok, és eltakarom a szemem, ha kiloccsan az agyvelő. Nem, a játék nem csak azt jelenti, hogy Simsben babázom. És nem, nem is azt, hogy megnézek pár végigjátszást a nehezebb részekről. Mintha annyira hihetetlen lenne, hogy egy nő is ugyanolyan szenvedélyesen szeret játszani, állandó vizsgáztatásnak tettek ki, hátha lebukom, hogy „fake geek girl” vagyok.

És ez nem áll meg a videojátékoknál. Akárhányszor kimegyek a képregénybörzére, és átböngészem a kínálatot, mindig akadnak olyan árusok, akik végigmérnek, majd belefeledkeznek valami másba, mert nem is feltételezik, hogy vásárló lehetek, biztos csak a pasimat várom. (Vagy mert azon kevesek egyike vagyok a teremben, akin nincs szuperhősös póló. Ha meg lenne, akkor azt hinnék, csak azért viselem, mert olyan helyes Superman.) Vagy egy nagy rendezvényen, ahol nyüzsögtek a cosplayesek, én viszont íróként mentem ki, férfi ismerős megjegyezte, ha figyelmet akarok, öltözzek be úgy, majd rámutatott egy bikini-szinten takaró jelmezre. Vagy egyetemen Tolkien kurzuson, ahol bizonygatnom kellett, hogy igen, olvastam A szilmarilokot, és nem, nem a potya kreditért ücsörgök itt este nyolcig.

Ennyi év ilyen irányú tapasztalata pedig oda vezetett, hogy múlt héten ott ültem a videojáték cikkem felett, és féltem kitenni. Mert nem írtam bele, hány képkocka van benne másodpercenként, és egyébként is, nem játszottam az összes hasonló mechanikájú játékkal 1990-ig visszamenően. Aztán arra gondoltam: hát hülye vagyok én? Néhány bunkó miatt már én sem hiszem el saját magamról, hogy „elég geek vagyok”? Vannak bizonyos dolgok, amikről nem írnék cikket, mondjuk lemezkritikát vagy koncertbeszámolót, mert kevéssé ismerem a terepet, de itt azért föl tudom mérni a helyzetet, beletettem a kutatómunkát, a többszöri végigjátszást, olvastam interjúkat, néztem werkfilmeket, akkor meg minek hezitálok?

Mintha az „igazi geekség” féltve őrzött beavatási rítusokon keresztül lenne elérhető, és egy lánynak teszteken kellene bizonyítania az elszántságát. Két típusú lány sztereotípiája él a közegben, a „szexi geek csaj”, akit bárki azonnal feleségül venne, mert formás és még az Avengersre is el lehet menni vele; valamint azt, akit „szinte fiúnak tekintenek” – és elmondani nem tudom, mennyire káros mindkettő. A csinos lány persze figyelmet kap, körülrajongják, de nem biztos, hogy azt akarja érezni, hogy egy darab hús, hanem mondjuk szívesen kibeszélné a legújabb Star Trek epizódot. Akit pedig „szinte fiúnak tekintenek”, őt beveszik a közösségbe, és őszintén bóknak szánják, amikor arra tesznek megjegyzéseket, hogy „el is felejtik, hogy lány”, mintha a nőiség és a geekség összeférhetetlen lenne. Én meg sosem kerültem bele egyik sztereotípiába se, és több, zömében fiúból álló geek társaság emiatt nem tudott mit kezdeni velem. Mert milyen az már, hogy igazi ellenfél multiban, de közben vannak „csajos szarságai”. Talán emiatt a „nem tudom hová tenni” állapot miatt kerülök bele ennyiszer a vizsgáztatásba, nem tudom. (És elsősorban játékok és képregények terén, a könyveket és a filmeket jobban elfogadják.)

Számomra geek közösséget találni olyan volt, mint a hazatérés. Ezek az élmények sem vették el a kedvem, egyszerűen furcsa volt az, hogy a közeg másoknak kérdés nélkül otthont nyújt, én meg tudom, hogy oda tartozom, de mielőtt beengednének, lexikon méretű kérdőívet kell kitöltenem. És persze nagyon sok nem toxikus geek csoporttal is találkoztam, ami megerősített abban, hogy jó helyen járok, és elhalványult mellette a negatív tapasztalat – pont ezért is leptem meg magam ennyire azzal, hogy még mindig hat rám a sok felgyülemlett megjegyzés, és ha csak időlegesen is, de elhiszem, hogy kevesebb jogom van véleményt formálni egy videojátékról, mint bárkinek.

Nem akarom, hogy az legyen a végkicsengés, hogy a geek fiúk a hibásak mindenért, és a lányokat csak sztereotípiák alapján ítélik meg. Ott van ugyanennek a fordítottja: elég abból is, hogy a geek srácokat folyton azzal szívatják, hogy szociális analfabéták, és nem, nem oké tőlük tátott szájjal megkérdezni, hogy „Tényleg van barátnőd? Nem hittem volna!”. Az előítélet vagy a rosszindulat nemtől független, inkább csak máshogy szokták piszkálni a lányokat meg a fiúkat.

A cél az, hogy beszéljünk ezekről. Szóval meséljetek bátran – nemcsak lányok, fiúk is –, milyen geek sztereotípiák idegesítenek, miket lenne ideje lerombolni. Mert az egész geek közösségnek az örömről kellene szólnia, hogy megosztjuk egymással a szenvedélyünket.

2050 antológia – új novellamegjelenés a Könyvhétre

Régi, titkos vágyam ifjúsági történetet írni; annyira titkos, hogy alig említettem néhány embernek. Valahol a kamaszkoromban gyökerezhet az oka: talán meséltem már róla, hogy amikor életkorilag az ifjúsági regények célcsoportjába tartoztam, egyáltalán nem olvastam ilyesmit. Érzelmileg nehéz tinikorom volt. A felnőttek azt mondogatták, nincs jogom rosszul érezni magam, hiszen ezek a legszebb éveim, innen már csak a szívás következik, és visszasírom majd ezt a gondtalanságot; de már akkor tudtam, hogy ez hazugság. Túl sok szarság gyűlt össze, ami egy felnőttnek is sok lett volna, nemhogy egy gyereknek. A kezembe kerülő ifjúsági könyvek ezzel szemben napsugarasak, vidámak és viccesek voltak, én meg szívből utáltam érte őket. Hazugnak tűntek. Én olyat akartam olvasni, ami visszatükrözi a problémáimat, beszél a félelmeimről, kételyeimről, megmutatja, hogy más is küzd; nem érdekelt a vattacukros jókedv, ami számomra nem létezett. Tizenévesen inkább véres-belezős horrorokat olvastam, minél sötétebb sztorikat, annál jobb (köszi, King, hogy túléltem ezeket az éveket!).

Most, felnőttként pótolom be azokat az ifjúsági regényeket, amikre akkor szükségem lett volna. Lehet írni bántalmazásról, családi gondokról, válásról, halálról, erőszakról is a tizenéveseknek, és ha csak magamból indulok ki, nekem ezek úgy kellettek volna, mint egy falat kenyér. Évek óta olvasok ilyeneket felnőttként, és egy ideje motoszkál bennem, hogy szívesen írnék is hasonlót. Valami olyat, amitől a tizennégy éves önmagam remélhetőleg nem a szemét forgatná (vagy talán mégis, a tizennégy éves önmagam kiszámíthatatlan, mint egy tornádó).

A Móra Kiadó új antológiája, a 2050 a Könyvhétre érkezik. A tematika a kamaszok élete a közeljövő Magyarországán; amint elolvastam a felkérést, tudtam, hogy ez az, itt az ideje ifjúsági történetet írni. Féltem kicsit, keresgélnem kell-e majd a hangot, mennyire érzem magaménak a történetet, de annyira természetesen és örömből jött az egész, hogy a jövőben talán a többi ötletembe is bele mernék vágni.

A címe Gumicukorszív, és így kezdődik:

„A nyári szünet első hetében közöltem a szüleimmel, hogy beperelem őket.

– Ez valami vicc, Lina? – Anya kezében megállt a villa a szója fölött. – Beperelsz?

– Már egyeztettem az ügyvédemmel. Hamarosan megkapjátok a hivatalos értesítőt.

– Ne tedd magad nevetségessé – mondta, miközben lecsípett egy fiókának való falatot. Arcizmai még feszültek a legutóbbi ráncfeltöltés után. – És mivel vádolsz minket?

Hetek óta készültem erre, minden jogszabályt átbogarásztam. Élő bírósági közvetítéseket néztem, ahol kiskorúak olvasták a szüleik fejére, mi mindent követtek el ellenük.

– Gyereknevelés közben elkövetett gondatlanság. – Az ujjaimon kezdtem számolni. – Egy. Engedély nélkül osztottatok meg rólam kép, hang- és illatfelvételt hatezer-négyszázhét alkalommal. Ebből négyszázkettőn fürdőruhát viselek, tizenötön pedig meztelen vagyok.

– A csecsemőkori képekről beszélsz? Egyrészt félig eltakar a hab, másrészt bárkiről…

– Majd ha egy állásinterjún rákeresnek a nevemre, és látják, hogy tök pucéran pancsolok a kádban, és a nemi szervemet mindössze néhány habfoszlány takarja, szerinted mit szólnak?

– Attól, hogy a nemi szerv kifejezést használod, nem leszel felnőtt, Lina.”

A novellák egy része egy nyilvános pályázat legjobbjai, a többi felkérésre íródott. Az antológiában szereplő írók:

Bégányi Dániel,

Brandon Hackett,

Farkas Balázs,

Garaczi Zoltán,

Gáspár-Singer Anna,

Jassó Judit,

Makai Máté,

Lackfi János,

Lapis József,

Szöllősi Mátyás,

Totth Benedek,

Zelei Bori

Megtiszteltetés ilyen nevek között szerepelni.:)

A kötet előrendelhető a Móra Kiadó honlapján, Facebook-oldalát pedig itt találjátok. A novella kapcsán készült minden szerzővel egy-egy mini interjú is, az enyémért katt ide.

A Könyvhéten várható kötetbemutató és dedikálás is, részletek hamarosan.