2016. február 25., csütörtök

Sorok mögött: Tehetség vs tanulás rangadó

Mindenki tudni szeretné, tehetséges-e. Olyan húszéves korom körül hajtott a kérdés leginkább, mindenáron választ akartam kapni rá, mintha létezne egy bizottság, ahol lemázsálják az ember képességeit, és aztán kiállítanak egy igazolást, van-e értelme ezzel a továbbiakban foglalkoznia. Úgy gondoltam, el tudnám fogadni az ítéletet, bármi is az, csak tudjam meg az igazat. Persze nem létezik ilyen mindent eldöntő határozat: kaptam véleményeket innen is, onnan is, és akadt köztük olyan, hogy menjek inkább kapálni vagy a cementgyárba dolgozni.

Idővel sem múlik el a késztetés, legfeljebb enyhül. A mai napig szinte minden nap kétségeim támadnak a képességeimet illetően, és ez nem afféle úri nyafogás. A legtöbb író, tartson az első novellájánál vagy a huszadik regényénél, időről időre elbizonytalanodik magában, legfeljebb nem hangoztatja. És ezt én nem is bánom: a legjobb hajtóerő, hogy az ember folyamatosan fejlődni akarjon.

Ha nekem nem hinnétek, higgyetek Murakaminak, aki a Miről beszélek, amikor futásról beszélek? c. önéletrajzi könyvében így írt a kérdésről:

„Akadnak persze olyanok, valódi, óriási tehetséggel megáldott emberek – noha csak egy maroknyi –, akiknek a tehetsége soha ki nem szárad, és a műveik színvonala sem esik. Létezik olyan vízforrás, melyből meríthetnek akármennyit, nem apad el. Az irodalom szempontjából ez örvendetes tény. Ilyen óriások nélkül az irodalomtörténet szerényebb képet mutatna. Hogy konkrét neveket említsek: Shakespeare, Balzac, Dickens… Ám az óriások bizony óriások: kivételes, mitikus létezők. A világ íróinak többsége nem az (természetesen én sem), és a tehetségből hiányzó kisebb-nagyobb részt ügyességgel és erőfeszítéssel kell pótolnia.”

Nem kételkedem Murakami őszinteségében, amikor a szorgalmas kategóriába sorolja magát, bár számomra, külső szemlélőként ő egyértelműen az óriások között él.

Túl nagy jelentőséget tulajdonítunk a tehetségnek. Ezzel nem szeretném lesöpörni az asztalról, nem mondom azt, hogy csak a gyakorlás számít, és bárki elérhet bármit, ha szorgalmas – ez nem az amerikai álom. Ha szerettem volna, akkor se lehettem volna soha balerina vagy úszóbajnok vagy énekes, mert már a fizikai adottságaim sem passzolnak hozzá. És lehet, hogy vannak bizonyos képességeim, mondjuk, a kosárfonáshoz, amik sosem derülnek ki – a tehetség már a téma iránti érdeklődésnél kezdődik. Ha valamiféle képletet kellene felírni rá, legtöbben ezt szokták: 20% érdeklődés és adottság, 80% gyakorlás és munka.

A tehetség nem egy titkos szupererő, nem a bennünk rejlő kryptonit, amit megnyer az ember, és hátradőlhet vele. Ezért tartom „veszélyesnek”, ha az írás körüli tehetséget túlmisztifikáljuk, és valaki a saját vélt vagy valós adottságába kapaszkodik, erre hivatkozva pedig elutasítja a tanulás fontosságát. Mert a technikai tudás szerinte csak „elrontja azt, ami ösztönösen jönne”. Minden más szakmában ez eszméletlenül fura lenne: senki sem szeretne egy tehetséges kezű, ám az orvosi egyetemet kikerülő agysebész szikéje alá kerülni, ugye? És más művészeti ágnál is megvan a tanulás elvárása, egyetlen zongoristának sem ciki, ha ötéves korától zeneiskolába járt, majd esetleg ilyen egyetemet végzett, az írásnál meg ez néha még mindig szitokszó.

Hiszek az írás taníthatóságában – sőt, hiszek az írás tanításának fontosságában. Csak a saját példámat ismerem, de tizenévesen, amikor zabolázatlanul írtam, és azt sem tudtam, hogy egyáltalán létezik írástechnika, éreztem, hogy rengeteg dolog döcög a szövegeimben, csak nem tudtam rábökni, mik azok. Mint egy egész testre kisugárzó fájdalom, amit lehetetlen lokalizálni, de egy orvos rögtön megmondja, mi a baj. Tizennyolc évesen léptem be a Delta Műhely írókörbe, és az első néhány év azzal telt, hogy „hűha, ez így működik” meg „wow, hát ez tényleg ilyen” élmények rohantak le. Apró dolgokat is lehetett gyakorolni – pl. írjuk meg egy jelenetet csupa rövid mondattal, egy másikat pedig kacifántos mondatkígyókkal, és figyeljük meg a hatást –, vagy nagyobb rácsodálkozások, mint a nézőpontok kérdése, amit akkor értettem meg igazán, amikor ugyanazt a novellát megírtam öt különböző elbeszélő szemszögéből (a végén már a helyszínül szolgáló ház is mesélt). A mai napig rengeteget köszönhetek az írókörnek, nem tudom, mi lett volna velem nélkülük. Nemcsak technikát tanítottak, hanem azt is, hogy nyugodtan dobj ki szöveget, írj újra, kísérletezz, játssz. Egy szemléletet, amivel megértettem: akár egy apró tehetséget is ki lehet bontani rengeteg gyakorlással és önfegyelemmel, és a legnagyobb tehetség is elkallódhat, ha nem veszi a fáradságot, és ül le a fenekére dolgozni.

Persze az írástechnika sem csodaszer, nincs garancia, hogy az ember a végén jó író lesz – ahogy arra se, hogyha valaki zongorázni kezd, majd hangversenytermeket tölt meg, vagy ha beiratkozik az orvosira, vezető sebésszé válik. Minél többet tanultunk, annál világosabbá vált: nem létezik egyetlen üdvözítő út. Sosem kaptunk szájba rágott tanulságokat, azokat magunknak kellett levonnunk. Nem derült ki, hogyan lesz valaki jó, de kipróbáltunk rengeteg eszközt, hogy válogassunk közülünk. Vannak trükkök és gyakorolható részek – még a megfigyelés is: akadt olyan feladat, hogy csak üljünk egy téren, és nézzük az embereket –, de nincs recept, aminek a pontjait követve kizárólag működőképes történetek születnek. A részfeladatok gyakorolhatók, de hogy mi áll össze az alkotóelemekből, az már a szerzőn múlik.

Ez az egyetlen dolog, ami szerintem taníthatatlan: hogy miről írjál, és hogy mit akarsz elmondani. Nincs olyan írástechnikai könyv, ami helyetted megszabja, mi foglalkoztat téged, mi feszít annyira, hogy nem bírod ki nélküle. A forma tanítható, de amit el akarsz mondani, az csak a tiéd. Az írástechnikai abban segít, hogy a szerző fejében megszülető mondanivaló a lehető legvilágosabban kerüljön papírra. A legmélyebb tartalommal rendelkező írás is elbukik, ha csikorognak a mondatok és hiteltelenek a jelenetek, ahogy a legkiműveltebb szöveg is üres marad, ha a szerző nem akart vele semmit mondani.

Hiszek a kitartásban. Hiszek a kemény munkában. Hiszek benne, hogy sosincs kényelmes hátradőlés. Minden egyes elolvasott könyv, leírt sor, újraírt fejezet, vagy csak tűnődés egy kerti padon fejleszt, és ez örökké tart, egészen az utolsó kitett pontig.


Többiek bejegyzései:
Puska Veronika

A körblogolás korábbi témáit itt találjátok.