Mindenki
tudni szeretné, tehetséges-e. Olyan húszéves korom körül hajtott a kérdés
leginkább, mindenáron választ akartam kapni rá, mintha létezne egy bizottság,
ahol lemázsálják az ember képességeit, és aztán kiállítanak egy igazolást,
van-e értelme ezzel a továbbiakban foglalkoznia. Úgy gondoltam, el tudnám
fogadni az ítéletet, bármi is az, csak tudjam meg az igazat. Persze nem létezik
ilyen mindent eldöntő határozat: kaptam véleményeket innen is, onnan is, és
akadt köztük olyan, hogy menjek inkább kapálni vagy a cementgyárba dolgozni.
Idővel
sem múlik el a késztetés, legfeljebb enyhül. A mai napig szinte minden nap
kétségeim támadnak a képességeimet illetően, és ez nem afféle úri nyafogás. A
legtöbb író, tartson az első novellájánál vagy a huszadik regényénél, időről
időre elbizonytalanodik magában, legfeljebb nem hangoztatja. És ezt én nem is
bánom: a legjobb hajtóerő, hogy az ember folyamatosan fejlődni akarjon.
Ha
nekem nem hinnétek, higgyetek Murakaminak, aki a Miről beszélek, amikor futásról beszélek? c. önéletrajzi könyvében
így írt a kérdésről:
„Akadnak persze olyanok, valódi,
óriási tehetséggel megáldott emberek – noha csak egy maroknyi –, akiknek a
tehetsége soha ki nem szárad, és a műveik színvonala sem esik. Létezik olyan
vízforrás, melyből meríthetnek akármennyit, nem apad el. Az irodalom
szempontjából ez örvendetes tény. Ilyen óriások nélkül az irodalomtörténet
szerényebb képet mutatna. Hogy konkrét neveket említsek: Shakespeare, Balzac,
Dickens… Ám az óriások bizony óriások: kivételes, mitikus létezők. A világ
íróinak többsége nem az (természetesen én sem), és a tehetségből hiányzó
kisebb-nagyobb részt ügyességgel és erőfeszítéssel kell pótolnia.”
Nem
kételkedem Murakami őszinteségében, amikor a szorgalmas kategóriába sorolja magát, bár
számomra, külső szemlélőként ő egyértelműen az óriások között él.
Túl
nagy jelentőséget tulajdonítunk a tehetségnek. Ezzel nem szeretném lesöpörni az
asztalról, nem mondom azt, hogy csak a gyakorlás számít, és bárki elérhet
bármit, ha szorgalmas – ez nem az amerikai álom. Ha szerettem volna, akkor se
lehettem volna soha balerina vagy úszóbajnok vagy énekes, mert már a fizikai
adottságaim sem passzolnak hozzá. És lehet, hogy vannak bizonyos képességeim,
mondjuk, a kosárfonáshoz, amik sosem derülnek ki – a tehetség már a téma iránti
érdeklődésnél kezdődik. Ha valamiféle képletet kellene felírni rá, legtöbben
ezt szokták: 20% érdeklődés és adottság, 80% gyakorlás és munka.
A
tehetség nem egy titkos szupererő, nem a bennünk rejlő kryptonit, amit megnyer
az ember, és hátradőlhet vele. Ezért tartom „veszélyesnek”, ha az írás körüli
tehetséget túlmisztifikáljuk, és valaki a saját vélt vagy valós adottságába
kapaszkodik, erre hivatkozva pedig elutasítja a tanulás fontosságát. Mert a
technikai tudás szerinte csak „elrontja azt, ami ösztönösen jönne”. Minden más
szakmában ez eszméletlenül fura lenne: senki sem szeretne egy tehetséges kezű,
ám az orvosi egyetemet kikerülő agysebész szikéje alá kerülni, ugye? És más művészeti ágnál is megvan a tanulás elvárása, egyetlen zongoristának sem ciki,
ha ötéves korától zeneiskolába járt, majd esetleg ilyen egyetemet végzett, az
írásnál meg ez néha még mindig szitokszó.
Hiszek
az írás taníthatóságában – sőt, hiszek az írás tanításának fontosságában. Csak
a saját példámat ismerem, de tizenévesen, amikor zabolázatlanul írtam, és azt
sem tudtam, hogy egyáltalán létezik írástechnika, éreztem, hogy rengeteg dolog
döcög a szövegeimben, csak nem tudtam rábökni, mik azok. Mint egy egész testre
kisugárzó fájdalom, amit lehetetlen lokalizálni, de egy orvos rögtön megmondja,
mi a baj. Tizennyolc évesen léptem be a Delta Műhely írókörbe, és az első néhány év azzal
telt, hogy „hűha, ez így működik” meg „wow, hát ez tényleg ilyen” élmények
rohantak le. Apró dolgokat is lehetett gyakorolni – pl. írjuk meg egy jelenetet
csupa rövid mondattal, egy másikat pedig kacifántos mondatkígyókkal, és
figyeljük meg a hatást –, vagy nagyobb rácsodálkozások, mint a nézőpontok
kérdése, amit akkor értettem meg igazán, amikor ugyanazt a novellát megírtam öt
különböző elbeszélő szemszögéből (a végén már a helyszínül szolgáló ház is
mesélt). A mai napig rengeteget köszönhetek az írókörnek, nem tudom, mi lett
volna velem nélkülük. Nemcsak technikát tanítottak, hanem azt is, hogy nyugodtan
dobj ki szöveget, írj újra, kísérletezz, játssz. Egy szemléletet, amivel
megértettem: akár egy apró tehetséget is ki lehet bontani rengeteg gyakorlással
és önfegyelemmel, és a legnagyobb tehetség is elkallódhat, ha nem veszi a
fáradságot, és ül le a fenekére dolgozni.
Persze
az írástechnika sem csodaszer, nincs garancia, hogy az ember a végén jó író
lesz – ahogy arra se, hogyha valaki zongorázni kezd, majd hangversenytermeket
tölt meg, vagy ha beiratkozik az orvosira, vezető sebésszé válik. Minél
többet tanultunk, annál világosabbá vált: nem létezik egyetlen üdvözítő út.
Sosem kaptunk szájba rágott tanulságokat, azokat magunknak kellett levonnunk. Nem
derült ki, hogyan lesz valaki jó, de kipróbáltunk rengeteg eszközt, hogy
válogassunk közülünk. Vannak trükkök és gyakorolható részek – még a megfigyelés
is: akadt olyan feladat, hogy csak üljünk egy téren, és nézzük az embereket –, de
nincs recept, aminek a pontjait követve kizárólag működőképes történetek
születnek. A részfeladatok gyakorolhatók, de hogy mi áll össze az alkotóelemekből,
az már a szerzőn múlik.
Ez
az egyetlen dolog, ami szerintem taníthatatlan: hogy miről írjál, és hogy mit
akarsz elmondani. Nincs olyan írástechnikai könyv, ami helyetted megszabja, mi
foglalkoztat téged, mi feszít annyira, hogy nem bírod ki nélküle. A forma
tanítható, de amit el akarsz mondani, az csak a tiéd. Az írástechnikai abban
segít, hogy a szerző fejében megszülető mondanivaló a lehető legvilágosabban
kerüljön papírra. A legmélyebb tartalommal rendelkező írás is elbukik, ha
csikorognak a mondatok és hiteltelenek a jelenetek, ahogy a legkiműveltebb
szöveg is üres marad, ha a szerző nem akart vele semmit mondani.
Hiszek
a kitartásban. Hiszek a kemény munkában. Hiszek benne, hogy sosincs kényelmes
hátradőlés. Minden egyes elolvasott könyv, leírt sor, újraírt fejezet, vagy
csak tűnődés egy kerti padon fejleszt, és ez örökké tart, egészen az utolsó kitett
pontig.
Többiek bejegyzései:
