2023. július 28., péntek

Műhelynapló

2022. októbertől 2023. február végéig a Panodyssey nagykövetei voltunk Závada Péterrel, és ennek keretében vezettem egy tízrészes műhelynaplót, magyar nyelven a Könyves Magazinon. Régen a blogomra írtam hasonlókat, és azóta is sokan hiányoltok több ilyen bejegyzést, szóval összegyűjtöttem ezt a tíz naplót ide, hogy meglegyenek később is egyben. (A januári ChatGPT-s elég gyorsan öregszik, de a többi nem, a szorongás ugyanaz a szorongás, mint tavaly decemberben, nem jön rá update, érthetetlen.)

Bemásolom az első bekezdéseket, a teljes szövegeket a linkeken találjátok.


Senkiföld

"Senkiföldről nem beszélünk. Sosem rajzoltak még térképet róla, nincsenek túravezetői, nem szerepel a Tripadvisor oldalán. Ha eltévedsz Senkiföldön a ködben, és körbe-körbe jársz, sosem fogják észrevenni, hogy eltűntél.

Senkiföldre az írók nem merészkednek. Vagy ha mégis, letagadják.

Senkiföld a pusztaság, ahol az írók két kötet közt bolyonganak. Az a levegőtlen vidék, ahol egy könyv utolsó betűje és egy következő könyv első betűje közt élünk. Az a riasztó állapot, amikor nem írunk semmit."

 

Az igazi történet az utolsópont után kezdődik

„Ne haragudj, én nem bírok fikciót olvasni” – mondják nekem néha mentegetőzve, és nem is spekulatív fikcióra gondolnak, hanem a fikcióra általában, mintha a megtörtént események, az önéletrajzi elemek vagy a történelem tehetne csak hitelessé egy szöveget. Sokat beszélünk mostanság fikció és valóság viszonyáról, és legtöbbször vagy-vagy relációban, egymást kizáró elemekként, amik közül választanunk kell: tessék, itt a kék vagy a piros kapszula, Neo.

Pedig sokkal izgalmasabb a kapcsolódási pontokat vizsgálni.

Sokkal érdekesebb, hogyan hat a fikció a valóságra, vagy ránk, befogadókra.”


Nem Patyomkin-falvakat építünk

„Margaret Atwood írja A szolgálólány meséje előszavában, hogy bármilyen elem, amit a regényben felhasznált, valahol, valamikor a történelem során már bekövetkezett, semmi sem pusztán a képzelete szüleménye. Azért döntött így, mert nem akarta, hogy hatásvadászattal vádolják, eltúlzott kegyetlenkedéssel. Gileád és a szolgálólányok nyilván fikció (reméljük, az is marad), azonban minden fiktív tér és idő létrehozásakor az írónak döntéseket kell hoznia: milyen eszközökkel teszi ezt a kitalált világot az olvasó számára valóságossá. Vagy legalábbis hihetővé. Mert ez a cél, az olvasás idejére valósnak ható rendszert alkotni, különben tanmesét vagy propagandát írnánk.

Nem Patyomkin-falvakat próbálunk építeni, az egy másik mesterség.”


A leírt szavak malacperselye 

„Mindig is lenyűgözött a szavak nélküli történetmesélés.

Néha egész napokat töltök azzal, hogy megfelelő szavakat találjak, amik hangulatban, stílusban, korszellemben illenek a történetemhez vagy a szereplőimhez, aztán, ha megvannak, újabb napokat tölthetek vele, hogy megfelelő sorrendbe állítsam őket – még az utolsó átolvasáskor is tologatom, cserélgetem őket, hogy minél pontosabban azt közöljék, amit mondani szeretnék, de persze hiába: akkor is tudnám folytatni a szópuzzlet, amikor kijött a könyv a nyomdából.

Erre jönnek mások, és szavak nélkül mesélnek történeteket. Úgy, hogy évekkel később is összeszorul a gyomrom, ha rájuk gondolok. Micsoda szemtelenség. Milyen lenyűgöző. Nem tudok betelni velük.”

 

Írói félelmek kalendáriuma, az év minden napjára

„Félek az üres laptól.

Félek az első betűtől.

Az első mondattól.

Az első bekezdéstől.

Igazából az utolsó sorig félek, akárhányszor belefogok egy történetbe, hogy semmi sem fog összeállni, csak megyek be az erdő sűrűjébe, az egyre áthatóbb sötétbe, és sosem keveredem elő; a keresőkutyák találják majd meg a gombafonalakkal beszőtt tetememet.

Félek, hogy amiről írok, csak engem érdekel.

Félek, hogy annyira érdekel, hogy a lábjegyzetek lábjegyzetét is felkutatom.

Félek, hogy semmi másra nem tudok majd gondolni ilyenkor, elfelejtem a születésnapokat, az adóbevallást, a buszon hagyom miatta az esernyőmet, de a végén mások csak vállat vonva kérdezik: „hát mi érdekelt ebben téged ennyire?”

Pedig az ellenkezőjétől még jobban félek.

Hogy egy nap arról írok majd, ami még engem sem érdekel.

Hogy majd szavakkal akarom rendezni a villanyszámlát meg a kávét meg a kenyeret, és akkor igazából adminisztrátor is lehetnék, vagy könyvelő, vagy ügyvéd.”


Az Írói Munkám Elrablása: Hogyan Lopta El Az Artificial Intelligence Az Álmomat

„Az Írói Munkám Elrablása: Hogyan Lopta El Az Artificial Intelligence Az Álmomat"

Ezt a címet az OpenAI, egy mesterséges intelligencia chatrobot adta a műhelynaplómnak, miután elmeséltem neki, miről írok. Elsőre visszafogottabb volt, már-már akadémikusan hivatalos, de arra kértem, legyen minél teátrálisabb. A saját címem valami ilyesmi lett volna: „A mesterséges intelligencia a munkámra hajtott. Nem hiszed el, mi történt utána.”, de be kellett látnom, hogy ezt a kört ő nyerte. A bulváros kattintásvadászat helyett igazi drámát ígért, sejtetés és kérdőjelek helyett pedig tényt: nem csak ráhajtott a munkámra, el is lopta az összes álmommal együtt. Egy korábbi változatban azt is hozzátette, „És Az Út Szélén Hagyott”, de szóltam, hogy ez azért túlzás.”


Gyönyörű hibák

„Van az a tipikus állásinterjús kérdés: mi a legrosszabb és legjobb tulajdonsága?

És van az a tipikus válasz rá: maximalista.

Ne válaszoljátok ezt rá soha, légyszi. Akkor se, ha így van. Nem vicces. Kicsit sem vicces. Túl sokat tudok a maximalizmusról ahhoz, hogy vicces legyen.

„Hatosra kell tudni az anyagot”, mondogatta mindig apám, ha iskoláról volt szó. „Az ötös a rossz gyerekeknek előírt minimum”. Ha valami ötösre sikerült, az természetesnek számított, nem járt vállon veregetés egy jó bizonyítványért – ami gyakran előfordult, nem azért, mert különösebben szorgalmas lettem volna, csak rengeteg anyagot tudtam a rövidtávú memóriámba pakolni, aztán úgyis elfelejtettem mindent. Ha viszont egy témazáró négyes (vagy rosszabb) lett, jött a kiselőadás arról, hogyan kell mindent hatosra tudni, túllőni a teljes tananyagon, mert akkor nem lephet meg semmilyen kérdés, az a teljes felkészültség.

Különösen kegyetlen mérce olyasvalamit célul kitűzni, ami elérhetetlen. Senki sem kap hatost az iskolában, bármennyit is gürcöl. És pláne rossz üzenet az elérhető maximumot „rossz gyerek” számára előírt „minimumnak” minősíteni.

Nem csoda, hogy maximalista lettem. Abból is a legkönyörtelenebb fajta: elérhetetlen célokat kitűzni önmagunk sziszifuszi büntetése.”

 

Az ötletek nem az ötletfán teremnek

„Honnan jönnek az ötletek? – kérdezik folyton az íróktól, és az írók nem azért vonakodnak felelni, mert meg akarják tartani maguknak a titkot, hanem mert legtöbbször ők sem tudják. A megvilágosodás pillanata gyakran váratlan és megfoghatatlan; a rajzfilmfigura felett felvillanó villanykörte. Kívülről az egész misztikusnak tűnik, az alkotót „homlokon csókolja a Múzsa”, vagy „megszállja az ihlet”, mintha nem is ő dolgozott volna meg érte, csak az ölébe hullott, mint az aranyjegy Willy Wonka csokigyárába.

Az ötletek persze nem úgy működnek, mint a tombola. De amikor megkérdezik, mégis hogyan, nehéz igazi választ adni – kivéve Hilde Østby számára, aki Kreativitás című ismeretterjesztő könyvében az agykutatás és a tudomány eszközével térképezi fel, mi történik az agyban az ötletek keletkezésekor.”


Racionális megérzések és más írói paradoxonok

„Ha rossz kedvem van, személyiségteszteket töltök ki. Maga a válaszadás is eltereli a figyelmet, de a végén ott a garantált jutalom, a jellemzés, mennyire csodálatos, szerethető és megismételhetetlen vagy. Ez egy biztonságos játék, egyetlen személyiségteszt sem mondja, hogy seggfej vagy. Mind szörnyen különlegesnek lát – persze nehéz úgy érvelnie a különlegesség mellett, hogy minden kilencedik/tizenhatodik/ikszedik ember ugyanazt a leírást kapja, de hát ez ilyen bűnös élvezet.

Néhány évente kitöltöm, így tudom, hogy az MBTI rendszerben fixen Építész vagyok. Ez egy négy skálán mérő rendszer, így jön ki a tizenhat típus. Az Építész az INTJ – Introverted, Intuitive, Thinking, Judging –, és biztos körüludvarol szép dolgokkal, de inkább az maradt meg belőle, hogy ez a kategória csupa belső ellentmondás. Álmodozó és racionális. A megérzései vezetik, de rendszerekben gondolkodik és logikus összefüggéseket keres. Egyszerre idealista és pesszimista cinikus.

Köszi szépen, igazán sokat segítettél.”


Mennyi láthatatlan munka van egy könyv mögött? 

„Ez az utolsó műhelynaplóm ebben a sorozatban; hamarosan ellovagolok a naplementébe. Amikor nekikezdtem, mindenkinek úgy beszéltem róla, „remek lesz, tíz részen át arról írok, hogy nem írok”, ami nyilván sarkos, de tényleg nem dolgoztam közben hosszabb szövegen. Sokat gondolkoztam, és végül nem választottam előre koncepciót a sorozathoz. Nehezen tervezek hónapokra előre, nem biztos, hogy ugyanaz érdekel októberben, mint februárban, és nem akartam közben ráunni. Inkább nagy mozgásteret hagytam, és mindig azt vettem elő, ami aktuálisan foglalkoztatott. Amúgy is, ennyit gondolkozni az írásról már majdnem írás, nem?

Aztán így visszanézve mégis kirajzolódott egy összetartó szál: a legtöbb szöveg az írók és az írás körül lévő misztikus ködöt próbálta eloszlatni. Nem szeretem a megközelíthetetlen, érinthetetlen író képét. Azt sem, ha az írás kiismerhetetlen, mágikus folyamatként van ábrázolva. Azt szeretem, ha az író emberi, az írás pedig nem különlegesebb munka, mint a villamosmérnökség. Azért fontos nekem ez, mert kezdőként rengeteg bűntudatkeltő sztereotípiával találkoztam, milyen Az Igazi Író. Az első két regényem megjelenésekor kerültem is a nyilvánosságot, mert nem éreztem azt, hogy megfelelnék az íróképnek, és nem akartam olyan skatulyába préselni magam, amibe nem illek.

Aztán kiderült, hogy nem is kell. Semmi sem dőlt össze attól, hogy bizonyos dolgok másként komfortosak. Az írók pont olyan sokfélék, mint bármilyen más emberek.”


 * * *


Köszönöm, hogy itt jártál! Ha érdekelnek hasonló tartalmak, megtalálsz Facebookon és Instagramon is.