Körbe-körbe a lényeg körül – 2020 nyomában

Évek óta azt éreztem, hogy hiányzik valami. Tavaly nagyon nehéz évem volt, de már előtte is bennem volt valami nyugtalanság, hogy valamit változtatnék, új dolgokat akarok csinálni. Eleinte kicsiben próbáltam, lett új hobbim (2018-ban írtam arról, miért tanultam meg varrni), de később átfogóbb változást akartam, és arra gondoltam, teljesen otthagyom a könyvszakmát (nem az írást, de a többit igen). Ekkor iratkoztam be marketinget tanulni, hogy új feladataim legyenek, új közegben, és hiába dolgoztam egész életemben itthonról, szerettem volna 8 órában bejárni egy irodába. (Tudom, tudom, fura vágy, sokan szívesen menekülnének az ilyen kötöttség elől. Én viszont még sosem próbáltam, és szükségem volt rá.)

Idén ez majdnem – majdnem! – sikerült. Na jó, másfél hónapig összejött év elején, aztán persze jött a covid, és ugyanúgy itthonról dolgoztam, mint előtte, ugyanabban a mamuszban, ugyanazzal a kávésbögrével (és közben rohadt szerencsésnek éreztem magam a home office-ért), de pont az nem valósult meg, amire vágytam: pörgősebb feladatokra, több emberre, rendezvényekre, több adrenalinra, és elfelejteni kicsit a négy falat, ahová az előző tíz évben be voltam zárva. Szép tervek, 2020.

Nem tudom, hogyan alakult volna a világjárvány nélkül, meg tudtam-e volna állni, hogy elgondolkodjak azon, honnan ez a nyugtalanság, a kétségbeesett vágy a változásra, mi feszít valójában. Mitől félek valójában. Idén ezzel foglalkoztam legtöbbet (nem egyedül, hanem egy szuper pszichológussal, meg a végtelen türelmű barátaimmal), a munkához, hivatáshoz való viszonyommal. És most már le tudom írni akár ide is – nem könnyen, de azért le tudom –, hogy rohadtul féltem. Nem „szinte” akartam menekülni a könyvszakmából, hanem „tényleg”. Újra akartam kezdeni valahol, ahol még senki sem ismer, ami egy teljesen új terep, ahol nulláról kell bizonyítanom, mert ezt az érzést szeretem, bebizonyítani egy területen, ahol semmit sem tudok, hogy mégis képes leszek valamire. Ezt ismerem. Az éjszakázást, a küzdést. De azt senki nem tanította meg, egyetlen példám se volt, hogy egy olyan területen, ahol már éppen elkezdtem bizonyítani, és már vannak elvárások felém, ott hogyan kell folytatni. Hogyan kell építkezni, kitartani. Én csak elindulni tanultam meg.

Szóval el akartam futni. Az elmúlt három évben sokat futottam. Körbe-körbe, akörül, amit mindennél jobban szeretek, és amitől egyben a legjobban félek. Azzal foglalkozni, ami a szenvedélyem, és ami miatt folyamatos bűntudat gyötört, hogy „nem érdemlem meg”.

Próbálom szokni a gondolatot, hogy de. Hogy ne fussak tovább.

Jövőre szeretnék fordítani a dolgokon. Eddig az írás olyan volt, mint egy jutalom, amit megkaphattam, ha ledolgoztam a 8-10 órát, elvégeztem az egyetemi feladataimat, és még esetleg maradt bennem erő, akkor nekiültem. Mondanom se kell, hogy alig írtam 2020-ban. Nem lehet szétszakadni, több fenékkel ennyi lovat megülni. Nem lehetek egyszerre szerkesztő, meg marketinges, meg egyetemista, meg író, mert ezt néha két állásnál is többnek érzem. És nem lehet ezek közül a legutolsó, a leginkább hátra sorolt az, ami számomra a legfontosabb.

Itt az ideje tudatosabban az írás köré szervezem az életem. Akkor is, ha itt már nem a nulláról kezdek valamit, hanem meg kell tanulnom az alapokra építkezni, folytatni, amit elkezdtem. Úgy vállalok munkákat és feladatokat, hogy tudjak időt csoportosítani a regényemre, amennyire csak a feltételek engedik. Nyilván nem fog tökéletesen menni, de törekedhetek rá.

És akkor végre talán nem futok körbe-körbe akörül, ami a legfontosabb.

*

Akit pedig a tényszerűbb dolgok érdekelnek 2020-ból:

– az aligírás eredményeként idén egyetlen novellám jelent meg a Könyves Magazinon a 20/20 projekt keretében Gyompálma címen; valamint írtam egy másikat (egy elég furát!), ami 2021-ben érkezik máshol;

– az SFF Vektor zsűrije az Év Fantasyjének választotta az Irha és bőrt, amitől kiugrottam a bőrömből;

– ebben a karanténos időszakban rengeteg online beszélgetést hallgattam kívülről, és néhányra meg is hívtak:

– Sándor Annával a Nők Lapja Inspiráló nők podcastjában beszélgettünk;

– Sütő Fanni a Shoggoth TV-n kérdezett írásról;

– a Próza Nostra online estjén pedig a számomra legfontosabb idei projektemről beszélgettünk Gaborják Ádámmal, A fantasy nem mese ajánlóim kapcsán – amiről ha még nem hallottál volna, itt utánaolvashatsz, miért kezdtem el remek fantasy regényeket ajánlani, és ezt töretlenül folytatom idén is;

– Kleinheincz Csillával a szerethető szereplőkről beszélgettünk itt, és azóta is gondolkozunk rajta, hogy jó lenne ennek akár rendszeres folytatás valamilyen formában (feltétlenül jelezzétek, ha szerintetek is);

– TV-ben szereplős parám is lehetett idén, Diósi Zsófia hívott meg a Fülszövegelő műsorba, ahol sokat gesztikuláltam hülyén, és beszéltem számomra fontos dolgokról;

– aki pedig hiányolja a testhorrort és a saját belső szervek kiokádását, a Vakfolt-podcastnál voltam vendégségben, ahol Frivalszky Péterrel és Huszár Andrással a Légy című film eredeti és Cronenberg-féle feldolgozásáról beszélgettünk.

Akit inkább a listázós évértékelőm érdekel, itt írtam a kedvenc 2020-as könyv- és sorozatélményeimről.

Boldog új évet kívánok mindenkinek!

* * *

Köszönöm, hogy itt jártál! Ha érdekelnek hasonló tartalmak, megtalálsz Facebookon és Instagramon is.

Az év legjobbjai 2020 – A nászajándék medve és a spirálfüggőség

Könyvek

Évek óta nem tudok olvasni rendesen. Vagy a regényírás hajrája, vagy munka, vagy bármi miatt, nem tudok addig koncentrálni, hogy végigrágjam magam 600+ oldalas könyveken, vagy sorozatokon, vagy olyanokon, amiket „csak úgy” olvasnék. Idén a tavaszi karantén alatt rám szakadt kényszeridőben volt pár hét, amikor nem csináltam semmi mást, csak ezeket a folyton halogatott könyveket daráltam – teljesen belefeledkezve, tét nélkül, mint utoljára mondjuk a gimiben, és hihetetlenül jó volt.

Amúgy se szoktam törekedni az év végi listák objektivitására, nincsenek rajta „muszáj” címek, és az se érdekel, hogy a többségük nem idei könyv. Egyetlen szempontom volt: ezek a könyvek kapcsoltak ki annyira, hogy még a tetves covidot is elfelejtettem.

Az évet Ali Smith-szel indítottam: a Hogy lehetnél mindkettő borzasztó izgalmas szöveg egy középkori festőről és az anyját gyászoló, kamasz George-ról, akikben több a közös, mint elsőre hinnénk. A kötet a világon mindenhol két változatban jelenik meg, az egyik a festő, a másik George történetével kezdődik, és hogy melyiket kapod kézhez, és így hogyan értelmezed a történéseket, csak a véletlenen múlik.

Az ehető nő meglepett, hiába imádom Atwoodot, egy első regénytől tartottam. Pedig már itt is megjelennek a számára fontos témák és az érzékenysége, ahogy egy házasságra készülő fiatal nő az utolsó eszközzel próbál lázadni a társadalmi nyomás ellen. Az evésről és ételekről szóló leírásokat nem győztem újraolvasni.

A Nix a karantén közepén talált meg, és nekem ez a tipikus elveszős-szórakoztató könyv: imádtam bolyongani ebben a több síkon futó, néhol szószátyár, de nagyon mesélős sztoriban diáklázadásról, kisiklott életről, tönkrement kapcsolatokról, és magáról a nix-ről, a ló képében megjelenő szellemről, amely megbabonáz, majd a szakadékba nyargal veled. Van benne egy fejezet egy gamer szemszögéből, ami már önmagában műalkotás.

Az Uzumaki miatt ezer éve rágja a fülemet B., hogy olvassam már el, de addig fokozta az elvárásaimat, hogy alig mertem belekezdeni. Pedig a fiktív japán kisváros, amelynek lakói belecsavarodnak a spirál vonzásába, a legeredetibb és legbetegebb horror, amivel találkoztam. A vizuális megoldásai mai napig kísértenek.

A Piranesi számomra az év fantasyje. Érzékeny, eredeti és szörnyen bátor: egy naiv, de tudományos érdeklődésű, sérülésekkel küzdő főszereplő története a végtelen csarnokokból álló világban, amelyből bármely Clarke-nál rosszabb író trilógiát kerekített volna, ő viszont csodálatosan tömörre kerekítette. Sokszor ajánlottam már, itt pl. spoilermentesen beszéltük ki Molnár Bertával és Gaborják Ádámmal az online ViTa keretében.

Az Amit sohasem mondtam el váratlanul megérintett, nem számított rá, hogy ennyire tetszeni fog. Szeretem az ilyen mikrotörténeteket, belelátni egy látszólag működő, de a mélyben rengeteg sérelmet hordozó amerikai-kínai családba, amit Celeste Ng érzékenyen, minden rezdülésre figyelve mesélt el. (Ezen felbuzdulva rögtön megrendeltem a második könyvét, a Kis tüzek mindenüttet, és tudom, hogy sokan szeretik ezt is, de ha lenne év csalódása kategóriám, azt biztosan ennek ítélném.)

Az év utolsó külvilágkizárós olvasmánya a Vezércsel volt: olyan jó volt elmerülni Beth fejében, aki egyszerre sakkzseni, kívülálló, alkoholista és nyugtatófüggő, én meg odavagyok az ennyire nem tipikus női főhősökért. És sosem hittem volna, hogy izgalmasan le lehet írni sakkmeccseket, amikor csak emberek tologatnak bábukat, majd fél órát gondolkoznak, de az Év akciója-díjat ezeknek a mérkőzéseknek osztanám ki, nem az időcsavaros Tenetnek.

Sorozatok

Szokott lenni filmes kategóriám, de most kihagyom, mert alig láttam idén filmeket. Mozik híján is lett volna mit bepótolnom (az Egy napot pl idén néztem meg, és nagyon szerettem), de annyira rácsúsztunk a friss Netflix- és HBO-előfizetésünkre, hogy sorozatokat daráltunk orrvérzésig.

Valamikor már év közben áradoztam a Successionről, és ki is akadtak rajta sokan, hogy vagyok képes élvezni a teljesen szétesett Roy-család genyóságait, de semmit nem várok jobban, mint a harmadik évadot ehhez a csodához:

„Kendall, aki tönkretette a házasságát a drogproblémáival (nem oké összekokózni a gyerek tabletjét, ugye?) kétségbeesetten küzd apja figyelméért; Connor életében nem dolgozott semmit, de szívesen lenne az USA elnöke, és egy luxusprostinak fizet, hogy vele éljen; Shioban a legélesebb eszű, aki a családi bizniszen kívül is tudott karriert építeni, de talán a legridegebb is, a vőlegényével pedig bármikor feltörölné a padlót; míg Roman, nos, Roman egy potyautas, egy mindenen és mindenkin élősködő kullancs, aki elvek nélkül csapódik arra, amerre épp érdeke kívánja, de közben azért nagyon is jól tudja, hogy ez az egész egy családi bohózat. Nem tudom, mit árul el ez rólam, de a végtelenségig tudnám nézni, ahogy gyötrik egymást és saját magukat. Ritkán látni valamit, ami ennyire nem akar küzdeni a néző szimpátiájáért, és mégis ennyire könnyedén, szinte csettintésre képes elérni, miközben ennyire szórakoztató.”

Bővebben itt írtam róla.

A másik kedvencem az Unorthodox volt. Egyébként is vonzódom a zárt vallásos csoportokról szóló sztorikhoz, a haszid közösségről pedig túl keveset tudtam előtte: nem hiszem, hogy létezik nagyobb bátorság kiszakadni úgy, hogy nem ismersz a külvilágból szinte semmit, hogy ez tűnik az egyetlen biztonságos helynek. A könyvet is rögtön megvettem, de halogattam még, hogy ne folyjon össze túlságosan a sorozattal (aminek a Berlin-szálát hozzáírták a készítők).

Idén csúsztunk rá a Mr. Robotra is, hogy szélsebesen ledaráljuk az összes részt (ne röhögjetek ki, de mindig azt hittem, hogy ez egy robotos sztori, nem egy „elcseszett hekkeres”), ahogy a Vezércsel feldolgozását is szerettem a lenyűgöző Anya-Taylor Joy-jal. Ha már elcseszett főhősök, egy barátom ajánlotta a The Knicket, ami a „századfordulós Vészhelyzet”, és könyörgöm, ne vacsorázzatok előtte, hacsak nem bírja a gyomrotok, hogy az orr nélküli nőnek úgy plasztikáznak újat, hogy a felkarja bőrét hozzáöltik, és hónapokig az arcához varrt karral kell járkálnia. Kevésbé megbotránkoztatónak a Criminal (UK) sorozatot ajánlanám: egyetlen kihallgatószoba, minden részben új ügy, remekül megírt dialógusok és feszültség a detektívtükör két oldalán.

Valamint breaking news: mégis van humorérzékem! Év elején a Sex Education és a Fleabag is bejött, pedig soha nem nézek semmit, ami kicsit is vicces, nem találtam olyat, ami szórakoztatna. Erre most egymás után kettőt is: mindkettőben nagyon bénázó, de nagyon emberi karakterek szerepelnek, Fleabag cinikus feketehumora pedig az én kérges lelkemnek is telitalálat. És ha már felültem erre a vonatra, imádtam a The Great sorozatot Elle Fanninggel és Nicolas Houlttal, ahol az egy kicsit sem történelmű orosz cári udvarban vacsorakor legyőzött katonák szemét nyomják ki a tányérra, fiatal lányok pedig medvét kapnak nászajándékba.

A tavalyi kedvenceimet itt találjátok, szerdán pedig érkezem a szokásos személyes évértékelővel.

* * *

Köszönöm, hogy itt jártál! Ha érdekelnek hasonló tartalmak, megtalálsz Facebookon és Instagramon is.