Évek
óta azt éreztem, hogy hiányzik valami. Tavaly nagyon nehéz évem volt, de már
előtte is bennem volt valami nyugtalanság, hogy valamit változtatnék, új
dolgokat akarok csinálni. Eleinte kicsiben próbáltam, lett új hobbim (2018-ban írtam arról, miért tanultam meg varrni), de később átfogóbb
változást akartam, és arra gondoltam, teljesen otthagyom a könyvszakmát
(nem az írást, de a többit igen). Ekkor iratkoztam be marketinget tanulni, hogy
új feladataim legyenek, új közegben, és hiába dolgoztam egész életemben
itthonról, szerettem volna 8 órában bejárni egy irodába. (Tudom, tudom, fura vágy, sokan szívesen menekülnének az ilyen kötöttség elől. Én viszont még sosem próbáltam, és szükségem volt rá.)
Idén ez majdnem – majdnem! – sikerült. Na jó, másfél hónapig összejött év elején, aztán persze jött a covid, és ugyanúgy itthonról dolgoztam, mint előtte, ugyanabban a mamuszban, ugyanazzal a kávésbögrével (és közben rohadt szerencsésnek éreztem magam a home office-ért), de pont az nem valósult meg, amire vágytam: pörgősebb feladatokra, több emberre, rendezvényekre, több adrenalinra, és elfelejteni kicsit a négy falat, ahová az előző tíz évben be voltam zárva. Szép tervek, 2020.
Nem tudom, hogyan alakult volna a világjárvány nélkül, meg tudtam-e volna állni, hogy elgondolkodjak azon, honnan ez a nyugtalanság, a kétségbeesett vágy a változásra, mi feszít valójában. Mitől félek valójában. Idén ezzel foglalkoztam legtöbbet (nem egyedül, hanem egy szuper pszichológussal, meg a végtelen türelmű barátaimmal), a munkához, hivatáshoz való viszonyommal. És most már le tudom írni akár ide is – nem könnyen, de azért le tudom –, hogy rohadtul féltem. Nem „szinte” akartam menekülni a könyvszakmából, hanem „tényleg”. Újra akartam kezdeni valahol, ahol még senki sem ismer, ami egy teljesen új terep, ahol nulláról kell bizonyítanom, mert ezt az érzést szeretem, bebizonyítani egy területen, ahol semmit sem tudok, hogy mégis képes leszek valamire. Ezt ismerem. Az éjszakázást, a küzdést. De azt senki nem tanította meg, egyetlen példám se volt, hogy egy olyan területen, ahol már éppen elkezdtem bizonyítani, és már vannak elvárások felém, ott hogyan kell folytatni. Hogyan kell építkezni, kitartani. Én csak elindulni tanultam meg.
Szóval el akartam futni. Az elmúlt három évben sokat futottam. Körbe-körbe, akörül, amit mindennél jobban szeretek, és amitől egyben a legjobban félek. Azzal foglalkozni, ami a szenvedélyem, és ami miatt folyamatos bűntudat gyötört, hogy „nem érdemlem meg”.
Próbálom szokni a gondolatot, hogy de. Hogy ne fussak tovább.
Jövőre szeretnék fordítani a dolgokon. Eddig az írás olyan volt, mint egy jutalom, amit megkaphattam, ha ledolgoztam a 8-10 órát, elvégeztem az egyetemi feladataimat, és még esetleg maradt bennem erő, akkor nekiültem. Mondanom se kell, hogy alig írtam 2020-ban. Nem lehet szétszakadni, több fenékkel ennyi lovat megülni. Nem lehetek egyszerre szerkesztő, meg marketinges, meg egyetemista, meg író, mert ezt néha két állásnál is többnek érzem. És nem lehet ezek közül a legutolsó, a leginkább hátra sorolt az, ami számomra a legfontosabb.
Itt az ideje tudatosabban az írás köré szervezem az életem. Akkor is, ha itt már nem a nulláról kezdek valamit, hanem meg kell tanulnom az alapokra építkezni, folytatni, amit elkezdtem. Úgy vállalok munkákat és feladatokat, hogy tudjak időt csoportosítani a regényemre, amennyire csak a feltételek engedik. Nyilván nem fog tökéletesen menni, de törekedhetek rá.
És
akkor végre talán nem futok körbe-körbe akörül, ami a legfontosabb.
Akit
pedig a tényszerűbb dolgok érdekelnek 2020-ból:
– az aligírás eredményeként idén egyetlen novellám jelent meg a Könyves Magazinon a 20/20 projekt keretében Gyompálma címen; valamint írtam egy másikat (egy elég furát!), ami 2021-ben érkezik máshol;
– az SFF Vektor zsűrije az Év Fantasyjének választotta az Irha és bőrt, amitől kiugrottam a bőrömből;–
ebben a karanténos időszakban rengeteg online beszélgetést hallgattam kívülről,
és néhányra meg is hívtak:
–
Sándor Annával a Nők Lapja Inspiráló nők podcastjában beszélgettünk;
–
Sütő Fanni a Shoggoth TV-n kérdezett írásról;
–
a Próza Nostra online estjén pedig a számomra legfontosabb idei projektemről
beszélgettünk Gaborják Ádámmal, A fantasy nem mese ajánlóim kapcsán –
amiről ha még nem hallottál volna, itt utánaolvashatsz, miért kezdtem el remek
fantasy regényeket ajánlani, és ezt töretlenül folytatom idén is;
–
Kleinheincz Csillával a szerethető szereplőkről beszélgettünk itt, és
azóta is gondolkozunk rajta, hogy jó lenne ennek akár rendszeres folytatás valamilyen formában
(feltétlenül jelezzétek, ha szerintetek is);
–
TV-ben szereplős parám is lehetett idén, Diósi Zsófia hívott meg a Fülszövegelő
műsorba, ahol sokat gesztikuláltam hülyén, és beszéltem számomra fontos dolgokról;
– aki pedig hiányolja a testhorrort és a saját belső szervek kiokádását, a Vakfolt-podcastnál voltam vendégségben, ahol Frivalszky Péterrel és Huszár Andrással a Légy című film eredeti és Cronenberg-féle feldolgozásáról beszélgettünk.
Akit inkább a listázós évértékelőm érdekel, itt írtam a kedvenc 2020-as könyv- és sorozatélményeimről.
Boldog új évet kívánok mindenkinek!
Köszönöm, hogy itt jártál! Ha érdekelnek hasonló tartalmak, megtalálsz Facebookon és Instagramon is.