2015. március 23., hétfő

Magyar Könyvek Viadala

Zajlik az idei Magyar Könyvek Viadala. Tíz kategóriában lehet szavazni magyar szerzők tavaly megjelent könyveire, és nagy meglepetésemre „Az év elsőkönyves debütálása” kategóriában a Bábel fiai is a jelöltek között van. Az ötfős mezőny könyvesbloggerek szavazatai alapján alakult ki, akiknek ezúton is nagyon köszönöm, hogy gondoltak rám.:) Innentől él a közönségszavazás, mostantól közel egy hónapig bárki szavazhat az elsőkönyvesekre. Kakaskodás nélküli viadal ez, ahol számomra nem a helyezés a fontos, ellenben nagyon jó érzés, hogy akadtak olyan bloggerek és olvasók, akik elolvasták és kedvelték a Bábel fiait, ami egy évvel ezelőtt még csak az én fiókomban létezett. Köszönöm.:)
  


A többi kategóriát itt tudjátok megnézni:









Az év írónője (március 25-től)

Az év írója (március 28-tól)

2015. március 7., szombat

Sorok mögött: Az olvasói elvárások és a határok feszegetése

Amikor megtudtam, hogy a következő körblogolás témája az olvasói elvárások és az írói megfeleléskényszer, rögtön egy tavalyi élményem ugrott be. 2014. április, Könyvfesztivál. Patrick Ness előadásán ülök, a Szólít a szörny egy példányát szorongatom, ő pedig könyvekről, írásról, életről mesél. Zseniális előadó, pont akkor humoros és pont akkor bölcs, amikor kell, egy pillanatra sem veszti el a figyelmünket. Egy írónak nem feltétlenül kell vérprofi előadónak lennie, de ő az. És akkor beszélni kezd az elvárásokról. Azt mondja, ő azokat a könyveket írja meg, amelyeket el akarna olvasni. Nem nézi, mi az eladható és divatos téma, vagy mit részesítenek előnyben a kiadók, mert ha élvezi az írást, hisz a történetben és beleteszi a szívét, akkor bármennyire is nehezen beskatulyázható vagy fura a regénye, lesz néhány olvasó, aki pont ezt keresi. Csillogó szemmel mondja, és hinni szeretnék neki. Akkor még csak egy-két napja, hogy a Bábel fiai megjelent, pont aznap délutánra írták ki a dedikálást, fogalmam sincs, mire számítsak, reszket a gyomrom, és azt kívánom, Ness legalább egy kicsit legyen profetikus.

Szólít a szörny   Jim Kay illusztrációja
Nem tudom, van-e olyan író, aki kicsit sem szorong az elvárásoktól (ha van is, az nem én vagyok). Írás közben könnyű elköteleződni egy-egy keményebb döntés mellett, ott még könnyű az asztalra csapni, hogy márpedig ezt vállalom, akárki akármit gondol róla – de amikor olvasók kezébe kerül a könyv, ezek a döntések már nem egyértelműek. Megérte itt és itt kockáztatni? Túl sokat veszíthetek vele?

Egykönyvesként természetesen kevesebb elvárást tapasztalok* – bár most, hogy közeledik a Horgonyhely megjelenése, elég sokszor eszembe jut, vajon mit várnak tőlem, és vajon elég lesz-e, amit nyújtani tudok –, de pont ebben a helyzetben szembesül vele az ember először, hogy nem felelhet meg mindenkinek. Ha megfeszül, akkor sem. És lassan megtanulja, hogy ez nem feltétlenül baj. Amikor épp kétségbeesem, hogy „nem tudok megfelelni az olvasóknak”, valaki mindig visszakérdez: „melyiknek nem tudsz”? És ez igaz, hiba lenne masszaként gondolni rájuk, mert nem arctalan tömeg, hanem egyéni ízléssel és preferenciákkal rendelkezők sokasága. Mindannyian mást szeretnének: Elérje-e a főszereplő a célját? Belássa-e a hibáit? Melyik karakter szimpatikus? Meghaljon-e X vagy Y? Ezekre a kérdésekre a legtöbben mást és mást felelnének, és hacsak nem ír az ember lapozgatós könyvet, lehetetlen mindnek megfelelni – ha azt szeretnéd, hogy a hős ellovagoljon a naplementébe, lapozz a 271. oldalra; ha a vérfürdőt választod, menj a 301.-re.

Olvasóként azt szeretem, ha egy könyv meglep. Ha a szereplők szokatlan figurák, akiknek nincs kőbe vésve a sorsuk, ha a világ egyedi és pimasz, és ha eleinte furcsa is, pont ezt keresem. Ez lendít ki a komfortzónából, ez ad új élményt a kaptafára gyártott sablonok helyett, amelyeket már százszor olvastam. Mert miért ne zárulhatna egy romantikus történet úgy, hogy a szereplők mégsem illenek össze, vagy miért ne mesélhetnének el egy fantasyt a gonosz sötét mágus szemszögéből?** Mennyire meglepődött mindenki a Trónok harca regényeken! Az elvárások azt diktálták, a főhősök biztonságban vannak, és sok féltéglán át együtt utazhatunk velük, ezért lettek Martin gyilkosságai olyan elemi erejűek. A kötetek alatt azonban megváltoztak felé az elvárások: most azon csodálkoznánk, ha nem vérengzene tovább, és a szétszakított családok egyesülnének. Ha újra szembe akarna menni a prekoncepciókkal, boldog fordulatokat írna, az olvasók egy része pedig csalódna, hisz nem ezért szeretett bele a sorozatba.

Semmi sem öli meg jobban a befogadói élményt, mint az elkényelmesedés. Ha nem akarnám, hogy egy regény meglepjen és felrázzon, megríkasson vagy elbizonytalanítson, ugyanazt a könyvet olvasnám el újra meg újra a megszokott élményért. Ha visszagondolok az elmúlt öt év olvasmányaira, igazán maradandót az nyújtott, ami merészen kiröhögte az elvárásaimat, vagy épp kemény dolgokkal szembesített, ami abban a pillanatban nem feltétlenül esett jól.
Egyik kedvenc íróm, Linn Ullmann néhány éve egy interjúban annyira precízen megfogalmazta mindezt:

„Nem hiszem, hogy a jó irodalom szabálya az, hogy kellemes vagy megnyugtató legyen. A jó irodalom mindig kritikus, határokat feszeget, kilép a komfortzónából. Azoknak, akik a kanapéra kucorodva akarják magukat kényelembe helyezni egy könyvvel, fel kell tenni a kérdést: komfortosan akarod érezni magad, vagy jó könyvet akarsz olvasni?”

Írás közben nem gondolok arra, egyes döntések hogyan tetszenek majd a reménybeli olvasóknak. Ha erre gondolnék, a folyamatos görcsöléstől egy sort sem írnék. Nem akarok szánt szándékkal felégetni mindent, és odaszúrni az elvárásoknak, de arra sem törekszem, hogy megfeleljek mindnek, és olyat írjak, ami divatos vagy eladható, ám nem áll közel hozzám. Az erőltetett, öncélú lázadás szerintem pont annyira visszaüt, mint a szolgalelkű megfeleléskényszer. Felesleges csak azért trancsírozást vagy durva szexet rakni egy szövegbe, hogy sokkoljon: a szerzőnek tudnia kell, mikor és miért akar sokkolni. Patrick Ness vagy Linn Ullmann pont ilyen író, ők bátran, de céllal kockáztatnak. Tudják, mit akarnak elmondani, és ismerik az ehhez illő, nem mindig kellemes eszközöket. Ez a hozzáállásuk megerősít abban, hogy amikor félek egy-egy keményebb döntéstől, mert vajon mit szólnak majd hozzá az olvasók, akkor kitartsak az eredeti szándékom mellett. Írom azt, ami igazán fontos nekem, és bízom benne, hogy lesznek néhányan, akikhez mindez szólni fog.


* Az elvárások néha összefolynak az előítéletekkel. Sokszor hitték már azt, hogy mivel fiatal nő vagyok, biztos romantikus-napsugaras történeteket írok, és meglepődtek, amikor kiderült, hogy nagyon nem.
** Ha az én elvárásom olvasóként az, hogy az író menjen ellene az elvárásoknak, akkor amennyiben megteszi, tulajdonképpen megfelel az elvárásaimnak?:)