Amikor
megtudtam, hogy a következő körblogolás témája az olvasói elvárások és az írói
megfeleléskényszer, rögtön egy tavalyi élményem ugrott be. 2014. április,
Könyvfesztivál. Patrick Ness előadásán ülök, a Szólít a szörny egy példányát szorongatom, ő pedig könyvekről,
írásról, életről mesél. Zseniális előadó, pont akkor humoros és pont akkor
bölcs, amikor kell, egy pillanatra sem veszti el a figyelmünket. Egy írónak nem
feltétlenül kell vérprofi előadónak lennie, de ő az. És akkor beszélni kezd az
elvárásokról. Azt mondja, ő azokat a könyveket írja meg, amelyeket el akarna
olvasni. Nem nézi, mi az eladható és divatos téma, vagy mit részesítenek előnyben a kiadók,
mert ha élvezi az írást, hisz a történetben és beleteszi a szívét, akkor bármennyire is nehezen beskatulyázható vagy fura a regénye, lesz néhány
olvasó, aki pont ezt keresi. Csillogó szemmel mondja, és hinni szeretnék neki.
Akkor még csak egy-két napja, hogy a Bábel
fiai megjelent, pont aznap délutánra írták ki a dedikálást, fogalmam sincs,
mire számítsak, reszket a gyomrom, és azt kívánom, Ness legalább egy kicsit legyen
profetikus.
 |
| Szólít a szörny – Jim Kay illusztrációja |
Nem
tudom, van-e olyan író, aki kicsit sem szorong az elvárásoktól (ha van is, az
nem én vagyok). Írás közben könnyű elköteleződni egy-egy keményebb döntés
mellett, ott még könnyű az asztalra csapni, hogy márpedig ezt vállalom, akárki
akármit gondol róla – de amikor olvasók kezébe kerül a könyv, ezek a döntések már
nem egyértelműek. Megérte itt és itt kockáztatni? Túl sokat veszíthetek vele?
Egykönyvesként
természetesen kevesebb elvárást tapasztalok* – bár most, hogy közeledik a Horgonyhely megjelenése, elég sokszor
eszembe jut, vajon mit várnak tőlem, és vajon elég lesz-e, amit nyújtani tudok –,
de pont ebben a helyzetben szembesül vele az ember először, hogy nem felelhet
meg mindenkinek. Ha megfeszül, akkor sem. És lassan megtanulja, hogy ez nem feltétlenül
baj. Amikor épp kétségbeesem, hogy „nem tudok megfelelni az olvasóknak”, valaki
mindig visszakérdez: „melyiknek nem
tudsz”? És ez igaz, hiba lenne masszaként gondolni rájuk, mert nem arctalan
tömeg, hanem egyéni ízléssel és preferenciákkal rendelkezők sokasága.
Mindannyian mást szeretnének: Elérje-e a főszereplő a célját? Belássa-e a
hibáit? Melyik karakter szimpatikus? Meghaljon-e X vagy Y? Ezekre a kérdésekre a
legtöbben mást és mást felelnének, és hacsak nem ír az ember lapozgatós
könyvet, lehetetlen mindnek megfelelni – ha
azt szeretnéd, hogy a hős ellovagoljon a naplementébe, lapozz a 271. oldalra;
ha a vérfürdőt választod, menj a 301.-re.
Olvasóként
azt szeretem, ha egy könyv meglep. Ha a szereplők szokatlan figurák, akiknek nincs kőbe vésve a sorsuk, ha a
világ egyedi és pimasz, és ha eleinte furcsa is, pont ezt keresem. Ez
lendít ki a komfortzónából, ez ad új élményt a kaptafára gyártott sablonok
helyett, amelyeket már százszor olvastam. Mert miért ne zárulhatna egy
romantikus történet úgy, hogy a szereplők mégsem illenek össze, vagy miért ne
mesélhetnének el egy fantasyt a gonosz sötét mágus szemszögéből?** Mennyire
meglepődött mindenki a Trónok harca regényeken!
Az elvárások azt diktálták, a főhősök biztonságban vannak, és sok féltéglán át
együtt utazhatunk velük, ezért lettek Martin gyilkosságai olyan elemi erejűek.
A kötetek alatt azonban megváltoztak felé az elvárások: most azon csodálkoznánk,
ha nem vérengzene tovább, és a szétszakított családok egyesülnének. Ha újra
szembe akarna menni a prekoncepciókkal, boldog fordulatokat írna, az olvasók
egy része pedig csalódna, hisz nem ezért szeretett bele a sorozatba.
Semmi
sem öli meg jobban a befogadói élményt, mint az elkényelmesedés. Ha nem
akarnám, hogy egy regény meglepjen és felrázzon, megríkasson vagy
elbizonytalanítson, ugyanazt a könyvet olvasnám el újra meg újra a megszokott
élményért. Ha visszagondolok az elmúlt öt év olvasmányaira, igazán maradandót az
nyújtott, ami merészen kiröhögte az elvárásaimat, vagy épp kemény dolgokkal szembesített, ami abban a pillanatban nem feltétlenül esett jól.
Egyik
kedvenc íróm, Linn Ullmann néhány éve egy interjúban annyira precízen
megfogalmazta mindezt:
„Nem hiszem, hogy a jó irodalom
szabálya az, hogy kellemes vagy megnyugtató legyen. A jó irodalom mindig
kritikus, határokat feszeget, kilép a komfortzónából. Azoknak, akik a kanapéra
kucorodva akarják magukat kényelembe helyezni egy könyvvel, fel kell tenni a
kérdést: komfortosan akarod érezni magad, vagy jó könyvet akarsz olvasni?”
Írás
közben nem gondolok arra, egyes döntések hogyan tetszenek majd a reménybeli
olvasóknak. Ha erre gondolnék, a folyamatos görcsöléstől egy sort sem írnék.
Nem akarok szánt szándékkal felégetni mindent, és odaszúrni az elvárásoknak, de
arra sem törekszem, hogy megfeleljek mindnek, és olyat írjak, ami divatos vagy
eladható, ám nem áll közel hozzám. Az erőltetett, öncélú lázadás szerintem pont
annyira visszaüt, mint a szolgalelkű megfeleléskényszer. Felesleges csak azért trancsírozást vagy durva szexet rakni egy szövegbe, hogy sokkoljon: a szerzőnek tudnia kell, mikor és miért akar sokkolni. Patrick Ness vagy Linn
Ullmann pont ilyen író, ők bátran, de céllal kockáztatnak. Tudják, mit akarnak elmondani, és ismerik az ehhez illő, nem mindig kellemes eszközöket. Ez a hozzáállásuk megerősít abban, hogy amikor félek egy-egy keményebb
döntéstől, mert vajon mit szólnak majd hozzá az olvasók, akkor kitartsak az
eredeti szándékom mellett. Írom azt, ami igazán fontos nekem, és bízom benne,
hogy lesznek néhányan, akikhez mindez szólni fog.
* Az
elvárások néha összefolynak az előítéletekkel. Sokszor hitték már azt, hogy
mivel fiatal nő vagyok, biztos romantikus-napsugaras történeteket írok, és
meglepődtek, amikor kiderült, hogy nagyon nem.
** Ha
az én elvárásom olvasóként az, hogy az író menjen ellene az elvárásoknak, akkor
amennyiben megteszi, tulajdonképpen megfelel az elvárásaimnak?:)
