2019. május 21., kedd

Mi a fene történt Westeroson? – A Trónok harcáról spoileresen


Figyelem! A teljes írás spoileres a Trónok harca befejezésére.

Sosem az érdekelt igazán, ki ül majd a baromi kényelmetlen Vastrónra. Nekem nem a lezárás számít, hanem maga az út, az odáig vezető döntések és változások sora, és ha ez működik, egy esetlen véget is megbocsátok. Bármikor feláldoznék egy egész részes csatát egyetlen jó párbeszédért vagy őszinte karakterpillanatért – engem könnyű lenyűgözni.

Ezért vagyok mérhetetlenül dühös a Trónok harcára. Mert elfeledkeztek az idáig vezető útról.

A sorozat arról lett híres, mennyire nyíltan szembemegy a nézői elvárásokkal, hogyan számol le a bebetonozott fordulatokkal, és ha azt vesszük, a fináléban is ezt próbálta követni. Hiszen a klasszikus történetvezetés szerint Daeneryst a korábbi évadok konfliktusai arra készítették fel, hogy jó királynő legyen, a korábban elkövetett hibákból tanulva végre felelősen ülhet a trónra. Hiszen Jon, a mellőzött fattyú valójában a jogos trónörökös, és nem térhetett vissza a halálból ok nélkül: ő a tényleg talpig becsületes hős, aki a végén el szokta nyerni jutalmát. Ráadásul ők ketten olyan szerelmesek, hogy a sárkányröptetős, vízesésnél csókolózós jelenetnél szinte vártam, hogy felcsendül egy Disney-betétdal.

De Ned Stark óta ugye tudjuk, mi lesz a talpig becsületes hősökkel. A Vörös Nász óta tudjuk, meddig tarthat a szerelmesek boldogsága. Martin megtanította nekünk, hogy még véletlenül se éljük bele magunkat egy effajta befejezésbe, és egy idő után a nézők elvárásai is megváltoztak: vért, drámát és fordulatokat vártak, sokkoló pillanatokat, mint korábban. És ez az elvárás az, ami kinyírta az utolsó évadot. Annyira el akarták hitetni mindenkivel, hogy közeledünk a megszokott, ha nem is happy, de igazságos end felé, hogy csak az utolsó pillanatban ránthatták félre a kormányt, hogy haha, csak nem hittél nekünk? És ez az utolsó pillanatos átfordulás az, ami tönkretett mindent.

Imádtam volna az őrült Dany szálat, ha szépen felépítik. Ehelyett minden karakter unásig vágja a néző arcába a hasonlatot a Targaryenek születésekor feldobott érméről, amelynek egyik oldala őrületet ígér, mert a forgatókönyvírók is tudták, hogy nincs igazán megalapozva ez a változás. Az őrület nem egy jolly joker kártya, amit elő lehet húzni az írói ingujjból. Ha igazán ügyesek, Királyvár porig égetése közben egyszerre éreztünk volna mélységes iszonyatot és empátiát egy elveszett, szinte még gyerek királynő iránt, aki nem bírt másként cselekedni. Ehelyett csak az értetlenség marad, hogy ezt most minek?

Dany sokkal durvább traumákat élt már át az elmúlt évadokban. Ha a stressz hatására összeroppant volna, valószínűbb, hogy már Viserys megkoronázásakor megteszi, vagy ha ott nem is, de Khal Drogo halálakor biztosan. Dany ennél mentálisan sokkal erősebb volt. Igen, szörnyűségeket él át a nyolcadik évadban, a szeme láttára fejezik le Missandeit – akivel évadok óta alig volt közös jelenete, hogy a kapcsolatukat átérezzük –, megölik egy sárkányát – ez már megtörtént az előző évadban is, és nem roppant bele –, valamint Jon származása is megrémíti – de azért ő sem vak, láthatta azokat a kiskutya szemeket, és Jon mást se hajtogat részek óta, minthogy te vagy a királynőm. Ha érezni szerettük volna, mi megy végbe Danyben, ennél sokkal mélyebbre kellett volna menni a karakterben, ehelyett az utolsó részekben eltávolodik tőle az elbeszélés, és szinte csak kívülről látjuk. Nem tudom, gyávaságból alakult-e így, vagy azért, mert maguk sem tudták volna végigvezetni Danyt a változáson, mert ők is érezték, hogy lóg a levegőben.

Vagy – és nekem talán ez tetszett volna legjobban – elég lett volna, ha Dany Királyvár felégetése helyett csak legyőzi Cerseit, és utána döbben rá, hogy nincs célja többé. Hogy ami kislánykorától hajtotta, az igazságszolgáltatás a családja ellen elkövetett bűnökért és a Vastrón megkaparintása, az most megtörtént, kész, és innentől ő céltalan, nincs miért tovább mennie. És ez lehetett volna olyan erő, ami kellően megroppantja, és ostoba cselekedetekbe űzi, hisz olyasmit veszített volna el, ami jóval nagyobb bármilyen korábbi veszteségénél.

Amitől viszont kezdettől fogva féltem, legalább nem következett be. Azt hittem, az egész őrült Dany szálat azért kell ennyire kihangsúlyozni, mert Jon magától sosem venné el a trónt. Jont nem lehet igazán bemocskolni árulással, az hiteltelen lenne egy ennyire erkölcsös figurától, ezért attól tartottam, a forgatókönyvírók kellemesen megágyaznak neki: ekkora szörnyűségnél még az is jobb, ha elveszi a trónt. Ehhez képest az, hogy visszaküldték a Falra, egyszerre vicces és üdvözlendő. Bár nagyban hitelteleníti az ő korábbi fontosságát, de legalább beleáll a Martin-féle ars poeticába: a tipikus hősből végül nem lesz király, bármennyire is szeretnénk.

Ehhez képest Bran üdítő választás – már ha eltekintünk attól, hogy pont ugyanolyan bizonytalan és trónviszályos helyzetet eredményez, mint amiből az egész konfliktus kibomlott. Hiszen nincs vér szerinti joga az uralkodáshoz, erre egyedül Jon, vagy talán Gendry lehetett volna jó. A többi ház túlélői közül mikor lobban majd fel a vágy valakiben, hogy megszerezze magának az uralkodás jogát? Most még megtépázott mindenki serege, de milyen hamar indul újra a lökdösődés? Ha máskor nem, Bran halálakor minimum kitörhet egy jó kis háború (hisz nincs több öröklés, hanem választás alapján kerül ki az új király), de én nem hiszem, hogy odáig fog ez tartani. Ráadásul Brannek nincs igazi serege, az Sansáé maradt északon. És ha már Észak függetlenedése: miért nem állt fel abban a pillanatban a többi ház is, hogy akkor ő most szeretne függetlenedni? Dorne vagy a Vas-szigetek ugyanígy kiválhatott volna, erre meg sem próbálták. Nagyon nehezen hittem el, hogy Bran a megválasztáskor valóban trónra ülhet, de ha el is fogadom ezt: vajon mennyi idő után kezdi zavarni az alattvalókat, hogy a létező legközönyösebb arcú király uralkodik rajtuk? Bran többször elmondta, hogy ő már nem érez semmit – az empátia viszont nem jön rosszul, ha valaki értő uralkodó szeretne lenni, az kevés, hogy ő a világ emlékezete.

A fordulatok hirtelensége miatt feláldozták a szereplők lelki útjának hitelességét. Gyönyörű pillanat lehetett volna Dany megőrülése, vagy Jon szerelmi gyilkossága, ha megalapozzák. Ned lefejezésénél tudtuk, hogy a makacsságának következményei lehetnek, így bár meglepődtünk, nem vált a döntés hiteltelenné. A Vörös Násznál is látszott, hogy Robb választását nem fogja az öreg Frey csont nélkül lenyelni. Ezeknél az alapok szilárdan álltak, így a fordulat tényleg sokkoló lehetett. Most azonban csak a sokkolónak szánt képsorok maradtak, olyan fordulatok, amiktől le kellett volna esnie az állunknak – de talán elég lett volna, ha a meglepetésre játszás helyett csak végigvezetik a fő karaktereket egy megérdemelt katarzisig.


* * *

Köszönöm, hogy itt jártál!:) Ha érdekelnek hasonló tartalmak, megtalálsz Facebookon és Instagramon is.

2019. május 17., péntek

Irha és bőr könyvbemutató

"Holnap népszavazás, a tévében meg sapiensek vitatkoznak más sapiensekkel arról, mik vagyunk valójában. Az utolsó pillanatban se jut eszébe senkinek megkérdezni a véleményünket!" mondja az Irha és bőrben az egyik fajzat szereplő, és be kell vallanom, a május 24-ei könyvbemutatón se lesz ez másként, de ígérjük, hogy Gaborják Ádámmal, Kleinheincz Csillával és Takács Gáborral azon leszünk, hogy a fajzatok álláspontját minél körültekintőbben képviseljük.;)

Gyere bátran akkor is, ha még nem olvastad a könyvet, kerülni fogjuk a spoilereket, de remélhetőleg szolgálunk érdekességgel annak is, aki már elolvasta.:)

Mikor? – 2019. 05. 24. (péntek), 18.00 órától

Hol? –  Nem Adom Fel! kávézó, Budapest, 1086, Magdolna u. 1.

A bemutató a Próza Nostra szervezésében, a ViTa-estek keretében kerül megrendezésre.
Facebook-eseményért katt ide.

Mindenkit nagyon sok szeretettel várunk! :)









2019. május 6., hétfő

Ötéves a Bábel fiai – tanulságok egy első regényről


„Első regényed csak egyszer lehet” – szokta mondani egy barátom, és bár banálisan hangozhat, nem az. Ő inkább a bemutatkozás és az első benyomás fontosságára szokta ezzel felhívni a figyelmet, és persze, fontos szempont ez is, de nekem valami egészen másért szokott ez eszembe jutni. Egy első regény rengeteg mindenből áll össze: a fiókban hagyott korábbi kéziratokból; a halomban gyűlő elutasításokból; a rengeteg kételyből, vajon van-e értelme ezt csinálni; egy nagy adag szerencséből, hogy jókor kerül-e jó szerkesztő kezébe a szöveg – és egy nagyon fontos döntés meghozatalából, amiről valamiért keveset beszélünk.

Tizenkilenc éves voltam, amikor elkezdtem dolgozni a Bábel fiain, huszonnégy, amikor számtalan újrakezdés, írástechnikai tanulás és átírás után megjelent. Előtte négy kéziratot dobtam ki. Ezeket, hála az égnek, sosem küldtem el kiadóknak, akkor is éreztem, hogy finoman szólva is zsengék, vagy inkább rettentő kínosak. A Bábelt vízválasztónak éreztem: az elsőnek, amivel szerkesztők szeme elé merek kerülni. Elsősorban a kíváncsiság hajtott, mire elég a kézirat, és ez a megjelenés utáni vágynál sokkal erősebben dolgozott bennem. Hozzáértőktől szerettem volna visszajelzést arra, hol tartok épp íróilag, mert ez az, amit kezdőként a legnehezebben tud megszerezni az ember.

Ez a legnehezebb része érzelmileg a folyamatnak. Ha lehetett volna, már a befejezése pillanatában rátettem volna egy mérlegre a szöveget, hogy azonnal megkapjam az értesítőt: „az objektív kézirat-értékelő bizottság ítéletének értelmében az ön által írt történet 57%-ban áll készen a publikálásra”, vagy valami ilyesmit. De éveken át várni az ítéletre, őrjítő. Főleg, hogy a legtöbb helyről sosem érkezik válasz, amiről lehetetlen eldönteni, azért történt-e, mert ki se nyitották a fájlt, vagy mert egy rakás szar. Főleg, mert ha olyan szerencsés vagy, hogy mégis kapsz véleményt, akkor azok még a szerkesztők részéről is lehetnek ellentmondásosak.

Ilyenkor jön el az a bizonyos döntés. A legnehezebb, ami az írói hozzáállást nagyban meghatározhatja. Ezért érzem kiemeltem fontosnak az első regényeket. A döntés, hogy mit teszel ebben a bizonytalan, ellentmondásos időszakban.

Illusztráció: Gályász Szonja
Kezdőként az ember rengeteg tanácsot kap, hogyan érheti el a publikációt. És itt most nem arra gondolok, hogyan javítson egy szövegen, miben fejlődjön, milyen gondok merülnek fel egy kézirattal, mert azok tényleg a legértékesebbek, és minden ilyenért hálás voltam. Én most ilyenekről beszélek: „ez egy bekategorizálhatatlan regény, ha meg akarsz jelenni, írj tiszta célcsoportnak”. „Írj férfiaknak.” „Írj nőknek.” „Írj kalandregényt.” „Írj sci-fit.” „Írj szelídebben.” „Írj véresebbet.” „Írj férfi álnéven.”

Biztosra veszem, hogy ezek jó szándékú tanácsok, de iszonyat veszélyesek: az ember előbb-utóbb kezdi úgy érezni, hogy a megjelenés lehetőségéért cserébe, nincs más választása, fel kell adnia önmagát. Ezek a tanácsok nem arról szólnak, hogyan legyen valaki jobb, hanem hogyan legyen valaki más. Engem ez nem kísértett meg igazán, az önkifejezés vágya mindig sokkal-sokkal erősebb volt bennem a publikálás utáni vágynál, és miközben ilyeneket mondtak nekem, már a nem kevésbé fura Horgonyhelyen dolgoztam. Úgy éreztem, ha feladom magam, az a megjelenés üres lenne, nem okozna igazi örömöt. (Persze sosem tudom meg, mi lett volna, ha tíz éven át próbálkozom hiába.) De szörnyű belegondolni, hányan kaphatnak hasonló javaslatokat, és hányan érezhetik úgy, muszáj változtatni magukon ahhoz, hogy megjelenhessenek.

Most komolyan? Írd azt, amit szeretnél. Amit annyira szeretnél, hogy nem bírsz tőle aludni. Amit annyira szeretnél, hogy ezen jár az eszed a munkahelyeden, ami miatt lelépsz a járdáról a pirosban. Amit iszonyatosan bánnál öreg korodban, ha félelemből vagy kishitűségből félretettél volna.

Írd meg azt a történetet. Kit érdekel a többi?

Persze, mondhatjátok, az igazán sikeres könyveknek populárisnak kell lenniük, ha valaki sok pénzt akar kaszálni, kompromisszumot kell hoznia, de ki kell ábrándítanom mindenkit: aki sok pénzt akar keresni, csináljon valami mást. Tanuljon meg programozni. Tőzsdézzen. Készítsen cuki kisállatos videókat. Vegyen lottót. Azért hangsúlyozom ezt ki, mert egy ennyire kicsi anyagi haszonnal kecsegtető időtöltésnél engem semmivel se tudnának rávenni, hogy feladjam benne önmagam. Az írás nagyrészt magányos tevékenység, évekig csak te vagy és a történet; hogy lehetne pont ennek az örömét kihúzni az egyenletből?

Ez a legfontosabb, amit a Bábel fiaiból megtanultam. Hogy szabad fura és nehezen skatulyákba illeszthető regénnyel kijönni. Hogy persze, sokan nem tudnak majd mit kezdeni vele, de lesznek olyanok, akik pont ezt keresik, és pont ezért fogják szeretni. Hogy nem kell megváltozni azért, hogy elfogadjanak. Ezt érzem a leglényegesebb döntésnek, és nemcsak az első, hanem a második, harmadik, sokadik regénynél is: megőrzöd-e az önazonosságodat akkor is, ha úgy érzed – helyesen vagy helytelenül – a környezet valami mást vár tőled.

Az író szívében pedig mindig különleges hely lesz azoknak az olvasóknak, akik először bizalmat szavaztak neki. Köszönöm Nektek, hogy minden hibája és elsőregénysége ellenére esélyt adtatok ennek a történetnek!:)

* * *

Köszönöm, hogy itt jártál!:) Ha érdekelnek hasonló tartalmak, megtalálsz Facebookon és Instagramon is.