2021. január 6., szerda

Körbe-körbe a lényeg körül – 2020 nyomában


Évek óta azt éreztem, hogy hiányzik valami. Tavaly nagyon nehéz évem volt, de már előtte is bennem volt valami nyugtalanság, hogy valamit változtatnék, új dolgokat akarok csinálni. Eleinte kicsiben próbáltam, lett új hobbim (2018-ban írtam arról, miért tanultam meg varrni), de később átfogóbb változást akartam, és arra gondoltam, teljesen otthagyom a könyvszakmát (nem az írást, de a többit igen). Ekkor iratkoztam be marketinget tanulni, hogy új feladataim legyenek, új közegben, és hiába dolgoztam egész életemben itthonról, szerettem volna 8 órában bejárni egy irodába. (Tudom, tudom, fura vágy, sokan szívesen menekülnének az ilyen kötöttség elől. Én viszont még sosem próbáltam, és szükségem volt rá.)

Idén ez majdnem – majdnem! – sikerült. Na jó, másfél hónapig összejött év elején, aztán persze jött a covid, és ugyanúgy itthonról dolgoztam, mint előtte, ugyanabban a mamuszban, ugyanazzal a kávésbögrével (és közben rohadt szerencsésnek éreztem magam a home office-ért), de pont az nem valósult meg, amire vágytam: pörgősebb feladatokra, több emberre, rendezvényekre, több adrenalinra, és elfelejteni kicsit a négy falat, ahová az előző tíz évben be voltam zárva. Szép tervek, 2020.

Nem tudom, hogyan alakult volna a világjárvány nélkül, meg tudtam-e volna állni, hogy elgondolkodjak azon, honnan ez a nyugtalanság, a kétségbeesett vágy a változásra, mi feszít valójában. Mitől félek valójában. Idén ezzel foglalkoztam legtöbbet (nem egyedül, hanem egy szuper pszichológussal, meg a végtelen türelmű barátaimmal), a munkához, hivatáshoz való viszonyommal. És most már le tudom írni akár ide is – nem könnyen, de azért le tudom –, hogy rohadtul féltem. Nem „szinte” akartam menekülni a könyvszakmából, hanem „tényleg”. Újra akartam kezdeni valahol, ahol még senki sem ismer, ami egy teljesen új terep, ahol nulláról kell bizonyítanom, mert ezt az érzést szeretem, bebizonyítani egy területen, ahol semmit sem tudok, hogy mégis képes leszek valamire. Ezt ismerem. Az éjszakázást, a küzdést. De azt senki nem tanította meg, egyetlen példám se volt, hogy egy olyan területen, ahol már éppen elkezdtem bizonyítani, és már vannak elvárások felém, ott hogyan kell folytatni. Hogyan kell építkezni, kitartani. Én csak elindulni tanultam meg.

Szóval el akartam futni. Az elmúlt három évben sokat futottam. Körbe-körbe, akörül, amit mindennél jobban szeretek, és amitől egyben a legjobban félek. Azzal foglalkozni, ami a szenvedélyem, és ami miatt folyamatos bűntudat gyötört, hogy „nem érdemlem meg”.

Próbálom szokni a gondolatot, hogy de. Hogy ne fussak tovább.

Jövőre szeretnék fordítani a dolgokon. Eddig az írás olyan volt, mint egy jutalom, amit megkaphattam, ha ledolgoztam a 8-10 órát, elvégeztem az egyetemi feladataimat, és még esetleg maradt bennem erő, akkor nekiültem. Mondanom se kell, hogy alig írtam 2020-ban. Nem lehet szétszakadni, több fenékkel ennyi lovat megülni. Nem lehetek egyszerre szerkesztő, meg marketinges, meg egyetemista, meg író, mert ezt néha két állásnál is többnek érzem. És nem lehet ezek közül a legutolsó, a leginkább hátra sorolt az, ami számomra a legfontosabb.

Itt az ideje tudatosabban az írás köré szervezem az életem. Akkor is, ha itt már nem a nulláról kezdek valamit, hanem meg kell tanulnom az alapokra építkezni, folytatni, amit elkezdtem. Úgy vállalok munkákat és feladatokat, hogy tudjak időt csoportosítani a regényemre, amennyire csak a feltételek engedik. Nyilván nem fog tökéletesen menni, de törekedhetek rá.

És akkor végre talán nem futok körbe-körbe akörül, ami a legfontosabb.

*

Akit pedig a tényszerűbb dolgok érdekelnek 2020-ból:

– az aligírás eredményeként idén egyetlen novellám jelent meg a Könyves Magazinon a 20/20 projekt keretében Gyompálma címen; valamint írtam egy másikat (egy elég furát!), ami 2021-ben érkezik máshol;

– az SFF Vektor zsűrije az Év Fantasyjének választotta az Irha és bőrt, amitől kiugrottam a bőrömből;

– ebben a karanténos időszakban rengeteg online beszélgetést hallgattam kívülről, és néhányra meg is hívtak:

– Sándor Annával a Nők Lapja Inspiráló nők podcastjában beszélgettünk;

Sütő Fanni a Shoggoth TV-n kérdezett írásról;

– a Próza Nostra online estjén pedig a számomra legfontosabb idei projektemről beszélgettünk Gaborják Ádámmal, A fantasy nem mese ajánlóim kapcsán – amiről ha még nem hallottál volna, itt utánaolvashatsz, miért kezdtem el remek fantasy regényeket ajánlani, és ezt töretlenül folytatom idén is;

– Kleinheincz Csillával a szerethető szereplőkről beszélgettünk itt, és azóta is gondolkozunk rajta, hogy jó lenne ennek akár rendszeres folytatás valamilyen formában (feltétlenül jelezzétek, ha szerintetek is);

– TV-ben szereplős parám is lehetett idén, Diósi Zsófia hívott meg a Fülszövegelő műsorba, ahol sokat gesztikuláltam hülyén, és beszéltem számomra fontos dolgokról;

– aki pedig hiányolja a testhorrort és a saját belső szervek kiokádását, a Vakfolt-podcastnál voltam vendégségben, ahol Frivalszky Péterrel és Huszár Andrással a Légy című film eredeti és Cronenberg-féle feldolgozásáról beszélgettünk.


Akit inkább a listázós évértékelőm érdekel, itt írtam a kedvenc 2020-as könyv- és sorozatélményeimről.


Boldog új évet kívánok mindenkinek!

* * *

Köszönöm, hogy itt jártál! Ha érdekelnek hasonló tartalmak, megtalálsz Facebookon és Instagramon is.

2021. január 4., hétfő

Az év legjobbjai 2020 – A nászajándék medve és a spirálfüggőség


Könyvek

Évek óta nem tudok olvasni rendesen. Vagy a regényírás hajrája, vagy munka, vagy bármi miatt, nem tudok addig koncentrálni, hogy végigrágjam magam 600+ oldalas könyveken, vagy sorozatokon, vagy olyanokon, amiket „csak úgy” olvasnék. Idén a tavaszi karantén alatt rám szakadt kényszeridőben volt pár hét, amikor nem csináltam semmi mást, csak ezeket a folyton halogatott könyveket daráltam – teljesen belefeledkezve, tét nélkül, mint utoljára mondjuk a gimiben, és hihetetlenül jó volt.

Amúgy se szoktam törekedni az év végi listák objektivitására, nincsenek rajta „muszáj” címek, és az se érdekel, hogy a többségük nem idei könyv. Egyetlen szempontom volt: ezek a könyvek kapcsoltak ki annyira, hogy még a tetves covidot is elfelejtettem.

Az évet Ali Smith-szel indítottam: a Hogy lehetnél mindkettő borzasztó izgalmas szöveg egy középkori festőről és az anyját gyászoló, kamasz George-ról, akikben több a közös, mint elsőre hinnénk. A kötet a világon mindenhol két változatban jelenik meg, az egyik a festő, a másik George történetével kezdődik, és hogy melyiket kapod kézhez, és így hogyan értelmezed a történéseket, csak a véletlenen múlik.

Az ehető nő meglepett, hiába imádom Atwoodot, egy első regénytől tartottam. Pedig már itt is megjelennek a számára fontos témák és az érzékenysége, ahogy egy házasságra készülő fiatal nő az utolsó eszközzel próbál lázadni a társadalmi nyomás ellen. Az evésről és ételekről szóló leírásokat nem győztem újraolvasni.

A Nix a karantén közepén talált meg, és nekem ez a tipikus elveszős-szórakoztató könyv: imádtam bolyongani ebben a több síkon futó, néhol szószátyár, de nagyon mesélős sztoriban diáklázadásról, kisiklott életről, tönkrement kapcsolatokról, és magáról a nix-ről, a ló képében megjelenő szellemről, amely megbabonáz, majd a szakadékba nyargal veled. Van benne egy fejezet egy gamer szemszögéből, ami már önmagában műalkotás.

Az Uzumaki miatt ezer éve rágja a fülemet B., hogy olvassam már el, de addig fokozta az elvárásaimat, hogy alig mertem belekezdeni. Pedig a fiktív japán kisváros, amelynek lakói belecsavarodnak a spirál vonzásába, a legeredetibb és legbetegebb horror, amivel találkoztam. A vizuális megoldásai mai napig kísértenek.

A Piranesi számomra az év fantasyje. Érzékeny, eredeti és szörnyen bátor: egy naiv, de tudományos érdeklődésű, sérülésekkel küzdő főszereplő története a végtelen csarnokokból álló világban, amelyből bármely Clarke-nál rosszabb író trilógiát kerekített volna, ő viszont csodálatosan tömörre kerekítette. Sokszor ajánlottam már, itt pl. spoilermentesen beszéltük ki Molnár Bertával és Gaborják Ádámmal az online ViTa keretében.

Az Amit sohasem mondtam el váratlanul megérintett, nem számított rá, hogy ennyire tetszeni fog. Szeretem az ilyen mikrotörténeteket, belelátni egy látszólag működő, de a mélyben rengeteg sérelmet hordozó amerikai-kínai családba, amit Celeste Ng érzékenyen, minden rezdülésre figyelve mesélt el. (Ezen felbuzdulva rögtön megrendeltem a második könyvét, a Kis tüzek mindenüttet, és tudom, hogy sokan szeretik ezt is, de ha lenne év csalódása kategóriám, azt biztosan ennek ítélném.)

Az év utolsó külvilágkizárós olvasmánya a Vezércsel volt: olyan jó volt elmerülni Beth fejében, aki egyszerre sakkzseni, kívülálló, alkoholista és nyugtatófüggő, én meg odavagyok az ennyire nem tipikus női főhősökért. És sosem hittem volna, hogy izgalmasan le lehet írni sakkmeccseket, amikor csak emberek tologatnak bábukat, majd fél órát gondolkoznak, de az Év akciója-díjat ezeknek a mérkőzéseknek osztanám ki, nem az időcsavaros Tenetnek.


Sorozatok

Szokott lenni filmes kategóriám, de most kihagyom, mert alig láttam idén filmeket. Mozik híján is lett volna mit bepótolnom (az Egy napot pl idén néztem meg, és nagyon szerettem), de annyira rácsúsztunk a friss Netflix- és HBO-előfizetésünkre, hogy sorozatokat daráltunk orrvérzésig.

Valamikor már év közben áradoztam a Successionről, és ki is akadtak rajta sokan, hogy vagyok képes élvezni a teljesen szétesett Roy-család genyóságait, de semmit nem várok jobban, mint a harmadik évadot ehhez a csodához:

„Kendall, aki tönkretette a házasságát a drogproblémáival (nem oké összekokózni a gyerek tabletjét, ugye?) kétségbeesetten küzd apja figyelméért; Connor életében nem dolgozott semmit, de szívesen lenne az USA elnöke, és egy luxusprostinak fizet, hogy vele éljen; Shioban a legélesebb eszű, aki a családi bizniszen kívül is tudott karriert építeni, de talán a legridegebb is, a vőlegényével pedig bármikor feltörölné a padlót; míg Roman, nos, Roman egy potyautas, egy mindenen és mindenkin élősködő kullancs, aki elvek nélkül csapódik arra, amerre épp érdeke kívánja, de közben azért nagyon is jól tudja, hogy ez az egész egy családi bohózat. Nem tudom, mit árul el ez rólam, de a végtelenségig tudnám nézni, ahogy gyötrik egymást és saját magukat. Ritkán látni valamit, ami ennyire nem akar küzdeni a néző szimpátiájáért, és mégis ennyire könnyedén, szinte csettintésre képes elérni, miközben ennyire szórakoztató.”

Bővebben itt írtam róla.

A másik kedvencem az Unorthodox volt. Egyébként is vonzódom a zárt vallásos csoportokról szóló sztorikhoz, a haszid közösségről pedig túl keveset tudtam előtte: nem hiszem, hogy létezik nagyobb bátorság kiszakadni úgy, hogy nem ismersz a külvilágból szinte semmit, hogy ez tűnik az egyetlen biztonságos helynek. A könyvet is rögtön megvettem, de halogattam még, hogy ne folyjon össze túlságosan a sorozattal (aminek a Berlin-szálát hozzáírták a készítők).


Idén csúsztunk rá a Mr. Robotra is, hogy szélsebesen ledaráljuk az összes részt (ne röhögjetek ki, de mindig azt hittem, hogy ez egy robotos sztori, nem egy „elcseszett hekkeres”), ahogy a Vezércsel feldolgozását is szerettem a lenyűgöző Anya-Taylor Joy-jal. Ha már elcseszett főhősök, egy barátom ajánlotta a The Knicket, ami a „századfordulós Vészhelyzet”, és könyörgöm, ne vacsorázzatok előtte, hacsak nem bírja a gyomrotok, hogy az orr nélküli nőnek úgy plasztikáznak újat, hogy a felkarja bőrét hozzáöltik, és hónapokig az arcához varrt karral kell járkálnia. Kevésbé megbotránkoztatónak a Criminal (UK) sorozatot ajánlanám: egyetlen kihallgatószoba, minden részben új ügy, remekül megírt dialógusok és feszültség a detektívtükör két oldalán.

Valamint breaking news: mégis van humorérzékem! Év elején a Sex Education és a Fleabag is bejött, pedig soha nem nézek semmit, ami kicsit is vicces, nem találtam olyat, ami szórakoztatna. Erre most egymás után kettőt is: mindkettőben nagyon bénázó, de nagyon emberi karakterek szerepelnek, Fleabag cinikus feketehumora pedig az én kérges lelkemnek is telitalálat. És ha már felültem erre a vonatra, imádtam a The Great sorozatot Elle Fanninggel és Nicolas Houlttal, ahol az egy kicsit sem történelmű orosz cári udvarban vacsorakor legyőzött katonák szemét nyomják ki a tányérra, fiatal lányok pedig medvét kapnak nászajándékba.


A tavalyi kedvenceimet itt találjátok, szerdán pedig érkezem a szokásos személyes évértékelővel.

* * *

Köszönöm, hogy itt jártál! Ha érdekelnek hasonló tartalmak, megtalálsz Facebookon és Instagramon is.

2020. december 5., szombat

Gyompálma – új novella a Könyves Magazinon

"Valami csöpög, mondja, és hallgatózik. Mindig így kezdődik, felfedez egy apróságot, és beakad neki, mintha a cipőjéből nem bírná kirázni a talpát bökő kavicsot. Most is a csöpögést keresi. Ellenőrzi a csapot, amelyből a Duna rekordalacsony állása óta csak vízkő pereg, a kiszáradt vécétartályt, a nyárra leeresztett radiátorokat, aztán körbecsoszogja a két vízgyűjtőt, olvasószemüveggel az orrán műanyag falukat kocogtatja. Nem mondja ki, de rám gyanakszik. Biztos megfúrtam az övét, tűszúrásnyi lyukon át, cseppenként lopom a vizet a készletéből.

– Én nem hallok csöpögést."

Így kezdődik a Gyompálma című novellám, amely a Könyves Magazin és a Mastercard nemrég indult közös projektjére, a 20/20-ra készült. Ebben húsz fotós és húsz író, költő jár körül olyan aktuális témákat, mint a szegénység, a digitalizáció és a környezetvédelem. Az enyém egy olyan jövőben játszódik, ahol a hosszú aszályok miatt néha egyáltalán nincs víz – tudtátok, hogy Magyarország a világ 16. legfenyegetettebb országa aszály szempontjából?

A projekthez a Budapest Street Photography Collective fotózott, a szöveget Erdős Dénes és Szabó Bálint képeihez készítettem.

A teljes novellát itt találjátok.

A többi írást és fotót itt követhetitek, naponta érkezik egy új.

* * *

Köszönöm, hogy itt jártál! Ha érdekelnek hasonló tartalmak, megtalálsz Facebookon és Instagramon is.



2020. október 11., vasárnap

A fantasy nem mese – második negyed

Mikor is folytathatnám A fantasy nem mese-sorozatot, mint a héten, amikor Tóta W. Árpád a fantasyt – vagy annak általa ismert részét "gyerekkorhoz, azon belül óvodához" tartozónak titulálta? Avagy összegyűjtöttem ismét a Facebookon és Instagramon futó ajánlósorozatom aktuális darabjait, mert a Facebook elszáll, a blog megmarad.

Az említett Tóta W.-interjút a Spekulatív Zóna hírlevelében találjátok, de azért bemásolok egy másik részt belőle: De valószínűleg nem mindegy, hogy min gondolkodnak együtt tömegek: a Mars-kolónia technikai és szociológiai kérdésein, amire csak racionális válaszok adhatók, vagy azon, hogy a szőke csaj kikölti-e a sárkányt, hogy meghódítson vele egy sosem volt királyságot. És hogy látszik-e közben a csöcse. A hard sci-fi a lehetséges jövőt térképezi fel; a fantasy a hamisított múltba csábít, röviden és sarkítva. Az egyik agymunkára kényszerít, a másik gyerekkorban tart felnőtteket.

Egyébként nem azért idéztem ki, hogy közösen felháborodjunk, nem érzek benne kifejezett rosszindulatot, inkább az olvasottság hiányát meg egy teljesen másfajta érdeklődést. Azért idéztem ki, mert pont ennek a téves előítéletnek a megkapirgálása inspirálta ezt az ajánlósorozatomat, és ezért írtam le az elején, hogy "fantasyírónak és fantasyolvasónak lenni néha bélyeg".

A fantasy nem mese.


Az ajánlósorozat első részéért és a bevezetőért katt ide.

1. Lev Grossman: A varázslók – Y-generációs szorongás és fantasy felnövéstörténet

2. Robert Holdstock: Mitágó-erdő – jungi pszichológián alapuló fantasy mítoszokkal

3. Karin Tidbeck: Amatka – a nyelv eszközeivel b******i a diktatúráról


A mostani második részben:

4. Susanna Clarke: A Hollókirály  irodalmi és alternatív történelmi bravúr (ál)viktoriánus köntösben

5. N.K. Jemisin: Az ötödik évszak – a rasszizmusról úgy, hogy a tektonikus lemezek is beleremegnek

6. Jacek Dukaj: Más dalok – az arisztotelészi világképre épülő alternatív univerzum


*  *  *

4/12.

Susanna Clarke: A Hollókirály

Képzelj el egy olyan Angliát, nyájas Olvasó, ahol egy úriember mágusokból álló társaság havonta egyszer hosszú és unalmas tanulmányokat olvas fel a mágia történetéről. Ahol a varázslat elméleti tanulmányozása szalonokba való hóbort – ennyi erővel fácánra is lőhetnének, bizonyára jobban szórakoznának. Kivéve, ha a mágia mégis létezik, a 19. század eleji Anglia pedig cselszövő tündérek és feltörekvő mágusok sakktáblájává válik. Gyenge idegzetű olvasóink készítsék be a szíverősítőt.

Izgalmas kettősséggel közelíti meg Clarke az alternatív történelmi fantasyt. Egyfelől A Hollókirály realista: a szöveg mindent megtesz az illúzióért, hogy mi épp Austen vagy Dickens fiók mélyéről előkerült, titkos kéziratát olvassuk feltámasztott menyasszonyokról és sárkányokkal vívott napóleoni háborúról, amelyben a narrátor az olvasóval parolázik, tisztességes angol úr pedig megnősül. A hömpölygő szöveg* és a narratív megoldások korabeli regény illúzióját keltik – de ez így nem lenne több ügyes stílusbravúrnál. Clarke jóval okosabb: a hagyományokhoz reflexíven, önironikusan viszonyul, játékkal és kritikusan beszél a korról és az angol arisztokráciáról.

Másfelől vadul és szinte szabályok nélkül használja a mágiát – hopp, egy várost csak úgy át lehet költöztetni! –, ami a szétesettség érzését kelthetné, ha nem tartaná meg a fantasyt a folklór gyökere. A ravasz, alkut kötő vagy balszerencsét hozó kelta tündérek megférnek a rég halott mágus, a Hollókirály alakjával – egymásnak ellentmondó legendákból rétegződik az alternatív Anglia, ahol a fő ellentét ideológiai. A mágia értelmezési kísérletei teszik mester-tanítványból ellenlábassá Mr. Norrellt és Jonathan Strange-t, és végül nem a sárkányokkal vívott háború számít, hanem hogy hogyan és hányféleképpen értelmezzük a múltat. És egyáltalán, értelmezhető-e a múlt poros könyvekből, a kandalló mellől.

*Mondhatnád, felvágott nyelvű Olvasó, hogy ez a regény talán unalmas itt-ott. És bár elismerném, hogy a nyolcszáz oldal és a 185 (!) lábjegyzet nem a ripsz-ropsz cselekményhez szokott fogyasztók hű társa, és védhetném is, hogy ez itt bizony stíluselem, akkor is az az igazság, hogy kevés szövegen szórakoztam ilyen jól.


5/12.

N.K. Jemisin: Az ötödik évszak


A fantasy szerintem egy lombik. Olyan körülményeket hozunk létre, amelyek a valóságban nem léteznek – nohát, nincsenek sárkányok, elnézést az illúziórombolásért –, de céllal hozzuk létre őket: pont a valóságról akarunk beszélni. És az a valóság, amiről Az ötödik évszak szól, rohadtul nem mese.

Senki sem választja, milyen fizikai tulajdonságokkal születik. Mégis meghatározhatja az életét: a rendszer elnézi, ha emiatt megverik vagy megölik, az igazságszolgáltatásban nem bízhat, az élete rettegés. A rendszeres „világvége” időszakokat megélő Rezdületlenen így él az, aki a tektonikus rezgéseket érzékelő orogénnek születik – vagy „roggának”, ahogy gyűlölködve nevezik. Bár az erejük nélkül a társadalom összeomlana, mégis testileg-lelkileg kihasználják őket, a szabadságukat elveszik. Miközben pedig ez a kizsákmányolásra épült kontinens szó szerint kettéreped és az eget hamu fedi, Essun arra ér haza, hogy a közös fiukat agyonverte az apja csak azért, mert rájött, micsoda.

Jemisin az egész rendszert átszövő rasszizmusról beszél, és most jobban szükségünk van ilyen lombikok tanulmányozására, átélésére és megértésére, mint bármikor. Jemisin már egy 2015-ös interjúban említi a Black Lives Mattert, mint forrást, valamint az ausztrál őslakos gyerekek elhurcolását 1910 és 1970 közt, amikor százezer gyereket szakítottak el a szüleiktől, hogy „a társadalomba integrálják őket”. És bár orogének nem léteznek, a kontinenst megrepesztő tehetetlen dühük nagyon is ismerős annak, aki átélt már elnyomást azért, amilyennek született – akár bőrszín miatt, akár másért.

De muszáj leszögeznem, hogy attól még, hogy egy fantasy fontos témáról beszél, nem feltétlenül jó fantasy. Nem példabeszédhez vagy metaforához hasonlítom, hanem lombikhoz: olyan zárt rendszerhez, amelynek ömagában működnie kell, modelleznie egy teljes, életképes világot. Az ötödik évszak nemcsak hogy jó fantasy, hanem a zsáner határait feszegeti: a tudományos hozzáállása a geológián alapuló mágiához; a diverz szereplők; a narrációs trükkök és a saját evolúciótól kezdődő világépítés nem háttér, hanem alapvető alkotóelem. Csak közben olyan gyomrost visz be a valóságról, hogy lélegezni is alig bírsz.


6/12.

Jacek Dukaj: Más dalok


Hieronim Berbelek, az egykori sztratégosz egy vesztes csatát követően elveszítette morphéját, és szó szerint összezsugorodott. A világot szinte isteni hatalommal bíró kratisztoszok hajlítják akaratuk szerint. A newtoni vagy darwini természettudományos törvényeket sosem írták le, itt ugyanis nem léteznek: ez az alternatív történelmi tér az arisztotelészi világképre épül, az anyagot pedig a hülemorfizmus őselemei alkotják. Aki figyelt filozófiaórán vagy olvasta a Metafizikát, máris lépéselőnyben van.

Amikor arról beszélek, miért nem mese a fantasy, könnyű onnan megközelíteni, hogy mennyi aktuális társadalmi kérdéssel foglalkozik, vagy mennyi irodalomtudomány számára elemzésre méltó rétege van. A fantasynek azonban van egy sajátos része, amelyet nem máshoz viszonyítva, hanem önmagához mérve lehet értékelni: a világépítés. Ha nagyon rokonítani akarjuk, a mainstream korrajzával lehet párhuzamot vonni, bár míg ott elsősorban kutatómunka áll mögötte, itt teremtés, tudomány és logika. Meg mondjuk filozófia, mint a filozófia szakon diplomázott Dukajnál. Legalábbis a jó világépítésnél: könnyű azt hinni, hogy egy jó fantasy a fantáziától működik. A jó fantasy a saját valóságának valóságosságától működik. Racionális, ha úgy tetszik.

Mert nézhetnénk Dukaj világát onnan, hogy a Holdon kolónia épült, Afrikában expedíciót indítanak a Görbülés feltérképezésére, tele van perpetuum mobilékkel és aerhajókkal, meg demiurgoszokkal és kratisztoszokkal, és mondhatnánk, micsoda fantázia. De a fantázia önmagában olyan, mint egy halom összehányt színes üveg meg gyöngy meg flitter. Ez a regény – és a fantasy világépítése – a mögötte lévő rendszertől válik működőképessé. Vagy még inkább hitelessé. Ugyanis minden elem, ami írói tűzijátéknak tűnik valójában az aritsztotelészi elképzelés továbbgondolásának koordinátarendszerére illik. A járművek meghajtásától kezdve a Föld naprendszerbeli helyzetén át az aurájukat a környezetekre erőszakoló vezetőkön át minden fogaskerékig.

Mert a jó fantasy világépítése mágiának tűnik, de valójában fiktív tudományos rendszer. Az író pedig kratisztosz, aki akár a heliocentrikus világképet is elhajlíthatja, ha meggyőző rendszert alkot.

* * *

Folytatás minden hónapban Facebookon és Instagramon, negyedévente pedig a blogon.

2020. szeptember 18., péntek

A szerethető szereplőkről beszélgettünk Kleinheincz Csillával

Az online Könyvhét keretében leültünk Kleinheincz Csillával a Skype elé, ahogy az idei járványos évben a legtöbbször találkoztunk, és (majdnem) úgy beszélgettünk, mintha csak felhívtuk volna egymást egy kávéval. Azért választottuk a szerethető szereplők témáját, mert ez amúgy is sokszor szóba jön köztünk, úgy érezzük, néha nagy az olvasói nyomás, miközben íróként meg nem feltétlenül ezen az úton szeretnénk járni.

Ezt jártuk körbe irodalmi példákkal: az azonosulás vs empátia kérdést; a hős és antihős témát; vagy egyszerűen csak az összetett, hibákkal rendelkező, teljesen emberi szereplők mibenlétét, akiket megérteni szeretnénk, nem csodálni.

A beszélgetést itt találjátok:


És amúgy mindkettőnket nagyon foglalkoztathat ez a téma, mert beszivárog a szövegeinkbe is. Csilla Ezüstkezében Emese rendez kirohanást az ellen, miért akarják mások kedvesnek látni (kicsit spoileres, szóval olvassátok el a könyvet!), ez a másik meg most jutott eszembe a beszélgetésre készülve az Irha és bőrből:

"– Azt mondtátok, mindenki szeret, de közben gyűlölnek. Olyanokat mondanak, hogy mocsokbüdös vagyok. Hogy legszívesebben felgyújtanának. Hazudtatok!

– Sokfajta igazság létezik – vont vállat August. – A rajongóid is valódiak. Akik azt mondják, megváltoztattad a látásmódjukat, hogy miattad tekintenek másként a fajzatokra… 

– De a többiek gyűlölnek! 

– Senkit se szerethet mindenki, Pilar. 

– Téged igen. Te csodaszép vagy, olyan, mint a sapiensek. 

August idegesen kacagott fel. 

– Ha te azt tudnád! Én megközelíthetetlen vagyok, nem szerethető. Arrogáns seggfej. Hülye buzi. Nem fajzat, de nem is ember. Törtető, számító, lekezelő, beképzelt… folytassam? Reggelig sorolhatnám, miket mondanak, és egy része igaz is. Te játékos vagy. Közvetlen. 

– Tényleg? – Pilar a párnahuzatba törölte a lecsurranó könnyet. – Mint egy kabalafigura? 

– Nem, ez roppant fajista. Inkább, mint egy legjobb barát."


* * *

Köszönöm, hogy itt jártál!:) Ha érdekelnek hasonló tartalmak, megtalálsz Facebookon és Instagramon is.



2020. június 2., kedd

Barabási, fizesd a terápiám – A képletről, és hogy sikeresek leszünk-e valaha

Nem sokkal a megjelenés után olvasta egy barátom A képletet, én meg megkérdeztem tőle, ajánlja-e nekem. Ilyesmi párbeszéd zajlott le:

D: Attól függ. Sikeres szeretnél lenni?

A: Nyilván. Miért, te nem?

D: Hát. Nem.

A: Uhh. De hát hogyhogy? Hiszen mindig törekszel kihozni mindenből a maximumot, túllépsz a saját korlátaidon. A személyes fejlődés számodra tök fontos.

D: Jó, ha így vesszük, akkor igen. De a könyvben a siker mérőszáma, hogy híres vagy, díjakat kapsz és hülyére keresed magad.

A: Á, értem. Akkor tévedtem, mégsem szeretnék sikeres lenni.

Létezik külső és belső siker. A belső siker, amit az egyén annak él meg – nálam ez az, ha tökéletesen bevarrok egy rejtett cipzárt; minden tű- és vérfóbiám ellenére elmegyek tetováltatni; felvállalok valakivel egy konfliktust ahelyett, hogy mindenki mást érdekeit a sajátjaim elé helyezném; és igen, az is, ha sok év szenvedés után végre összeáll egy regény, amit nem úgy írtam, hogy a külső elvárásoknak megfeleljen, és amiből rengeteget tanultam magamról.

De ezeket szinte senki se látja. A külső siker látható csak: mennyiért kelt el a festményed, milyen díjakat kaptál a borodra, hány hétig tanyázott a könyved a sikerlisták csúcsán. Barabási definíciója szerint siker az, amit a közösség sikerként ítél meg. Nem azért, mert ki akar szúrni a belső sikert megélőkkel, hanem mert ez vizsgálható matematikailag A képlet ugyanis nem egy önsegítő könyv, hogyan legyünk sikeresek 7 egyszerű lépésben 3 nap alatt, rendeld meg MOST!, hanem tudományos módszerekkel, rengeteg adat elemzésével vizsgálja (és akár meg is jósolja) a sikert különböző területeken.

Mindig is tudtam magamról, hogy nekem a belső siker fontosabb. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a külső lényegtelen, de ha létezne siker Maslow-piramis, akkor a szükségletek alján a belső állna: semmilyen külső elismerés nem tenne boldoggá, ha nincs meg a belső elégedettség, ha kicsit nem léptem túl a saját árnyékomon. És másoknál is hajlamosabb vagyok ezt díjazni, szóval nem igazán tud meghatni, amikor valaki azzal próbál lenyűgözni, hány Facebook-követője van.

Viszont abban is hittem, hogy a külső siker attól függ, mennyit dolgozol. Hogy mennyit fejleszted magad, hány álmatlan éjszakát raksz bele, hogy nem adod fel évtizedekig. Nem gondoltam, hogy mindenki sikeres lesz, aki megérdemli, ennyire nem vagyok naiv, és azt se gondoltam, hogy érdemtelenül nem lesznek sikeresek az emberek. De annyira a teljesítményben hiszek – helló, maximalizmus! –, hogy mindig is úgy gondoltam, a siker felé vezető legoptimálisabb út a kemény munka.

A képletből már tudom, hogy ez nem egészen igaz. 

Vegyük azt a borversenyt, ahol a zsűri anélkül kóstolja a borokat, hogy tudná, melyik bor került elé: ha tudtán kívül többször is megkapja ugyanazt az italt, akár három szélsőséges pontot is adhat neki, a legrosszabbtól a díjra javasolt legjobbig. És ha azt hinnéd, vannak következetes zsűritagok, akik felismerik, hogy ugyanazt kóstolják, és másodszor meg harmadszor is közel hasonló pontszámot adnak, tévedsz.

Vagy vegyük a zongoraversenyt, ahol amatőr és profi zeneértőket kértek meg, tippeljék meg, melyik versenyző fog nyerni a zsűri szerint. Három csoportra osztották őket: az első csak hangot hallott, a második látta és hallotta is a darabokat, a harmadik csoportban csak látták az előadást. Ha hozzám hasonló naivitással azt gondolnád, azok tippelték meg legjobban a győztest, akik csak hallották a darabot, hiszen ez egy zongoraverseny, tévedsz. Ők tippeltek a legrosszabbul. Azok találták el 50% körüli pontossággal, ki nyer, akik csak látták az előadást, és egy árva leütött hangot sem hallottak.

Vagy vegyük a könnyűzenét. Legyen egy kontrollcsoport, ahol fiataloknak adnak számukra ismeretlen zeneszámokat, hogy rangsorolják őket, és töltsék le azokat, amelyeket szerettek. És legyen nyolc párhuzamos csoport, ahol a résztvevők már látják, hogy előttük hányan töltötték le az adott számokat. Nem meglepő, hogy a csoporthatás működik, ha látják a fiatalok, hogy egy számot előttük már sokan szerettek, ők is azt fogják letölteni. De az már meglepő, hogy mind a nyolc csoportban más dalok lettek népszerűek és más dalok lettek legrosszabbnak kikiáltva. Teljesen lényegtelen volt a dalok minősége, bármelyik lehetett első és utolsó, mintha nyolc párhuzamos univerzum létezne egymás mellett.

A siker első törvénye Barabási szerint, hogy a teljesítmény vonzza a sikert. Ezzel eddig vígan együtt tudnék élni. Azonban így folytatódik: ha a teljesítmény nem mérhető, a sikert a hálózatok határozzák meg.

Minél szubjektívebb egy terület, annál kevésbé számít valójában a teljesítmény. Sportban, például teniszben van remény, de művészeknél tragikus a helyzet: félmillió (!) esetet vizsgálva csak 227 személyt találtak, aki annak ellenére be tudott futni, hogy az első három kiállítása közül legalább az egyik nem egy, a belterjesen kevés kulcsintézmény egyikében történt. Ahogy a világ legigazságosabbnak titulált hegedűversenye sem egészen a teljesítményről szól. És azt már mondanom sem kell, hogy a díjak sem úgy működnek, ahogy kellene, láthatjuk ezt a borokból is, de érdemes a Nobel-díjnak is a mélyére nézni.

Nagyon nehéz feldolgoznom mindezt úgy, hogy ennyire a teljesítményben hiszek. És némi megnyugtatással tölt el, hogy Barabási ugyanígy volt vele.

Egyetlen, nagyon is lényeges vigaszt azért hadd hagyjak itt: a fenti példák többsége arra vonatkozik, amikor nagyon jó és nagyon jó közt próbálnak különbséget tenni. A világ legjobb hegedűművészei messze elválnak a közepesektől, de nem válnak el egymástól. A jó bort meg lehet különböztetni a lőrétől, de a jó borokat rangsorolni már nehéz. A teljesítmény korlátos – és a szerencse vagy a körülmények vagy más hatások tehetnek róla, a sok hasonlóan jó közül ki válik sikeressé.

A könyv legfontosabb tanulságának mégsem ezt érzem – oké, máshogy működik a világ, mint szeretném, kisírom magam a paplan alatt –, hanem azt, hogy mi mit tehetünk ez ellen. Kickstarter projekteket vizsgálva kiderült, hogy a 0 dolláron álló ötleteknek csak egy kis kezdőlökés kell, és az első adomány után hirtelen csatlakozni kezdenek a többiek is. Az is egyértelmű, hogy a legjobban az emberek mások ajánlásának hisznek: egy periférián lévő művészt, tudóst támogatni láncreakciószerű előrelépést indíthat el. És persze ha valaha oda kerülsz, hogy állásinterjúkat vezetsz vagy díjakat oszthatsz ki, és ismered az összes torzító mechanizmust, talán tehetsz ellene: nem pontozod le akaratlanul az első napi jelentkezőt, és nem húz afelé a szíved, aki már kapott korábban más díjat.

De ezeken túl, ami számomra a legfontosabb, hogy társadalomszinten megkérdőjelezzük, mit gondolunk a sikerről. Hogy ne az eladási és letöltési számok előtt hódoljunk, ne csak azt érezzük nagy számnak, ha egy festmény rekordösszegen kelt el vagy egy könyv minden díjat bezsebelt. És nem azt mondom, hogy ezek jelentéktelen dolgok, mert ezek mögött is ott a teljesítmény – hiszen alapvetően korlátos teljesítményű nagyon jók és nagyon jók közt kell választani –, de a magam részéről továbbra is nagyra értékelem mások belső sikereit, sőt, ezek után még nagyobbra.

És talán, talán magammal szemben sem lesznek olyan irreális elvárásaim, hol kellene tartanom, vagy mit kellene tennem érte, hogy sikeresebb legyek. Mert eddig valami olyasmi volt a fejemben, hogy „ó, hát írj még jobb könyveket, és akkor még több eredménye lesz, csak ennyi a dolgod, fejlődni”, és ha valami nem jött, akkor rögtön a teljesítményemben kerestem a hibát. És persze, nyilván abban is van, de azért ez a könyv segít megérteni, hogy mennyi minden más faktor van még mögötte. "Ha a teljesítmény nem mérhető, a sikert a hálózatok határozzák meg" – szól a törvény, és biztos nem én leszek az, aki érdekből épít hálózatot kulcsemberekkel, hogy előre jusson. Eddig sem barátkoztam soha senkivel vélt vagy valós előnyökért, nekem ez nem fér bele, a kapcsolataim közös érdeklődés és azonos értékek mentén szerveződtek. De mindig arra gondoltam, hogy ha keményen dolgozom, az majd kompenzálja mindezt. Hogyha tényleg „megérdemlem”, akkor nincs szükségem ilyesmire. Most már tudom, hogy nem feltétlenül lesz így. Nem fog a teljesítmény miatt egyszer csak bekövetkezni, mint valami jutalom egy számítógépes játékban a pálya végén – legalábbis a nagy számok törvénye szerint nem. És ez nekem így oké.

Nem tudom, mennyire hangzik ez elkeserítően, nem egészen annak szánom. Inkább annak, hogy jó rálátni, a big data alapján hogy működik a siker. És ha már értjük a működést, könnyebb meghozni döntéseket, könnyebb átgondolni, személyesen nekünk mi is számít igazán, a külső vagy a belső siker, és azt hogyan szeretnénk elérni. A folyamatok ismeretében pedig már csak rajtuk áll, mihez kezdünk ezzel a tudással.


* * *

Köszönöm, hogy itt jártál!:) Ha érdekelnek hasonló tartalmak, megtalálsz Facebookon és Instagramon is.