2020. január 7., kedd

2019 sem a csillámpóni éve volt – Mit csináltam tavaly?

Van ez a klasszik tanmese arról, aki belelép egy gödörbe.
Legközelebb is ugyanazon az úton megy, látja a gödröt messziről, emlékszik az első esetre, próbálja kikerülni, de megint belelép.
Harmadszor is megpillantja, ezúttal okosabb, sikerül kikerülnie.
Negyedszer már másik úton halad.

Na, ez nálam valahogy így néz ki: rohadtul fáj a lábam az előző gödörtől, ugyanazon az úton belelépek megint ugyanabba, sántikálok tovább, most már észreveszem, hogy ott a kráterméretű gödör, egy egész meteor nyoma, ezért jól kikerülöm, csakhogy belelépjek egy háromszor olyan mélybe, amiből alig bírok kimászni.

Szóval 2019 sem a csillámpóni éve volt.

Benne vagyok ebben a körkörös ciklusban: újra és újra addig hajtom magam, amíg valami egészségügyi problémám lesz tőle, teljesen ledarál, és hónapokig kell magam összesepernem romjaimból. Azt hiszem, tanulok belőle, de legközelebb máshogy facsarom ki magam. Ha kilépek a munkahelyemről, akkor a saját főnökömként űzöm magam addig, hogy hónapok után csak összeesni bírok. Az első félévben minden erőmmel azon voltam, hogy az Irha és bőr a tőlem telhető legjobb legyen  azért volt közben sok egyéb határidő meg egy remek vizsgaidőszak is! , és ha valamit ennyire szeretek csinálni, észre sem veszem, hogy amúgy harmadik hete minden éjjel hajnali 4 és 5 között fekszem le. Hogy a nyomdába adás előtti éjjelen végigolvasom mind a hatszáz oldalt, hogy még két elütést kiszúrjak. Hogy egyszer felriadok rá éjjel, hogy bár már elment a szöveg a tördelőhöz, még kimaradt egy fontos beszélgetés a szereplők közt, és mobilon gyorsan megírom, hogy még beleférjen.

Én régen büszke voltam a maximalizmusomra. Most már tudom, hogy ha így folytatom, egyszer az fog kinyírni.

A stressz akkor viseli meg az embert a legjobban, ha nem tudja befolyásolni a körülményeket, és ha nem látja előre, mi fog történni. Amint a szöveg elment a nyomdába, ez következett. Mire lenne kevesebb ráhatása az embernek, mint a könyvére, ha már kinyomták? Akkor még azt sem tudni, mit fognak szólni hozzá az olvasók, mennyire fogja megtalálni őket: Schrödinger-regénye. Lejön-e majd belőle, mit szerettem volna? Elfogadják, hogy nem olyan, mint a Horgonyhely? Nem lesz szörnyen személyes a szöveg? Szóval a túlhajtás után következett a túlaggódás (ugyanazok a gödrök, helló, ismerlek ám titeket is), és a megjelenés előtti napon otthon feküdtem életem legkeményebb gyomorgörcsével, hogy konkrétan nem bírtam felkelni a kanapéról, és fogalmam se volt, hogy vonszolom ki másnap magam a dedikálásra.

Lehet, hogy ez így túl őszinte? Nem baj. Legyen. Idén különösen sokat szorongtam vélt vagy valós dolgokon, és hiába küzdök ellene, ez mindig a személyiségem része lesz. Ettől persze még nem kell tehetetlenül hátradőlnöm, sőt: az év második felét azzal töltöttem, hogy igen, összerakjam magam megint. Hogy újra odafigyeljek a testemre, amit az első félévben olyan könyörtelenül meggyötörtem. Hogy elkezdjek meditálni. Tudatosan enni, hogy visszaszedjem a stressztől elvesztett kilókat. Barátokkal beszélgetni, és céltalannak látszó, hosszú sétákat tenni a Duna-parton, amikor nem számít semmi más, csak a sötétedő víz meg a HÉV-zakatolása a síneken.

Biztos sokan azt várják, azt írom majd, hogy 2019-ből az Irha és bőrre vagyok a legbüszkébb. De azt hiszem, arra, hogy iszonyat sokat dolgoztam azért, hogy kijöjjek abból a krátermély gödörből, amibe nem véletlenül, hanem magamat hajszolva léptem bele megint.

És idén iszonyat sokat fogok dolgozni azon is, hogy legközelebb már tényleg kikerüljem.

Viszont nem csak erre fogok emlékezni 2019-ből. Hanem arra is, amikor az után a bizonyos gyomorgörcs után kimentem a Könyvfesztre, és nem hittem el, hogy az az őrült sor, ami miatt a szervezők még a dedikálós asztalt is áttelepítették, tényleg hozzám áll. Hogy mennyi kedvességet kaptam tőletek abban a pár órában, és hogy arra gondoltam, "Jézusom, ennyi szeretetet meg sem érdemlek". Emlékezni fogok minden találkozásra, meg levélre, amit írtatok, meg minden véleményre, és hogy remélni sem mertem, hogy ennyire szeretni fogjátok ezt a könyvet. És emlékszem majd egy tengerpartra Gdansk mellett, ahol a barátokkal ültünk a homokban, miután átvágtunk egy csomó "sivatagi" dűnén, és amúgy tökre leégett a fejbőröm, de abban a pillanatban, lábujjaimmal a Balti-tengerben minden rendben volt. Ilyesmikre fogok emlékezni, és ez így nagyon jó.

Akit pedig az ilyen tényszerű dolgok érdekelnek, a teljesség igénye nélkül történtek ilyenek is 2019-ben:

 Sándor Anna a hvg.hu-n kérdezett az Irha és bőrről és a Horgonyhelyről;
 de volt interjú például az SFmagon, a Próza Nostrán, a Tiszatájon és a Watchaholicson is, sőt, készült egy a regény LMBTQ kérdéseire fókuszálva is;
 volt az Irha és bőrnek egy szuper könyvbemutatója, ahol megszavaztátok a fajzatok emberi jogát;
 jelent meg  írás a regényről H. Nagy Pétertől az Alföldben, és Keserű Józseftől az Opusban, ami megerősített abban, hogy a zsánerirodalom gettójának falai repedeznek;
 szerepeltem egy iszonyat kreatív podcastben két csupaszív emberrel a Spagetti Lakóautón
 ennek kapcsán írtam is egy villanásnyi novellát Első címen, ami olvasható a blogomon;
 jártam meghívottként például a Prae műfordítói táborban; a komáromi Selye János Egyetemen egy "állati" témák köré szervezett tudományos szimpóziumon; a III. ViTán a Bem Moziban; Szegeden egy Próza Nostra esten, valamint egy író-olvasó találkozón a Vault 51-ben;
– készítettetek egy csomó szuper illusztrációt a regényhez – általában Kirillről –, Gályász Szonja pedig egy elképesztő átváltozás-animációt alkotott;
 és végül, az Irha és bőr felkerült a KönyvesBlog év végi legjobb 50 könyve toplistára, amit elhinni sem mertem.

Instán idén egész aktív voltam:
ezeket a képeket szerettétek a legjobban.
A blogon is végre aktívabb voltam, írtam egy személyeset arról, hogy ötéves a Bábel fiai, és mit tartok fontosnak egy első regény kapcsán; jártam Belgrádban a Marina Abramovic-kiállításon, amire ezer és egy éve vártam, mert rajongok Abramovic művészetéért; valamint írtam egy vitaindítót a fantasyben megszokott erőszak-ábrázolásról

És persze rengeteg meséltem az Irha és bőrről: ha a személyesebb része érdekel, itt van egy bejegyzés a születéséről, ami talán árnyalja is azt a sok szorongást, amiről fentebb írtam; itt és itt pedig a világáról és kérdésfelvetéseiről beszéltem.

Hihetetlenül köszönöm Nektek azt a sok kedvességet, amit egész évben adtatok: a jó dolgok most nagyrészt Tőletek jöttek. Rettenetesen féltem, mit szóltok majd egy regényhez, amiben őzemberek szaladgálnak Magyarországon, és a látványos fantasy elemek helyett sokkal inkább három személyről szól, akik a helyüket és magukat keresik ebben a fura világban.

Kívánok Nektek nagyon boldog új évet, és ha csak tehetitek, ne lépjetek bele azokba a rohadt gödrökbe!

(Ha a klasszikus olvasmányokat-filmeket toplistázó évösszegző érdekel, katt ide.)

* * *


Köszönöm, hogy itt jártál!:) Ha érdekelnek hasonló tartalmak, megtalálsz Facebookon és Instagramon is.


2020. január 6., hétfő

2019 legvadabb, legmeghatóbb, legokosabb legleglegjei - könyvek, képregények, filmek, sorozatok

Könyvek


A tavalyi gyalázatosan keveset olvasós év után idén kicsit magamra találtam, bár még mindig nem mertem igazán hosszú könyvekbe belefogni, féltem, hogy valahol félúton elfogy a lendületem. Annyira ritkaságnak számított, hogy úgy igazán bele tudok feledkezni egy szövegbe anélkül, hogy elkezdene kattogni az agyam az élet szarságain, hogy szigorúan félretettem mindent, ami épp nem feküdt annyira. Szóval helló, félbehagyott könyvek éve.

Amik viszont tetszettek, azok nagyon. A Cameron Post rossz nevelése a legmegrázóbb közülük, mert nem tudok elvonatkoztatni tőle, hogy ezek a homoszexuális fiataloknak fenntartott átnevelőiskolák tényleg léteznek, és hány embert próbálnak megnyomorítani az identitásukat taposva. Minden szülőnek a kezébe adnám, aki valamiért elfelejtette már, őt hogyan csorbították a szüleik vagy az iskola a szeretetük nevében. A Mélybe ránt a lápvilág a csodálatos Minden szív kaput nyit még csodálatosabb folytatása, pedig én nem szeretem az utólag írt előzménytörténeteket, mert gyakran lenyúzottbőr-szaguk van. Hát itt nem: gyönyörűen megírt történet két ikerlányról, akiket a szüleik rosszul szerettek, és akik csak egy sötét és mágikus világban találhattak önmagukra.


Karin Tidbeckért az Amatka óta rajongok (a neten fellelhető, ingyenesen elérhető novelláit is érdemes elolvasni!), úgyhogy hihetetlen megtiszteltetés volt, hogy a Rénszarvas-hegy és más történetek a peremlétről c. novelláskötetének én írhattam a borítójára ajánlót. És egész évben utána nem olvastam semmit, ami ekkora agyrobbanást okozott volna a friss és bizarr ötleteivel, a biztos kezű stílussal.

A szigetet már ajánlottam ebben a bejegyzésben, de itt a helye az év végi legjobbak közt is. Izlandi disztópiával nehéz nálam mellélőni, főleg ha ennyire pontosan ábrázol társadalmi folyamatokat, elemi emberi reakciókat, ami után kinézel az ablakon, és hálát adsz, hogy még nem, hogy még tehetsz valamit mindezek ellen. És ha már disztópia, A szolgálólány meséjének folytatása, a Testamentumok lett az év végi örömolvasmányom, amiből úgy csúszott le hatszáz oldal, hogy észre se vettem. És bár a második felében a cselekmény mozgatórugóinak logikája sok helyen bicsaklik, Atwood még mindig csodálatosan ír és ábrázol emberi sorsokat Gileádban.

Amit még szívesen ajánlok: A Nap magja - finn weird genderdisztópia, amiben a főhősnő már az első oldalon csilipaprikát dug a vaginájába; Hajnal - Octavia Butler végre magyarul, és hiába telt el az idő, cseppet sem poros ez az emberséggel foglalkozó, idegenekről szóló sci-fi.

Képregények

Amennyi képregényt vásároltam idén, ahhoz képest keveset olvastam el, és hiába vártam mindennél jobban a Wicked and the Divine lezárását, még mindig nem mertem az utolsó három kötetet elolvasni, annyira nem akarom elengedni ezt a sorozatot. Az év elején viszont két klasszikus mindent vitt: a Mausról tudtam, hogy fájdalmas lesz, és ennek megfelelően ki is bőgtem a szememet rajta, mert hiába egerek a főszereplői, a legemberibben meséli a legembertelenebb történelmi szörnyűséget. A V mint vérbosszút pedig ajánlottam már a Próza Nostra az év végi körkérdésén: meglepett, mennyire összetett, sok dimenzióval dolgozó képregény, mert bár Alan Moore-ban megbíztam, az évekkel ezelőtt látott felszínes, közhelyekké butított filmadaptáció nem hozta meg a kedvemet a sztorihoz.

A másik nagy idei szerelmem a Monstress volt, amit már régebben is olvastam, de most, hogy kiadta a Fumax, Kleinheincz Csilla lefordította, én pedig megszerkesztettem, újra elveszhettem a grafikáiban, ahol a sokfarkú macskák és a rókakislány cukisága megfér a literszámra kiontott vérrel. Jelenleg számomra ez az egyik vizuálisan legcsodálatosabb futó képregény-sorozat.

Filmek

Tavaly nem is volt külön filmes kategóriám! Idén meg azon töprengek, ragaszkodnom kellene-e ahhoz az önmagamnak felállított szabályhoz, hogy maximum ötöt ajánljak?

A kedvenc számomra megmentette a tavalyi béna Oscar-szezont, bár én már a rendező egyik előző filmjét, a Lobstert is rajongásig szerettem (abban egy általa választott állattá változtatnak minden szinglit, aki az erre a célra kijelölt hotelben képtelen párt találni magának megadott időn belül). Itt viszont középpontban az udvari intrika, remek karakterek, fura jelenetek és párbeszédek, meg rengeteg nyúl, akik nagyon fontosak ám, és mindezt csodálatos színészi alakításokkal. Hasonlóan weird jelenetek akadnak az Élősködőkben, amit szintén azért néztem meg, mert a rendező előző filmjei (Snowpiercer, Okja) annyira különlegesek voltak, hogy nem bírtam elmenni mellettük. És ami még azokban "hm, fura, oké", itt végre tökéletesen simul össze a sztorival, a szereplőkkel és a mondanivalóval, végre kibontja az előző két filmben is megpendített társadalmi osztályok közti különbségeket. Avagy a félszuterénben élő szélhámos család beférkőzik egy gazdag család otthonába, de a titkok és frusztrációk előbb-utóbb felszínre törnek.



Ennyi harsány és bizarr film után szinte felüdülés a Házassági történet, ami egyszerűen, a maga hétköznapiságában meséli el, hogyan válik el két intelligens ember, akik valaha szerették egymást. Nem nagy sztori, ugye? Pedig ennyi intimitást, ennyi valóságosságot rég láttam filmen, és mesterien csinálja meg, hogy bár mindketten követtek el jóvátehetetlen hibákat, a néző mindkettőjükkel együtt tudjon érezni, és végül megsirassa ezt a kapcsolatot.

Zsánerfilmekből idén nálam a Joker mindent vitt: ő az a képregény-gonosz, aki mindig is a legjobban érdekelt, és féltem, hogy egy ennyire valóságos háttér majd elveszi a varázsát. Hát, nem így történt. Ebben a filmben ő nem képregényfigura, hanem hús-vér ember, akinek minden fájdalma és megpróbáltatása dacára sem válnak a tettei helyessé, de a motiváció megérthetővé igen. A világítótorony pedig a maga fekete-fehér művészhorror stílusával a komfortzónám közepére talált: egy világtól elzárt zátonysziget, két egymással viaskodó, nehéz természetű toronyőr, sirályok (!), és egy mitologikus, zsigerileg ható, végig feszült történet, amelyet bármikor újranéznék.

Amit még szívesen ajánlok: FOMO - hitelesen beszél kamaszokról, fontos film; A két pápa - kicsit persze elfogult meg szirupos, de nagyon jó nézni.

Sorozatok

A Csernobil dicsőítése behúzta nálam a kéziféket, hogy na, nekem ez tuti nem fog ennyire tetszeni. És mégis ennyire tetszett. Azon kívül, hogy gyomorgörcsösen remekül meséli el emberi sorsokon keresztül a történetet, rengeteg kérdést felvet a hatalom felelősségéről, és ezek nem is csak a '80-as évekről szólnak, hanem a jelenről is. Ahogy a Years & years is a jelenről beszél, csak a jövőn keresztül: amerre haladunk és amilyen döntéseket hozunk, amilyen politikusokat választunk meg, olyan jövőre számíthatunk. A britek leforgatták nekünk, hogy okos döntésekkel megélnünk már ne kelljen.

Ha van olyan képregény, amihez nem akartam folytatást, az tuti a Watchmen. Ha csak egy képregényt menthetnék ki a világmindenség lángoló képregény-könyvtárából, ez lenne az, ezért biztos voltam benne, hogy nem lehet hozzátenni semmit. Pedig bízhattam volna a Leftovers után Lindelofban: okosan, karakterekre fókuszáltan mesél egy olyan világban, aminek a múltja valaha a képregények Watchmenje volt, de a jelene új, releváns problémákkal teli.


Ha már fent említettem a FOMO-t, az Eufória annak amerikai nagytestvére. Komolyan veszi a kamaszok problémáit, beszél útkeresésről, drogokról, szülőkkel való gondokról úgy, hogy egy korabeli se érezze hamisnak, és a felnőttek se kezdjenek el "ezek a mai fiatalokozni". És közben gyönyörű. És hogy egy horror is ideférjen: a Hill house szelleme szuper karakterekkel elmesélt családi dráma, amiben mellékesen megfér egy kísértetház is, csak hogy az emberi problémákat felszínre hozza. Azért az egyik epizód után felriadtam a rémálmokra éjszaka.

Az év csalódása a Trónok harca, bővebben és spoileresen itt írtam róla.

Coming soon: holnap pedig a szokásos személyes visszatekintő jön a blogomon, maradjanak velünk. szerk: azóta meg is érkezett.


* * *


Köszönöm, hogy itt jártál!:) Ha érdekelnek hasonló tartalmak, megtalálsz Facebookon és Instagramon is.

2019. december 10., kedd

Ha az emberi jogok érdekelnek, olvass sci-fit és fantasyt – aztán cselekedj

Ma van az emberi jogok világnapja. A fantasy és a science fiction sokszor kapja azt a vádat, hogy örök gyerek felnőtteknek szánt mesék sárkányokkal vagy lézerpisztollyal, és emiatt akár kevéssé is tartják irodalomnak. Pedig a spekulatív fikció az egyik legjobb eszköz arra, hogy a "mi lenne, ha?" kérdésből kiindulva a jelen problémáit más megvilágításba helyezze, hogy kifordítsa az ismert világot, és miközben idegen tájakról, idegen fajokról beszél, közben mégis a ma emberéhez szól. És nagyon gyakran foglalkozik az emberi jogokkal is.


Összeszedtem pár, többségében friss, vagy kevesebb figyelmet kapott SFF könyvet, ami emberi jogok szempontjából is érdekes lehet: olyan címeket, amiket azoknak is bátran a kezébe adnék, akik félve ismerkednek csak a zsánerrel, mert esetleg nem tartják elég "komolynak". Minden könyvhöz ajánlok egy civil szervezetet/jelenleg futó kampányt is, ami kiáll valamilyen formában az emberi jogok és méltóság mellett, és amelyeket akár támogathattok is, ha szimpatikusnak érzitek a céljaikat.

Mert a science fiction és fantasy problémái itt vannak körülöttünk.


Nnedi Okorafor: A halálmegvető

Afrika 27 országában jelenleg 200 millió nő esett át körülmetélésen, vagyis a külső női nemi szerv részleges vagy teljes eltávolításán. Egyes országokban a nők 80-98%-a érintett. Ez nem fantasy, ez a valóság. Ezért is öklözött gyomron A halálmegvető, ami ezen kívül sok más aktuális emberi jogi problémáról is beszél, de a női körülmetéléssel annyira kevés SFF regény foglalkozik, hogy ezt emelném ki. A lányok közül sokan önként, tudatlanul is alávetik magukat az eljárásnak, mert a rítus által fogadják el őket a társadalomban – és mivel ez egy fantasy, később hatalmat nyernek arra is, hogy visszaszerezhessék az uralmat megcsonkított testük felett.


A nők elleni erőszak gyakran láthatatlan – de ez nem jelenti azt, hogy nincs


A 25 éves NANE egyesület a családon belüli erőszak áldozataiért, bántalmazott nőkért, gyerekekért dolgozik, és egy segélyvonalat is fenntart. Akár önkéntesként, akár adománnyal is segítheted őket, vagy elmehetsz a Jurányi Produkciós Házzal közös színdarabjukra, amelyet Kérsz teát? címmel játszanak, és amely közös beszélgetéssel zárul. "Ha a partnerünk nem akarja a teát, nem kényszerítjük bele. Ha a partnerünk nem akarja a szexet, nem kényszerítjük rá. Nem?"


* * *

Sigríður Hagalín Björnsdóttir: A sziget

Azt hiszed, jogállamban élsz. Hogy feléd nem történnek meg "olyan" dolgok. Hogy biztonságban vagy, a törvény szemében mindenki egyenlő, és bízhatsz a demokratikus hatalomban, amelyet választottál. Aztán történik egy apróság, és kiderül, hogy mindez illúzió. A sziget félelmetes jövőkép Izlandról, ami innen, Közép-Európából felvilágosult országnak tűnik, nyitottnak és elfogadónak, de ez a könyv bemutatja, hogy krízishelyzetben mindenki embersége egyformán mérlegre kerül. Hogy a jogállamiság hogyan válik semmissé, vagy hogyan kezd szétválni egy társadalom "mi"-re és "ők"-re, ha fogytán az élelem és nincs antibiotikum. Hogy a civilizáció néha elfeledteti velünk, milyen is lehet az emberi természet, és ha változtatni akarunk, rohadtul ideje lépnünk.


A szigetre nem jutnak el az üzeneteid, de hozzájuk igen

Az Amnesty International idén megszervezte a "Levélíró maraton" nevű programot, amellyel négy bebörtönzött emberi jogi aktivistán szeretnének segíteni. Az egyikük Yasaman Aryani, akit tizenhat év börtönre ítéltek, amiért idén nőnapon egy csak nőknek fenntartott vasúti kocsiban kendő nélkül jelent meg, és fehér virágot osztott az utasoknak. Az akciójával arra szerette volna felhívni a figyelmet, hogy egy szabad világban mindenki eldöntheti, mit visel.  Hamarosan letartóztatták, magánzárkába került, és tizenhat évre ítélték. Az ő ügye mellett még három másikat is megismerhetsz itt, és a levél aláírásával támogathatod a szabadulásukat és az emberi jogokat.


* * *

Louise O'Neill: Örökké a tiéd

Ajánlhatnám a Szolgálólány meséjét, de valószínűleg úgyis mindenki ismeri: inkább egy olyan ifjúsági regényt vennék elő, ami mellett a Romana-füzetes címe miatt talán sokan elmennek (majdnem én is megtettem). A fülszöveg is kísértetiesen hasonlít egy habos-babos Párválasztóra, pedig ez a regény olyan kőkemény pofonnal zárul, olyan hiteles befejezéssel, hogy a fal adja a másikat. Mert mégis mi jó sülhet ki abból, ahol a lányokat kiskoruk óta feleségnek nevelik, kisbetűvel írják a nevüket, és egyetlen dolguk szépnek és kívánatosnak lenni jövendőbeli férjük számára? Mondhatnánk, hogy Atwood-light, de én teljesen máshogy közelíteném meg: olyan ifjúsági regény, ami komolyan veszi az olvasóját, és számára érthető konfliktusokon keresztül mesél tárgyiasításról és szexuális kihasználtságról, a témához illő realizmussal, cukormáz nélkül. Gimiben remek beszélgetésindító olvasmány lehet, ha értő pedagógusok foglalkoznak vele.

Bármi lehet belőled

Fontosnak tartom, hogy ne csak jogvédő szervezetek álljanak ki nemes ügyekért, hanem cégek is, akik így egészen más rétegetekhez is eljuthatnak. A The Body Shop rendszeresen foglalkozik nemes ügyekkel – több millió aláírást gyűjtött a kozmetikai célú állatkísérletek betiltásáért –, és most azon van, hogy felhívja rá a figyelmet, hogy sok kislány előtt nem ugyanazok a lehetőségek állnak, mint a többiek előtt. Ha szerinted is fontos, hogy egy lányból akár matematikus, űrhajós vagy sebész válhasson, ismerd meg az Egyszülős Központtal közös kampányukat itt.


* * *

Köszönöm, hogy itt jártál!:) Ha érdekelnek hasonló tartalmak, megtalálsz Facebookon és Instagramon is.


2019. november 25., hétfő

Első – online novella


Néhány hete vendégként szerepeltem a Spagetti Lakóautó podcastben itt vissza tudjátok hallgatni az adást –, amelynek első blokkjában komolytalanabban beszélgettünk állatokról, a másodikban komolyabban a komfortzónáról, harmadikban pedig egy-egy rövid szöveggel készültünk "szellemíró" témában. Kiteszem most az én villanásnyi novellám – Káposztalepke és Mr. Jackpot megoldásáért kattintsatok az adásra. ;)

* * *

„Azért akart elsőként a Marsra költözni, hogy ő legyen a bolygó legjobb sakkozója” – ezzel kellene kezdenem, valami könnyűvel, ami elfelejteti velünk, hogy haldoklunk, hogy ennek a bolygónak vége, és meg kell váltanunk jegyünket arra a másikra. Propaganda-író, így fognak nevezni. De hát ki ne vállalta volna el, ha cserébe helyet kap a védett övezetben?
„Victor Boyle. Született 2011. január 17-én, Manchester iparvidékén. Anyja gépkezelő, apja középiskolai történelemtanár. Családi alkoholproblémák miatt tizennégy évesen elszökött otthonról egy New Yorkba tartó óceánjáró felszolgálójaként.” – Ilyeneket írt róla az a négy mesterséges íróintelligencia, akiket felkértek az életrajzára. Tények és precizitás, most mégsem erre van szükség, hanem személyességre, olyan hitelességre, mintha ott lennél te magad is, mintha épp készülnél vele a Marsra. Próbálja meg egy emberi író, mondták.
Matt Harrison Clough
Fekszem az üres kádban, csípőmet nyomja a porcelán. Egy ponyvát húztam a fejem fölé, a kinti fény halványan dereng át. A műanyag szaga, úgy képzelem, olyan, mint a szkafanderé. Lélegzem a sötétben, a szűk helyen, és arra gondolok, ilyen lehet az űrkapszulában feküdni. Ilyen érzés egy idegen bolygó felé repülni, hogy te legyél az első hivatalos lakosa, ilyen érzés elbúcsúzni a Földtől. Ilyen érzés nem fuldokolni.
Anyám torokgyulladásban halt meg 2037-ben. Hiába tömték belé az antibiotikumot hátha-alapon, az orvosok is tudták, hogy esélytelen. Apámat egy klímamenekült rejtegetéséért tartóztatták le. Alig emlékszem az ugandai férfira, csak a sovány kezére, amivel kortyonként emelte szájához az ivóvizet, és hogy éjjeli háromkor járt ki a fészerből friss levegőt szívni, nehogy a szomszédok jelentsék.
Róluk tudnék írni. Hitelesen, ahogy kérték. De ki a faszom az a Victor Boyle? A fotókon öntelten vigyorog a marsi dobozlakásban, mintha csak kertes házat vett volna a zöldövezetben. Hősnek kellene neveznem, amiért a pszichológiai profilja alapján a pionírok közé választották, amiért hátrahagyott mindenkit, hogy egy idegen bolygón öregedjen meg, de hogy nevezhetném hősnek, amikor neki könnyű? Már kamaszként elszökött otthonról, nem volt senkije. Még a jólét utolsó napjaiban született, és mielőtt igazán felforrósodott volna a helyzet, beszállt az űrkompba, és lelépett. Na, ezt biztos nem írták róla az íróintelligenciák! Ők sosem mondanák ki, hogy Victor Boyle egy gyáva szar patkány, aki elmenekült a süllyedő hajóról, és itt hagyott minket meghalni.
Szorít a mellkasom. Hirtelen szűk a porcelánkád, amit még soha életemben nem töltöttem fel csurig esővízzel, sötét a ponyva a fejem felett. Csillagtalan ég, műanyagszagú börtön. A torkom markolászom, és lélegezni próbálok, mélyebbet, nyugodtabban, de a kád most koporsónak tűnik, és ki kell ugranom belőle, levegő után kapkodva tántorgok ki a nappaliba.
„Victor Boyle pánikrohamot kapott az űrkapszulában” – fogalmam sincs, igaz-e, de legalább erről őszintén írhatok. Legalább némi együttérzést csikarhatok ki iránta, ha már helyettünk menekült el a Földről. „Victor Boyle hetekig tasakokba pisilt.” „Victor Boyle a heréjét se tudta leborotválni a szkafanderben.” Röhögve kapkodom a levegőt, aztán a térdem átkarolva sírok, ringatózom, míg múlni kezd a szorítás.
Sétálni indulok a sötétben. Alszik a város, csak a széndioxid-megkötők zümmögnek, mintha próbálkoznának még a lehetetlennel. Az égen nem látszik a Mars. Nem látszik semmi, és innen olyan, mintha egyedül lennénk az univerzumban.
Egy játszótéren állok meg. A homokozó padkáján lerúgom a cipőmet, ujjaimat a homokba fúrom; felül hideg, alul még őrzi a nap melegét. Az utcalámpák fényében vörösesnek tűnik, rezes, idegen sivatagnak. Victor Boyle tizenkét évet élt a Marson. Tizenkét évig kísérletezett növénytermesztéssel és ellenőrizte a létfenntartó berendezéseket, aztán elvitte egy keringési rendellenesség. Infarktus odafenn. És persze nem ő az egyedüli: a pionír csapat fele halott. Most rajtunk a sor, de ki akar ezek után elindulni, követni a hamis reményt?
 „A Föld díszpolgára.”
„A jövő reménysége.”
„Az új élet előkészítője.”
Az íróintelligenciáknak jobban megy.
Elképzelem Victort odafenn. A protokollfotózás után talán lelohadt az a vigyor, amikor ott maradt a vörös semmi közepén. Talán akkor sújtott le rá a gondolat, hogy soha nem mehet haza. Hogy még azt a vacak manchesteri gyártelepet se látja többé, nemhogy az erdőket vagy az óceánt. Talán ott vált akaratlanul hőssé.
Ujjaimmal a homokot görgetve arra gondolok, így fogom kezdeni: „Victor Boyle egyedül halt meg a Marson, hogy nekünk már ne kelljen.”


* * *

Köszönöm, hogy itt jártál!:) Ha érdekelnek hasonló tartalmak, megtalálsz Facebookon és Instagramon is.

2019. november 4., hétfő

A fantasy lelkiismerete, avagy a következmény nélküli erőszakról

Vajon hány gyilkosságot követ el egy átlagos fantasy regény főszereplője? Hány torkot vág el, hány épületet robbant fel, hány névtelen áldozatot hagy maga mögött a végjátékig? De ami még fontosabb: a gyilkosságok közül hány után érzi azt az olvasó, hogy itt valami szörnyűség történt? Vagy hányszor legyint, hogy ez a sztori része?

Pózol és hentel, a sorrend tetszőleges
Sokat foglalkoztat ez a kérdés mostanában. Próbálok egyre kevesebb tettleges konfliktust írni – egyrészt azért, hogy a szövegben maradó erőszaknak igazi súlya és hatása legyen, másrészt meg azért, mert túl könnyű ilyen eszköz után nyúlni. Az Irha és bőrnél például direkt úgy választottam ki a három főszereplőt, hogy közülük kettőnek esélye se legyen tettlegességgel megoldania bármit, boldoguljanak más, számomra izgalmasabb képességekkel; a harmadik szereplő történetének pedig szerves részévé tettem az agresszióhoz való viszonyát. Abban a regényben pedig, amit most kezdek el írni (psszt!), a háborúk, csaták és hasonlók helyett valami egészen más történik.

A grimdark elterjedése valószerűbbé tette az erőszakot, a gyilkosság már nem olyan, mint a fénykard vértelen vágásától békésen összeesni, hanem kihúzott belektől és kiköpködött fogaktól mocskos. Mégis, a lelki vonatkozásai nem mindig lettek valószerűbbek. Az olvasó megbocsátja a tömeggyilkosságot. Sőt, néha nem is megbocsátja, hanem rá sem döbben, hogy itt valami erősen problémás dolog történt. Az erőszak következmények nélküli, mint egy számítógépes játékban végighentelni egy pályát, ahol mindenki csak legyőzendő pixelellenfél. A névtelen statiszták lemészárlása a plot elemek közti habarcs, helykitöltő, adrenalinnövelő, vagy akár tényleg szükséges rossz – mégsincs tényleges következménye. (Ellenpélda: a Tomb Raider (2013) eleinte kényelmetlenül szembesít vele, milyen egy egyetemista lány számára a túlélés és az első gyilkosság. Közelről látjuk az arcát pánikhelyzetben, a rémült, hisztérikus küszködést, a halálfélelmet. Kár, hogy utána ő is átmegy üres hentes és mészárosba.)

Néha tükörbe nézhetnének a fantasy főhősök is
A fantasy regényekben ritkán küzdenek poszttraumás stresszel. Ritkán kapnak pánikrohamot, ha pisztoly kerül a kezükbe. És még ritkábban éreznek a helyzet súlyához illő bűntudatot, ha elkövettek valamit. Vagy ha éreznek is bűntudatot, hamar elhessentik, hogy az agresszió szükséges volt, ne emésszék magukat. Ez pedig az olvasó előtt mentegetni a szereplőt. Mert az írók egy része retteg attól, hogy az olvasói nem kedvelik majd a főhőst; nehogy sarokba hajítsák emiatt a könyvet! Ezért minden eszközt megragadnak, hogy ne tűnjenek fel a hőseik rossz színben a többrendbeli, különös kegyetlenségekkel elkövetett gyilkosságok miatt.

Dehumanizáció – Az ellenfelek nem emberek; úgy nem is rossz dolog gyilkolni, ugye? Ezer ork vagy zombi vére nem olyan szörnyű, mintha embereket mészárolnánk. Ezek az ellenfelek általában nem beszélnek, nem mutatnak érzelmeket, gyakran rusnyák, és nincs semmi olyan vonásuk, ami miatt empátiát ébresztenének az olvasóban, így "nem kár értük". Mennyire más lenne, ha az orkok csata előtt félelmükben énekelnének, vagy megölelnék egymást! Vagy ha lenne otthonuk, ahová hazavárják őket. Így azonban nem többek bábuknál, akik azért dőlnek el, hogy a hős hősiesebb legyen.

Egyébként imádtam a Joker filmet,
de azért ő is "szimpatikussá tett pszichopata"
A rosszfiúk megérdemlik – Ha nincs más lehetőség, és a főszereplőnek akadnak kisebb jellemhibái – például mondjuk pszichopata sorozatgyilkos –, akkor az író gyakran azzal menti fel őket, hogy igazi rohadékokat gyilkoltat velük. Megbújik itt egy összekacsintás az olvasóval: „te is szívesen megbüntetnéd a pedofilokat, ugye? Gondoltál már rá, hogy bevernéd a nőket zaklató mocskok orrát, mi?” És ezzel rögtön kicsit fel is menti Dextert vagy Jokert, hiszen bár morálisan elítélendő dolgot tesznek, ugyanakkor morálisan is ítélkeznek. Bűnösek is, meg kicsit a szegény ember hősei is. Így pedig az olvasó a szórakozásért cserébe "elfelejti", hogy ezeknek a szereplőknek rács mögött lenne a helyük. (Pláne, ha még viccesek is. A vicces karakternek mindig van felmentős kártyája.)

Csak statiszták – Ki siratta meg a Halálcsillag áldozatait, kezeket fel! Egy bolygó méretű űrállomáson elképesztő sok ember halhatott meg, takarítók, szakácsok, mérnökök, sőt, nekem logikus lenne, hogy sok ottani dolgozó a családját is vitte magával, szóval ovisok is. Érdekelt ez valakit a filmben? Ugyan. Egyrészt itt is játszik a dehumanizáció – a rohamosztagosoknak nincs nevük, az egyensisak miatt arcuk sem, a néző nem gondol bele, hogy ők is személyek –, másrészt nem ismerjük őket. A hősökért izgulunk, az ő vágyaikat, félelmeiket, motivációikat ismerjük, de a pillanat töredékére feltűnt, lézerrel lövöldöző, majd elhulló random katonát nem. Ez pedig könnyű választás: az ember ahhoz húz szívesebben, akit ismer és kedvel. (És most képzeljük el a filmet másfajta narratívával: ha látjuk a Halálcsillag dolgozóinak mindennapjait, az átlagos arcokat, és aztán egyszer csak bumm, a terroristák felrobbantják, gyászolnak a családok.)

Fogadjunk, hogy még az olifántokat is jobban sajnáltad,
mint az orkokat
Ebbe a statiszta-kérdésbe az Irha és bőr írásakor bele is futottam: az első változatban a fő erőszakos kulcsjelenetnek  és akkor most tojáshéjon járva kerülöm a spoilert  minden brutalitása ellenére se lett igazi súlya. Az áldozat egy jelentéktelen szereplő volt, mert végig csak a hatásra koncentráltam, hogy fogja a gyilkosság felforgatni a status quo-t, mennyire kilendíti a sztorit. De az áldozat statiszta volt, így a halála nem tűnt elég súlyosnak. Sőt, az elkövetőt is könnyű volt felmenteni. Csak akkor kezdett el működni a jelenet, amikor kicseréltem az áldozatot: ismerje őt is az olvasó, és legyen legalább egy másik szereplő, akit megrendít a halála, hogy átérezhető legyen a veszteség. A másik fontos célkitűzés pedig az volt, hogy ez az erőszak ne maradjon üres és következmények nélküli.

Sok esetben fölösleges körnek érződhet hosszan olvasni gyászról, következményekről, bűntudatról – bár én gimiben is imádtam a Bűn és bűnhődést –, de a hitelesség látja kárát, ha ezeket kényelmi szempontból kihagyja az író. Ha pedig már erőszakról ír, először inkább meg kell vizsgálni a kérdést: valóban szükség van erőszakra ebben és ebben a jelentben? Meg lehetne-e oldani ezt másként is? Csak azért írom bele, mert nem volt jobb ötlet/leült már a sztori/jól néz ki az akció? Ha viszont az jön ki, hogy igen, az erőszak a történet és a karakterek szerves része, így nem lehet kihúzni, akkor viszont arra sem kell sajnálni a teret, hogy a hatását ábrázoljuk.

Mert gyávaság a karaktert vagy a tettét az olvasó előtt mentegetni. A gyilkosság súlyát az átélhetősége adja – és igen, ha ezt realistán ábrázolják, akkor az lehet a következménye, hogy az olvasó elfordul a szereplőtől. Olyan érzelmeket él át, amikkel már nem akar azonosulni, olyan mélységbe húzza a történet, amit nem akar elviselni. De ez olyan ár, amit az íróknak alkalomadtán meg kell fizetniük – aki pedig nem akarja megfizetni, az ne piszkolja be a szereplői kezét.

* * *

Köszönöm, hogy itt jártál!:) Ha érdekelnek hasonló tartalmak, megtalálsz Facebookon és Instagramon is.

2019. október 24., csütörtök

A test a végső művészet – Belgrádba utaztunk Marina Abramovicért

2014-ben találkoztam Marina Abramovic nevével először. A 2010-es híres videó jött szembe a New York-i kiállításáról, ahol három hónapon át minden egyes nap ott ült egy asztalnál, és ha leült vele szemközt egy látogató, ő felemelte a fejét, és ránézett. Aztán egyszer csak eljött hozzá Ulay, régi szerelme és alkotótársa, akit huszonkét évvel korábban látott utoljára a Kínai Nagy Fal közepén: egy gigantikus szakítás során elindultak ketten a két végéről, és félúton találkoztak. A videóban annyi érzelem van, néhány arckifejezéssel mesélnek el egy teljes történetet, hogy azonnal tudni akartam, kik ők, és mit műveltek együtt. És mint utána egész napos netezéssel és a performanszaik visszanézésével kiderült: csupa olyasmit, amibe akár bele is halhattak volna. Olyat, ami balról nézve őrültség, jobbról viszont a lehető legcsodálatosabb művészet.


Mert minek neveznéd, ha kifeszítenek ketten egy íjat, amit ha bármelyikük elereszt, Abramovic meghal (Nyugvó energia)? Vagy hogy órákon át ütemesen pofozzák egymást (Light/Dark)? Esetleg addig lélegeznek egymás szájából, míg elájulnak (Belégzés/kilégzés)? Nagyjából egy nap alatt rajongó lettem – Abramovicé, mert azért hamar kiderült, hogy az ő zsenije kellett mindehhez –, mintha valami olyat találtam volna meg, amit addig hiába kerestem, valami egyértelműt és nyerset, amit más művészeti ágban nem kap meg az ember, vagy legalábbis nem így. És ezért akartam elutazni most ősszel Belgrádba az életmű-kiállításra – amiről előtte háromszor is lemaradtam, Koppenhágában, Firenzében és Lengyelországban, így extrán szorongva kezdtem el szervezni az utat, hogy most már tényleg menni akarok. Komfortzóna-tágításért, gyomorgörcsért, csodálatért, és persze elsősorban katarzisért.

Abramovic leghíresebb performanszai középpontjában a test áll. Egy festő elrejtőzik az ecset, a festék és a vászon mögé. Egy író a kellemes otthonában ül, miközben mások a szövegét olvassák. De itt nincs semmiféle fal a közönség és a művész között, és nincs semmiféle biztonságos közvetítő közeg sem. Könnyű úgy fontos dolgokról beszélni, hogy a művész közben a háttérből figyel, és egészen más a performansz. A Ritmus 0 (1974) során Marina hat órán át egy szobában maradt a „közönséggel”, akik azt tehettek vele, amit akarnak. Ehhez eszközöket is kaptak, amiket szabadon felhasználhattak, ő nem reagált rájuk, ő csak „egy tárgy”: a közönség levetkőztette, borotvapengével vagdosta, rózsatövist döfött a hasába, valaki ivott a véréből, a végén pedig töltött pisztolyt tartottak a fejéhez. Ahogy lejárt a hat óra, és Abramovic először megmozdult, a résztvevők elmenekültek. Mennyivel nyersebben beszél ez az emberi pszichéről, mennyivel valóságosabb a saját testén demonstrálni, mint leírni, milyen könnyen kijön az emberből a legrosszabb, ha azt hiszi, nincsenek következmények, ha arról van szó, hogy „megteheti”. És mennyivel igazabb az üzenet így, hogy valaki a saját testi épségét teszi kockára a hatásért.

A test és az ahhoz való viszony amúgy is imádott nemezisem – ez, gondolom, nem nagy titok az írásaim visszatérő témái alapján –, szóval lenyűgöz, mi mindent tett magával: feküdt lángoló csillag közepén (Ritmus 5; ebbe majdnem bele is halt, elájult az oxigénhiánytól); beszedett pszichiátrián használatos gyógyszereket a közönség előtt (Ritmus 2); csattant neki egy oszlopnak újra és újra (Interruption in Space); evett meg egy bödön mézet, majd karcolt a hasába csillagot pengével és korbácsolta magát véresre (Tamás ajkai). És döbbenetes belegondolni, melyik performansz meddig tartott: négy napig pucolt vérben és bűzben marhalábszárakat a Velencei Biennálén, hogy a háborúról meséljen (Balkán barokk), vagy órákig üvöltött teli torokból, míg elment a hangja (Freeing the Voice). Ez utóbbi a kiállításon úgy van elhelyezve, hogy az üvöltést mindenhonnan halld: már az ötödik szinten jársz, de még mindig az üvöltése visszhangzik az egész múzeumban, míg ki nem lépsz a parkba.

Nagyon vártam bizonyos performanszok újrajátszását, de a Firenzeivel ellentétben itt csak az Imponderabilia (1977) látható nem felvételről, hanem újraalkotva. Ahhoz, hogy bizonyos híres előadások videóit láthasd, át kell kelni egy szűk ajtóban álló meztelen férfi és nő között, akik közt szinte lehetetlen úgy lavírozni, hogy ne érj hozzájuk egy picit. Kíváncsi voltam, felkavar-e ez az egész, de sokkal inkább intim volt: egy idegen nemi szervének látványa és közelsége ma már kevésbé fura, mint ’77-ben lehetett, ellenben a művészek ilyen kitárulkozása, hogy érzed köztük a leheletüktől melegebb levegőt, megható és bensőséges. És hiába néztünk előtte performanszokat tárgyiasított testekről, mégse tudtam rájuk tárgyként tekinteni, sőt, ahogy elléptem köztük, arra gondoltam, le ne tapossam véletlenül a meztelen lábujjukat.

A felső szinteken Abramovic frissebb munkái is jelen vannak, bár az időrendi sorrend annyira nem kedvez nekik: a 2014-es londoni kiállítás öt meditatív stációja kevésbé működik itt, amikor az életmű régebbi darabjaitól felzaklatva megérkezik az ember. Így nem is sikerült túl türelmesen szétválogatnom a kupacba halmozott fehér és fekete magokat; csak miután kijöttem a kiállításról, és elmúlt a zaklatottság, akkor jött volna meg a kedvem, hogy most már szívesen bogarásznám őket.

Hiába láttam már szinte minden performanszát netről, hatalmas vásznon, szuggesztív elrendezésben, Abramovic jegyzeteivel és instrukcióival még jobban működnek, és a katarzis ugyanúgy letarol, mint amikor először rátaláltam a művészetére. A kiállítás még január közepéig látható – Belgrád négy óra autóval, akár egynapos program is lehet, bár akkor mi már előző este ott aludtunk egyet. Ha pedig még csak ismerkednél vele, a The Artist Is Present c. dokumentumfilmet ajánlom, ami a New York-i kiállításáról mesélve veszi végig az életét és a legfőbb munkáit.

Lehet valakinek csodálatos vagy bizarr, megbotránkoztató vagy katartikus, de ezek a performanszok kimozdítanak a szellemi tespedtségből. Nem öncélúan viszik be a gyomrost, és nem is öncélúan teszi kockára saját épségét a művész sem: hanem hogy a legtisztábban és legigazabban meséljen önmagunkról és az emberről.


Museum of Contemporary Art Belgrade
Marina Abramovic, The Cleaner - 2020. január 20-ig

* * *

Köszönöm, hogy itt jártál!:) Ha érdekelnek hasonló tartalmak, megtalálsz Facebookon és Instagramon is.