2019. január 9., szerda

A változások éve, avagy mit csináltam 2018-ban?


Mielőtt nekiültem ennek a bejegyzésnek, visszaolvastam a tavalyi évértékelős posztomat, ami egy pillanat alatt előhozta az akkori érzéseimet, és most realizáltam csak igazán, mi minden változott azóta. Akkor még csak az elhatározás született meg, hogy újra egyetemre megyek, és otthagyom a munkám, ami épp nem okozott örömöt – most meg vizsgaidőszakom van, épp letudtam egy mikroökonómiát és nyakig ülök a gazdasági matekban. Akkor még csak reméltem, hogy idén befejezem az Irha és bőrt, de valójában iszonyatosan féltem, hogyha most se sikerül, amikor végre időm is van rá, mihez kezdek – most meg lassan elkezdjük a kézirat szerkesztését.

A dolgok észrevétlenül elkezdtek a helyükre zökkenni.

Rég sejtem, hogy a szubjektív boldogságérzetem annak a függvénye, mennyire a saját döntéseim irányítják az életemet. Persze vannak fix, külső kényszerek, amik behatárolnak – be kell fizetni a számlákat, meg egyéb unalmas felnőtt-dolgok –, de a többi tényezőn múlik minden. Hogy azokkal az emberekkel töltöm-e az időmet, akiket szeretek, vagy kényszeredetten mosolygok egy sosem látott távoli rokon esküvőjén. Hogy dönthetek-e a szabadidőmről, vagy hónapok óta mindent kell csinálnom, csak azt nem, ami örömet okoz. És persze a munka. Hogy azt a munkát végzem-e, amit most is választanék, vagy beleragadok valamibe, ami időközben már elveszítette a vonzerejét.

Ezért éreztem tizenévesen azt, hogy fulladozom. Alig vártam, hogy kikerüljek a gimiből és elköltözzek otthonról, mert akkor végre a saját döntéseim alapján osztom be az életem. Sőt, kicsit azt is éreztem, ott kezdődött el az életem, mintha abban a pillanatban születtem volna meg a kezemben szorongatott érettségivel, hogy na, most aztán azt kezdesz magaddal, amit csak akarsz. És ez eleinte hatalmas lökést adott. Volt pár év, amikor azt éreztem, végre jó irányba mennek a dolgok, a mindenféle nehézségekkel együtt is azért többségében sínen vagyok – ezért volt olyan alattomos, ahogy ez a fulladásérzet visszatért, mintha cseppenként telne meg egy tartály, hogy végül az orromig érjen a víz, és észre se vegyem, mikor változott minden a szabad választásból külső kényszerré.

Hisz olyat nem csinálunk, hogy feladjuk a munkát, ami kamaszkori vágy volt. Hisz nem lehet fölösleges az a sok tapasztalat meg fejlődés. Hisz minek akarsz már tanulni közel harminc évesen egy teljesen új dolgot, amiben totál kezdő leszel?

Úgyhogy ez az év olyan volt, mint egy reboot. A nehéz döntéseket meghoztam tavaly, decemberben megvizsgáltam, mi az, amit kényszernek élek meg, és mi lenne helyette a friss döntésem – idén pedig igyekeztem annyit megvalósítani ebből, amennyit csak lehetséges. Ezért hagytam ott a szerkesztői munkát, és kezdtem el marketinget tanulni egy egyetemen. Ezért tettem félre minden mást, és fejeztem be az Irha és bőrt. Ezért kezdtem el gyakorolni a nemet mondást bizonyos dolgokra – bár ha valamiben, ebben még biztosan sokat kell fejlődnöm.

Végre megint tudok lélegezni.

És bár ez egy nagyon megfoghatatlan, de számomra a legfontosabb eredmény, azért álljanak itt olyan tényszerű dolgok, minthogy írtam pár novellát, amikkel nagyon szerettem időt tölteni. A Rügyeid villámsztori egy pusztuló közeljövőből, egy anyáról és lányáról, amely a PIM Utópia 501 online kötetében jelent meg. A Gumicukorszív a 2050 c. ifjúsági sci-fi antológiában kapott helyet, és egy kamaszlányról szól, aki bepereli a szüleit, miközben a családjuk egy komoly veszteséget próbál feldolgozni. A mesterhazugság pedig fantasy novella egy olyan világról, amelyet a kimondott hazugságok tartanak egyben; ez az Az év science fiction és fantasynovellái 2018 c. kötetben olvasható. Arról pedig, mit olvastam, néztem és játszottam idén, készítettem egy másik év végi összefoglalót.

2019-ben szeretném folytatni az irányt, amit 2018-ban elkezdtem, és néhány dolgot talán le is zárni: a tervek szerint az Irha és bőr tavasszal jelenik meg. Egyszerre várom és izgulok miatta rettenetesen; nehéz elengedni valamit, ami öt évig ennyire az életem része volt, de lassan tényleg itt az ideje, hogy ez a történet már a Tiétek is legyen.:)

(Most pedig vissza a deriváláshoz!)

*  *  *

Köszönöm, hogy itt jártál!:) Ha érdekelnek hasonló tartalmak, megtalálsz Facebookon és Instagramon is.

2019. január 3., csütörtök

2018 legjobbjai


Könyvek és képregények

A tavalyi bejegyzésemet úgy kezdtem, egy olvasási válság miatt rekordkevés könyvvel zárom az évet, és a helyzet sajnos idén sem javult, sőt. Egy kezemen meg tudom számolni, hány könyvet élveztem úgy igazán, annyira belefeledkezve, hogy elfelejtsek leszállni a villamosról. Ez az olvasástalanság az idei véráldozatom a regényírás oltárán. Egyszerűen képtelen voltam odafigyelni szövegekre, amikor azt éreztem, haladnom kell a sajátommal: féltem, hogy elveszítem az éppen elcsípett lendületet, és talán sose találom meg újra.

Azért persze ki tudok emelni pár kedvencet. Az évet rögtön Lionel Shriverrel kezdtem, akitől a Beszélnünk kell Kevinről örökös kedvenc, és aki felőlem bármit írhat, a bevásárló listáját is elolvasom. Még a Mandible családhoz hasonló regényeket is, pedig belém aztán nem sok közgazdász véna szorult; lenyűgözött ez a lassú gazdasági apokalipszis a maga tudományos fejtegetéseivel, miközben a több generációs család viszonyrendszere a Shriverre jellemző emberismerettel és pontos jellemrajzokkal bomlik ki.

Az év meglepetése számomra a Minden szív kaput nyit Seanan McGuire-től – avagy gyerekek, akik átkerültek a számukra készült tökéletes fantasy világba, majd kiutasították őket onnan. Ez a kisregény annyi ötletet és érzelmet foglal magába, olyan szépen beszél a kamaszkori útkeresésről, hogy jobban elvarázsolt bármilyen nyolcszáz oldalas monstrumnál.

Az év „tökéletes komfortzóna könyve”-díját viszont Nick Cave Bunny Monroe halála című ámokfutása érdemli. Nyáron olvastam el, a budapesti koncert után, mert még annyira hatása alatt álltam az élménynek, emiatt nem is vártam tőle sokat – ehhez képest úgy beszippantott, mint idén semmi. Palahniuk-féle abszurddal meséli el egy alkoholista, a nőket egyetlen testrészükre leegyszerűsítő apa bukását, egyszerre térdig a mocsokban és mégis emberien.

Az idei legjobb képregény számomra a Beautiful Darkness: cuki tündérmesék stílusában megrajzolt őrület, ahol a manócskák egy halott kislány testében laknak, a brutalitás és cukormáz keverékéből pedig valami különleges és borzongató sül ki.

Sorozatok

Ha már képtelen voltam eleget olvasni, idén rákaptam a sorozatokra, sokkal többet néztem, mint eddig bármikor. Talán az év eleji tökéletes startnak köszönhető ez a lelkesedés, amikor egymás után futottam bele két szuper sorozatba: a Waco megtörtént eseményeket mesél el egy szektáról, amelyet az FBI több mint egy hónapos ostrom alá vett; a Halt and Catch Fire pedig a számítógépek hőskorába repít vissza, és nem csak a nosztalgikus hangulat, hanem a kitűnően megrajzolt karakterek miatt is imádtam. Mindkettőről írtam bővebben itt.

Ezen felbuzdulva hirtelen rengeteg pilotot próbáltunk ki – és ezúttal szigorúan kaszáltunk mindent, ami nem hozta egy-két rész alatt a „húha-élményt”. Így találtunk rá a Peaky Blindersre, amibe nem csak Cillian Murphy vizenyős halszeme miatt szerettem bele, hanem a felemelkedni vágyó ír maffiacsalád összetett viszonyai és a lehengerlő feszültség miatt is (ó, azok a leszámolások!). Egyben ledaráltuk az egészet, azóta is tudok kamu ír akcentussal káromkodni, most meg rághatom a körmöm a következő évadig.

Az év második felében pedig mintha ráálltam volna a diszfunkcionális családokra és traumákkal küzdő főhősökre. Így szerettem meg Patrick Melrose családi tragédiákkal terhelt életét, hogyan válik a bántalmazott gyerekből sérült és szeretetre vágyó, drog és alkoholproblémákkal küzdő felnőtt; a Firstre, amelyben még a Marsutazásnál is nagyobb kihívás a gyász és a családi viszonyok rendezése; a Trustra, amelyben a világ egyik leggazdagabb embere nem hajlandó váltságdíjat fizetni az unokája életéért; valamint a Sharp Objectsre, ahol még a sorozatgyilkosnál is félelmetesebb szembenézni a zsarnoki anyával.

És hogy ne csak pozitív élmények kerüljenek ide: a tavalyi kedvenc, a Szolgálólány meséje idén hatalmas csalódásba fordult, a második évad céltalan körbe-körbe járás és öncélú sokkolás, sehol már az okos történetvezetés vagy az ügyesen tálalt társadalmi kérdések. (Annyira felidegesített, hogy írtam róla anno egy dühöngőt „Mi a fene történik Gileádban?” címmel, de végül sosem került ki a blogomra.)

Játékok

Volt egy fogadalmam: amíg nem fejezem be az Irha és bőrt, nem játszom. Ha egyszer leülök, már könnyen elcsábítanak a játékok, ezért próbáltam a kontrollert teljesen elkerülni (csak azért nem dugtam el egy széfbe, aminek aztán elásom a kulcsát, mert más is használja). Egyszer szegtem csak meg a fogadalmat, de akkor rettenetesen megérte: a Detroit: Become Human számomra az év játéka. Három android öntudatra ébredése a közeljövő Detroitjában, egy olyan interaktív film típusú játék, ahol a döntéseknek végre tényleg súlyuk van, a téma mély és megrázó, a karakterei pedig úgy hozzámnőttek, hogy még most is régi ismerősként gondolok rájuk. Az SFmagon lelkendeztem róla bővebben is.

Amikor pedig végre legálisan is megkaparinthattam a konzolt, a tavalyról halogatott Hellblade-et választottam: az északi mitológia alvilága nem is lehetne szuggesztívebb, mint egy mentális beteg lány szemszögén keresztül, miközben a fülhallgatóban hangok duruzsolnak szüntelen. Itt a blogomon írtam róla hosszabban, elsősorban abból a szemszögből, miért ábrázolnak a fantasztikus művek ilyen kevés mentális beteg főszereplőt, és miért csodálatos, ahogy a Hellblade ezt megette.

* * *

Ha pedig a személyesebb jellegű évértékelőre lennél kíváncsi, milyen változások történtek velem 2018-ban, és milyen célokat tűztem ki az új évre, itt találod.:)


Köszönöm, hogy itt jártál!:) Ha érdekelnek hasonló tartalmak, megtalálsz Facebookon és Instagramon is.

2018. december 6., csütörtök

A legfontosabb csatákat a saját elmédben vívod – Hellblade


Amikor először hallottam a Hellblade c. videojáték koncepciójáról, maró ötlet-féltékenységet éreztem: ki ne szeretné elmesélni a pszichózissal küzdő kelta lány történetét, aki halott szerelméért száll alá az északi mitológia alvilágába? Rögtön láttam, hogy ez nekem készült, depresszív skandináv pokol és szuggesztív főszereplő, ide vele rögtön, csak után döbbentem rá: milyen hihetetlenül bátor a Ninja Theory, hogy egy mentális beteg karakter történetét mesélik el. És hogy én mennyire hálás vagyok nekik ezért a bátorságért.

Úgy általában a videojátékokban, de még a sci-fi és fantasy irodalomban se jelennek meg sűrűn mentális beteg főszereplők. Nem tudom, pontosan mi lehet az oka – talán az írók félnek ábrázolni egy ilyen állapotot, sok kutatómunkát igényel, és még akkor sem biztos, hogy hitelesen képesek bemutatni olyasmit, amit nem tapasztaltak meg. Vagy annyira „veszélyes” terepnek érzik, hogy a szerethető szereplőkre ráállt piacon félő, hogy aki kicsit is más és nehezebben megérthető, az nem lesz kellően olvasókompatibilis. A mentális betegségek társadalmi megítélése sem segít ezen, még mindig a megbélyegzés az általános, ha valakinek ilyen problémája van, minimum sorozatgyilkosnak vagy kötözni való őrültnek hiszik. Nem beszélünk erről, nem ismerjük eléggé, és ami ismeretlen, persze, hogy félelmet vált ki.

Ezért is csodálatos játék a Hellblade. Látszólag alászállunk a skandináv pokolba, de közben órákat töltünk egy éppen pszichotikus epizódot megélő lány, Senua bőrében. Nem csak az ő fejében suttognak a hangok szüntelen, hanem a fülhallgatón keresztül a játékoséban is, folyton duruzsolnak, egymásnak ellentmondó tanácsokat adnak, néha a vesztünket akarják, máskor figyelmeztetnek, de nem lehet szabadulni tőlük. Már csak ezért az apró ötletért is imádnám a Hellblade-et, – ijesztő volt a csend, amikor órák után levettem a fülest, noha tudom, hogy Senua számára ez a csend elérhetetlen –, de ahogy haladunk előre a játékban, hamar világossá válik, hogy itt minden szimbolikusan is értendő, és hogy az északi alvilág egyben Senua saját alvilága. Ahol a sötétség mindent felfal, ahol minden egyes kudarckor fekete rontás kúszik fel a karján, ahol a látomások és emlékek összekeverednek. A puzzle-részek külön csodálatosak: egy-egy ajtó kinyitásához "rúnákat" kell megkeresni a környezetben, hogy azok a hajóárbocok vagy árnyékfoltok pont alakzatban állnak, és ezzel vesz rá a játék egy másfajta gondolkodásra, összefüggést veszünk észre olyan elemek közt, ahol amúgy nem lenne, titkos üzenetek olvasunk ki minden leszakadt gerendából.

Hatalmas felelősség ilyesmit ábrázolni, és öröm látni, hogyan nyúlt a csapat a témához – a háttértudást pszichiáterek és valódi mentális beteg emberek adták. Ezért is voltam kíváncsi a végén az üzenetre, vajon milyen érzéssel teszi le a játékos a kontrollert, mert talán itt a legnagyobb a felelősség: ez az állapot klasszikus értelemben nem gyógyítható. Vannak rosszabb időszakok, epizódok, és vannak jobbak. A sikertörténetet és happy endet pártoló közönség nem kaphatja meg azt, amit igazán akar, hogy a hős  küzdelmek és szenvedés árán "meggyógyul". A happy end itt csak megértés lehet, az elégtétel pedig az, ha Senua jobban megismeri magát és az állapotát, és jobban együtt tud élni vele a jövőben.

A Hellblade egyszerre mutatja meg, milyen egy pszichotikus epizód, és egyszerre ismerjük meg Senuát, aki semmiképp sem egyenlő a betegségével. Komplex, esendő, szeretet adó és szeretetet kereső személy, aki falak nélkül bontakozik ki a játékos előtt: gyakran látjuk az arcát, a mimikáját intimen közelről, és átéljük a múltját, emlékeit, félelmeit is belülről. Ha lehet egy játék valamiért fontos és megkerülhetetlen, akkor a Hellblade emiatt biztosan az: végül nem „Senua áll előttünk, aki mentális beteg”, hanem csak „Senua maga”, bármiféle megbélyegzés nélkül.


Ha érdekelnek további játékok, amelyek mentális betegségekkel is foglalkoznak:

Ha pedig sci-fi és fantasy regényeket keresnél a témában:


2018. október 11., csütörtök

Kész az új regény! - Öt infó az Irha és bőrről

Nagyon-nagyon régóta várom, hogy leírhassam: elkészültem az új regényem első verziójával! Igen, a végére értem az Irha és bőrnek. Hihetetlen érzés, egyszerre felszabadító és hagy maga mögött valami ürességet, ami miatt úgy ébredek reggelente: "és most mihez kezdjek az életemmel? Az lehetetlen, hogy ne ezzel keljek és feküdjek." Öt éve élünk együtt ezzel a történettel, az első ötleteket 2013-ban kezdtem felvázolni, aztán a koncepció rengeteget változott, 2016-ban teljesen újrakezdtem, most meg már azt se tudom, milyen, ha nem ezen töprengek egész nap. Lelkileg és íróilag is kihívás volt, úgyhogy biztos fogok még mesélni a folyamatról, de egyelőre csak örülök az utolsó pontnak.:)

Korábban már meséltem a regényről ebben a bejegyzésben. Az Irha és bőrben egy világméretű jelenség hatására az állatok bebábozódhatnak, akár a hernyók, és változó mértékben emberivé alakulnak. Lehetnek torzak, beszédképtelenek, végtagok nélkül kifejlettek, de akár szinte tökéletesen emberiek is. Ez alapvetően rendezi át a földi viszonyokat, legjobban mégis az a kérdés érdekelt, hogy ezek a semmiből létrejött, gyökértelen élőlények hogyan birkóznak meg a világgal, hogyan helyezik el magukat benne, miféle választ találnak a "kik ők" kérdésre.

Eddig viszonylag kevés konkrétumot árultam el a regényről, most viszont összeszedtem öt infót róla.:)

1. Szereplők, avagy kiké is ez a történet

Horgonyhely szerintem elsősorban a világ története volt, a főszereplőket is az motiválta, hogy megértsék a működését, vagy megváltoztassák annak fizikai törvényszerűségeit. Az Irha és bőr ezzel szemben a szereplők története, hogy őket hogyan változtatja meg a világ. Három egyenrangú nézőpontkarakter szerepel benne.

Kirillről már meséltem többet a fenti bejegyzésben is: ő őzből alakult ki, teste nagyrészt állati, és közös tudatban él egy csordával, akik legszívesebben a régi, állati életformát követnék. Kirill azonban más, érzi, hogy nem illik közéjük, és hiába "kellene" egy őznek szelídnek lennie, ő nem tud mit kezdeni a benne rejlő agresszióval.

Pilar a legfiatalabb szereplő, szinte "újszülött", a regény kezdetén alig ért bármit a világból. Minden információját a tévéből szerezte – számára a szappanoperák és joghurtreklámok dokumentumműsorok –, de most kénytelen saját tapasztalatokat gyűjteni.

August kommunikációs szakember egy fajzatokkal foglalkozó szervezetnél, egy jogokért küzdő kampányban vesz részt – eleinte féltem, mennyire "illik" ez egy fantasybe, harcosok meg varázslók szoktak bennük rohangálni kétméteres karddal, nem irodisták izzadnak a nyilatkozatok szövege felett, de egyértelműen ő tartogatja a legtöbb meglepetést, emiatt nehéz is róla többet elárulnom.:)

2. Helyszín

A történet egy alternatív jelenben játszódik, ekkor már közel húsz éve tartanak az átváltozások. Azért izgatott ez az időszak, mert a kezdeti sokk már elmúlt, lassan természetessé válik, hogy léteznek fajzatok, de az integráció nem teljes, az emberek reakciói még olyan sokfélék, a törvények pedig csak részben biztosítanak nekik bármiféle jogokat. Valamint ez az az időszak is, amikor a fajzatok is kezdenek tudatosabbá válni, rengeteg kérdést feltesznek magukról. A helyszín nagyrészt egy Budapest melletti gettó, de fontos szerepet kap egy magányosan álló ház Dániában.

3. Fabulák

A regényben több "állatmese" is található a fejezetek közt: ezek a fabulák a fajzatokról szólnak a világ minden tájáról, Indiában átalakult elefánttól kezdve olyanokig, akik egy laborban élik le egész életüket.

4. Nem lett rövid, sőt

Az Irha és bőr az eddigi leghosszabb regényem. Szerkesztés meg rengeteg átírás miatt nem szeretnék terjedelmet mondani, de jóval hosszabb a Horgonyhelynél. Amikor írni kezdtem, megvolt a fejemben a teljes sztori, nem nőtt írás közben, mégsem számítottam rá, hogy ekkora lesz: valószínűleg a három egyenrangú nézőpont tehet róla, megkövetelték maguknak a helyet.

5. Első mondat

Ez még sokat változhat, de ha az elején szereplő fabulát nem számítom, jelenleg ez az:

„Eljött a kétszázhuszonnyolcadik teremtés napja, Kirill elméjében a csorda mégsem bírta befogni."

Természetesen még rengeteg munka van a szöveggel – pihentetés után neki is kezdek az átírásnak, ez hangsúlyozottan egy első verzió, több havi munka következik, mire egyáltalán el merem küldeni próbaolvasónak vagy a szerkesztőmnek. Szóval ez csak az első megkönnyebbülés, igen, sikerült, megírtam, de a csiszolás és átírás még úgy is hatalmas falat, hogy közben is rengeteget javítgattam. Emiatt fogalmam sincs, mikorra lehet belőle regény, de nem is siettetem a dolgot, legyen a tőlem telhető legjobb.

+1. Onlány

Az elmúlt években többen kérdezték, miért nincs szerzői Facebook-oldalam. A Bábel fiai vagy a Horgonyhely megjelenésénél még nem szerettem volna, később pedig attól tartottam: de hát minek nekem ilyen, ha talán soha többé nem fejezek be regényt? (A regényírás útvesztői sötét gondolatokba hajszolják az írókat, ejnye.) Úgyhogy megígértem magamnak, hogy ha kész leszek az Irha és bőrrel, csinálok egyet. Íme, ha van kedvetek, kövessétek, én meg próbálom megszokni ezt a felületet.:)
A közösségi médiát már kóstolgatom egyébként év eleje óta, aki inkább képes tartalomra kíváncsi, megtalál Instagramon is.




2018. október 3., szerda

A mesterhazugság – új novella

Gyerekkoromban rengeteget gondolkodtam a hazugság fogalmán. Emlékszem, akkor hallottam először a bűnökről, szóval olyan hatéves lehettem, és azon töprengtem: ezt nem gondolhatják komolyan! Hogy a "ne hazudj" azt jelenti, hogy sose. Mármint azt se, hogy megmostam a kezem ebéd előtt, közben nem. Meg azt se, hogy a szülinapi torta finom, közben fűrészporízű. Letaglózott a gondolat, hogy soha, kicsit se. Hát mit fogok én a nehéz helyzetekben mondani? Hogy élem ezt túl?

Talán emiatt alakult ki, hogy felnőttként szörnyen érzékeny vagyok a hazugságokra. Ha bárki a szemembe mondja az igazat, ami kellemetlen, vagy adott esetben fáj, sokkal-sokkal többre becsülöm, mintha össze-vissza hazudozna a kedvemért. Cserébe én is ezt adom: ha már megkérdezi a véleményemet, teljes őszinteséget kap. És bár ez annyira természetesnek tűnik egy kapcsolatban, valójában túl ritka, a becsületes, egyenes embereket pedig mindig is a legtöbbre fogom becsülni.

Szóval írtam egy novellát a hazugságokról. Mármint rengeteg hazugságról. Füllentésekről, kellemetlen és fájó hazugságokról, egész életet beárnyékoló, évtizedekig növekvő hazugságokról. Olyan nagyokról, hogy akár városokat is lehet emelni belőlük.

Október közepén érkezik a Gabo Kiadótól Az év magyar science fiction és fantasynovellái 2018 c. antológia, tizenkilenc magyar szerzővel. Sokak nevét talán már ismeritek, néhány név új lehet, de biztosra veszem, hogy közülük sokat meg fognak jegyezni a kötet olvasói. Én pedig őszintén örülök, hogy köztük lehetek.

A kötetet Kleinheincz Csilla és Roboz Gábor szerkesztette, a benne szereplő írók névsora:

Baráth Katalin • Buglyó Gergely • Dragomán György • Erdei Lilla • Farkas Balázs • Gaura Ágnes • Brandon Hackett • Kiss Gabriella • László Zoltán • Lőrinczy Judit • Molnár B. Gábor • Moskát Anita • Rusvai Mónika • Sepsi László • Sümegi Attila • Sziács Viola • Takács Bogi • Tallódi Julianna  Veres Attila

A novellám pedig így kezdődik:

Régen már reggeli előtt öt-hat alkalommal hazudtam. Átgördültem Khao felére az ágyon, a füle körül göndörödő tincsek közé mormogtam, hogy:
– Aludj nyugodtan, még csak hajnalodik.
Máskor eldugtam a papucsát a kamrába, és amikor némán szitkozódva kereste mindenütt, rezzenéstelen hangon állítottam:
– Utoljára a konyhaasztal alatt láttam.
Néha pedig, ha szükséges volt, egy pohár buggyant tejet nyomtam a kezébe:
– Még friss, én is ebből ittam.
Naponta akár ötszázszor tudtam füllenteni. Ötszázszor simíthattam tenyerem a téglafalra, hogy a malter ne peregjen ki porcukorként. Ötszáz korhadt, bármelyik lépésre beszakadható lépcsőfok bírta még egy kicsit tovább miattam. Ha pedig egy-két igazi hazugságot is sikerült kiötölnöm, amitől Khao szemöldöke valódi fájdalommal rándult össze, azzal áltattam magam, néhány arasznyira feltartóztattam a város felé közeledő felbomlást."

2018. július 11., szerda

Rügyeid – új novella az Utópia 501 c. négynyelvű antolgiában

A tavaly megrendezett Transzfer Fesztiválhoz kötődve szervezte meg a PIM az Utópia 501 c. antológiát, amelybe cseh, lengyel, szlovák és magyar szerzőket kértek fel egy-egy jövőről szóló, rövid novellára. Az apropót Morus Tamás 501 éve megjelent Utópiája adta, de nem kötötte meg senki kezét, hogy bármit elmeséljen akár a közeli, akár a távoli jövőről. A kötet a napokban jelent meg online, így bárki által olvasható, ráadásul minden novella szerepel benne mind a négy nyelven. Ez az első alkalom, hogy lefordítva látom a saját szövegem, és nagyon furcsa érzés  mint amikor álmomban simán eltársalgok olyan nyelveken, amiken a valóságban nem beszélek.

A címe Rügyeid, egy légszennyezettségtől sújtott jövőben játszódik, és egy anya-lánya kapcsolatról szól. Így kezdődik:

"El kell rejtenünk a fákat a por elől, mondja anyád, amikor felveszi a szájmaszkot, majd feladja rád a tiédet is. Ilyen szép időben kár otthon maradni, ma még a nap is látszik: vörösarany izzás a hamufellegek közt, akár egy gézzel betekert villanykörte. Ahogy kiléptek az ajtón, a chip persze jelez a levegő miatt. De ha a chipre hallgatnátok, egész életetekben ott kuksolnátok a szigetelőszalaggal beragasztott ablakok mögött, a köhögéstől reszkető félhomályban."

A kötetet Turi Márton szerkesztette, a benne szereplő írók:

Bartók Imre, Berta Ádám, Dragomán György, Pavla Horáková (CZ), Michal Hvorecký (SK), Silvester Lavrík (SK), Molnár T. Eszter, Moskát Anita, Potozky László, Ondřej Štindl (CZ), Ziemowit Szczerek (PL), Vlagyimir Szorokin (RU), Térey János

A teljes antológia online olvasható ezen a linken, bővebb információt pedig a Petőfi Irodalmi Múzem honlapján találtok.