2018. június 6., szerda

Találkozzunk a Könyvhéten! – dedikálás és 2050 bemutató

Könyvhétre jelenik meg a 2050 c. ifjúsági sci-fi antológia a Móra Kiadónál, amibe én is írtam egy novellát Gumicukorszív címmel – a blogomon már bővebben meséltem róla itt. Ennek kapcsán a Könyvhéten két esemény is lesz, egy dedikálás a Móra Kiadó standjánál, valamint egy felolvasószínházzal egybekötött kötetbemutató az Aranytízben.

Dedikálás

Mikor? – június 9-én (szombat), 18.00-19.00

Hol? – Könyvhét, Vörösmarty tér, Móra Kiadó standja

Kikkel? – A 2050 szerzői, Bégányi Dániel, Farkas Balázs, Garaczi Zoltán, Gáspár-Singer Anna, Brandon Hackett, Jassó Judit, Lackfi János, Lapis József, Makai Máté, Moskát Anita, Szöllősi Mátyás , Totth Benedek, Zelei Bori

Facebook-esemény és a kiadó további könyvheti dedikálásai itt.

* * *

Felolvasószínház és kötetbemutató

Mikor? – június 10-én (vasárnap), 16.00-18.00

Hol? – Aranytíz Kultúrház; Budapest 1051, Arany János utca 10,  

Kikkel? – A kötet szerzőin kívül Kőszegi Mária és Bárdi Gergő színészekkel, valamint a rendező Dávid Ádámmal.

Facebook-esemény és bővebb információ itt.

Mindkét eseményre mindenkit nagyon sok szeretettel várunk!:)


2018. május 29., kedd

Lehet-e egy lány "elég geek"?


Múlt héten írtam egy cikket egy friss videojátékról (akit esetleg érdekel, a Detroit: Become Humanről az SFmagra, játsszatok vele, fantasztikus), ami kapcsán előjöttek az elmúlt évtizedes tapasztalatok és félelmek arról, milyen nőként játszani vagy geeknek lenni.

Előbb kezdtem el számítógépes játszani, mint tanultam meg olvasni. Négyévesen a Prince of Persia pályáit nyomtam le délutánonként. Szülinapra vagy karácsonyra játékot kértem, aminek a kiválasztása ünnep volt; végigböngészni a bolt kínálatát, telepíteni, szokni az irányítást. Gyakran néztem, ahogy Apa gépet szerel, videokártyát cserél, hűtésgondokkal birkózik. Olyan mélyen épült ez a személyiségembe, hogy sűrűn játékok formájában álmodom, ha pedig fel akarok ébredni egy rémálomból, fejben az Esc billentyűt nyomogatom.

Aztán kamaszkor környékén elkezdődött valami, felnőttkorban pedig végleg megváltozott. Ha egy társaságban játékokról beszéltem, hirtelen abba a szituációba kerültem, hogy bizonygatnom kell, hogy tényleg játszom. Nem, nem a pasim kezeli a kontrollert, én meg a kanapéról szurkolok, és eltakarom a szemem, ha kiloccsan az agyvelő. Nem, a játék nem csak azt jelenti, hogy Simsben babázom. És nem, nem is azt, hogy megnézek pár végigjátszást a nehezebb részekről. Mintha annyira hihetetlen lenne, hogy egy nő is ugyanolyan szenvedélyesen szeret játszani, állandó vizsgáztatásnak tettek ki, hátha lebukom, hogy „fake geek girl” vagyok.

És ez nem áll meg a videojátékoknál. Akárhányszor kimegyek a képregénybörzére, és átböngészem a kínálatot, mindig akadnak olyan árusok, akik végigmérnek, majd belefeledkeznek valami másba, mert nem is feltételezik, hogy vásárló lehetek, biztos csak a pasimat várom. (Vagy mert azon kevesek egyike vagyok a teremben, akin nincs szuperhősös póló. Ha meg lenne, akkor azt hinnék, csak azért viselem, mert olyan helyes Superman.) Vagy egy nagy rendezvényen, ahol nyüzsögtek a cosplayesek, én viszont íróként mentem ki, férfi ismerős megjegyezte, ha figyelmet akarok, öltözzek be úgy, majd rámutatott egy bikini-szinten takaró jelmezre. Vagy egyetemen Tolkien kurzuson, ahol bizonygatnom kellett, hogy igen, olvastam A szilmarilokot, és nem, nem a potya kreditért ücsörgök itt este nyolcig.

Ennyi év ilyen irányú tapasztalata pedig oda vezetett, hogy múlt héten ott ültem a videojáték cikkem felett, és féltem kitenni. Mert nem írtam bele, hány képkocka van benne másodpercenként, és egyébként is, nem játszottam az összes hasonló mechanikájú játékkal 1990-ig visszamenően. Aztán arra gondoltam: hát hülye vagyok én? Néhány bunkó miatt már én sem hiszem el saját magamról, hogy „elég geek vagyok”? Vannak bizonyos dolgok, amikről nem írnék cikket, mondjuk lemezkritikát vagy koncertbeszámolót, mert kevéssé ismerem a terepet, de itt azért föl tudom mérni a helyzetet, beletettem a kutatómunkát, a többszöri végigjátszást, olvastam interjúkat, néztem werkfilmeket, akkor meg minek hezitálok?

Mintha az „igazi geekség” féltve őrzött beavatási rítusokon keresztül lenne elérhető, és egy lánynak teszteken kellene bizonyítania az elszántságát. Két típusú lány sztereotípiája él a közegben, a „szexi geek csaj”, akit bárki azonnal feleségül venne, mert formás és még az Avengersre is el lehet menni vele; valamint azt, akit „szinte fiúnak tekintenek” – és elmondani nem tudom, mennyire káros mindkettő. A csinos lány persze figyelmet kap, körülrajongják, de nem biztos, hogy azt akarja érezni, hogy egy darab hús, hanem mondjuk szívesen kibeszélné a legújabb Star Trek epizódot. Akit pedig „szinte fiúnak tekintenek”, őt beveszik a közösségbe, és őszintén bóknak szánják, amikor arra tesznek megjegyzéseket, hogy „el is felejtik, hogy lány”, mintha a nőiség és a geekség összeférhetetlen lenne. Én meg sosem kerültem bele egyik sztereotípiába se, és több, zömében fiúból álló geek társaság emiatt nem tudott mit kezdeni velem. Mert milyen az már, hogy igazi ellenfél multiban, de közben vannak „csajos szarságai”. Talán emiatt a „nem tudom hová tenni” állapot miatt kerülök bele ennyiszer a vizsgáztatásba, nem tudom. (És elsősorban játékok és képregények terén, a könyveket és a filmeket jobban elfogadják.)

Számomra geek közösséget találni olyan volt, mint a hazatérés. Ezek az élmények sem vették el a kedvem, egyszerűen furcsa volt az, hogy a közeg másoknak kérdés nélkül otthont nyújt, én meg tudom, hogy oda tartozom, de mielőtt beengednének, lexikon méretű kérdőívet kell kitöltenem. És persze nagyon sok nem toxikus geek csoporttal is találkoztam, ami megerősített abban, hogy jó helyen járok, és elhalványult mellette a negatív tapasztalat – pont ezért is leptem meg magam ennyire azzal, hogy még mindig hat rám a sok felgyülemlett megjegyzés, és ha csak időlegesen is, de elhiszem, hogy kevesebb jogom van véleményt formálni egy videojátékról, mint bárkinek.

Nem akarom, hogy az legyen a végkicsengés, hogy a geek fiúk a hibásak mindenért, és a lányokat csak sztereotípiák alapján ítélik meg. Ott van ugyanennek a fordítottja: elég abból is, hogy a geek srácokat folyton azzal szívatják, hogy szociális analfabéták, és nem, nem oké tőlük tátott szájjal megkérdezni, hogy „Tényleg van barátnőd? Nem hittem volna!”. Az előítélet vagy a rosszindulat nemtől független, inkább csak máshogy szokták piszkálni a lányokat meg a fiúkat.

A cél az, hogy beszéljünk ezekről. Szóval meséljetek bátran – nemcsak lányok, fiúk is –, milyen geek sztereotípiák idegesítenek, miket lenne ideje lerombolni. Mert az egész geek közösségnek az örömről kellene szólnia, hogy megosztjuk egymással a szenvedélyünket.

2018. május 15., kedd

2050 antológia – új novellamegjelenés a Könyvhétre

Régi, titkos vágyam ifjúsági történetet írni; annyira titkos, hogy alig említettem néhány embernek. Valahol a kamaszkoromban gyökerezhet az oka: talán meséltem már róla, hogy amikor életkorilag az ifjúsági regények célcsoportjába tartoztam, egyáltalán nem olvastam ilyesmit. Érzelmileg nehéz tinikorom volt. A felnőttek azt mondogatták, nincs jogom rosszul érezni magam, hiszen ezek a legszebb éveim, innen már csak a szívás következik, és visszasírom majd ezt a gondtalanságot; de már akkor tudtam, hogy ez hazugság. Túl sok szarság gyűlt össze, ami egy felnőttnek is sok lett volna, nemhogy egy gyereknek. A kezembe kerülő ifjúsági könyvek ezzel szemben napsugarasak, vidámak és viccesek voltak, én meg szívből utáltam érte őket. Hazugnak tűntek. Én olyat akartam olvasni, ami visszatükrözi a problémáimat, beszél a félelmeimről, kételyeimről, megmutatja, hogy más is küzd; nem érdekelt a vattacukros jókedv, ami számomra nem létezett. Tizenévesen inkább véres-belezős horrorokat olvastam, minél sötétebb sztorikat, annál jobb (köszi, King, hogy túléltem ezeket az éveket!).

Most, felnőttként pótolom be azokat az ifjúsági regényeket, amikre akkor szükségem lett volna. Lehet írni bántalmazásról, családi gondokról, válásról, halálról, erőszakról is a tizenéveseknek, és ha csak magamból indulok ki, nekem ezek úgy kellettek volna, mint egy falat kenyér. Évek óta olvasok ilyeneket felnőttként, és egy ideje motoszkál bennem, hogy szívesen írnék is hasonlót. Valami olyat, amitől a tizennégy éves önmagam remélhetőleg nem a szemét forgatná (vagy talán mégis, a tizennégy éves önmagam kiszámíthatatlan, mint egy tornádó).

A Móra Kiadó új antológiája, a 2050 a Könyvhétre érkezik. A tematika a kamaszok élete a közeljövő Magyarországán; amint elolvastam a felkérést, tudtam, hogy ez az, itt az ideje ifjúsági történetet írni. Féltem kicsit, keresgélnem kell-e majd a hangot, mennyire érzem magaménak a történetet, de annyira természetesen és örömből jött az egész, hogy a jövőben talán a többi ötletembe is bele mernék vágni.

A címe Gumicukorszív, és így kezdődik:

„A nyári szünet első hetében közöltem a szüleimmel, hogy beperelem őket.
– Ez valami vicc, Lina? – Anya kezében megállt a villa a szója fölött. – Beperelsz?
– Már egyeztettem az ügyvédemmel. Hamarosan megkapjátok a hivatalos értesítőt.
– Ne tedd magad nevetségessé – mondta, miközben lecsípett egy fiókának való falatot. Arcizmai még feszültek a legutóbbi ráncfeltöltés után. – És mivel vádolsz minket?
Hetek óta készültem erre, minden jogszabályt átbogarásztam. Élő bírósági közvetítéseket néztem, ahol kiskorúak olvasták a szüleik fejére, mi mindent követtek el ellenük.
– Gyereknevelés közben elkövetett gondatlanság. – Az ujjaimon kezdtem számolni. – Egy. Engedély nélkül osztottatok meg rólam kép, hang- és illatfelvételt hatezer-négyszázhét alkalommal. Ebből négyszázkettőn fürdőruhát viselek, tizenötön pedig meztelen vagyok.
– A csecsemőkori képekről beszélsz? Egyrészt félig eltakar a hab, másrészt bárkiről…
– Majd ha egy állásinterjún rákeresnek a nevemre, és látják, hogy tök pucéran pancsolok a kádban, és a nemi szervemet mindössze néhány habfoszlány takarja, szerinted mit szólnak?
– Attól, hogy a nemi szerv kifejezést használod, nem leszel felnőtt, Lina.”


A novellák egy része egy nyilvános pályázat legjobbjai, a többi felkérésre íródott. Az antológiában szereplő írók:

Bégányi Dániel,
Brandon Hackett,
Farkas Balázs,
Garaczi Zoltán,
Gáspár-Singer Anna,
Jassó Judit,
Makai Máté,
Lackfi János,
Lapis József,
Szöllősi Mátyás,
Totth Benedek,
Zelei Bori

Megtiszteltetés ilyen nevek között szerepelni.:)

A kötet előrendelhető a Móra Kiadó honlapján, Facebook-oldalát pedig itt találjátok. A novella kapcsán készült minden szerzővel egy-egy mini interjú is, az enyémért katt ide.
A Könyvhéten várható kötetbemutató és dedikálás is, részletek hamarosan.

2018. április 3., kedd

Egy sorozatfüggő vallomásai


Mostanában sikerül jó tempóban haladnom az Irha és bőrrel, ezért esténként, fáradt aggyal többször ülök le sorozatokat nézni, mint olvasni (ez elő szokott fordulni, ha túl mélyen belesüppedek a regényszövegbe). Az utóbbi években a kedvenceim véget értek – örökké hiányozni fog a Hannibal vagy a Leftovers –, én meg sokáig nem találtam semmit, ami pótolhatná őket, olyat, ami nem „csak egy remek sorozat”, hanem ami beszippant, lenyűgöz, amiről csillogó szemmel mesélhetek bárkinek. Épp azt hittem, kiégett macskás öregasszony leszek, akinek már semmi se tetszik igazán, aztán hirtelen sikerült, egymás után két sorozat is rajongóvá változtatott.

Waco (2018)

Van ez a mániám a szektás sztorikkal. Elég annyit hallanom valamiről, hogy „egy szektában játszódik”, és már meg is vettem. Vonz a mikroközösségek dinamikája, hogyan válik valakiből bálványozott vezető, hogyan alakulnak ki a szabályok – pl. mi kell ahhoz, hogy valaki átengedje a feleségét a szektavezér ágyába, vagy lemondjon a saját gyerek lehetőségéről. A Wacóról is annyit tudtam, hogy „szektás cucc”, meg „igaz történet alapján”, és már bele is kezdtem.

1993, Texas. Az FBI és az ATF közös hadművelettel megtámad egy világtól elzártan élő, felfegyverzett szektát, az első tűzpárbaj után pedig ötven napig tartó patthelyzet és ostrom alakul ki. Nem lehet felkészülni arra, mi következik (senki ne olvassa el a Wikipédiát!). Ahogy az események eldurvulnak, egyre csak arra gondoltam, ilyen nem történhet meg. Ez a ’90-es évek, nem a középkor, akkor mégis hogyan? Embertelenség, rossz döntések sorozata, erőfitogtatás, az empátia teljes hiánya.

Valószínűleg egyik fél sem volt patyolat ebben a helyzetben – a sorozat a szekta irányába húz, és bár megmutatja, hogy David Koresh kiskorú lányokkal alakít ki szexuális kapcsolatot, hogy mindenkit életveszélybe sodor önzésével, azért mégis átérezhető az a karizmája, amivel maga köré gyűjtötte az embereket. Sőt, sokszor kifejezetten menő. Az FBI oldalán ezzel szemben mindenki ősbarom, egyetlen túsztárgyaló, Gary Noesner képviseli az emberséget, és nélküle valószínűleg a tragédia sokkal hamarabb, sokkal több áldozattal következett volna be. A két oldal közti konfliktus, a tökéletesen felépített feszültség végigvezet mind a hat részen, a zárás pedig kitépi az ember szívét. Mert ott már nem számít, kinek miben volt igaza. Ott csak egy olyan tragédia marad, aminek soha, semmilyen körülmények közt nem lenne szabad megtörténnie.

Amit pedig még feltétlenül kiemelnék: bár egyik színészre se lehet igazán panaszkodni, Taylor Kitsch alakítása Davidként zseniális. Nekem ő utoljára a Marson bolondozott kipattintott John Carterként, most pedig a világ leghülyébb frizurájával ábrázol tökéletesen egy ellentmondásos,  egyszerre karizmatikus és őrült figurát; emberi, érzékeny, maradandó.




* * *

Halt and Catch Fire (2014-2017)

Alig éltem a ’80-as években! Commodore 64-est csak képről láttam! Életemben először apám DOS-os számítógépén henteltem egy ősemberrel dinoszauruszokat, akkor miért szívott be ennyire egy sorozat a számítógépek hőskorából?

Eleinte úgy indult, mint egy informatikusokkal elmesélt Mad Men. Joe MacMillan, egy „bárkit rádumálok bármire” típusú sales-es kiugrik az IBM-től, hogy a névtelen Cardiff Electronicet rávegye: fejlesszenek saját PC-t. Ehhez szükség lesz egy mellőzött, több kudarcot megélt mérnökre, Gordon Clarkra, és az egyetemről frissen kibukott, lázadó programozózsenire, Cameron Howe-ra. Az egész sorozatot elviszi a hátán a köztük lévő dinamika – a második évadra melléjük kerül Gordon felesége, a háziasszonyszerepet üzleti életre cserélő Donna –, és ha semmi más nem történne, csak nézném, ahogy ezek a problémás, öntörvényű, egyszerre érzéketlen és érzékeny karakterek tönkreteszik egymást és magukat, már akkor imádnám. Rég láttam ilyen izgalmas karakterfelállást sorozatban, ahol egyikük se küzd a néző szeretetéért és szimpátiájáért – ellenben a figyelme az övék maximálisan. Mackenzie Davis és Lee Pace amúgy is zseniális benne, egyikőjükről se gondoltam, hogy ilyen jól állhat nekik efféle szerep, a második évadtól pedig Kerry Bishé-t is örömmel odateszem melléjük.

És fölöslegesen féltem attól, hogy a ’80-as évek informatikája majd távol áll tőlem. Bár nem értem, hogyan lehet visszafejteni egy BIOS működését a garázsban egy hétvége alatt, a játékfejlesztés, az első chat-szobák hangulata a pre-internet korszakban, az első vírus és antivírus, vagy a hardveresek igyekezte, hogy hét kiló (!) alá vigyék a személyi számítógép súlyát, engem is ugyanúgy elkaptak. Még ha nyilvánvaló is, hogy a kitalált cégek és kitalált szereplők sosem fognak semmi igazán úttörőt felfedezni, nem happolhatják el a sikert egy Macintosh elől, de az ötleteik korukat megelőzően ott vannak az élvonalban. És ha valamivel elbuknak, majd kitalálnak mást: mindig van egy új ötlet, egy utolsó utáni nagy dobás.

Furcsa, hogy korábban nem hallottam a sorozatról, mintha a geek-közösség nem találta volna meg igazán magának, pedig abszolút „nekünk készült”. Az első évad kisebb hullámzásai után – minden rész végére kellett valami Baromi Drámai esemény; meg a karakterek néha túl szélsőségessé váltak – a második évadtól szinte hibátlan és precíz dráma. A szereplők sokat változnak, talán kicsit „megszelídülnek”, így lesz Joe szociopata Don Draperből egy visszafogottabb, Steve Jobs-féle látnok, ahogy Cameron is szembesül egy saját cég nehézségeivel, és nem maradhat örökké lázadó punk, aki még a barátait is elmarja maga mellől. Cameron és Donna kapcsolata, a közös útjuk már önmagában is csodálatos; az informatika nem csak a fiúk játszótere, egy sokkal inkább szexista korban kell bizonyítaniuk egy férfiak uralta szakmában, és amilyen túlzások nélkül, a maga természetességen kezeli ezt a sztori, azért külön jár a nagy szívecske.

A Halt and Catch Fire négy évadot élt meg, és mind után aggódni lehetett, berendelik-e a következőt. Nem tudom, hogy bírtam volna külön-külön, most egyben daráljuk az egészet, amitől én, aki életében nem programozott többet, mint suliban a képernyőre geometrikus alakzatokat rajzoló teknős parancsait, átcsúszott egy kicsit a ’80-as évek tech-bizniszébe. A világ pedig szürkébb és komorabb hely lesz, ha nemsokára a végére érek.

2018. március 24., szombat

Sorok mögött: Állatok a regényekben, avagy mesélek az Irha és bőrről


amelyben a körblogolás állati fordulatot vesz.

Gyerekkoromban egyszer kaptam karácsonyra egy klasszikus, bútorozott-lakott babaházat. Nem voltam babázós típus – LEGO-zni és számítógépes játszani szerettem –, ezért hozzá se nyúltam addig, míg rá nem jöttem, hogy az amorf, festett művigyorú lányokat száműzhetem az ágyneműtartóba, a házat pedig einstandolhatják a plüssállataim. Aludjanak az ágyakban zsiráfok, főzőcskézzenek a konyhában lovak! Mélyebben be tudtam vonódni a klasszikus szerepjátékokba, ha állatokat tettem meg főszereplőnek, ami valahol nem meglepő: egy biológus apával állatok vettek körül, természetes volt a szeretetük. Én voltam az, aki a zsúrokon inkább a kutyával játszik a kertben; aki a nyaralót megszálló egereknek kikészíti a sajtot, hátha megszelídülnek; aki törött szárnyú madarat etet csipesszel. Tudtam, hogy előbb-utóbb írni fogok egy olyan regényt, amiben kulcsszerepet játszanak az állatok: az Irha és bőr ilyen lesz.

Az alapötletről talán már egy kicsit meséltem régebben. A sztori egy olyan alternatív, mágikus valóságban játszódik, ahol az állatok bármikor bebábozódhatnak, és részben ember, részben állat fajzatokká alakulnak át. A siker változó, akadnak köztük torzak, beszédképtelenek, végtagok nélkül kifejlettek, de egészen emberi testűek is, akik szocializáció után elboldogulnak a társadalomban, sőt, néhányan embernek tekintik magukat. Rengeteg téma foglalkoztat ezzel kapcsolatban – hogyan alakul ki egy gyökerek nélküli egyén identitása szülők, hagyományok, közösség nélkül; hányféle választ adnak a „kik ők” kérdésekre; miként változik meg az „emberi” fogalom. Nagy szerepet kapnak az eredettörténetek és mesterséges mítoszok, ahogy az identitás formálódása is. Ma viszont arról írok, miért olyan jó játék nem emberi szereplők nézőpontjait írni.

Egy ember érzékelését ismerjük. Látásra és hallásra koncentrál, az érintések szerepe és jelentése kultúránként változik, a mimika és a testbeszéd külön nyelv. A Bábel fiaiban Dávid vaksága miatt másként kellett ezt kezelnem, de az Irha és bőrben ez sokkal kifejezettebb. A három főszereplőm közül az egyik, Kirill egy őzbakból alakult át – van agancsa, őzarcával képtelen az emberi mimika jó részére, és egyik kezén sem alakultak ki ujjak, a patájába szerelt eszközökkel próbál boldogulni az emberi kézre tervezett társadalomban. Nem tud bekötni egy cipőfűzőt, nem tud megfogni egy bögrét – de közben blogger, a fajzatok történeteit gyűjti össze, és úgy akar élni, mint bárki. Mégis, már az öntudatra ébredésének első pillanatában azt érzi, hogy ez a világ ellenséges vele, hiszen nem kompatibilisek, és ez a testélmény nagyban formálja a személyiségét.

Közben ott „kísértenek” az állati maradványok is, sok tekintetben úgy viselkedik, mint egy állatőz. Tudatközösségben él egy csordával: szinkronban mozognak, együtt érzik magukat biztonságban, egyszerre esznek, és elméjében, mintegy visszhangként, folyton a többiek vágyait és gondolatait hallja. Nem szavakkal kommunikálnak – pedig tudnak beszélni –, hanem érintéssel, így kötődnek egymáshoz. A regény egyik központi konfliktusa is ez, hogy Kirill mennyiben tud megszabadulni az állati berögződésektől. Bár őz, ezért szelídnek és törékenynek látják, rengeteg agresszivitás és düh munkál benne. Ez a két világ közé szorultság érzése adja majd Kirill és a másik két főszereplőm tragédiáját is.

Persze mindenki más mennyiséget őriz meg az állati tulajdonságokból. Amikor egy másik fő karakterem (egyelőre legyen titok, hogy ő miféle), aki mindig is emberek közt élt, bekerül egy fajzatközösségbe, először ösztönösen mosolyog és szemkontaktust keres – aztán rájön, hogy ezeket egyesek fenyegetésnek vehetik, mert az állatvilágban ezek provokatív gesztusok. Több ez a kultúrák ütközésénél, hiszen a fajzatok mindegyike más és más kultúrát választ magának. Az egyikük ezzel is csábítja magához a többieket: azt ígéri, azok lehetnek, akik csak lenni akarnak. Ők definiálhatják saját magukat az ember-állat koordinátarendszerben, nem fekete-fehéren, nem vagy-vagy alapon, és ezért bármit feláldoznának.

Nem szerettem volna, ha a szereplők állati eredete csak dísz, mert milyen menőn néz már ki valaki aganccsal. Azt akartam, hogy a problémáik, kétségeik mind ebből eredjenek. Ettől válik fantasyvé: nem vonhatom ki belőle a fantasztikumot, nem tehetem át a cselekményt „normális környezetbe”. Persze ugyanezekről a témákról, mint másság, identitás vagy gyökértelenség, beszélhetnék rengeteg fajta eszközzel, de valahol még mindig az a kislány vagyok, aki száműzi a babákat a játékházból, hogy benépesíthesse állatokkal. Ha pedig már ezt teszem, felelősen kell nyúlnom az ötlethez, és mélységében megírnom, nem csak csinos díszként a sztorin.

Most már csak azon kell dolgoznom, hogy ez sikerüljön is.



* * *

Többiek bejegyzései:

Bartos Zsuzsa
Gaura Ágnes
On Sai
Puska Veronika

2018. január 3., szerda

Mit (nem) csináltam 2017-ben?

Kamaszként a barátnőimmel sokat tűnődtünk azon, mikor fakultak ki a szüleink. Hogyan lehetséges, hogy apa, aki fiatalon egyetlen hátizsákkal nekivágott egy vadidegen országnak, hálózsákban aludt a hófoltok között, és hajnalban arra ébredt, hogy egy szarvas egy méterre tőle reggelezik, szóval ez az apa hogyan válhatott olyanná, aki bevásárlószatyrokkal jár haza, időben befizeti a csekkeket, és rászól a gyerekeire, hogy feltétlenül mossanak fogat lefekvés előtt. Mindig zavarba hoztak a szüleim fiatalkori képei – arra gondoltam, bár akkor ismertem volna őket, mennyivel jobban megértettük volna egymást. És ilyeneken töprengtünk a barátnőkkel, hogy vajon mikor lettek a szüleink ennyire hétköznapiak? Mikor vesztették el a régi lelkesedést és kalandvágyat? És persze megfogadtuk, hogy mi soha. Mi majd észrevesszük, ha kezdődik a fenyegető unalmas és megszokott élet, és majd teszünk ellene.

Helló, 2017. Helló, unalmas és megszokott élet. Helló, elszürkülés.

Persze a helyzet nem ilyen kamaszosan drámai – és idővel a pontos csekkbefizetés vonzó tulajdonsággá vált –, de jó ideje éreztem már, hogy kezdek belefásulni a mindennapokba. Nem hittem, hogy az a munka, amire mindig is szenvedélyesen vágytam, a nagy gyerekkori álom, hogy szövegeket szerkeszthessek, könyvek születésénél bábáskodjam, egyre fakóbbnak tűnik majd. Hogy lehet ez is monoton. Hogy csömört kaphatok a szavaktól, és este már sem olvasni, sem írni nincs kedvem, olyan fáradtnak érzem az agyam. Hogy a szabadúszás és az otthoni munka, ami a szabadság csúcsának tűnt, végül fojtogatni kezd, mert nincs olyan, hogy vége a munkaidőnek, nincs olyan, hogy becsukom a gépet, én addig dolgozom, amíg munka van, ha kell, éjfélig. Különben leterít a bűntudat, hogy mit szórakozol, amikor még nincs kész ez a szerkesztés! A saját nyakas kötelességtudatom hajszolt addig, amíg lelkileg, fizikailag és egészségileg is kimerültem. Decemberre pedig be kellett látnom, hogy ez nem működik tovább.

Év közben is éreztem, hogy szükségem van valami kizökkentőre, valami frissességre, ezért tavasszal elmentem egy varrótanfolyamra. Régóta tervezgettem, de nem mertem: mégiscsak én voltam a kétbalkezes lány, akinek technikaórán elnéző mosollyal osztályozták le a csálé és löttyedt plüssvízilovát, és azt dünnyögték, majd belejön. És lőn, képes vagyok megvarrni ruhákat. A gombostűzést és a szabásminta-másolást meditációs gyakorlatként kellene tanítani, annyira kisimít és kikapcsol, hogy végre nem az agyammal és szavakkal dolgozom. Arról nem is beszélve, milyen löketet adott, hogy sikerült valami, amit teljes képtelenségnek hittem.

Talán ez az élmény kellett hozzá, hogy év végére belássam, nagyobb változásokra van szükségem. Tudom, hogy hiányozni fog a szerkesztés, mert rengeteg örömöt is okozott, de tovább kell lépnem. Jövőre újra egyetemre megyek, más szakmában szeretnék dolgozni. A tizennyolc éves, pályaválasztás előtt álló énem azt hitte, majd valami végzetesen végzetes döntést hoz, amikor beadja a felvételijét, aztán a biológus diplomámmal elmentem szerkeszteni. Most itt az ideje újra másfelé nézni. Alig várom, hogy új dolgokat tanuljak, és olyan képességeimet fejlesszem, amiket eddig pihentettem – vagy akár nem is tudtam, hogy léteznek.

És így, végre, amint ez a teher lekerült a vállamról, amint vége lett a bizonytalankodásnak, hogy váltsak-e vagy sem, végre újra tudok az írásra koncentrálni. Az első félév az új regényé. Az Irha és bőr folyton készül, azért lopott órákban idén is hozzáírtam néhány százezer leütést, de most érzem azt, hogy megérett arra, hogy befejezzem. Fölösleges görcsölés és bűntudat nélkül, pusztán azért, hogy végre elmeséljem ezt a történetet.

És hogy mit csináltam még idén? Megjelent két novellám, az egyik Hattyú címmel a Könyves Magazinban, és jelenleg is olvasható online a Könyvesblogon. A másik egy hosszabb fantasy írás, a Hazatérés, amely a Prae Trónok harcával foglalkozó számába készült (karácsony előtt még lehetett találni belőle az újságárusoknál). Szerepeltem vendégként a Vakfolt podcastben, ami hihetetlen élmény volt – az egyik kedvenc játékomról, a Life is Strange-ről beszélgettünk, és legyűrtem a félelmemet, hogy mennyire utálom a saját hangomat. Év végére jutott egy szuper rendezvény is, az egész napos ViTa, ahol délután Berke Szilárddal, Juhász Viktorral és Szabó Dominikkal a fantasy új irányzatairól beszélgettünk – az eseményről készült felvétel visszanézhető itt. Aki pedig szereti a szokásos év végi listákat, ebben a bejegyzésben összeszedtem, milyen maradandó könyvek/filmek/játékok kerültek elém tavaly.


Nem is tudom, mikor vártam új évet ennyire lelkesen. Mikor éreztem azt utoljára, hogy még bármit megtehetek, még szabad váltanom, szabad tennem azért, hogy jobban érezzem magam a jövőben. Nagy munka lesz, de az sosem riasztott vissza, én mindig a kételkedéstől félek, a döntések közti állapottól, az őrjítő ide-oda toporgástól. Ha már tudom, min kell dolgoznom, akkor már bele is vágok.

Helló, 2018. Helló, tervek és lehetőségek. Helló, frissesség.