2019. május 17., péntek

Irha és bőr könyvbemutató

"Holnap népszavazás, a tévében meg sapiensek vitatkoznak más sapiensekkel arról, mik vagyunk valójában. Az utolsó pillanatban se jut eszébe senkinek megkérdezni a véleményünket!" mondja az Irha és bőrben az egyik fajzat szereplő, és be kell vallanom, a május 24-ei könyvbemutatón se lesz ez másként, de ígérjük, hogy Gaborják Ádámmal, Kleinheincz Csillával és Takács Gáborral azon leszünk, hogy a fajzatok álláspontját minél körültekintőbben képviseljük.;)

Gyere bátran akkor is, ha még nem olvastad a könyvet, kerülni fogjuk a spoilereket, de remélhetőleg szolgálunk érdekességgel annak is, aki már elolvasta.:)

Mikor? – 2019. 05. 24. (péntek), 18.00 órától

Hol? –  Nem Adom Fel! kávézó, Budapest, 1086, Magdolna u. 1.

A bemutató a Próza Nostra szervezésében, a ViTa-estek keretében kerül megrendezésre.
Facebook-eseményért katt ide.

Mindenkit nagyon sok szeretettel várunk! :)









2019. május 6., hétfő

Ötéves a Bábel fiai – tanulságok egy első regényről


„Első regényed csak egyszer lehet” – szokta mondani egy barátom, és bár banálisan hangozhat, nem az. Ő inkább a bemutatkozás és az első benyomás fontosságára szokta ezzel felhívni a figyelmet, és persze, fontos szempont ez is, de nekem valami egészen másért szokott ez eszembe jutni. Egy első regény rengeteg mindenből áll össze: a fiókban hagyott korábbi kéziratokból; a halomban gyűlő elutasításokból; a rengeteg kételyből, vajon van-e értelme ezt csinálni; egy nagy adag szerencséből, hogy jókor kerül-e jó szerkesztő kezébe a szöveg – és egy nagyon fontos döntés meghozatalából, amiről valamiért keveset beszélünk.

Tizenkilenc éves voltam, amikor elkezdtem dolgozni a Bábel fiain, huszonnégy, amikor számtalan újrakezdés, írástechnikai tanulás és átírás után megjelent. Előtte négy kéziratot dobtam ki. Ezeket, hála az égnek, sosem küldtem el kiadóknak, akkor is éreztem, hogy finoman szólva is zsengék, vagy inkább rettentő kínosak. A Bábelt vízválasztónak éreztem: az elsőnek, amivel szerkesztők szeme elé merek kerülni. Elsősorban a kíváncsiság hajtott, mire elég a kézirat, és ez a megjelenés utáni vágynál sokkal erősebben dolgozott bennem. Hozzáértőktől szerettem volna visszajelzést arra, hol tartok épp íróilag, mert ez az, amit kezdőként a legnehezebben tud megszerezni az ember.

Ez a legnehezebb része érzelmileg a folyamatnak. Ha lehetett volna, már a befejezése pillanatában rátettem volna egy mérlegre a szöveget, hogy azonnal megkapjam az értesítőt: „az objektív kézirat-értékelő bizottság ítéletének értelmében az ön által írt történet 57%-ban áll készen a publikálásra”, vagy valami ilyesmit. De éveken át várni az ítéletre, őrjítő. Főleg, hogy a legtöbb helyről sosem érkezik válasz, amiről lehetetlen eldönteni, azért történt-e, mert ki se nyitották a fájlt, vagy mert egy rakás szar. Főleg, mert ha olyan szerencsés vagy, hogy mégis kapsz véleményt, akkor azok még a szerkesztők részéről is lehetnek ellentmondásosak.

Ilyenkor jön el az a bizonyos döntés. A legnehezebb, ami az írói hozzáállást nagyban meghatározhatja. Ezért érzem kiemeltem fontosnak az első regényeket. A döntés, hogy mit teszel ebben a bizonytalan, ellentmondásos időszakban.

Illusztráció: Gályász Szonja
Kezdőként az ember rengeteg tanácsot kap, hogyan érheti el a publikációt. És itt most nem arra gondolok, hogyan javítson egy szövegen, miben fejlődjön, milyen gondok merülnek fel egy kézirattal, mert azok tényleg a legértékesebbek, és minden ilyenért hálás voltam. Én most ilyenekről beszélek: „ez egy bekategorizálhatatlan regény, ha meg akarsz jelenni, írj tiszta célcsoportnak”. „Írj férfiaknak.” „Írj nőknek.” „Írj kalandregényt.” „Írj sci-fit.” „Írj szelídebben.” „Írj véresebbet.” „Írj férfi álnéven.”

Biztosra veszem, hogy ezek jó szándékú tanácsok, de iszonyat veszélyesek: az ember előbb-utóbb kezdi úgy érezni, hogy a megjelenés lehetőségéért cserébe, nincs más választása, fel kell adnia önmagát. Ezek a tanácsok nem arról szólnak, hogyan legyen valaki jobb, hanem hogyan legyen valaki más. Engem ez nem kísértett meg igazán, az önkifejezés vágya mindig sokkal-sokkal erősebb volt bennem a publikálás utáni vágynál, és miközben ilyeneket mondtak nekem, már a nem kevésbé fura Horgonyhelyen dolgoztam. Úgy éreztem, ha feladom magam, az a megjelenés üres lenne, nem okozna igazi örömöt. (Persze sosem tudom meg, mi lett volna, ha tíz éven át próbálkozom hiába.) De szörnyű belegondolni, hányan kaphatnak hasonló javaslatokat, és hányan érezhetik úgy, muszáj változtatni magukon ahhoz, hogy megjelenhessenek.

Most komolyan? Írd azt, amit szeretnél. Amit annyira szeretnél, hogy nem bírsz tőle aludni. Amit annyira szeretnél, hogy ezen jár az eszed a munkahelyeden, ami miatt lelépsz a járdáról a pirosban. Amit iszonyatosan bánnál öreg korodban, ha félelemből vagy kishitűségből félretettél volna.

Írd meg azt a történetet. Kit érdekel a többi?

Persze, mondhatjátok, az igazán sikeres könyveknek populárisnak kell lenniük, ha valaki sok pénzt akar kaszálni, kompromisszumot kell hoznia, de ki kell ábrándítanom mindenkit: aki sok pénzt akar keresni, csináljon valami mást. Tanuljon meg programozni. Tőzsdézzen. Készítsen cuki kisállatos videókat. Vegyen lottót. Azért hangsúlyozom ezt ki, mert egy ennyire kicsi anyagi haszonnal kecsegtető időtöltésnél engem semmivel se tudnának rávenni, hogy feladjam benne önmagam. Az írás nagyrészt magányos tevékenység, évekig csak te vagy és a történet; hogy lehetne pont ennek az örömét kihúzni az egyenletből?

Ez a legfontosabb, amit a Bábel fiaiból megtanultam. Hogy szabad fura és nehezen skatulyákba illeszthető regénnyel kijönni. Hogy persze, sokan nem tudnak majd mit kezdeni vele, de lesznek olyanok, akik pont ezt keresik, és pont ezért fogják szeretni. Hogy nem kell megváltozni azért, hogy elfogadjanak. Ezt érzem a leglényegesebb döntésnek, és nemcsak az első, hanem a második, harmadik, sokadik regénynél is: megőrzöd-e az önazonosságodat akkor is, ha úgy érzed – helyesen vagy helytelenül – a környezet valami mást vár tőled.

Az író szívében pedig mindig különleges hely lesz azoknak az olvasóknak, akik először bizalmat szavaztak neki. Köszönöm Nektek, hogy minden hibája és elsőregénysége ellenére esélyt adtatok ennek a történetnek!:)

* * *

Köszönöm, hogy itt jártál!:) Ha érdekelnek hasonló tartalmak, megtalálsz Facebookon és Instagramon is.

2019. április 25., csütörtök

Találkozzunk a Könyvfesztiválon!

Emlékszem az első Könyvfesztiválomra, ahol íróként szerepeltem, pont most öt éve, a Bábel fiai megjelenésekor. Annyira féltem, hogy nem jön el senki a dedikálásra, hogy kint ültem egy padon az aranyhalas tónál egy kávés papírpoharat szorongatva, és bámultam az órán a perceket, hogy most már muszáj lesz bemennem, mindjárt kezdünk. Az összes fényképen nagyon viccesen látszik a megilletődöttség az arcomon: "Úristen, eljöttek, és esélyt adnak a könyvemnek, hát mennyire hihetetlen!"

A mostani Könyvfesztiválon biztos nem a halastó előtt fogom szorongatni a kávémat – de csak azért nem, mert valószínűleg iszonyatosan sietni fogok, hogy délre kiérjek, viszont az érzés később ugyanaz lesz: "Úristen, vannak, akik eljöttek, és esélyt adnak a könyvemnek, hát mennyire hihetetlen!"

Legalábbis bízom benne. Ha mégsem, a halastónál megtaláltok.:)


Mikor? – 2019. április 27-én 12 órától

Hol? – Könyvfesztivál, Millenáris B épület, a Gabo Kiadó standja (B17)


Nagyon sok szeretettel várok mindenkit, és alig várom, hogy találkozzunk!:)


2019. április 17., szerda

Mese az elsőszülött nyúlról – Az Irha és bőr világáról 2.

Azt már említettem, hogy a regény alapötlete állatmesék kapcsán jött. Olyan állatmeséket olvastam, amelyeket az Irha és bőr világában "fajistának" neveznének: sztereotípiák szerint mutatják be a nyulakat, akik gyáván kereket oldanak, ravasznak a rókákat, ez pedig egy olyan világban súlyos kérdés, ahol ez akár az előítélet alapja is lehet. (Ez a Wikipédia-oldal komoly szociológia elemzések tárgya lehetne a regényben.;))

Szóval motoszkáltak már bennem a mesék gondolatai, amikor rájöttem, hogy szeretném tágítani a regény látószögét. Az Irha és bőr három nézőpontból mesél, közülük ketten elsősorban a Budapesthez közeli gettó helyzetét ismerik, a harmadik kicsit szélesebben lát rá a világra, de még úgyis szűknek éreztem a fókuszt, hogy a fő, kiéleződő konfliktus itt játszódik, és a tét emeléséhez nem volt szükségem másra. Mégis, szerettem volna megmutatni a fajzatok sokféleségét, valamint hogy az emberek reakciói is mennyire sokfélék lehetnek ugyanarra a jelenségre.

Ezért került be a történetbe tizenhárom, mininovellaként is olvasható mese  nem a gyerekeknek szánt fajtából. Az egyik főszereplő, Kirill gyűjti a sztorikat, majd írja meg őket, így a történetek hangulata némileg az ő szubjektív válogatásának is az eredménye. Némelyik szervesen kapcsolódik a regény fő történetéhez, akár a szereplők közt is akad átjárás, másik a világot árnyalja, hogy legalább egy kikacsintás erejéig lássuk, mi zajlik Indiában, amikor egy elefánt átváltozik; hogyan kísérleteztek fajzatokon laborállatokként, amíg a törvény nem tiltotta; milyen a sorsa egy családhoz bébiszitterként szegődött farkasé vagy a csincsillanőé, akinek a férfiak nemcsak ezüstfényű szőrét csodálják.

A regény elején is egy ilyen mese található, avagy így kezdődik az Irha és bőr:


Mese az elsőszülött nyúlról

A kislány a törpenyulat Szamócának nevezte el. Születésnapjára kapta ajándékba, és a szülei megengedték, hogy az ágyában aludjon. Leckeírás közben ölbe vette, karalábéval kínálgatta, amikor pedig biciklire pattant, a nyúl radírgumi orrával kiszimatolt a kormány elé szerelt műanyag kosárból.
Az első teremtési hullám kapta el. Már reggel zavartan viselkedett, a szőnyeget kaparta, mintha üreget akarna ásni, aztán körbe-körbe rohangált, karma csattogott a parketten, míg fejjel nekirontott a komódnak. A kislány próbálta csitítani, de Szamóca menekült előle, búvóhelyet keresett a szennyeskosár mögött.
Az állatorvos azt mondta, valami fertőzése lehet. Felfúvódott a gyomra, mint egy lufi, magyarázta. Ad egy gyulladáscsökkentő injekciót, figyeljék a székletét, és hozzák vissza alapos kivizsgálásra, ha romlik az állapota.
Az első elváltozások daganatoknak tűntek. Dudoroknak a bőre alatt, amelyek a nyaka alatt fürtté burjánzottak, aztán törzse is deformálódni kezdett, mintha olvadna, nyúlna, akár kánikulában a beton.
– Semmi baj – mondogatta neki a kislány. – Jobban leszel, mindjárt jobban leszel.
De félt, hogy nem lesz jobban. Az orvos szavai jutottak eszébe, az alapos kivizsgálás, ami semmi jót nem jelenthet: talán ezúttal szikével metszi ki a csomókat a nyúl nyaka alól. Nem szólt a szüleinek, inkább pulóverekből fészket rakott, és a gardrób mélyére rejtette Szamócát. Akkor már nem ficánkolt. Zihálva, tátott szájjal lélegzett. Barna ragacs szivárgott bőréből, beletapadt a bundájába, majd hosszú fonalakká szilárdult. Arra a bebábozódó hernyóra hasonlított, amelyet a kislány tavasszal megfigyelt a körtefán.
– Hol van Szamóca? – kérdezgette az anyja. – Ugye, nem szökött ki a kerítésen?
Végül az apja hallotta meg a nyüszítést a szekrényből. Addigra a nyúl megnőtt, akkora lett, mint a kislány. A prém maradványa tenyérnyi foltokban hámlott róla. A karamellabábba ragadt lény szörnyeteg volt: deformált gerinc, megnyúlt végtagok, ahol pedig nyúlpofának kellett volna lennie, a burok alatt emberi vonások rajzolódtak ki. Egy száj mosolyra húzható íve sejlett fel a ragacsban. Hosszú füle helyén cimpában végződő kagyló látszott.
– Meg lehet gyógyítani, ugye? – zokogta a kislány. – Vigyük orvoshoz, apa, kérlek!
Meg akarta ölelni Szamócát, de apja rárivallt, hogy hozzá ne érjen. Fertőző lehet, mosson kezet. Szája elé sálat kötött, vécépucoláshoz használt gumikesztyűt húzott. Megparancsolta, hogy maradjanak a házban, aztán végigcibálta a parketten a nyulat a kertig.
A kislány szófogadó gyerek volt, nem követte őket. Az emeleti ablakból leste apját, ahogy a fészerhez megy, a fűnyíró mellett kotorászik, aztán visszatér Szamócához a fűre. Csak arra a rózsaszín, íves vonalra tudott gondolni a nyúl bundájában, amely annyira hasonlított egy szájra, hogy talán meg is szólalhatott volna vele.
Az ablakra hajolt, tenyerét az üvegre nyomta. Nézte, ahogy a kertben a fényes fejű ásó újra és újra és újra lesújt.



A regény teljes első fejezetének beleolvasója megtalálható ezen a linken.

Kép: Amy Judd
* * *

Köszönöm, hogy itt jártál!:) Ha érdekelnek hasonló tartalmak, megtalálsz Facebookon és Instagramon is.

2019. április 1., hétfő

Te mit tennél, ha a kutyád emberi jogokat követelne? – Az Irha és bőr világáról 1.

Egyik nap még eléd rohan, amint meghallja a kertkapu nyikorgását. A lábadra ugrál, a farkát csóválja örömében, hogy végre hazaértél. Te adsz neki enni, vakarhatod a füle tövét, pórázt köthetsz rá, hogy együtt sétáljatok. Visszautasítod, hogy mások azt mondják, „ez csak egy kutya”. Hiszen ő családtag.

Aztán bebábozódik, hogy részben emberré alakuljon. Egy nappal később nincs kutyád többé.

Ahogy a fajzat értelme nyílni kezd, nemcsak a teste változik, hanem a gondolatai és vágyai is. Már nem szeretné, hogy bárki pórázt kapcsoljon a nyakörvére. Már nem szeretné, ha más mondaná meg, mikor kaphat vacsorát. Pont úgy érez, ahogy egy ember érezne, ha valaki kutyaházba akarná kényszeríteni: önállóságra, szabadságra vágyik, és ezért az átváltozást nemcsak a fajzatnak, a néhai gazdájának is ugyanolyan nehéz feldolgoznia.

Ahogy az egyik szereplő mondja a regényben:
„Attól ijedtek meg, hogy valami, amit eddig birtokoltak, többé nem az övék. Tizenhét éve képtelenek ezt felfogni. Ezért fogjuk mi elmagyarázni nekik.”

A regény cselekménye tizenhét évvel az első átváltozások után kezdődik. A kezdeti sokk már elmúlt, viszont még rengeteg a bizonytalanság: nincs a Földön egységes álláspont, hogyan kezeljék a vitatott jogi területre beszorult fajzatokat. A legtöbb helyen "már nem állatok, még nem emberek". Sok ország csatlakozott a Nemzetközi Fajzatügyi Szervezethez, amely egységes fajzatkezelési politikát próbál folytatni, mások azonban nem felelnek senkinek, és akár kényszermunkatáborokba is zárják őket. Magyarországon a helyzet speciális: a fajzatok fallal elzárt gettókban élnek, amelyet engedély nélkül nem hagyhatnak el, de ha egy emberi gyám a nevükre veszi őket, és felelősséget vállal a tetteikért, kicsit nagyobb mozgásterük lesz. Némelyik fajzat bármit megtenne egy gyámért, mások megalázónak érzik, nem akarnak "gazdát", hisz miben különbözik ez egy örökbefogadott állat sorsától.

Ez a helyzet változhat meg egy éppen esedékes népszavazással, ahol a tét a fajzatok emberi joga. A regény egyik fontos szála a választás előtti hónapok – már csak azért is, mert az egyik főszereplő felelős az ehhez kapcsolódó kampány kommunikációjáért –, de szándékosan nem akartam, hogy azon legyen a fókusz, hogyan és mi alapján döntenek az emberek a fülkékben. Túl könnyűnek éreztem volna. Vagy ami rosszabb: túl egyértelműnek. Ez egy igen/nem szituáció, és könnyű elképzelni, kik választanák az egyik vagy a másik opciót.

Azt akartam, hogy az Irha és bőr a fajzatokról szóljon. Mondhatnám úgy is, hogy itt az emberek szinte csak statiszták; a lehető legkevesebb emberi karaktert akartam megjeleníteni, pont annyit, amennyit a történet tényleg megkövetel. „Nem állati meg emberi oldalról akarok beszélni” – mondja egy másik szereplő, és így voltam ezzel én is. A nem egyértelmű választásokat kerestem. Nem csak az ember–fajzat szembenállást, hanem a fajzatok közti konfliktusokat, legyen az akár az átváltozás feldolgozhatatlansága, mihez kezdjenek az életükkel egy új testben, vagy az ellentét, hogyan képzelik el a helyüket a társadalomban, hogyan akarnak együtt élni egymással vagy az emberekkel.

A fajzatok nem lehettek homogén massza; ahogy egyetlen csoport sem lehet az. Ahogy haladtam előre a regénnyel, egyre inkább az individuum fontosságát éreztem benne a csoportokéval szemben. Azt szerettem volna, minél színesebb kép jelenjen meg a fajzatokról, minél sokfélébb válaszok, és igen, akár az is, hogy közülük néhányan még magukat se tartják embernek. Megint mások nem arra vágynak, hogy egy népszavazással "felemeljék őket" az emberek maguk közé, mintha kegyet gyakorolnának, hanem arra, hogy a saját énképüket és világukat alakítsák ki, saját jog szerint, nem az emberihez igazodva. A szereplők szemüvegén keresztül már maga az emberi jog kérdése sem lehetett simán kétpólusú.

Azt akartam, végül ne a szavazófülkében húzott x-szek jelentsék a legsúlyosabb döntést, hanem azok, amikkel a három főszereplőnek kell szembenéznie. Kényelmetlen és sokszor vitatható döntésekkel, amiket már nem éreztem sem könnyűnek, sem egyértelműnek; mert azok a személyes választások számítanak leginkább, amiket a legjobban vonakodunk meghozni.


* * *
Köszönöm, hogy itt jártál!:) Ha érdekelnek hasonló tartalmak, megtalálsz Facebookon és Instagramon is.

Ha pedig bővebb infókat keresel a regényről, katt ide.

2019. március 25., hétfő

Mitől félnek az írók? - Az Irha és bőr születéséről

A Könyvfesztiválra jelenik meg az Irha és bőr, úgyhogy itt az ideje, hogy a blogomon is többet meséljek róla. (Fülszövegért és egyéb infókért katt ide!)

Az íróknak sűrűn felteszik a bűvös kérdést, "honnan veszed az ötleteidet", és általában két okból nem szeretnek rá válaszolni: vagy maguk se tudják, vagy iszonyat banális a válasz. Szóval elmondom a banális válaszomat az Irha és bőrre.

Egy képzeletbeli párbeszédet futtattam a fejemben 2013 nyarán, amikor épp mérgelődtem az állatmesék sztereotípiáin:

– Basszus, szegény nyulak, hogy mindig ők a gyávák! Meg szegény rókák, mindig ők a sunyik. Hát milyen érzés lehet ez nekik?

– Ja, szükségük lenne egy érdekképviseletre, ahol jelezhetnék, hogy ez így nem oké.

– De hát nem tudják jelezni! Ahhoz tudniuk kellene beszélni.

Úgyhogy írtam egy regényt, amiben az állatok hallatják a hangjukat. Én figyelmeztettem mindenkit, hogy banális lesz.

Persze ez még nem ötlet volt, csak egy csírának is alig nevezhető kezdemény, ami asszociációs láncot indított el, pár nappal rá már mégis világot építettem egy füzetben, a három fő karakterből kettő meg olyan gyorsan megszületett, mintha csak beléptek volna az ajtón (az évek során keletkező verziókban ők nem is nagyon változtak, a cselekmény és a konfliktusok annál inkább). Emlékszem, a Kopaszi-gáton menekültünk be az eső elől egy kávézóba, én meg csak fecsegtem róluk totál bezsongva, és nagyon meg akartam írni ezt a sztorit. Egyetlen bökkenő volt: akkor már elhatároztam magam egy másik történet mellett. Megcsalás lenne csak úgy otthagyni, nem? Az nem ilyen villámcsapásszerűen sújtott le, racionálisabban alakult, és bár sokat jegyzeteltem már hozzá, az érzelmeim még nem voltak benne.

Semmit sem utálok jobban, mint hosszú távú döntéseket hozni. Tudtam, hogy akármelyiket választom, ha csak egyszer is elakadok írás közben, a fejemet fogom a falba verni, miért nem a másik lett a befutó. Márpedig nincs regényírás elakadás nélkül, ez garantált. Ezért kikötöttem magamnak a játékszabályokat: ha döntesz, ki kell tartanod mellette. Ha elakadsz, akkor is. Így tettem jégre azt a másikat, bízva abban, hogy megvár, és választottam az Irha és bőrt, amelyről tudtam, hogy akkor kell megragadnom, különben elvész az évek alatt.

Nehéz döntés volt? Igen. Ma úgy gondolom, jól választottam? Igen. Akkor simán megírtam, igaz? Nem. Nem, nem, dehogy. És ennek még csak nem is a regényírás közben menetrendszerűen érkező elakadások és újrakezdések örök körfogása volt az oka, sőt, nem is kizárólag a rengeteg munka, ami miatt néha hónapokig ki se tudtam nyitni a fájlt, de akkor ezt még nem tudtam.

Saját magam miatt történt így.

Ez a másik dolog, amiről az írók nem szívesen beszélnek. Hogy hiába tökéletes a kémia az ötlettel és a szereplőkkel, hiába adott minden a regény megírásához, valami mégsem működik.

Én se szívesen beszélek arról, hogy elkezdtem félni.

Már a Horgonyhely születéséről szóló bejegyzésemben is írtam, mennyire fontos nekem, hogy minden regényem kicsit másfajta legyen. Persze vannak hasonlóságok, a látásmódom nem változik, de az, hogy mit és hogyan mesélek el, igen. Nem hiszek a tuti receptben, amire aztán futószalagon készülhetnek a sztorik. Azokban a történetekben hiszek, amik igazán fontosak az írójuknak. De azzal nem számoltam, mennyivel könnyebb ehhez ragaszkodni, amíg a fióknak dolgozik az ember, és mennyivel nehezebb, ha rátalál a nagybetűs mumus: Az Elvárások.

A Horgonyhely sokkal több figyelmet és szeretetet kapott, mint amennyit valaha reméltem, és ezért sosem lehetek elég hálás Nektek. Nagyon szerencsésnek érzem magam miatta. Közben azonban motoszkálni kezdett egy hang a tudatalattimban, hogy vajon mi lesz utána, mit várnak tőlem az olvasók most. Vajon elfogadják-e, ha másfajtát írok. Vajon kereshetek-e új eszközöket, új utakat, kísérletezhetek-e. Bekopogtatott hozzám a kóklerrendőrség, ahogy Amanda Palmer nevezi, és olyanokat mondogattak egész nap:

Nézz már rá, tök más, mint a Horgonyhely! Tényleg beszélő "állatokra" alapozol egy sztorit? Milyen totálisan fura szereplőket írsz már megint? A másik ötletet kellett volna választanod. Vagy legalább valami biztonságosabbat, nem? Írj inkább bevásárlólistát, az menni fog. Kávé, banán, kenyér... Látod? Máris jobb.”

Úgy neveltek, vegyem figyelembe mások érdekeit, legyek udvarias, kedves, meg ilyen egyéb civilizációs túléléshez szükséges alapvető emberi dolgok – de a regényírás nem az udvariasságról szól. Ha egy regény mindenkinek meg akarna felelni, belefulladna a semlegességbe és az unalomba. Addig nem írhattam meg ezt a történetet, amíg azon aggódtam, mit gondolnak rólam mások. Arról nem is beszélve, hogy ezek a duruzsoló hangok valójában egy helyen léteztek: a saját fejemben.

Ki kellett tartanom a saját verzióm mellett, mert egyetlen dologra van ráhatásom: hogy a választott történetemhez hű legyek, és kihozzam belőle a tőlem telhető legtöbbet. Amikor pedig ezt megértettem, és nekikezdtem az elejéről az utolsó, végső verziónak, a történet robogni kezdett előre. Hirtelen olyan lett, amilyennek elképzeltem. A szereplők, akikről olyan lelkesen beszéltem azon a nyáron a Kopaszi-gáton a kávézóban, ahová az eső elől futottunk be, végre tényleg élni kezdtek. Egy idő után eszembe se jutott, mi lett volna, ha azt a másik ötletet választom, amelyiket jégre tettem ennek a kedvéért, mert már csakis ezt akartam. Amikor pedig végül eljutottam a fináléig, tudtam, hogy valami olyat fejeztem be, ami így, bármiféle megalkuvás nélkül fontos nekem.

Az Irha és bőr a leghosszabb regényem. A három főszál és a téma megkövetelte: ez a regény az állati és emberi létezés közti határállapotba beszorult szereplőké, akik még csak most tanulják saját magukat és az emberséget, és akik gyökerek híján fogódzót keresnek a világon. Lassan az összes fő téma itt futott össze, az átváltozás feldolgozhatatlanságánál: így kerültek be a sztoriba a mítoszok, amelyeket a gyökértelen csoportnak magának kell megalkotnia; a testhez való viszony, hogy mindegy, hogy valakinek két patában végződő őzkarja van, vagy szinte tökéletesen emberi teste, a frusztráció ugyanaz; az identitás formálódása, a szülői minták hiánya vagy önmaguk megismerése, a különbözőség, és végül: mihez kezd egy steril faj, amely nem tud másként szaporodni, csak teremtésekben bízva.

Hazudnék, ha azt mondanám, már kicsit se félek. Persze hogy még mindig ott a szorítás a gyomromban, ez olyasmi, ami sohasem múlik el, sem a negyedik, sem az ötödik, sem a tizedik regénynél, és ez jó: ez azt jelenti, hogy az ember igyekszik a tőle telhető legjobbat kihozni a szövegből. De ez már egészséges aggodalom, a függöny mellett toporgók izgalma, mielőtt kilépnek a közönség elé.

Ha visszagondolok a regényírás folyamatára, már rég nem a félelemre emlékszem elsősorban. Inkább arra az utolsó másfél évre, amikor annyira együtt éltem a sztorival, mintha a második bőröm lenne, amitől nem is bírtam volna elszakadni máshogy, mint ha megnyúznak. Utólag azt mondanám a Kopaszi-gáti kávézóban tipródó régi énemnek – azon kívül, hogy tessék magaddal esernyőt hordani : nem is választhatnál mást, amivel ennyire jókor, jó helyen találtok egymásra.

Már csak abban reménykedem, hogy talán közületek is néhányakat jókor, jó helyen fog elkapni ez a történet.:)
* * * 

Köszönöm, hogy itt jártál!:) Ha érdekelnek hasonló tartalmak, megtalálsz Facebookon és Instagramon is.

Képek: Alexandra Compain-Tissier és Francesco Sambo