2024. január 1., hétfő

Újságpapíron táncolni – évértékelő 2023

Volt az a játék a gyerekkoromban a szülinapi zsúrokon, amikor újságpapíron kellett táncolni. Aki véletlenül lelépett róla a padlóra, kiesett. Ha a zene leállt, félbe kellett hajtani a papírt, úgy folytatni tovább, aztán jelre újra félbehajtani, újra meg újra, míg képeslapméretű újságon egyensúlyoztunk, ki bírja még. Folyton ez a játék jutott eszembe tavaly, ilyen 2023-ban kulturális területen dolgozni. Mindig elvesznek tőlünk valamit, szűkül a tér, mi meg félbehajtjuk a papírt, és táncolunk tovább.

És ennek ellenére, mennyit aggódom a kultúra jövőjéért, kifejezetten élveztem a tavalyi táncot. Ez volt a harmadik év, hogy szabadúszóként írásra koncentrálhattam (wow!), és talán mostanra nyugodtam meg a kezdeti pánik után. Az elején mindenen szorongtam, amin csak szorongani lehetett. Fenntartható ez a fura és szabálytalan életvitel? Működni fog anyagilag? Működni fog művészileg, határidőkre és témákra is dolgozni? Mire mondjak igent, mire nemet, hogyan tartsak egyensúlyt munka és pihenés közt? Annyira bizonyítani akartam, hogy sokszor túlvállaltam magam, és amint teljesítettem egy határidőt, máris a következő okozott álmatlan éjszakát, vagy az, ha épp nem volt következő. Aztán mostanra kicsit kiengedtem. Nem a körülmények változtak meg. Nem lett könnyebb a helyzet, sőt. Inkább én változtam, elkezdtem bízni abban, hogy ez működik, képes vagyok rá, elfogadtam a hullámzását, a sűrűbb és lazább időszakok váltakozását, ráéreztem az arányokra. Már nem izgultam folyton azon, mi lesz legközelebb. És attól, hogy elfelejtettem szorongani rajta, elkezdtem végre úgy igazán, tényleg kiélvezni.

Nagyon szerettem ezt a tavalyi szabadságot, hogy ennyi új dolgot kipróbálhattam, új helyekre írhattam, új emberekkel dolgozhattam együtt. Nem szeretek megszokásból dolgozni, az újdonságok viszont szörnyen lelkessé tesznek, és tavaly rengeteg ilyen jutott – oké, persze, némelyik megijesztett elsőre, de pont ez a sáv a legjobb, az „ijesztő, de még lehetséges” kihívás vonzása. Nem egy nagy projektnek szenteltem az évet, hanem sok kisebbnek, és most pont erre volt szükségem, folyamatos új impulzusokra és élményekre.

Szóval táncoltam. Legtöbbször jó volt a zene. Néha pedig megszakadt, és félbe kellett hajtani az újságpapírt, de mindig visszaálltam rá, folytattam a legjobb tudásom szerint.

Ezt a játékot amúgy sosem egyedül játszottuk. Általában ketten vagy hárman álltunk ugyanazon a papíron, amikor pedig túl nehéz lett a szűk helyen a tánc, egymásba kapaszkodtunk, felváltva a hátunkra vettük a másikat, vagy elkaptuk a karját, amikor leesett volna.

Most is ez a legjobb ötletem, mit tehetünk egymásért. Pont mint régen a gyerekzsúrokon.

Sound on. Dance.

 

Ezek történtek idén az újságpapíron:

– a Horgonyhely jogait megvette a cseh Host Kiadó, ami így az első idegen nyelvű regénymegjelenésem lesz, és persze szörnyen izgatott vagyok miatta;

– tavasszal a Fekete monitor c. novellám Zsoldos-díjat kapott (és még mindig hihetetlenül sokan írtok a novella kapcsán a saját kiégésetekről vagy rettenetes munkahelyekről; ez a sztori a ti sztoritok is);

A röpképtelenek c. novellám Hévíz Irodalmi Díjat kapott ősszel, és ha még nem olvastad tavaly a Hévízben vagy a 2023-as Körképben, itt megtalálod online;

– írtam is tavaly új sztorikat, a novellákban továbbra is nagyon élvezem, hogy új témákat vagy formákat vagy stílusokat próbálhatok ki:

– a "J"c. szöveg a The Continental Literary Magazine Beast című számában jelent meg angolul a csodálatos Austin Wagner fordításában, és olyan lányokról szól, akik a társadalmi elvárásokkal szemben megtalálják a saját hangjukat. Mindig is sejtettem, hogy szinte performansz is lehetne, de amikor Bécsben jártunk a Buch Wien könyvvásáron a magazin bemutatóján, és elhangzott Suse Lichtenberger előadásában (németre fordította: Dallos Emese), akkor jött ki igazán, mennyivel jobban áll neki a felolvasás mikrofonba üvöltéssel együtt, és szuper volt látni, hogyan hat a közönségre (kár, hogy én sosem tudnám így előadni).

– a Ny mt l nul c. novellát az Álmodnak-e a normális emberek könyvesboltokkal? c. kötetbe írtam, ami a Libertine Könyvesbolt szülinapjára készült, és kortárs magyar írók könyvesbolthoz kapcsolódó sztorijait tartalmazza. Az enyém egy könyvek közt terjedő vírusról szól; vigyázzatok a könyvtáratokra!

– az Innen már nem fordulhatsz vissza a Kortárs folyóirat szerepjáték tematikájú számába készült, és az open world videojátékok keretein át mesél az utolsó küldetés utáni céltalanságról és depresszióról. Volt egy remek lapszámbemutatója is Debrecenben.

– az Utolsó szó jogán online jelent meg a Literán, és a halál után is érvényesíthető szavazati jog lehetőségével játszik el.

– és ha már Litera, februárban a „Hónap szerzője” rovat kapcsán Modor Bálint készített interjút, ami az egyik kedvenc beszélgetésem volt tavaly, olyan témák is előjöttek, amiket más nemigen tudott volna felhozni.

– szintén nagyon szerettem Lafka Dáviddal beszélgetni a Sztori Podcastben, ami a történetmeséléssel foglalkozik különböző területről érkező vendégekkel – mi főleg a fantasy kapcsán akartunk körüljárni a témát, aztán lett itt minden más.

– amire tavaly elkezdtem több figyelmet fordítani, és idén még többet szeretnék, az az, hogyan adhatok vissza másoknak valamit abból, amit én kaptam a közegtől (többen állunk azon az újságpapíron, ugye). Ezért örültem nagyon, hogy műhelyt vezethettem a FISZ-táborban egy szörnyen jó csoporttal, vagy hogy kitalálhattam egy pályázatot a Panodyssey nagyköveteként, és rengeteg tehetséges embert ismertem meg, akiktől alig várom, hogy többet olvashassak.

– ha pedig Panodyssey: lezárult a féléves nagykövetség, amelynek keretében írtam az oldalra egy tízrészes műhelynapló sorozatot, amit itt találtok magyarul összegyűjtve, angolul pedig a Panodyssey oldalán Austin Wagner fordításában. Több próza is kikerült angolul az oldalra: részlet az Irha és bőrből, a Szerződései szabadságból, és a Négyszemközt című novellám.

– rengeteg helyre eljutottam, nem is próbálom meg felsorolni mindent, de minden beszélgetésért hálás vagyok könyvtárakban, táborokban, közösen olvasós eseményen, felolvasásokon, Könyvhéten, Margón, PécsLIT Fesztiválon, irodalmi esteken vagy reggeliken – sosem lehetek elég hálás a találkozásokért és a kedvességetekért. Remélem, jövőre folytatjuk! ;)


 * * *


Köszönöm, hogy itt jártál! Ha érdekelnek hasonló tartalmak, megtalálsz Facebookon és Instagramon is.

2023. július 28., péntek

Műhelynapló

2022. októbertől 2023. február végéig a Panodyssey nagykövetei voltunk Závada Péterrel, és ennek keretében vezettem egy tízrészes műhelynaplót, magyar nyelven a Könyves Magazinon. Régen a blogomra írtam hasonlókat, és azóta is sokan hiányoltok több ilyen bejegyzést, szóval összegyűjtöttem ezt a tíz naplót ide, hogy meglegyenek később is egyben. (A januári ChatGPT-s elég gyorsan öregszik, de a többi nem, a szorongás ugyanaz a szorongás, mint tavaly decemberben, nem jön rá update, érthetetlen.)

Bemásolom az első bekezdéseket, a teljes szövegeket a linkeken találjátok.


Senkiföld

"Senkiföldről nem beszélünk. Sosem rajzoltak még térképet róla, nincsenek túravezetői, nem szerepel a Tripadvisor oldalán. Ha eltévedsz Senkiföldön a ködben, és körbe-körbe jársz, sosem fogják észrevenni, hogy eltűntél.

Senkiföldre az írók nem merészkednek. Vagy ha mégis, letagadják.

Senkiföld a pusztaság, ahol az írók két kötet közt bolyonganak. Az a levegőtlen vidék, ahol egy könyv utolsó betűje és egy következő könyv első betűje közt élünk. Az a riasztó állapot, amikor nem írunk semmit."

 

Az igazi történet az utolsópont után kezdődik

„Ne haragudj, én nem bírok fikciót olvasni” – mondják nekem néha mentegetőzve, és nem is spekulatív fikcióra gondolnak, hanem a fikcióra általában, mintha a megtörtént események, az önéletrajzi elemek vagy a történelem tehetne csak hitelessé egy szöveget. Sokat beszélünk mostanság fikció és valóság viszonyáról, és legtöbbször vagy-vagy relációban, egymást kizáró elemekként, amik közül választanunk kell: tessék, itt a kék vagy a piros kapszula, Neo.

Pedig sokkal izgalmasabb a kapcsolódási pontokat vizsgálni.

Sokkal érdekesebb, hogyan hat a fikció a valóságra, vagy ránk, befogadókra.”


Nem Patyomkin-falvakat építünk

„Margaret Atwood írja A szolgálólány meséje előszavában, hogy bármilyen elem, amit a regényben felhasznált, valahol, valamikor a történelem során már bekövetkezett, semmi sem pusztán a képzelete szüleménye. Azért döntött így, mert nem akarta, hogy hatásvadászattal vádolják, eltúlzott kegyetlenkedéssel. Gileád és a szolgálólányok nyilván fikció (reméljük, az is marad), azonban minden fiktív tér és idő létrehozásakor az írónak döntéseket kell hoznia: milyen eszközökkel teszi ezt a kitalált világot az olvasó számára valóságossá. Vagy legalábbis hihetővé. Mert ez a cél, az olvasás idejére valósnak ható rendszert alkotni, különben tanmesét vagy propagandát írnánk.

Nem Patyomkin-falvakat próbálunk építeni, az egy másik mesterség.”


A leírt szavak malacperselye 

„Mindig is lenyűgözött a szavak nélküli történetmesélés.

Néha egész napokat töltök azzal, hogy megfelelő szavakat találjak, amik hangulatban, stílusban, korszellemben illenek a történetemhez vagy a szereplőimhez, aztán, ha megvannak, újabb napokat tölthetek vele, hogy megfelelő sorrendbe állítsam őket – még az utolsó átolvasáskor is tologatom, cserélgetem őket, hogy minél pontosabban azt közöljék, amit mondani szeretnék, de persze hiába: akkor is tudnám folytatni a szópuzzlet, amikor kijött a könyv a nyomdából.

Erre jönnek mások, és szavak nélkül mesélnek történeteket. Úgy, hogy évekkel később is összeszorul a gyomrom, ha rájuk gondolok. Micsoda szemtelenség. Milyen lenyűgöző. Nem tudok betelni velük.”

 

Írói félelmek kalendáriuma, az év minden napjára

„Félek az üres laptól.

Félek az első betűtől.

Az első mondattól.

Az első bekezdéstől.

Igazából az utolsó sorig félek, akárhányszor belefogok egy történetbe, hogy semmi sem fog összeállni, csak megyek be az erdő sűrűjébe, az egyre áthatóbb sötétbe, és sosem keveredem elő; a keresőkutyák találják majd meg a gombafonalakkal beszőtt tetememet.

Félek, hogy amiről írok, csak engem érdekel.

Félek, hogy annyira érdekel, hogy a lábjegyzetek lábjegyzetét is felkutatom.

Félek, hogy semmi másra nem tudok majd gondolni ilyenkor, elfelejtem a születésnapokat, az adóbevallást, a buszon hagyom miatta az esernyőmet, de a végén mások csak vállat vonva kérdezik: „hát mi érdekelt ebben téged ennyire?”

Pedig az ellenkezőjétől még jobban félek.

Hogy egy nap arról írok majd, ami még engem sem érdekel.

Hogy majd szavakkal akarom rendezni a villanyszámlát meg a kávét meg a kenyeret, és akkor igazából adminisztrátor is lehetnék, vagy könyvelő, vagy ügyvéd.”


Az Írói Munkám Elrablása: Hogyan Lopta El Az Artificial Intelligence Az Álmomat

„Az Írói Munkám Elrablása: Hogyan Lopta El Az Artificial Intelligence Az Álmomat"

Ezt a címet az OpenAI, egy mesterséges intelligencia chatrobot adta a műhelynaplómnak, miután elmeséltem neki, miről írok. Elsőre visszafogottabb volt, már-már akadémikusan hivatalos, de arra kértem, legyen minél teátrálisabb. A saját címem valami ilyesmi lett volna: „A mesterséges intelligencia a munkámra hajtott. Nem hiszed el, mi történt utána.”, de be kellett látnom, hogy ezt a kört ő nyerte. A bulváros kattintásvadászat helyett igazi drámát ígért, sejtetés és kérdőjelek helyett pedig tényt: nem csak ráhajtott a munkámra, el is lopta az összes álmommal együtt. Egy korábbi változatban azt is hozzátette, „És Az Út Szélén Hagyott”, de szóltam, hogy ez azért túlzás.”


Gyönyörű hibák

„Van az a tipikus állásinterjús kérdés: mi a legrosszabb és legjobb tulajdonsága?

És van az a tipikus válasz rá: maximalista.

Ne válaszoljátok ezt rá soha, légyszi. Akkor se, ha így van. Nem vicces. Kicsit sem vicces. Túl sokat tudok a maximalizmusról ahhoz, hogy vicces legyen.

„Hatosra kell tudni az anyagot”, mondogatta mindig apám, ha iskoláról volt szó. „Az ötös a rossz gyerekeknek előírt minimum”. Ha valami ötösre sikerült, az természetesnek számított, nem járt vállon veregetés egy jó bizonyítványért – ami gyakran előfordult, nem azért, mert különösebben szorgalmas lettem volna, csak rengeteg anyagot tudtam a rövidtávú memóriámba pakolni, aztán úgyis elfelejtettem mindent. Ha viszont egy témazáró négyes (vagy rosszabb) lett, jött a kiselőadás arról, hogyan kell mindent hatosra tudni, túllőni a teljes tananyagon, mert akkor nem lephet meg semmilyen kérdés, az a teljes felkészültség.

Különösen kegyetlen mérce olyasvalamit célul kitűzni, ami elérhetetlen. Senki sem kap hatost az iskolában, bármennyit is gürcöl. És pláne rossz üzenet az elérhető maximumot „rossz gyerek” számára előírt „minimumnak” minősíteni.

Nem csoda, hogy maximalista lettem. Abból is a legkönyörtelenebb fajta: elérhetetlen célokat kitűzni önmagunk sziszifuszi büntetése.”

 

Az ötletek nem az ötletfán teremnek

„Honnan jönnek az ötletek? – kérdezik folyton az íróktól, és az írók nem azért vonakodnak felelni, mert meg akarják tartani maguknak a titkot, hanem mert legtöbbször ők sem tudják. A megvilágosodás pillanata gyakran váratlan és megfoghatatlan; a rajzfilmfigura felett felvillanó villanykörte. Kívülről az egész misztikusnak tűnik, az alkotót „homlokon csókolja a Múzsa”, vagy „megszállja az ihlet”, mintha nem is ő dolgozott volna meg érte, csak az ölébe hullott, mint az aranyjegy Willy Wonka csokigyárába.

Az ötletek persze nem úgy működnek, mint a tombola. De amikor megkérdezik, mégis hogyan, nehéz igazi választ adni – kivéve Hilde Østby számára, aki Kreativitás című ismeretterjesztő könyvében az agykutatás és a tudomány eszközével térképezi fel, mi történik az agyban az ötletek keletkezésekor.”


Racionális megérzések és más írói paradoxonok

„Ha rossz kedvem van, személyiségteszteket töltök ki. Maga a válaszadás is eltereli a figyelmet, de a végén ott a garantált jutalom, a jellemzés, mennyire csodálatos, szerethető és megismételhetetlen vagy. Ez egy biztonságos játék, egyetlen személyiségteszt sem mondja, hogy seggfej vagy. Mind szörnyen különlegesnek lát – persze nehéz úgy érvelnie a különlegesség mellett, hogy minden kilencedik/tizenhatodik/ikszedik ember ugyanazt a leírást kapja, de hát ez ilyen bűnös élvezet.

Néhány évente kitöltöm, így tudom, hogy az MBTI rendszerben fixen Építész vagyok. Ez egy négy skálán mérő rendszer, így jön ki a tizenhat típus. Az Építész az INTJ – Introverted, Intuitive, Thinking, Judging –, és biztos körüludvarol szép dolgokkal, de inkább az maradt meg belőle, hogy ez a kategória csupa belső ellentmondás. Álmodozó és racionális. A megérzései vezetik, de rendszerekben gondolkodik és logikus összefüggéseket keres. Egyszerre idealista és pesszimista cinikus.

Köszi szépen, igazán sokat segítettél.”


Mennyi láthatatlan munka van egy könyv mögött? 

„Ez az utolsó műhelynaplóm ebben a sorozatban; hamarosan ellovagolok a naplementébe. Amikor nekikezdtem, mindenkinek úgy beszéltem róla, „remek lesz, tíz részen át arról írok, hogy nem írok”, ami nyilván sarkos, de tényleg nem dolgoztam közben hosszabb szövegen. Sokat gondolkoztam, és végül nem választottam előre koncepciót a sorozathoz. Nehezen tervezek hónapokra előre, nem biztos, hogy ugyanaz érdekel októberben, mint februárban, és nem akartam közben ráunni. Inkább nagy mozgásteret hagytam, és mindig azt vettem elő, ami aktuálisan foglalkoztatott. Amúgy is, ennyit gondolkozni az írásról már majdnem írás, nem?

Aztán így visszanézve mégis kirajzolódott egy összetartó szál: a legtöbb szöveg az írók és az írás körül lévő misztikus ködöt próbálta eloszlatni. Nem szeretem a megközelíthetetlen, érinthetetlen író képét. Azt sem, ha az írás kiismerhetetlen, mágikus folyamatként van ábrázolva. Azt szeretem, ha az író emberi, az írás pedig nem különlegesebb munka, mint a villamosmérnökség. Azért fontos nekem ez, mert kezdőként rengeteg bűntudatkeltő sztereotípiával találkoztam, milyen Az Igazi Író. Az első két regényem megjelenésekor kerültem is a nyilvánosságot, mert nem éreztem azt, hogy megfelelnék az íróképnek, és nem akartam olyan skatulyába préselni magam, amibe nem illek.

Aztán kiderült, hogy nem is kell. Semmi sem dőlt össze attól, hogy bizonyos dolgok másként komfortosak. Az írók pont olyan sokfélék, mint bármilyen más emberek.”


 * * *


Köszönöm, hogy itt jártál! Ha érdekelnek hasonló tartalmak, megtalálsz Facebookon és Instagramon is.

 

2022. december 30., péntek

A 2022-es ajándékjegy az érzelmi hullámvasútra – évértékelő

Sűrű év volt 2022, amit azért is vicces leírnom, mert pár hete az szaladt ki a számon, hogy "nem csináltam idén semmit". Csak látszólag paradoxon a kettő: hiába a sok változás, történés, meg az egész érzelmi hullámvasút és sok munka idén, akkor érzem igazán, hogy "valamit" csináltam, ha minél többet tudtam elmélyülten, csendben, szinte láthatatlanul írni. És hát ez nem ilyen év volt, inkább kifelé forduló, zsizsgő, vagyis "tényleg" sűrű – csak nem attól sűrű, mint mondjuk tavaly, amikor rengeteg szöveg készült. Az alkotómunkának van egy hullámzása, befelé és kifelé forduló időszakok váltakozása, de az a rengeteg figyelem és kedvesség, amit A hazugság tézisei kapott, arra nem igazán készültem fel, nem is lehetett. Velem "történt", nem pedig én "csináltam", talán innen ez a kettős érzés. Amikor tavaly év végén befejeztem a kéziratot, ez csak az én szerelemprojektem volt, most meg hihetetlenül sokan kapcsolódtatok hozzá, amiért szörnyen hálás vagyok. És persze alaposan ki is merültem, nem feltétlenül fizikailag, inkább mentálisan. Sokszor voltam idén lelkes, izgatott, hálás, meghatódott, máskor meg szorongó, elveszett, magányos, és ezek teljesen megférnek együtt. De közben meg leginkább azt érzem, mennyi minden kattant idén helyre, és mennyire jó volt, hogy szinte kizárólag azzal foglalkozhattam, amit igazán szeretek, és hogy ezért milyen szerencsés vagyok.

Néhány dolgot emelnék csak ki idénről, amikre szívesen emlékezem majd vissza később is:

Márciusban színpadra került a Gumicukorszív, Kőműves Csaba Bence készített belőle vizsgaelőadást, és hihetetlen jó volt látni, hogyan értelmezte ő a történetet. 

Júniusban a Könyvhétre megjelent A hazugság tézisei, mi meg rá egy héttel költözködtünk (ezzel a rengeteg könyvvel! a nagyját gurulós bőröndökben húztuk át), rá két héttel pedig rögtön megérkezett Borsó – utólag érzem csak, mennyire kimerítő volt a nyár, de közben nem tűnt fel, muszáj volt folyton úszni, mozgásban maradni, mint egy cápa, ami különben megfullad. 

A létező legcsodálatosabb dolog idén persze Borsó, akit hívunk pislogó rongyszőnyegtől kezdve porosz tábornokig mindennek. Mindenki ezt mondja a kutyájáról, nyilván, de Borsó tényleg csodálatos: nyitott, kíváncsi, lelkes, alkalmazkodó, de közben ki is áll magáért, és vicces (nagyon vicces!). Egy pillanat alatt beillett a családba, és úgy felnéz a macskákra, mint a menő nagytesókra, akiktől eltanult egy csomó macskaviselkedést. 

Augusztusban hihetetlen élmény volt, hogy az Irha és bőr lett a Nincs időm olvasni kihívás közös könyve, és ennek kapcsán szuperjót beszélgettünk Szabados Ágival. 

Azért írtam idén is új szövegeket, még ha nem is ezen volt a fókusz: év elején a prae.hu-ra a Helyzetjel rovatba, tavasszal a Hévíz Repülés számába, nyártól Veres Attilával felváltva a Könyves Magazin Zöld rovatába (Legdrágább; Jöjjön el a fotoszintézis országa; Talált tárgyak jegyzéke, 2047. szeptember), most meg épp műhelynaplót a Panodyssey projekt kapcsán. 

Apró örömök: lett végre új tetoválásom, voltam Rómában, és végre megint funkcionál a lábam rendes kirándulásokhoz.

Decemberre az Irha és bőr harmadik kiadása is megérkezett, azóta is alig hiszem el, hogy ennyi ember könyvespolcán, éjjeli szekrényén, billegő asztallába alatt ott van már.

Néhány részlet az Irha és bőrből olvasható lett angolul (itt és itt), valamint a Négyszemközt c. novellám is, mind Austin Wagner csodás fordításában.

És hát tényleg elképesztő, amennyi szeretettel A hazugság téziseit fogadtátok. Egyrészt köszönöm a Gabo Kiadó munkatársainak, hogy ilyen odaadóan törődtek vele és gondozták, másrészt pedig nektek, hogy ennyien olvassátok. Szuper volt találkozni egy csomó rendezvényen, Könyvfesztiválon, Könyvhéten, Margón, Szegeden, vagy akár a virtuális térben (itt találtok például egy maratoni élőzést az Andi kis könyves világa csatornán). Sok interjúból tanultam rengeteget, különösen szuper volt beszélgetni Sándor Annával a Könyves Magazinon, Gaborják Ádámmal a Népszavában, Császár Tímeával a kulter.hu-n, és persze még sokakkal, hálás vagyok, hogy ennyit mesélhettem erről a könyvről. A fogadtatásáért pedig különösen: Veszprémi Szilveszter írásáért a Kortárs online-on, Forgách Kingáéért az Alföld online-on, Farkas Balázséért az Élet és Irodalomban, vagy az Odaértett olvasó alapos elemzéséért a Szerződési szabadságról (első és második rész), és még nagyon sokaknak, nagyon sok helyen. Azt pedig tényleg alig hittem el, hogy a Könyves Magazin év legjobb könyvei listáján a 9. helyére került: spekulativ fikciós szerzőként és fiatal szerzőként is hatalmas dolog ez nekem.

Számomra az Irha és bőr után az volt a tét, hogy ki tudok-e jönni a kiégésből, és vajon tudok-e még valaha igazi szenvedéllyel történetet mesélni. Ez a kötet ilyen lett, a kisregény különösen jutalomjáték volt nekem. Talán ezért is tartottam tőle, mit szóltok hozzá, "szabad-e" ennyire szabadon írnom, vagy mindenképpen bele kell halni minden könyvbe az utolsó vérig. 

Szabad volt; köszönöm nektek.

 

 * * *


Köszönöm, hogy itt jártál! Ha érdekelnek hasonló tartalmak, megtalálsz Facebookon és Instagramon is.

2022. május 18., szerda

Szerződési szabadság – erről szól a kisregény A hazugság téziseiben


Vonzanak a földhözragadt elemekkel párosított mágiarendszerek. A fantasyben a mágia legtöbbször lenyűgöző és csillogó, el kell kápráztatnia, mint egy bűvésztrükknek – engem meg az érdekelt, mi van, ha semmi elkápráztató nincs benne, csak jogi iratok, bürokrácia meg gerincferdüléses hivatalnokok. Ebben a világban a fizikai törvények szerződéseken keresztül szabályozhatók, az országok adhatják-vehetik egymás közt a zivatarokat, a tengeráramlatokat, a légszennyezettséget, vagy bármit, amit természettudományos módszerekkel pontosan meg tudnak határozni – a valóság átírásának csak az állami pecsétek jóváhagyása szabhat határt.

A hazugság tézisei novelláskötet, mégis tartalmaz egy kisregényt (a kötetnek kb a felét teszi ki, így talán azoknak is kedvez, akik bánni szokták, hogy a novellák túl hamar véget érnek). A főszereplő, Gavin egy szerződéskötő – egyfajta jogász-hivatalnok-fizikus-katona, mondjuk –, akit a mágikus képessége miatt gyerekkorában elszakítottak a családjától és a szülőhelyétől, a katonai megszállás alatt álló Adrennaustól. A megszállók országában, Lagowban nevelték fel (nevelték át), és most őket képviselve kell visszautaznia Ardennausba, ahol ötéves kora óta nem járt, és már az anyanyelvét sem beszéli. Egy olyan szerződésről tárgyal, amely a két ország mindennapjait gyökeresen átírná – és amely felszítja az indulatot a negyven éve tartó megszállás ellen –, közben pedig Gavin meg akarja keresni a gyökereit, és az utazás hamarosan felborít körülötte mindent.

Amikor elkezdtem írni ezt a történetet, nem tudtam pontosan, mi lesz belőle. Azt hamar láttam, hogy novellánál hosszabb: a szerződések mindenre kihatottak, nem csak az országok közti konfliktusra, a természet-jog viszonyára, vagy a velük kicsalt privilégiumokra, hanem olyan apróságokra is, mint a gyereknevelési elvek, és én egyiket sem akartam kihagyni. Amikor látszott, mennyi téma van benne, többen kérdezték, miért nem írok belőle regényt, és alaposan átgondoltam: ez a történet Gavin története. Ott kezdődik, hogy visszautazik a szülőhazájába, és minden politikai konfliktus mellett arról szól, mihez kezd azzal, amit ott talál, és hogyan határozza meg magát ezek függvényében. És nem volt szükségem más nézőpontra, az ő kettős helyzetében megvolt minden, ami érdekelt – egyszerre ardennausi és lagowi; a rendszer áldozata és a rendszer elkövetője; tele van belső ellentmondásokkal, billeg egy szürke zónában, amit íróként annyira szeretek, ami miatt sokáig én sem tudtam, milyen döntéseket hoz meg végül.

És már csak azért is ragaszkodtam az egyedüli nézőpontjához, mert biztos voltam benne: ezt a történetet az elnyomó szemszögéből szeretném elmesélni. Mert ez a kényelmetlenebb. Mert ez vet fel több kellemetlen kérdést – számomra is. Mert ez a történet nagyban szól azokról a privilégiumokról, amiket természetesnek veszünk, amikhez hozzászoktunk, és bele sem gondolunk, miféle árat fizetünk értük. Ezért akartam a szövegben ezt a kényelmetlenebb pozíciót, annak a bőrét, aki hozzászokott, hogy elvegyen bármit, amire szüksége van, amihez joga van – hátha be tudja tömni velük magában a betölthetetlen űrt.

A történetről nem szeretnék sokat elárulni – lesz benne sok-sok irattári böngészés és jogi kiskapu-keresés; táskaírógépek és tárcsás telefonok; brutalista építészet és súlyos döntések –, de beteszem az első jelenet elejét, ha beleolvasnátok.

A hazugság tézisei előrendelhető a GABO Kiadó webshopjában 30% kedvezménnyel.

 

1. § Általános szerződési feltételek

  

Gavin két ügyben utazott Ardennausba: hogy megkössön egy szerződést, és hogy felbontson egy másikat.

Órákat töltöttek a tranzitban, pedig egy ügyintéző rögtön átkísérte őket a cigarettafüstös váróteremből egy különszobába – a kedvesség Gavin egyenruhájának szólt, nem Filippának, aki már a vonaton is dőlt-borult a fáradtságtól, és az apja karjában, vállára hajtott fejjel aludt, amíg az útleveleiket ellenőrizték. Később felélénkült, érdekelni kezdte az új hely, és Lucas hiába vett elő neki egy kifestőt, hogy színezzen, amíg a papírokkal bajlódnak, csak az ügyintézőtől kapott keksszel sikerült rávenni, hogy maradjon a fenekén pár percre.

Miután lepecsételték a vízumaikat, Gavin kipakolta a magánszerződéseit a pultra. Három stósz dosszié tele iratokkal, amelyek nélkül be se tette volna a lábát az országba.

– Ez mind a tiéd? – kérdezte Lucas, miközben Filippa száját törölgette egy zsebkendővel.

Az ügyintéző szeme is elkerekedett, pedig igazán nem várhatott mást Lagow egyik állami szerződéskötőjétől. Magához húzott egyet az egészségügyi, termodinamikai, optikai, biokémiai papírok kötegéből – Gavin mindet maga fogalmazta, ő nem fekete szavakat látott a fehér papíron, hanem kristálytiszta összecsengéseket, láthatatlan harmóniát, amelyre az életét is rábízná.

– A honosítás eltarthat pár óráig – mondta a nő. – Van egy kávézó a tranzitban, meg egy kis udvar, ha friss levegőt szívnának.

Filippa alig várta, hogy induljanak, csuklójukba kapaszkodva húzta ki őket a folyosóra. Életében először járt Lagowon kívül. Gavin aggódott, hogy Lucas túl szépeket mesélt neki Ardennausról, egzotikus édességeket és ritka fajokkal teli állatkertet ígért, hogy az utazás bizonytalanságát enyhítse, és a város óhatatlanul csalódást okoz majd mindkettőjüknek. Szürke, vizes, hideg. Mindenütt beton és pára. Gavin nem csak az irattári szerződésekből tudta, emlékezett is rá; ötéves lehetett, amikor utoljára itt járt, pont, mint most a lányuk. Csak ő azért várakozott a tranzitban, ölében egy hátizsákkal, amelybe belefért mindene, hogy a friss gyámja kivigye a határon.

– Mikor lett ennyi magánszerződésed? – kérdezte Lucas. Kis csészében kapták a kávét, amelyen több kockacukor sem segített, a tubusos sűrített tejet nem merték kipróbálni. Filippa az üvegajtón át a belső udvart bámulta, egy mondókát dúdolt a kint csipegető galamboknak.

– Nem lett ennyi – vont vállat Gavin. – Csak ritkán látni őket így, egy kupacban.

– Mennyit kötöttél az elmúlt egy évben?

Olyan hangon kérdezte, mintha azt akarná tudni, találkozgat-e más férfiakkal.

– Néhányat. Apróságokat. Ne csinálj már ügyet ebből, jó?

– Hat hétre jöttünk, te meg…

Gavin áthajolt az asztalon, megszorította Lucas kezét.

– Csak biztonságban akarok tudni mindenkit. Ez mégiscsak ’naus.

Már a tranzitban látta, mennyien bámulják. A lagowi hadsereg egyenruháját viselte, a díszzseb fölötti csillagokból pedig tudhatták, mivel foglalkozik. Az ügyintéző emiatt nyájasan kereste a kedvét, de a pincérnő arcáról már lefagyott a mosoly, amikor a kávét kihozta. Talán egyedül kellett volna utaznia, Lucas és Filippa nélkül, de hat hét hosszú idő. Lucas vetette fel, hogy vele tarthatnának, talán viszonzásul, amiért Gavin is elkísérte őt a szimfonikus turnéra, és nem kellett sokáig győzködnie: Gavin nem akart egyedül szembenézni a szülőhelyével. Ardennaus az elmúlt harminc évben csak katonai jelentésekben és szerződésekben létezett számára.

A környező asztaloknál ’nausit beszéltek, ropogó-sisegő mássalhangzókkal, az utolsó szótagokat elharapva. Gavin ismerős szavakat próbált kivenni, egy igent, egy nemet, pedig szinte semmire sem emlékezett, a kávét is lagowiul kérte ki. Ujja a csuklóján fehérlő hármas sebhelyre tévedt. Tettek róla, hogy időben elfelejtse az anyanyelvét.

– Minden rendben lesz – mondta Lucas. – Lagowi állampolgárok vagyunk.

– Épp ezért tartok ettől az egésztől.

– Nem történhet semmi. Katonai területen fogunk lakni.

– Tudom. – Nem Lucasra nézett, hanem az asztalon szétszóródott cukorszemekre. Az ujjbegyével gyűjtötte össze őket, az üres csészébe söpörte. – Tudom.

– Apa, apu, nézzétek!

Filippa kiáltására egyszerre kapták fel a fejüket. A belső udvar nyitott ajtajában állt, maga elé kitartott tenyerével éppen elérte a szemerkélő esőt. Ha nincs ilyen döbbenet a hangjában, eszükbe se jut, hogy életében először látja.

– Mi ez? – kérdezte, és úgy mutatta feléjük nedves kezét, mintha valami radioaktívval kente volna össze. – Apa, mi ez?

Lucas mozdult előbb, lehajolt hozzá, és máris felhőkről magyarázott, amelyek túl kövérre híznak, és úgy zubog alá belőlük a víz, akár a zuhanyrózsából. Ne féljen tőle, otthon se fél a fürdőben, igaz?

Gavin is végigfuttatta ujjait az esőn, ahogy Filippa. Mintha fullánkja lett volna, rovarok csípnék a tenyerét. Megborzongott, milyen hideg, aztán azt tette, mint gyerekkorában: szájába vette az ujját, és megkóstolta. Rezes íze volt, akár egy megnyalt vezetéknek. Hordóban és lavórokban gyűjtötték otthon, ezt használták a vécé leöntésére és ivóvíznek is, még ha folyton csikart is tőle a hasuk. Amikor a gyámja elvitte magával Lagowba, azt ígérte, soha többé nem ázik meg. Nem kell cuppogó zokniban járnia, celluxszal foltozni be a viharkabátját.

Akkor száznapos esőnek hívták. Ma már kétszázhatvanhét napig esett szünet nélkül.


* * *

Köszönöm, hogy itt jártál! Ha érdekelnek hasonló tartalmak, megtalálsz Facebookon és Instagramon is.

2022. május 3., kedd

A hazugság téziseinek igaz története, avagy mi várható a novelláskötetben

Ha valaki egy évvel ezelőtt megkérdezte tőlem, mikor lesz novelláskötetem, biztosan mentegetőztem neki valami bénát, miért nem lesz nekem soha. Évek óta kaptam ilyen kérdéseket, és mindig ugyanazt feleltem: a zsánerben ez nem igazán szokás, nincs is túl sok novellán, és persze _bármilyen_kifogás_helye_. Amikor publikálni kezdtem, magyar sci-fi vagy fantasyszerzőtől elvétve jelent csak meg novelláskötet, ami valahol pont ellentéte a szépirodalomban bejárható útnak, ahol gyakran a folyóiratos publikációkból összeálló kötet az első önálló könyv, és csak később jön a regény. A zsánerben – főleg a publikációs lehetőségek szűkössége és az olvasási szokások miatt – fordítva van: kisebb kockázat egy regény, mint egy novelláskötet, ezért szinte mindenki azzal nyit. És annyira ez lett a status quo a fejemben, hogy fel sem tűnt, mennyire megváltozott itthon az SFF novellák olvasottsága, mennyi szerzői kötet jelent meg közben, és milyen sok novellát írtam ez idő alatt. Ti meg addig kérdezgettétek kitartóan, lesz-e novelláskötetem, míg valami átkattant, leromboltátok ezt a rosszkor rögzült hiedelmet a fejemben, és tavaly májusban megkérdeztem a szerkesztőmet, Csillát, hogy akkor ezt most így tényleg lehet? És ő azt mondta, tényleg. Hát így lett A hazugság tézisei.

Másként írok novellát, mint regényt. Szabadabban kísérletezem formákkal, előveszek olyan témákat, amik nagyon piszkálnak, de nem töltenének ki sok száz oldalt. Sokkal sűrűbbnek érzek ilyenkor mindent: itt megtehetem, hogy ráfókuszálok a világ egy-egy részletére, és a többi skicc marad, vagy akár leszűkítem a világot egy kapcsolatra, egy szereplőre. Minden könyvemnél elmondom, hogy „kicsit más lesz, mint az előzőek”, igyekszem újat mutatni, és ez erre is igaz – bár most először érzem azt, hogy ezt már mondanom sem kell, már magatoktól is erre számítotok. Közben meg valahol mégis ugyanaz foglalkoztat: kimozdított valóságok, nehéz döntések, diszfunkcionális kapcsolatok.

Így lettek olyan történetek, amelyekben:

…az építészek hazugságokból építenek, és hazugságaikkal elodázzák a világ szétesését;

…hélium-, alkohol- és növényistenek termékenyítenek meg kamaszlányokat;

…a Balaton áldozatokat követel;

…a vizsgaidőszak mentálisan és fizikailag is megváltoztat;

…egy kizsákmányoló multicég alkalmazottai belenéznek a fekete monitorba, és többé nem lesznek önmaguk;

...tinédzserek perelik be a szüleiket;

…a természeti törvények országok közti szerződésekkel átírhatók.

A kötet egyrészt már megjelent novellákból válogat, ezek közül a legrégebbi 2017-es (kettő kivételével ezek az írások nem hagyományos zsánerirodalmi helyeken jelentek meg, ami szintén jól mutatja, hol volt több publikációs lehetőség az elmúlt öt évben, ha az ember novellákat írt). Csak olyat válogattunk be, ami ma is közel áll hozzám, amiről ma is szívesen írnék még. Néhányat alaposabban ráncfelvarrtam, de mindet újraszerkesztettük.

Mindenképpen azt szerettem volna, hogy a kötetnek legalább a fele teljesen új szöveg legyen. Már meséltem róla, hogy írtam egy kisregényt, a Szerződési szabadságot, ami itt kapott helyet (örökös esővel, katonai megszállással és szerződésmágiával, de mesélek róla majd még külön). És végre elővehettem egy olyan novellaötletemet is, ami korábban sehová se fért be, mert „lapozgatós” szerkezet passzolt hozzá, ahol az olvasó dönt az egyes részek után, hogyan cselekszik és merre megy tovább, ez a Fekete monitor. Ha túl akarjátok élni ezt a munkanapot ennél a multicégnél, bölcs döntéseket kell majd hoznotok, én szóltam.

Nagyon várom, hogy olvassátok, és kíváncsi leszek, melyik történet hogyan hat majd rátok!

Megjelenés június elején, és már előrendelhető a GABO Kiadó webshopjában 30% kedvezménnyel. Lesz dedikálás a Könyvhéten (szombatra tervezzük), ahol személyesen is találkozhatunk, de ha valamiért nem tudsz eljönni, kérheted az előrendeléskor névre szóló dedikálással, csak írd be a megjegyzés rovatba, kinek készüljön.:)


Ez lesz a tartalomjegyzék:

A mesterhazugság

Istenanyák

Rügyeid

A gyertya a magasban tündöklő nap

Bevezetés a sokváltozós viszonyrendszerekbe

Hattyú

Négyszemközt

Fekete monitor

Gumicukorszív

Szerződési szabadság


Ez pedig a fülszövege:

Mi történik, ha belenézel a fekete monitorba? Hogyan őrzik meg a hátországban maradó családtagjaikat a háborúba vonuló katonák? Milyen, ha a halott apa tudata az okosház rendszerébe költözik? Hazugságokból felépülő életek és világok jelennek meg ebben a novelláskötetben: fizikai törvényeket szerződésekkel manipuláló jogászok, fénylő istengyereket váró leányanyák, áldozatot követelő tavak és hazugságokból városokat emelő építészek. Moskát Anita olyan, mint a kötet kisregényének szerződéskötője: pontosan ismeri a valóságot, hogy aztán a paraméterek átírásával új valóságokat hozzon létre. Első regénye 2014-ben jelent meg, és az eltelt évek alatt a magyar fantasztikus irodalom egyik legeredetibb és legizgalmasabb írójává vált. A Horgonyhely, majd a Zsoldos Péter-díjat nyert Irha és bőr c. regényei mellett számos novellája jelent meg antológiákban, zsáner- és szépirodalmi magazinokban. A hazugság tézisei ezek legjobbjaiból és új írásokból válogat.


* * *

Köszönöm, hogy itt jártál! Ha érdekelnek hasonló tartalmak, megtalálsz Facebookon és Instagramon is.

2022. március 16., szerda

Online novellák a Helyzetjelben

Az elmúlt fél évben öt rövid novellát írtam a prae.hu Helyzetjel rovatába, és most összegyűjtöttem őket, hogy meglegyenek egyben is. Főleg közeljövős sci-fi, kicsit Black Mirror-szerű tematika lett belőle végül, pedig nem terveztem így előre, csak hagytam magam játszani formákkal, hangokkal, vagy bármivel, amivel hosszabb terjedelemben kevesebbet próbálkoztam. Az instrukció annyi volt, írjak olyat, ami éppen foglalkoztat, és ha visszanézem őket, tele vannak a szorongással  úgy látszik, ez foglalkoztat.

Nagyon köszönöm, hogy követtétek a sorozatot, és a rengeteg visszajelzést is végig  úgy látszik, titeket is ilyesmi foglalkoztat.

Bemásolom, hogy kezdődnek, a linken pedig olvashatjátok a teljes szöveget.


1. Adj, király, katonát!

"JÁTÉKSZABÁLY

1. A játék előkészítése

Minden játékos hagyja el az irodaépületet, és gyülekezzen az udvaron. A HR osztályvezetője kijelöl két csapatkapitányt, akik szabadon választanak társakat a munkavállalók közül.

Mindig is utáltad a csapatjátékokat. A felvételi interjún persze nem árultad el, beírtad a CV-dbe, hogy csapatjátékosasszertív kommunikáció, proaktivitás, meg az összes kötelező szart. Utáltad az iskolai sorversenyt, sportnapon a kosármeccset, tesiórán a kidobóst. Kicsi voltál és vézna, ezért téged választottak utoljára, és rendszerint pórul is jártál: orra estél a fűben, ahogy a vízzel töltött lufival rohantál, kihagytad a ziccert, elsőként vágtak hátba a kislabdával. Most is szívesebben üldögélnél a kispadon, de a játék az udvaron kötelező."


* * *


2. Türelmüket és megértésüket köszönjük

"Németh Kata, Biatorbágy, 2021. 05. 07. 14:29

Értékelés: 4/5

Ár-érték arányban korrekt mosógép. Viszonylag csendes, a gyerek simán aludt a centrifuga mellett. Van benne energiatakarékos mód. A műanyag részek nem tűnnek túl tartósnak. A macska imádja nézni a forgódobot.:)

 

Névtelen felhasználó, 2021. 10. 17. 22:32

Értékelés: nem értékelt

Oké, ez most komoly? Nyáron ez a szar még feleennyibe került! Kínában gyártják, csak aztán rányomják a logójukat, hogy horror áron adhassák el, a sok barom meg megveszi. Én inkább maradok a márkátlan kínainál, kösz. Nézzetek hülyének mást!"


* * *


3. Négyszemközt

"Miért ne vacsoráznátok a milánói dóm mellett, Dóri? Repülőjegy most 7990 Ft-tól.

A személyre szabott hirdetést nézem, és megdermedek. A fehér abroszos asztalnál mi ülünk, előttünk a pizza fénylik, mintha lakkal rögzítették volna a mozzarellát, és mosolygunk, hát persze, az algoritmus szerint így koccintanánk az olasz naplementében. A modellek teste szokás szerint pontatlan, a nőnek jóval nagyobb a melle az enyémnél, a férfi túl széles vállú, de a mi arcunkat viselik, hadd képzeljem magunkat Milánóba. Remeg a kezem, elgörgetek, mielőtt a kőre ejteném a telefont. Amikor eljöttem otthonról, kikapcsoltam a helyadatokat; sosem ajánlana repjegyet, ha tudná, hogy a Péterfy ügyeleti rendelőjében várakozom."


* * *


4. Határozat gyermekengedélyezésről

"Tisztelt Igénylő!

Ezúton értesítjük, hogy GI-0048729 sorszámú kérvényét, amelynek tárgya egy (azaz 1) darab természetes úton létrehozni kívánt gyermek, a Magyar Gyermekengedélyezési Bizottság (továbbiakban: a Bizottság) a hatályos törvények szerint elbírálta."


* * *


5. Kedves e-Isten!

"Kedves e-Isten, most az egyszer hallgass meg, csak most, amikor nem a filtertől vérvörös az ég, nem a dubstep dübörög át a falakon, kérlek, pedig sejtem, hogy nem igazán kérhetek tőled semmit, csomót vétkeztem, tényleg kurva sokat, tele a bűneimmel az applikációd, miket követtem el gondolatban, szóban, cselekedettel és mulasztással, ott tárolsz a felhőben mindent..."


* * *

Köszönöm, hogy itt jártál! Ha érdekelnek hasonló tartalmak, megtalálsz Facebookon és Instagramon is.