2018. december 6., csütörtök

A legfontosabb csatákat a saját elmédben vívod – Hellblade


Amikor először hallottam a Hellblade c. videojáték koncepciójáról, maró ötlet-féltékenységet éreztem: ki ne szeretné elmesélni a pszichózissal küzdő kelta lány történetét, aki halott szerelméért száll alá az északi mitológia alvilágába? Rögtön láttam, hogy ez nekem készült, depresszív skandináv pokol és szuggesztív főszereplő, ide vele rögtön, csak után döbbentem rá: milyen hihetetlenül bátor a Ninja Theory, hogy egy mentális beteg karakter történetét mesélik el. És hogy én mennyire hálás vagyok nekik ezért a bátorságért.

Úgy általában a videojátékokban, de még a sci-fi és fantasy irodalomban se jelennek meg sűrűn mentális beteg főszereplők. Nem tudom, pontosan mi lehet az oka – talán az írók félnek ábrázolni egy ilyen állapotot, sok kutatómunkát igényel, és még akkor sem biztos, hogy hitelesen képesek bemutatni olyasmit, amit nem tapasztaltak meg. Vagy annyira „veszélyes” terepnek érzik, hogy a szerethető szereplőkre ráállt piacon félő, hogy aki kicsit is más és nehezebben megérthető, az nem lesz kellően olvasókompatibilis. A mentális betegségek társadalmi megítélése sem segít ezen, még mindig a megbélyegzés az általános, ha valakinek ilyen problémája van, minimum sorozatgyilkosnak vagy kötözni való őrültnek hiszik. Nem beszélünk erről, nem ismerjük eléggé, és ami ismeretlen, persze, hogy félelmet vált ki.

Ezért is csodálatos játék a Hellblade. Látszólag alászállunk a skandináv pokolba, de közben órákat töltünk egy éppen pszichotikus epizódot megélő lány, Senua bőrében. Nem csak az ő fejében suttognak a hangok szüntelen, hanem a fülhallgatón keresztül a játékoséban is, folyton duruzsolnak, egymásnak ellentmondó tanácsokat adnak, néha a vesztünket akarják, máskor figyelmeztetnek, de nem lehet szabadulni tőlük. Már csak ezért az apró ötletért is imádnám a Hellblade-et, – ijesztő volt a csend, amikor órák után levettem a fülest, noha tudom, hogy Senua számára ez a csend elérhetetlen –, de ahogy haladunk előre a játékban, hamar világossá válik, hogy itt minden szimbolikusan is értendő, és hogy az északi alvilág egyben Senua saját alvilága. Ahol a sötétség mindent felfal, ahol minden egyes kudarckor fekete rontás kúszik fel a karján, ahol a látomások és emlékek összekeverednek. A puzzle-részek külön csodálatosak: egy-egy ajtó kinyitásához "rúnákat" kell megkeresni a környezetben, hogy azok a hajóárbocok vagy árnyékfoltok pont alakzatban állnak, és ezzel vesz rá a játék egy másfajta gondolkodásra, összefüggést veszünk észre olyan elemek közt, ahol amúgy nem lenne, titkos üzenetek olvasunk ki minden leszakadt gerendából.

Hatalmas felelősség ilyesmit ábrázolni, és öröm látni, hogyan nyúlt a csapat a témához – a háttértudást pszichiáterek és valódi mentális beteg emberek adták. Ezért is voltam kíváncsi a végén az üzenetre, vajon milyen érzéssel teszi le a játékos a kontrollert, mert talán itt a legnagyobb a felelősség: ez az állapot klasszikus értelemben nem gyógyítható. Vannak rosszabb időszakok, epizódok, és vannak jobbak. A sikertörténetet és happy endet pártoló közönség nem kaphatja meg azt, amit igazán akar, hogy a hős  küzdelmek és szenvedés árán "meggyógyul". A happy end itt csak megértés lehet, az elégtétel pedig az, ha Senua jobban megismeri magát és az állapotát, és jobban együtt tud élni vele a jövőben.

A Hellblade egyszerre mutatja meg, milyen egy pszichotikus epizód, és egyszerre ismerjük meg Senuát, aki semmiképp sem egyenlő a betegségével. Komplex, esendő, szeretet adó és szeretetet kereső személy, aki falak nélkül bontakozik ki a játékos előtt: gyakran látjuk az arcát, a mimikáját intimen közelről, és átéljük a múltját, emlékeit, félelmeit is belülről. Ha lehet egy játék valamiért fontos és megkerülhetetlen, akkor a Hellblade emiatt biztosan az: végül nem „Senua áll előttünk, aki mentális beteg”, hanem csak „Senua maga”, bármiféle megbélyegzés nélkül.


Ha érdekelnek további játékok, amelyek mentális betegségekkel is foglalkoznak:

Ha pedig sci-fi és fantasy regényeket keresnél a témában:


2018. október 11., csütörtök

Kész az új regény! - Öt infó az Irha és bőrről

Nagyon-nagyon régóta várom, hogy leírhassam: elkészültem az új regényem első verziójával! Igen, a végére értem az Irha és bőrnek. Hihetetlen érzés, egyszerre felszabadító és hagy maga mögött valami ürességet, ami miatt úgy ébredek reggelente: "és most mihez kezdjek az életemmel? Az lehetetlen, hogy ne ezzel keljek és feküdjek." Öt éve élünk együtt ezzel a történettel, az első ötleteket 2013-ban kezdtem felvázolni, aztán a koncepció rengeteget változott, 2016-ban teljesen újrakezdtem, most meg már azt se tudom, milyen, ha nem ezen töprengek egész nap. Lelkileg és íróilag is kihívás volt, úgyhogy biztos fogok még mesélni a folyamatról, de egyelőre csak örülök az utolsó pontnak.:)

Korábban már meséltem a regényről ebben a bejegyzésben. Az Irha és bőrben egy világméretű jelenség hatására az állatok bebábozódhatnak, akár a hernyók, és változó mértékben emberivé alakulnak. Lehetnek torzak, beszédképtelenek, végtagok nélkül kifejlettek, de akár szinte tökéletesen emberiek is. Ez alapvetően rendezi át a földi viszonyokat, legjobban mégis az a kérdés érdekelt, hogy ezek a semmiből létrejött, gyökértelen élőlények hogyan birkóznak meg a világgal, hogyan helyezik el magukat benne, miféle választ találnak a "kik ők" kérdésre.

Eddig viszonylag kevés konkrétumot árultam el a regényről, most viszont összeszedtem öt infót róla.:)

1. Szereplők, avagy kiké is ez a történet

Horgonyhely szerintem elsősorban a világ története volt, a főszereplőket is az motiválta, hogy megértsék a működését, vagy megváltoztassák annak fizikai törvényszerűségeit. Az Irha és bőr ezzel szemben a szereplők története, hogy őket hogyan változtatja meg a világ. Három egyenrangú nézőpontkarakter szerepel benne.

Kirillről már meséltem többet a fenti bejegyzésben is: ő őzből alakult ki, teste nagyrészt állati, és közös tudatban él egy csordával, akik legszívesebben a régi, állati életformát követnék. Kirill azonban más, érzi, hogy nem illik közéjük, és hiába "kellene" egy őznek szelídnek lennie, ő nem tud mit kezdeni a benne rejlő agresszióval.

Pilar a legfiatalabb szereplő, szinte "újszülött", a regény kezdetén alig ért bármit a világból. Minden információját a tévéből szerezte – számára a szappanoperák és joghurtreklámok dokumentumműsorok –, de most kénytelen saját tapasztalatokat gyűjteni.

August kommunikációs szakember egy fajzatokkal foglalkozó szervezetnél, egy jogokért küzdő kampányban vesz részt – eleinte féltem, mennyire "illik" ez egy fantasybe, harcosok meg varázslók szoktak bennük rohangálni kétméteres karddal, nem irodisták izzadnak a nyilatkozatok szövege felett, de egyértelműen ő tartogatja a legtöbb meglepetést, emiatt nehéz is róla többet elárulnom.:)

2. Helyszín

A történet egy alternatív jelenben játszódik, ekkor már közel húsz éve tartanak az átváltozások. Azért izgatott ez az időszak, mert a kezdeti sokk már elmúlt, lassan természetessé válik, hogy léteznek fajzatok, de az integráció nem teljes, az emberek reakciói még olyan sokfélék, a törvények pedig csak részben biztosítanak nekik bármiféle jogokat. Valamint ez az az időszak is, amikor a fajzatok is kezdenek tudatosabbá válni, rengeteg kérdést feltesznek magukról. A helyszín nagyrészt egy Budapest melletti gettó, de fontos szerepet kap egy magányosan álló ház Dániában.

3. Fabulák

A regényben több "állatmese" is található a fejezetek közt: ezek a fabulák a fajzatokról szólnak a világ minden tájáról, Indiában átalakult elefánttól kezdve olyanokig, akik egy laborban élik le egész életüket.

4. Nem lett rövid, sőt

Az Irha és bőr az eddigi leghosszabb regényem. Szerkesztés meg rengeteg átírás miatt nem szeretnék terjedelmet mondani, de jóval hosszabb a Horgonyhelynél. Amikor írni kezdtem, megvolt a fejemben a teljes sztori, nem nőtt írás közben, mégsem számítottam rá, hogy ekkora lesz: valószínűleg a három egyenrangú nézőpont tehet róla, megkövetelték maguknak a helyet.

5. Első mondat

Ez még sokat változhat, de ha az elején szereplő fabulát nem számítom, jelenleg ez az:

„Eljött a kétszázhuszonnyolcadik teremtés napja, Kirill elméjében a csorda mégsem bírta befogni."

Természetesen még rengeteg munka van a szöveggel – pihentetés után neki is kezdek az átírásnak, ez hangsúlyozottan egy első verzió, több havi munka következik, mire egyáltalán el merem küldeni próbaolvasónak vagy a szerkesztőmnek. Szóval ez csak az első megkönnyebbülés, igen, sikerült, megírtam, de a csiszolás és átírás még úgy is hatalmas falat, hogy közben is rengeteget javítgattam. Emiatt fogalmam sincs, mikorra lehet belőle regény, de nem is siettetem a dolgot, legyen a tőlem telhető legjobb.

+1. Onlány

Az elmúlt években többen kérdezték, miért nincs szerzői Facebook-oldalam. A Bábel fiai vagy a Horgonyhely megjelenésénél még nem szerettem volna, később pedig attól tartottam: de hát minek nekem ilyen, ha talán soha többé nem fejezek be regényt? (A regényírás útvesztői sötét gondolatokba hajszolják az írókat, ejnye.) Úgyhogy megígértem magamnak, hogy ha kész leszek az Irha és bőrrel, csinálok egyet. Íme, ha van kedvetek, kövessétek, én meg próbálom megszokni ezt a felületet.:)
A közösségi médiát már kóstolgatom egyébként év eleje óta, aki inkább képes tartalomra kíváncsi, megtalál Instagramon is.




2018. október 3., szerda

A mesterhazugság – új novella

Gyerekkoromban rengeteget gondolkodtam a hazugság fogalmán. Emlékszem, akkor hallottam először a bűnökről, szóval olyan hatéves lehettem, és azon töprengtem: ezt nem gondolhatják komolyan! Hogy a "ne hazudj" azt jelenti, hogy sose. Mármint azt se, hogy megmostam a kezem ebéd előtt, közben nem. Meg azt se, hogy a szülinapi torta finom, közben fűrészporízű. Letaglózott a gondolat, hogy soha, kicsit se. Hát mit fogok én a nehéz helyzetekben mondani? Hogy élem ezt túl?

Talán emiatt alakult ki, hogy felnőttként szörnyen érzékeny vagyok a hazugságokra. Ha bárki a szemembe mondja az igazat, ami kellemetlen, vagy adott esetben fáj, sokkal-sokkal többre becsülöm, mintha össze-vissza hazudozna a kedvemért. Cserébe én is ezt adom: ha már megkérdezi a véleményemet, teljes őszinteséget kap. És bár ez annyira természetesnek tűnik egy kapcsolatban, valójában túl ritka, a becsületes, egyenes embereket pedig mindig is a legtöbbre fogom becsülni.

Szóval írtam egy novellát a hazugságokról. Mármint rengeteg hazugságról. Füllentésekről, kellemetlen és fájó hazugságokról, egész életet beárnyékoló, évtizedekig növekvő hazugságokról. Olyan nagyokról, hogy akár városokat is lehet emelni belőlük.

Október közepén érkezik a Gabo Kiadótól Az év magyar science fiction és fantasynovellái 2018 c. antológia, tizenkilenc magyar szerzővel. Sokak nevét talán már ismeritek, néhány név új lehet, de biztosra veszem, hogy közülük sokat meg fognak jegyezni a kötet olvasói. Én pedig őszintén örülök, hogy köztük lehetek.

A kötetet Kleinheincz Csilla és Roboz Gábor szerkesztette, a benne szereplő írók névsora:

Baráth Katalin • Buglyó Gergely • Dragomán György • Erdei Lilla • Farkas Balázs • Gaura Ágnes • Brandon Hackett • Kiss Gabriella • László Zoltán • Lőrinczy Judit • Molnár B. Gábor • Moskát Anita • Rusvai Mónika • Sepsi László • Sümegi Attila • Sziács Viola • Takács Bogi • Tallódi Julianna  Veres Attila

A novellám pedig így kezdődik:

Régen már reggeli előtt öt-hat alkalommal hazudtam. Átgördültem Khao felére az ágyon, a füle körül göndörödő tincsek közé mormogtam, hogy:
– Aludj nyugodtan, még csak hajnalodik.
Máskor eldugtam a papucsát a kamrába, és amikor némán szitkozódva kereste mindenütt, rezzenéstelen hangon állítottam:
– Utoljára a konyhaasztal alatt láttam.
Néha pedig, ha szükséges volt, egy pohár buggyant tejet nyomtam a kezébe:
– Még friss, én is ebből ittam.
Naponta akár ötszázszor tudtam füllenteni. Ötszázszor simíthattam tenyerem a téglafalra, hogy a malter ne peregjen ki porcukorként. Ötszáz korhadt, bármelyik lépésre beszakadható lépcsőfok bírta még egy kicsit tovább miattam. Ha pedig egy-két igazi hazugságot is sikerült kiötölnöm, amitől Khao szemöldöke valódi fájdalommal rándult össze, azzal áltattam magam, néhány arasznyira feltartóztattam a város felé közeledő felbomlást."

2018. július 11., szerda

Rügyeid – új novella az Utópia 501 c. négynyelvű antolgiában

A tavaly megrendezett Transzfer Fesztiválhoz kötődve szervezte meg a PIM az Utópia 501 c. antológiát, amelybe cseh, lengyel, szlovák és magyar szerzőket kértek fel egy-egy jövőről szóló, rövid novellára. Az apropót Morus Tamás 501 éve megjelent Utópiája adta, de nem kötötte meg senki kezét, hogy bármit elmeséljen akár a közeli, akár a távoli jövőről. A kötet a napokban jelent meg online, így bárki által olvasható, ráadásul minden novella szerepel benne mind a négy nyelven. Ez az első alkalom, hogy lefordítva látom a saját szövegem, és nagyon furcsa érzés  mint amikor álmomban simán eltársalgok olyan nyelveken, amiken a valóságban nem beszélek.

A címe Rügyeid, egy légszennyezettségtől sújtott jövőben játszódik, és egy anya-lánya kapcsolatról szól. Így kezdődik:

"El kell rejtenünk a fákat a por elől, mondja anyád, amikor felveszi a szájmaszkot, majd feladja rád a tiédet is. Ilyen szép időben kár otthon maradni, ma még a nap is látszik: vörösarany izzás a hamufellegek közt, akár egy gézzel betekert villanykörte. Ahogy kiléptek az ajtón, a chip persze jelez a levegő miatt. De ha a chipre hallgatnátok, egész életetekben ott kuksolnátok a szigetelőszalaggal beragasztott ablakok mögött, a köhögéstől reszkető félhomályban."

A kötetet Turi Márton szerkesztette, a benne szereplő írók:

Bartók Imre, Berta Ádám, Dragomán György, Pavla Horáková (CZ), Michal Hvorecký (SK), Silvester Lavrík (SK), Molnár T. Eszter, Moskát Anita, Potozky László, Ondřej Štindl (CZ), Ziemowit Szczerek (PL), Vlagyimir Szorokin (RU), Térey János

A teljes antológia online olvasható ezen a linken, bővebb információt pedig a Petőfi Irodalmi Múzem honlapján találtok.


2018. június 6., szerda

Találkozzunk a Könyvhéten! – dedikálás és 2050 bemutató

Könyvhétre jelenik meg a 2050 c. ifjúsági sci-fi antológia a Móra Kiadónál, amibe én is írtam egy novellát Gumicukorszív címmel – a blogomon már bővebben meséltem róla itt. Ennek kapcsán a Könyvhéten két esemény is lesz, egy dedikálás a Móra Kiadó standjánál, valamint egy felolvasószínházzal egybekötött kötetbemutató az Aranytízben.

Dedikálás

Mikor? – június 9-én (szombat), 18.00-19.00

Hol? – Könyvhét, Vörösmarty tér, Móra Kiadó standja

Kikkel? – A 2050 szerzői, Bégányi Dániel, Farkas Balázs, Garaczi Zoltán, Gáspár-Singer Anna, Brandon Hackett, Jassó Judit, Lackfi János, Lapis József, Makai Máté, Moskát Anita, Szöllősi Mátyás , Totth Benedek, Zelei Bori

Facebook-esemény és a kiadó további könyvheti dedikálásai itt.

* * *

Felolvasószínház és kötetbemutató

Mikor? – június 10-én (vasárnap), 16.00-18.00

Hol? – Aranytíz Kultúrház; Budapest 1051, Arany János utca 10,  

Kikkel? – A kötet szerzőin kívül Kőszegi Mária és Bárdi Gergő színészekkel, valamint a rendező Dávid Ádámmal.

Facebook-esemény és bővebb információ itt.

Mindkét eseményre mindenkit nagyon sok szeretettel várunk!:)


2018. május 29., kedd

Lehet-e egy lány "elég geek"?


Múlt héten írtam egy cikket egy friss videojátékról (akit esetleg érdekel, a Detroit: Become Humanről az SFmagra, játsszatok vele, fantasztikus), ami kapcsán előjöttek az elmúlt évtizedes tapasztalatok és félelmek arról, milyen nőként játszani vagy geeknek lenni.

Előbb kezdtem el számítógépes játszani, mint tanultam meg olvasni. Négyévesen a Prince of Persia pályáit nyomtam le délutánonként. Szülinapra vagy karácsonyra játékot kértem, aminek a kiválasztása ünnep volt; végigböngészni a bolt kínálatát, telepíteni, szokni az irányítást. Gyakran néztem, ahogy Apa gépet szerel, videokártyát cserél, hűtésgondokkal birkózik. Olyan mélyen épült ez a személyiségembe, hogy sűrűn játékok formájában álmodom, ha pedig fel akarok ébredni egy rémálomból, fejben az Esc billentyűt nyomogatom.

Aztán kamaszkor környékén elkezdődött valami, felnőttkorban pedig végleg megváltozott. Ha egy társaságban játékokról beszéltem, hirtelen abba a szituációba kerültem, hogy bizonygatnom kell, hogy tényleg játszom. Nem, nem a pasim kezeli a kontrollert, én meg a kanapéról szurkolok, és eltakarom a szemem, ha kiloccsan az agyvelő. Nem, a játék nem csak azt jelenti, hogy Simsben babázom. És nem, nem is azt, hogy megnézek pár végigjátszást a nehezebb részekről. Mintha annyira hihetetlen lenne, hogy egy nő is ugyanolyan szenvedélyesen szeret játszani, állandó vizsgáztatásnak tettek ki, hátha lebukom, hogy „fake geek girl” vagyok.

És ez nem áll meg a videojátékoknál. Akárhányszor kimegyek a képregénybörzére, és átböngészem a kínálatot, mindig akadnak olyan árusok, akik végigmérnek, majd belefeledkeznek valami másba, mert nem is feltételezik, hogy vásárló lehetek, biztos csak a pasimat várom. (Vagy mert azon kevesek egyike vagyok a teremben, akin nincs szuperhősös póló. Ha meg lenne, akkor azt hinnék, csak azért viselem, mert olyan helyes Superman.) Vagy egy nagy rendezvényen, ahol nyüzsögtek a cosplayesek, én viszont íróként mentem ki, férfi ismerős megjegyezte, ha figyelmet akarok, öltözzek be úgy, majd rámutatott egy bikini-szinten takaró jelmezre. Vagy egyetemen Tolkien kurzuson, ahol bizonygatnom kellett, hogy igen, olvastam A szilmarilokot, és nem, nem a potya kreditért ücsörgök itt este nyolcig.

Ennyi év ilyen irányú tapasztalata pedig oda vezetett, hogy múlt héten ott ültem a videojáték cikkem felett, és féltem kitenni. Mert nem írtam bele, hány képkocka van benne másodpercenként, és egyébként is, nem játszottam az összes hasonló mechanikájú játékkal 1990-ig visszamenően. Aztán arra gondoltam: hát hülye vagyok én? Néhány bunkó miatt már én sem hiszem el saját magamról, hogy „elég geek vagyok”? Vannak bizonyos dolgok, amikről nem írnék cikket, mondjuk lemezkritikát vagy koncertbeszámolót, mert kevéssé ismerem a terepet, de itt azért föl tudom mérni a helyzetet, beletettem a kutatómunkát, a többszöri végigjátszást, olvastam interjúkat, néztem werkfilmeket, akkor meg minek hezitálok?

Mintha az „igazi geekség” féltve őrzött beavatási rítusokon keresztül lenne elérhető, és egy lánynak teszteken kellene bizonyítania az elszántságát. Két típusú lány sztereotípiája él a közegben, a „szexi geek csaj”, akit bárki azonnal feleségül venne, mert formás és még az Avengersre is el lehet menni vele; valamint azt, akit „szinte fiúnak tekintenek” – és elmondani nem tudom, mennyire káros mindkettő. A csinos lány persze figyelmet kap, körülrajongják, de nem biztos, hogy azt akarja érezni, hogy egy darab hús, hanem mondjuk szívesen kibeszélné a legújabb Star Trek epizódot. Akit pedig „szinte fiúnak tekintenek”, őt beveszik a közösségbe, és őszintén bóknak szánják, amikor arra tesznek megjegyzéseket, hogy „el is felejtik, hogy lány”, mintha a nőiség és a geekség összeférhetetlen lenne. Én meg sosem kerültem bele egyik sztereotípiába se, és több, zömében fiúból álló geek társaság emiatt nem tudott mit kezdeni velem. Mert milyen az már, hogy igazi ellenfél multiban, de közben vannak „csajos szarságai”. Talán emiatt a „nem tudom hová tenni” állapot miatt kerülök bele ennyiszer a vizsgáztatásba, nem tudom. (És elsősorban játékok és képregények terén, a könyveket és a filmeket jobban elfogadják.)

Számomra geek közösséget találni olyan volt, mint a hazatérés. Ezek az élmények sem vették el a kedvem, egyszerűen furcsa volt az, hogy a közeg másoknak kérdés nélkül otthont nyújt, én meg tudom, hogy oda tartozom, de mielőtt beengednének, lexikon méretű kérdőívet kell kitöltenem. És persze nagyon sok nem toxikus geek csoporttal is találkoztam, ami megerősített abban, hogy jó helyen járok, és elhalványult mellette a negatív tapasztalat – pont ezért is leptem meg magam ennyire azzal, hogy még mindig hat rám a sok felgyülemlett megjegyzés, és ha csak időlegesen is, de elhiszem, hogy kevesebb jogom van véleményt formálni egy videojátékról, mint bárkinek.

Nem akarom, hogy az legyen a végkicsengés, hogy a geek fiúk a hibásak mindenért, és a lányokat csak sztereotípiák alapján ítélik meg. Ott van ugyanennek a fordítottja: elég abból is, hogy a geek srácokat folyton azzal szívatják, hogy szociális analfabéták, és nem, nem oké tőlük tátott szájjal megkérdezni, hogy „Tényleg van barátnőd? Nem hittem volna!”. Az előítélet vagy a rosszindulat nemtől független, inkább csak máshogy szokták piszkálni a lányokat meg a fiúkat.

A cél az, hogy beszéljünk ezekről. Szóval meséljetek bátran – nemcsak lányok, fiúk is –, milyen geek sztereotípiák idegesítenek, miket lenne ideje lerombolni. Mert az egész geek közösségnek az örömről kellene szólnia, hogy megosztjuk egymással a szenvedélyünket.