2019. július 26., péntek

Miért gyere el a Kéziratok Éjszakájára?

A Könyvfesztiválon valaki megkérdezte tőlem, „szoktam-e még zsűrizni”, én meg halálos nyugalommal feleltem, hogy „de hát nem is szoktam zsűrizni”. Utána esett le, hogy az illető a Kéziratok Éjszakájára gondol, és utána jöttem rá, mennyire másként látom ezt a rendezvényt, ami nem fér össze a fejemben a „zsűrizéssel”. Számomra ez nem verseny, nem helyezésekről szól. Nem véletlen, hogy a győztes díja is inkább egy lehetőség, hogy részt vegyen az Írókör táborában, ami mindig is közös tanulásról szólt. Mert én ennek látom a Kéziratéjt: akik beküldik a szövegeiket, olyan, mintha egy műhelybe jönnének, hogy elbeszélgessünk az ötletekről, erényekről és gyengeségekről. Nincs mérleg, nem ítélkezik senki. Csak egy formálódó sztori, amiről a barátaimmal is így beszélgetnék egy kávé felett.

Ha esetleg nem ismernéd a rendezvényt: idén tartjuk meg kilencedik alkalommal, véleményt kereső kezdő vagy kevésbé kezdő írók küldhetik be sci-fi/fantasy/horror szövegüket 5000 és 25000 leütés közti terjedelemben, amit mi a rendezvény előtt elolvasunk, és ott a helyszínen véleményezünk – természetesen csak az adott írónak, külön asztalnál, nem élveboncolva a többiek előtt. A részleteket megtaláljátok itt, a beküldési határidő pedig elég közel van, augusztus 1.

Az évek alatt nagyon fontossá vált számomra a Kéziratéj. Emlékszem, milyen szörnyű volt, amikor senkitől se kaptam visszajelzést az írásaimra: azt se tudtam, mit csinálok jól, miben kell fejlődnöm, vagy egyáltalán milyen hibák léteznek, amiket tudtomon kívül elkövetek. Légüres térben éreztem magam, és ezen csak az írókör változtatott. Emlékszem egy csomó aha-élményre: amíg például valaki rá nem mutatott, hol váltok nézőpontot, magamtól észre se vettem, fel se merült, hogy ez miért gond, utána meg annyira egyértelmű volt, hogy nem is értettem, miért nem bökte ki a szemem korábban.

Ha írsz már egy ideje, és érdekel a Kéziratok Éjszakája, de esetleg hezitálsz, mert nem tudod, mire számíts, neked való-e, összeszedtem pár szempontot, hátha segít dönteted.

1. Itt nem kell tökéletesnek lenned

Talán ez a legfontosabb: egy pályázatra egyetlen esélyed van beküldeni egy szöveget, amivel vagy nyersz, vagy nem. Egy dobás, és ez engem rendszeresen görcsössé tesz. Itt nincs ilyen: akár egy regény első fejezeteit is beküldheted úgy, hogy nincs megírva a többi, és kíváncsi vagy, milyen a felütés, felkelti-e az érdeklődést. Itt nem eljátszod az esélyedet, hanem teszteled a szöveget, felkészíted a későbbi megmérettetésekre. Azzal a visszajelzéssel, amit itt kapsz, egy következő „éles” pályázatra átgyúrhatod a novellát vagy a regényt.

2. Személyre szól

Egy pályázaton nagyon ritkán adnak visszajelzést az elutasítás okáról. Az írástechnikai könyvekben sok mindenre ráismerhet az ember, mégsem személyes. Sőt, néha annyira közelről nézi az író a saját történetét, hogy talán észre se veszi, hogy az adott tanács épp rá vonatkozik. Sokszor éreztem én is, hogy elolvastam egy cikket, bólogattam, értettem – aztán elkövettem a ugyanazokat a hibákat, és addig fel sem ismertem, míg valaki rá nem mutatott. Itt a „zsűritagok” mind elolvassák az adott szöveget, és abban a 15-20 percben csak erről beszélnek az íróval. Nincs általánosítás, ott van a szöveg, és akár mondatszintű kérdésekbe is belemehetünk, teljesen az adott íróra vonatkozva.

3. Mert kérdezhetsz

És kérdezz is, légyszi! Sokan meghallgatják, mit gondolunk az írásukról, és aztán elköszönünk anélkül, hogy egyetlen kérdés elhangzott volna. És ez valahol érhető, nehéz mit felelni a hirtelen zúduló „és van esetleg kérdésed?”-re, de ne hagyjátok ki ezt a lehetőséget. Próbáld meg előre kitalálni, mit szeretnél kérdezni. Mi az, ami miatt bizonytalankodsz, hogyan csapódik le az olvasóban? Ha attól félsz, lassú a kezdés, kérdezd meg, mennyire vont be bennünket. Hogy melyik szereplő keltette fel az érdeklődést. Hogy megfelelő volt-e az információadagolás, vagy valahol elvesztünk. Ezekre persze valószínűleg magunktól is kitérünk, de ha tudjuk, hogy ez bizonytalanabb pont számodra, beszélhetünk róla többet, több szempontból. És egyébként is: éljetek azzal a lehetőséggel, hogy bármit kérdezhettek szerkesztőktől vagy íróktól. Akár az adott szövegről, akár írástechnika kapcsán.
(Ugyanitt: valahogy jegyzeteljetek, vagy akár rögzítsétek a beszélgetést. Annyi infó zúdul 20 perc alatt az emberre, hogy természetes, ha már hazafelé a metrópótlón kiesik a fele.)

4. Nem fekete-fehér

Az írás nem matematika, hogy egyértelműek legyenek egy egyenlet megoldásai. Még a szerkesztők sem ugyanúgy látják ugyanazt a szöveget, nincs egyetlen igazság. Épp ezért jó, hogy nem egy, hanem rögtön több véleményt kapsz, amiből sok mindent le lehet szűrni: ami többeknek feltűnik, azon érdemes elgondolkozni, mi mehetett félre, de sokszor mi sem értünk egyet, és ami az egyiknek kevésbé tetszik, a másik talán lelkesedik érte. Engem például nehezebb lenyűgözni akciójelenettel, de volt már olyan kézirat, aminél pont ezt dicsértem meg. Viszont fele királyságomat egy izgalmas és eredeti ötletért, és az egészet, ha meg is ríkat a szöveg.

5. Együtt könnyebb

Esély sincs rá, hogy rivalizálás alakuljon ki a résztvevők közt, hisz a szó szoros értelmében verseny sincs. És nincs annál jobb, mint a várakozás óráiban új írói ismeretségeket kötni, akikkel később bétázhatjátok egymás műveit, átsegíthetitek egymást az írói blokkokon. Nekünk is jó látni, amikor valaki nem egyedül ül oda, hanem a barátai is izgulnak érte, támogatják: az írás maga magányos tevékenység, de nehezebb társak nélkül. Kell valaki, akinek lehet sírni a vállán a „sosem áll ez össze”-napokon, és akinek a nyakába lehet borulni, amikor mégis.

Szóval ha eddig nem tudtál dönteni, belevágj-e a Kéziratok Éjszakájába, remélem, most kicsit jobban el tudod képzelni, mire számíts. A beküldési határidő augusztus 1., ha pedig esetleg kérdésed merült fel, nyugodtan tedd fel akár itt, akár az eredeti kiírás alatt.

Remélem, hogy sokatokkal találkozunk szeptemberben! :)

* * *


Köszönöm, hogy itt jártál!:) Ha érdekelnek hasonló tartalmak, megtalálsz Facebookon és Instagramon is.

2019. június 6., csütörtök

Találkozzunk a Könyvhéten!

Jövő héten itt a Könyvhét – a szokásos Vörösmarty tér helyett ezúttal nem messze tőle a Duna korzón –, én meg még mindig nem böngésztem át a friss megjelenéseket, annyira nincs időm a vizsgaidőszak mellett. Szóval ha esetleg tanácstalanul láttok bóklászni a standok közt, nyugodtan világosítsatok föl, milyen könyveket nem szabad otthagynom.:)

Aki esetleg lemaradt az árpilisi könyvfesztes dedikálásról, a Könyvhét szombatján megint tartunk egyet. Ezúttal kicsit nyugisabb-beszélgetősebb hangulatra számítok (és remélhetőleg a szokásos könyvheti az eső se mossa el), és alig várom, hogy találkozzunk.:)

Mikor? – 2019. június 15. (szombat), 17.00-18.00

Hol? – Könyvhét, Duna korzó


Előtte 15.00 órától Rusvai Mónika fogja dedikálni debütáló fantasy regényét, a Tündöklőt, 16.00 órától pedig Lőrinczy Judittal találkozhattok, akitől tavaly jelent meg az Elveszett Gondvána.

Mindenkit nagyon sok szeretettel várunk!:)

2019. május 21., kedd

Mi a fene történt Westeroson? – A Trónok harcáról spoileresen


Figyelem! A teljes írás spoileres a Trónok harca befejezésére.

Sosem az érdekelt igazán, ki ül majd a baromi kényelmetlen Vastrónra. Nekem nem a lezárás számít, hanem maga az út, az odáig vezető döntések és változások sora, és ha ez működik, egy esetlen véget is megbocsátok. Bármikor feláldoznék egy egész részes csatát egyetlen jó párbeszédért vagy őszinte karakterpillanatért – engem könnyű lenyűgözni.

Ezért vagyok mérhetetlenül dühös a Trónok harcára. Mert elfeledkeztek az idáig vezető útról.

A sorozat arról lett híres, mennyire nyíltan szembemegy a nézői elvárásokkal, hogyan számol le a bebetonozott fordulatokkal, és ha azt vesszük, a fináléban is ezt próbálta követni. Hiszen a klasszikus történetvezetés szerint Daeneryst a korábbi évadok konfliktusai arra készítették fel, hogy jó királynő legyen, a korábban elkövetett hibákból tanulva végre felelősen ülhet a trónra. Hiszen Jon, a mellőzött fattyú valójában a jogos trónörökös, és nem térhetett vissza a halálból ok nélkül: ő a tényleg talpig becsületes hős, aki a végén el szokta nyerni jutalmát. Ráadásul ők ketten olyan szerelmesek, hogy a sárkányröptetős, vízesésnél csókolózós jelenetnél szinte vártam, hogy felcsendül egy Disney-betétdal.

De Ned Stark óta ugye tudjuk, mi lesz a talpig becsületes hősökkel. A Vörös Nász óta tudjuk, meddig tarthat a szerelmesek boldogsága. Martin megtanította nekünk, hogy még véletlenül se éljük bele magunkat egy effajta befejezésbe, és egy idő után a nézők elvárásai is megváltoztak: vért, drámát és fordulatokat vártak, sokkoló pillanatokat, mint korábban. És ez az elvárás az, ami kinyírta az utolsó évadot. Annyira el akarták hitetni mindenkivel, hogy közeledünk a megszokott, ha nem is happy, de igazságos end felé, hogy csak az utolsó pillanatban ránthatták félre a kormányt, hogy haha, csak nem hittél nekünk? És ez az utolsó pillanatos átfordulás az, ami tönkretett mindent.

Imádtam volna az őrült Dany szálat, ha szépen felépítik. Ehelyett minden karakter unásig vágja a néző arcába a hasonlatot a Targaryenek születésekor feldobott érméről, amelynek egyik oldala őrületet ígér, mert a forgatókönyvírók is tudták, hogy nincs igazán megalapozva ez a változás. Az őrület nem egy jolly joker kártya, amit elő lehet húzni az írói ingujjból. Ha igazán ügyesek, Királyvár porig égetése közben egyszerre éreztünk volna mélységes iszonyatot és empátiát egy elveszett, szinte még gyerek királynő iránt, aki nem bírt másként cselekedni. Ehelyett csak az értetlenség marad, hogy ezt most minek?

Dany sokkal durvább traumákat élt már át az elmúlt évadokban. Ha a stressz hatására összeroppant volna, valószínűbb, hogy már Viserys megkoronázásakor megteszi, vagy ha ott nem is, de Khal Drogo halálakor biztosan. Dany ennél mentálisan sokkal erősebb volt. Igen, szörnyűségeket él át a nyolcadik évadban, a szeme láttára fejezik le Missandeit – akivel évadok óta alig volt közös jelenete, hogy a kapcsolatukat átérezzük –, megölik egy sárkányát – ez már megtörtént az előző évadban is, és nem roppant bele –, valamint Jon származása is megrémíti – de azért ő sem vak, láthatta azokat a kiskutya szemeket, és Jon mást se hajtogat részek óta, minthogy te vagy a királynőm. Ha érezni szerettük volna, mi megy végbe Danyben, ennél sokkal mélyebbre kellett volna menni a karakterben, ehelyett az utolsó részekben eltávolodik tőle az elbeszélés, és szinte csak kívülről látjuk. Nem tudom, gyávaságból alakult-e így, vagy azért, mert maguk sem tudták volna végigvezetni Danyt a változáson, mert ők is érezték, hogy lóg a levegőben.

Vagy – és nekem talán ez tetszett volna legjobban – elég lett volna, ha Dany Királyvár felégetése helyett csak legyőzi Cerseit, és utána döbben rá, hogy nincs célja többé. Hogy ami kislánykorától hajtotta, az igazságszolgáltatás a családja ellen elkövetett bűnökért és a Vastrón megkaparintása, az most megtörtént, kész, és innentől ő céltalan, nincs miért tovább mennie. És ez lehetett volna olyan erő, ami kellően megroppantja, és ostoba cselekedetekbe űzi, hisz olyasmit veszített volna el, ami jóval nagyobb bármilyen korábbi veszteségénél.

Amitől viszont kezdettől fogva féltem, legalább nem következett be. Azt hittem, az egész őrült Dany szálat azért kell ennyire kihangsúlyozni, mert Jon magától sosem venné el a trónt. Jont nem lehet igazán bemocskolni árulással, az hiteltelen lenne egy ennyire erkölcsös figurától, ezért attól tartottam, a forgatókönyvírók kellemesen megágyaznak neki: ekkora szörnyűségnél még az is jobb, ha elveszi a trónt. Ehhez képest az, hogy visszaküldték a Falra, egyszerre vicces és üdvözlendő. Bár nagyban hitelteleníti az ő korábbi fontosságát, de legalább beleáll a Martin-féle ars poeticába: a tipikus hősből végül nem lesz király, bármennyire is szeretnénk.

Ehhez képest Bran üdítő választás – már ha eltekintünk attól, hogy pont ugyanolyan bizonytalan és trónviszályos helyzetet eredményez, mint amiből az egész konfliktus kibomlott. Hiszen nincs vér szerinti joga az uralkodáshoz, erre egyedül Jon, vagy talán Gendry lehetett volna jó. A többi ház túlélői közül mikor lobban majd fel a vágy valakiben, hogy megszerezze magának az uralkodás jogát? Most még megtépázott mindenki serege, de milyen hamar indul újra a lökdösődés? Ha máskor nem, Bran halálakor minimum kitörhet egy jó kis háború (hisz nincs több öröklés, hanem választás alapján kerül ki az új király), de én nem hiszem, hogy odáig fog ez tartani. Ráadásul Brannek nincs igazi serege, az Sansáé maradt északon. És ha már Észak függetlenedése: miért nem állt fel abban a pillanatban a többi ház is, hogy akkor ő most szeretne függetlenedni? Dorne vagy a Vas-szigetek ugyanígy kiválhatott volna, erre meg sem próbálták. Nagyon nehezen hittem el, hogy Bran a megválasztáskor valóban trónra ülhet, de ha el is fogadom ezt: vajon mennyi idő után kezdi zavarni az alattvalókat, hogy a létező legközönyösebb arcú király uralkodik rajtuk? Bran többször elmondta, hogy ő már nem érez semmit – az empátia viszont nem jön rosszul, ha valaki értő uralkodó szeretne lenni, az kevés, hogy ő a világ emlékezete.

A fordulatok hirtelensége miatt feláldozták a szereplők lelki útjának hitelességét. Gyönyörű pillanat lehetett volna Dany megőrülése, vagy Jon szerelmi gyilkossága, ha megalapozzák. Ned lefejezésénél tudtuk, hogy a makacsságának következményei lehetnek, így bár meglepődtünk, nem vált a döntés hiteltelenné. A Vörös Násznál is látszott, hogy Robb választását nem fogja az öreg Frey csont nélkül lenyelni. Ezeknél az alapok szilárdan álltak, így a fordulat tényleg sokkoló lehetett. Most azonban csak a sokkolónak szánt képsorok maradtak, olyan fordulatok, amiktől le kellett volna esnie az állunknak – de talán elég lett volna, ha a meglepetésre játszás helyett csak végigvezetik a fő karaktereket egy megérdemelt katarzisig.


* * *

Köszönöm, hogy itt jártál!:) Ha érdekelnek hasonló tartalmak, megtalálsz Facebookon és Instagramon is.

2019. május 17., péntek

Irha és bőr könyvbemutató

"Holnap népszavazás, a tévében meg sapiensek vitatkoznak más sapiensekkel arról, mik vagyunk valójában. Az utolsó pillanatban se jut eszébe senkinek megkérdezni a véleményünket!" mondja az Irha és bőrben az egyik fajzat szereplő, és be kell vallanom, a május 24-ei könyvbemutatón se lesz ez másként, de ígérjük, hogy Gaborják Ádámmal, Kleinheincz Csillával és Takács Gáborral azon leszünk, hogy a fajzatok álláspontját minél körültekintőbben képviseljük.;)

Gyere bátran akkor is, ha még nem olvastad a könyvet, kerülni fogjuk a spoilereket, de remélhetőleg szolgálunk érdekességgel annak is, aki már elolvasta.:)

Mikor? – 2019. 05. 24. (péntek), 18.00 órától

Hol? –  Nem Adom Fel! kávézó, Budapest, 1086, Magdolna u. 1.

A bemutató a Próza Nostra szervezésében, a ViTa-estek keretében kerül megrendezésre.
Facebook-eseményért katt ide.

Mindenkit nagyon sok szeretettel várunk! :)









2019. május 6., hétfő

Ötéves a Bábel fiai – tanulságok egy első regényről


„Első regényed csak egyszer lehet” – szokta mondani egy barátom, és bár banálisan hangozhat, nem az. Ő inkább a bemutatkozás és az első benyomás fontosságára szokta ezzel felhívni a figyelmet, és persze, fontos szempont ez is, de nekem valami egészen másért szokott ez eszembe jutni. Egy első regény rengeteg mindenből áll össze: a fiókban hagyott korábbi kéziratokból; a halomban gyűlő elutasításokból; a rengeteg kételyből, vajon van-e értelme ezt csinálni; egy nagy adag szerencséből, hogy jókor kerül-e jó szerkesztő kezébe a szöveg – és egy nagyon fontos döntés meghozatalából, amiről valamiért keveset beszélünk.

Tizenkilenc éves voltam, amikor elkezdtem dolgozni a Bábel fiain, huszonnégy, amikor számtalan újrakezdés, írástechnikai tanulás és átírás után megjelent. Előtte négy kéziratot dobtam ki. Ezeket, hála az égnek, sosem küldtem el kiadóknak, akkor is éreztem, hogy finoman szólva is zsengék, vagy inkább rettentő kínosak. A Bábelt vízválasztónak éreztem: az elsőnek, amivel szerkesztők szeme elé merek kerülni. Elsősorban a kíváncsiság hajtott, mire elég a kézirat, és ez a megjelenés utáni vágynál sokkal erősebben dolgozott bennem. Hozzáértőktől szerettem volna visszajelzést arra, hol tartok épp íróilag, mert ez az, amit kezdőként a legnehezebben tud megszerezni az ember.

Ez a legnehezebb része érzelmileg a folyamatnak. Ha lehetett volna, már a befejezése pillanatában rátettem volna egy mérlegre a szöveget, hogy azonnal megkapjam az értesítőt: „az objektív kézirat-értékelő bizottság ítéletének értelmében az ön által írt történet 57%-ban áll készen a publikálásra”, vagy valami ilyesmit. De éveken át várni az ítéletre, őrjítő. Főleg, hogy a legtöbb helyről sosem érkezik válasz, amiről lehetetlen eldönteni, azért történt-e, mert ki se nyitották a fájlt, vagy mert egy rakás szar. Főleg, mert ha olyan szerencsés vagy, hogy mégis kapsz véleményt, akkor azok még a szerkesztők részéről is lehetnek ellentmondásosak.

Ilyenkor jön el az a bizonyos döntés. A legnehezebb, ami az írói hozzáállást nagyban meghatározhatja. Ezért érzem kiemeltem fontosnak az első regényeket. A döntés, hogy mit teszel ebben a bizonytalan, ellentmondásos időszakban.

Illusztráció: Gályász Szonja
Kezdőként az ember rengeteg tanácsot kap, hogyan érheti el a publikációt. És itt most nem arra gondolok, hogyan javítson egy szövegen, miben fejlődjön, milyen gondok merülnek fel egy kézirattal, mert azok tényleg a legértékesebbek, és minden ilyenért hálás voltam. Én most ilyenekről beszélek: „ez egy bekategorizálhatatlan regény, ha meg akarsz jelenni, írj tiszta célcsoportnak”. „Írj férfiaknak.” „Írj nőknek.” „Írj kalandregényt.” „Írj sci-fit.” „Írj szelídebben.” „Írj véresebbet.” „Írj férfi álnéven.”

Biztosra veszem, hogy ezek jó szándékú tanácsok, de iszonyat veszélyesek: az ember előbb-utóbb kezdi úgy érezni, hogy a megjelenés lehetőségéért cserébe, nincs más választása, fel kell adnia önmagát. Ezek a tanácsok nem arról szólnak, hogyan legyen valaki jobb, hanem hogyan legyen valaki más. Engem ez nem kísértett meg igazán, az önkifejezés vágya mindig sokkal-sokkal erősebb volt bennem a publikálás utáni vágynál, és miközben ilyeneket mondtak nekem, már a nem kevésbé fura Horgonyhelyen dolgoztam. Úgy éreztem, ha feladom magam, az a megjelenés üres lenne, nem okozna igazi örömöt. (Persze sosem tudom meg, mi lett volna, ha tíz éven át próbálkozom hiába.) De szörnyű belegondolni, hányan kaphatnak hasonló javaslatokat, és hányan érezhetik úgy, muszáj változtatni magukon ahhoz, hogy megjelenhessenek.

Most komolyan? Írd azt, amit szeretnél. Amit annyira szeretnél, hogy nem bírsz tőle aludni. Amit annyira szeretnél, hogy ezen jár az eszed a munkahelyeden, ami miatt lelépsz a járdáról a pirosban. Amit iszonyatosan bánnál öreg korodban, ha félelemből vagy kishitűségből félretettél volna.

Írd meg azt a történetet. Kit érdekel a többi?

Persze, mondhatjátok, az igazán sikeres könyveknek populárisnak kell lenniük, ha valaki sok pénzt akar kaszálni, kompromisszumot kell hoznia, de ki kell ábrándítanom mindenkit: aki sok pénzt akar keresni, csináljon valami mást. Tanuljon meg programozni. Tőzsdézzen. Készítsen cuki kisállatos videókat. Vegyen lottót. Azért hangsúlyozom ezt ki, mert egy ennyire kicsi anyagi haszonnal kecsegtető időtöltésnél engem semmivel se tudnának rávenni, hogy feladjam benne önmagam. Az írás nagyrészt magányos tevékenység, évekig csak te vagy és a történet; hogy lehetne pont ennek az örömét kihúzni az egyenletből?

Ez a legfontosabb, amit a Bábel fiaiból megtanultam. Hogy szabad fura és nehezen skatulyákba illeszthető regénnyel kijönni. Hogy persze, sokan nem tudnak majd mit kezdeni vele, de lesznek olyanok, akik pont ezt keresik, és pont ezért fogják szeretni. Hogy nem kell megváltozni azért, hogy elfogadjanak. Ezt érzem a leglényegesebb döntésnek, és nemcsak az első, hanem a második, harmadik, sokadik regénynél is: megőrzöd-e az önazonosságodat akkor is, ha úgy érzed – helyesen vagy helytelenül – a környezet valami mást vár tőled.

Az író szívében pedig mindig különleges hely lesz azoknak az olvasóknak, akik először bizalmat szavaztak neki. Köszönöm Nektek, hogy minden hibája és elsőregénysége ellenére esélyt adtatok ennek a történetnek!:)

* * *

Köszönöm, hogy itt jártál!:) Ha érdekelnek hasonló tartalmak, megtalálsz Facebookon és Instagramon is.

2019. április 25., csütörtök

Találkozzunk a Könyvfesztiválon!

Emlékszem az első Könyvfesztiválomra, ahol íróként szerepeltem, pont most öt éve, a Bábel fiai megjelenésekor. Annyira féltem, hogy nem jön el senki a dedikálásra, hogy kint ültem egy padon az aranyhalas tónál egy kávés papírpoharat szorongatva, és bámultam az órán a perceket, hogy most már muszáj lesz bemennem, mindjárt kezdünk. Az összes fényképen nagyon viccesen látszik a megilletődöttség az arcomon: "Úristen, eljöttek, és esélyt adnak a könyvemnek, hát mennyire hihetetlen!"

A mostani Könyvfesztiválon biztos nem a halastó előtt fogom szorongatni a kávémat – de csak azért nem, mert valószínűleg iszonyatosan sietni fogok, hogy délre kiérjek, viszont az érzés később ugyanaz lesz: "Úristen, vannak, akik eljöttek, és esélyt adnak a könyvemnek, hát mennyire hihetetlen!"

Legalábbis bízom benne. Ha mégsem, a halastónál megtaláltok.:)


Mikor? – 2019. április 27-én 12 órától

Hol? – Könyvfesztivál, Millenáris B épület, a Gabo Kiadó standja (B17)


Nagyon sok szeretettel várok mindenkit, és alig várom, hogy találkozzunk!:)