2019. április 25., csütörtök

Találkozzunk a Könyvfesztiválon!

Emlékszem az első Könyvfesztiválomra, ahol íróként szerepeltem, pont most öt éve, a Bábel fiai megjelenésekor. Annyira féltem, hogy nem jön el senki a dedikálásra, hogy kint ültem egy padon az aranyhalas tónál egy kávés papírpoharat szorongatva, és bámultam az órán a perceket, hogy most már muszáj lesz bemennem, mindjárt kezdünk. Az összes fényképen nagyon viccesen látszik a megilletődöttség az arcomon: "Úristen, eljöttek, és esélyt adnak a könyvemnek, hát mennyire hihetetlen!"

A mostani Könyvfesztiválon biztos nem a halastó előtt fogom szorongatni a kávémat – de csak azért nem, mert valószínűleg iszonyatosan sietni fogok, hogy délre kiérjek, viszont az érzés később ugyanaz lesz: "Úristen, vannak, akik eljöttek, és esélyt adnak a könyvemnek, hát mennyire hihetetlen!"

Legalábbis bízom benne. Ha mégsem, a halastónál megtaláltok.:)


Mikor? – 2019. április 27-én 12 órától

Hol? – Könyvfesztivál, Millenáris B épület, a Gabo Kiadó standja (B17)


Nagyon sok szeretettel várok mindenkit, és alig várom, hogy találkozzunk!:)


2019. április 17., szerda

Mese az elsőszülött nyúlról – Az Irha és bőr világáról 2.

Azt már említettem, hogy a regény alapötlete állatmesék kapcsán jött. Olyan állatmeséket olvastam, amelyeket az Irha és bőr világában "fajistának" neveznének: sztereotípiák szerint mutatják be a nyulakat, akik gyáván kereket oldanak, ravasznak a rókákat, ez pedig egy olyan világban súlyos kérdés, ahol ez akár az előítélet alapja is lehet. (Ez a Wikipédia-oldal komoly szociológia elemzések tárgya lehetne a regényben.;))

Szóval motoszkáltak már bennem a mesék gondolatai, amikor rájöttem, hogy szeretném tágítani a regény látószögét. Az Irha és bőr három nézőpontból mesél, közülük ketten elsősorban a Budapesthez közeli gettó helyzetét ismerik, a harmadik kicsit szélesebben lát rá a világra, de még úgyis szűknek éreztem a fókuszt, hogy a fő, kiéleződő konfliktus itt játszódik, és a tét emeléséhez nem volt szükségem másra. Mégis, szerettem volna megmutatni a fajzatok sokféleségét, valamint hogy az emberek reakciói is mennyire sokfélék lehetnek ugyanarra a jelenségre.

Ezért került be a történetbe tizenhárom, mininovellaként is olvasható mese  nem a gyerekeknek szánt fajtából. Az egyik főszereplő, Kirill gyűjti a sztorikat, majd írja meg őket, így a történetek hangulata némileg az ő szubjektív válogatásának is az eredménye. Némelyik szervesen kapcsolódik a regény fő történetéhez, akár a szereplők közt is akad átjárás, másik a világot árnyalja, hogy legalább egy kikacsintás erejéig lássuk, mi zajlik Indiában, amikor egy elefánt átváltozik; hogyan kísérleteztek fajzatokon laborállatokként, amíg a törvény nem tiltotta; milyen a sorsa egy családhoz bébiszitterként szegődött farkasé vagy a csincsillanőé, akinek a férfiak nemcsak ezüstfényű szőrét csodálják.

A regény elején is egy ilyen mese található, avagy így kezdődik az Irha és bőr:


Mese az elsőszülött nyúlról

A kislány a törpenyulat Szamócának nevezte el. Születésnapjára kapta ajándékba, és a szülei megengedték, hogy az ágyában aludjon. Leckeírás közben ölbe vette, karalábéval kínálgatta, amikor pedig biciklire pattant, a nyúl radírgumi orrával kiszimatolt a kormány elé szerelt műanyag kosárból.
Az első teremtési hullám kapta el. Már reggel zavartan viselkedett, a szőnyeget kaparta, mintha üreget akarna ásni, aztán körbe-körbe rohangált, karma csattogott a parketten, míg fejjel nekirontott a komódnak. A kislány próbálta csitítani, de Szamóca menekült előle, búvóhelyet keresett a szennyeskosár mögött.
Az állatorvos azt mondta, valami fertőzése lehet. Felfúvódott a gyomra, mint egy lufi, magyarázta. Ad egy gyulladáscsökkentő injekciót, figyeljék a székletét, és hozzák vissza alapos kivizsgálásra, ha romlik az állapota.
Az első elváltozások daganatoknak tűntek. Dudoroknak a bőre alatt, amelyek a nyaka alatt fürtté burjánzottak, aztán törzse is deformálódni kezdett, mintha olvadna, nyúlna, akár kánikulában a beton.
– Semmi baj – mondogatta neki a kislány. – Jobban leszel, mindjárt jobban leszel.
De félt, hogy nem lesz jobban. Az orvos szavai jutottak eszébe, az alapos kivizsgálás, ami semmi jót nem jelenthet: talán ezúttal szikével metszi ki a csomókat a nyúl nyaka alól. Nem szólt a szüleinek, inkább pulóverekből fészket rakott, és a gardrób mélyére rejtette Szamócát. Akkor már nem ficánkolt. Zihálva, tátott szájjal lélegzett. Barna ragacs szivárgott bőréből, beletapadt a bundájába, majd hosszú fonalakká szilárdult. Arra a bebábozódó hernyóra hasonlított, amelyet a kislány tavasszal megfigyelt a körtefán.
– Hol van Szamóca? – kérdezgette az anyja. – Ugye, nem szökött ki a kerítésen?
Végül az apja hallotta meg a nyüszítést a szekrényből. Addigra a nyúl megnőtt, akkora lett, mint a kislány. A prém maradványa tenyérnyi foltokban hámlott róla. A karamellabábba ragadt lény szörnyeteg volt: deformált gerinc, megnyúlt végtagok, ahol pedig nyúlpofának kellett volna lennie, a burok alatt emberi vonások rajzolódtak ki. Egy száj mosolyra húzható íve sejlett fel a ragacsban. Hosszú füle helyén cimpában végződő kagyló látszott.
– Meg lehet gyógyítani, ugye? – zokogta a kislány. – Vigyük orvoshoz, apa, kérlek!
Meg akarta ölelni Szamócát, de apja rárivallt, hogy hozzá ne érjen. Fertőző lehet, mosson kezet. Szája elé sálat kötött, vécépucoláshoz használt gumikesztyűt húzott. Megparancsolta, hogy maradjanak a házban, aztán végigcibálta a parketten a nyulat a kertig.
A kislány szófogadó gyerek volt, nem követte őket. Az emeleti ablakból leste apját, ahogy a fészerhez megy, a fűnyíró mellett kotorászik, aztán visszatér Szamócához a fűre. Csak arra a rózsaszín, íves vonalra tudott gondolni a nyúl bundájában, amely annyira hasonlított egy szájra, hogy talán meg is szólalhatott volna vele.
Az ablakra hajolt, tenyerét az üvegre nyomta. Nézte, ahogy a kertben a fényes fejű ásó újra és újra és újra lesújt.



A regény teljes első fejezetének beleolvasója megtalálható ezen a linken.

Kép: Amy Judd
* * *

Köszönöm, hogy itt jártál!:) Ha érdekelnek hasonló tartalmak, megtalálsz Facebookon és Instagramon is.

2019. április 1., hétfő

Te mit tennél, ha a kutyád emberi jogokat követelne? – Az Irha és bőr világáról 1.

Egyik nap még eléd rohan, amint meghallja a kertkapu nyikorgását. A lábadra ugrál, a farkát csóválja örömében, hogy végre hazaértél. Te adsz neki enni, vakarhatod a füle tövét, pórázt köthetsz rá, hogy együtt sétáljatok. Visszautasítod, hogy mások azt mondják, „ez csak egy kutya”. Hiszen ő családtag.

Aztán bebábozódik, hogy részben emberré alakuljon. Egy nappal később nincs kutyád többé.

Ahogy a fajzat értelme nyílni kezd, nemcsak a teste változik, hanem a gondolatai és vágyai is. Már nem szeretné, hogy bárki pórázt kapcsoljon a nyakörvére. Már nem szeretné, ha más mondaná meg, mikor kaphat vacsorát. Pont úgy érez, ahogy egy ember érezne, ha valaki kutyaházba akarná kényszeríteni: önállóságra, szabadságra vágyik, és ezért az átváltozást nemcsak a fajzatnak, a néhai gazdájának is ugyanolyan nehéz feldolgoznia.

Ahogy az egyik szereplő mondja a regényben:
„Attól ijedtek meg, hogy valami, amit eddig birtokoltak, többé nem az övék. Tizenhét éve képtelenek ezt felfogni. Ezért fogjuk mi elmagyarázni nekik.”

A regény cselekménye tizenhét évvel az első átváltozások után kezdődik. A kezdeti sokk már elmúlt, viszont még rengeteg a bizonytalanság: nincs a Földön egységes álláspont, hogyan kezeljék a vitatott jogi területre beszorult fajzatokat. A legtöbb helyen "már nem állatok, még nem emberek". Sok ország csatlakozott a Nemzetközi Fajzatügyi Szervezethez, amely egységes fajzatkezelési politikát próbál folytatni, mások azonban nem felelnek senkinek, és akár kényszermunkatáborokba is zárják őket. Magyarországon a helyzet speciális: a fajzatok fallal elzárt gettókban élnek, amelyet engedély nélkül nem hagyhatnak el, de ha egy emberi gyám a nevükre veszi őket, és felelősséget vállal a tetteikért, kicsit nagyobb mozgásterük lesz. Némelyik fajzat bármit megtenne egy gyámért, mások megalázónak érzik, nem akarnak "gazdát", hisz miben különbözik ez egy örökbefogadott állat sorsától.

Ez a helyzet változhat meg egy éppen esedékes népszavazással, ahol a tét a fajzatok emberi joga. A regény egyik fontos szála a választás előtti hónapok – már csak azért is, mert az egyik főszereplő felelős az ehhez kapcsolódó kampány kommunikációjáért –, de szándékosan nem akartam, hogy azon legyen a fókusz, hogyan és mi alapján döntenek az emberek a fülkékben. Túl könnyűnek éreztem volna. Vagy ami rosszabb: túl egyértelműnek. Ez egy igen/nem szituáció, és könnyű elképzelni, kik választanák az egyik vagy a másik opciót.

Azt akartam, hogy az Irha és bőr a fajzatokról szóljon. Mondhatnám úgy is, hogy itt az emberek szinte csak statiszták; a lehető legkevesebb emberi karaktert akartam megjeleníteni, pont annyit, amennyit a történet tényleg megkövetel. „Nem állati meg emberi oldalról akarok beszélni” – mondja egy másik szereplő, és így voltam ezzel én is. A nem egyértelmű választásokat kerestem. Nem csak az ember–fajzat szembenállást, hanem a fajzatok közti konfliktusokat, legyen az akár az átváltozás feldolgozhatatlansága, mihez kezdjenek az életükkel egy új testben, vagy az ellentét, hogyan képzelik el a helyüket a társadalomban, hogyan akarnak együtt élni egymással vagy az emberekkel.

A fajzatok nem lehettek homogén massza; ahogy egyetlen csoport sem lehet az. Ahogy haladtam előre a regénnyel, egyre inkább az individuum fontosságát éreztem benne a csoportokéval szemben. Azt szerettem volna, minél színesebb kép jelenjen meg a fajzatokról, minél sokfélébb válaszok, és igen, akár az is, hogy közülük néhányan még magukat se tartják embernek. Megint mások nem arra vágynak, hogy egy népszavazással "felemeljék őket" az emberek maguk közé, mintha kegyet gyakorolnának, hanem arra, hogy a saját énképüket és világukat alakítsák ki, saját jog szerint, nem az emberihez igazodva. A szereplők szemüvegén keresztül már maga az emberi jog kérdése sem lehetett simán kétpólusú.

Azt akartam, végül ne a szavazófülkében húzott x-szek jelentsék a legsúlyosabb döntést, hanem azok, amikkel a három főszereplőnek kell szembenéznie. Kényelmetlen és sokszor vitatható döntésekkel, amiket már nem éreztem sem könnyűnek, sem egyértelműnek; mert azok a személyes választások számítanak leginkább, amiket a legjobban vonakodunk meghozni.


* * *
Köszönöm, hogy itt jártál!:) Ha érdekelnek hasonló tartalmak, megtalálsz Facebookon és Instagramon is.

Ha pedig bővebb infókat keresel a regényről, katt ide.

2019. március 25., hétfő

Mitől félnek az írók? - Az Irha és bőr születéséről

A Könyvfesztiválra jelenik meg az Irha és bőr, úgyhogy itt az ideje, hogy a blogomon is többet meséljek róla. (Fülszövegért és egyéb infókért katt ide!)

Az íróknak sűrűn felteszik a bűvös kérdést, "honnan veszed az ötleteidet", és általában két okból nem szeretnek rá válaszolni: vagy maguk se tudják, vagy iszonyat banális a válasz. Szóval elmondom a banális válaszomat az Irha és bőrre.

Egy képzeletbeli párbeszédet futtattam a fejemben 2013 nyarán, amikor épp mérgelődtem az állatmesék sztereotípiáin:

– Basszus, szegény nyulak, hogy mindig ők a gyávák! Meg szegény rókák, mindig ők a sunyik. Hát milyen érzés lehet ez nekik?

– Ja, szükségük lenne egy érdekképviseletre, ahol jelezhetnék, hogy ez így nem oké.

– De hát nem tudják jelezni! Ahhoz tudniuk kellene beszélni.

Úgyhogy írtam egy regényt, amiben az állatok hallatják a hangjukat. Én figyelmeztettem mindenkit, hogy banális lesz.

Persze ez még nem ötlet volt, csak egy csírának is alig nevezhető kezdemény, ami asszociációs láncot indított el, pár nappal rá már mégis világot építettem egy füzetben, a három fő karakterből kettő meg olyan gyorsan megszületett, mintha csak beléptek volna az ajtón (az évek során keletkező verziókban ők nem is nagyon változtak, a cselekmény és a konfliktusok annál inkább). Emlékszem, a Kopaszi-gáton menekültünk be az eső elől egy kávézóba, én meg csak fecsegtem róluk totál bezsongva, és nagyon meg akartam írni ezt a sztorit. Egyetlen bökkenő volt: akkor már elhatároztam magam egy másik történet mellett. Megcsalás lenne csak úgy otthagyni, nem? Az nem ilyen villámcsapásszerűen sújtott le, racionálisabban alakult, és bár sokat jegyzeteltem már hozzá, az érzelmeim még nem voltak benne.

Semmit sem utálok jobban, mint hosszú távú döntéseket hozni. Tudtam, hogy akármelyiket választom, ha csak egyszer is elakadok írás közben, a fejemet fogom a falba verni, miért nem a másik lett a befutó. Márpedig nincs regényírás elakadás nélkül, ez garantált. Ezért kikötöttem magamnak a játékszabályokat: ha döntesz, ki kell tartanod mellette. Ha elakadsz, akkor is. Így tettem jégre azt a másikat, bízva abban, hogy megvár, és választottam az Irha és bőrt, amelyről tudtam, hogy akkor kell megragadnom, különben elvész az évek alatt.

Nehéz döntés volt? Igen. Ma úgy gondolom, jól választottam? Igen. Akkor simán megírtam, igaz? Nem. Nem, nem, dehogy. És ennek még csak nem is a regényírás közben menetrendszerűen érkező elakadások és újrakezdések örök körfogása volt az oka, sőt, nem is kizárólag a rengeteg munka, ami miatt néha hónapokig ki se tudtam nyitni a fájlt, de akkor ezt még nem tudtam.

Saját magam miatt történt így.

Ez a másik dolog, amiről az írók nem szívesen beszélnek. Hogy hiába tökéletes a kémia az ötlettel és a szereplőkkel, hiába adott minden a regény megírásához, valami mégsem működik.

Én se szívesen beszélek arról, hogy elkezdtem félni.

Már a Horgonyhely születéséről szóló bejegyzésemben is írtam, mennyire fontos nekem, hogy minden regényem kicsit másfajta legyen. Persze vannak hasonlóságok, a látásmódom nem változik, de az, hogy mit és hogyan mesélek el, igen. Nem hiszek a tuti receptben, amire aztán futószalagon készülhetnek a sztorik. Azokban a történetekben hiszek, amik igazán fontosak az írójuknak. De azzal nem számoltam, mennyivel könnyebb ehhez ragaszkodni, amíg a fióknak dolgozik az ember, és mennyivel nehezebb, ha rátalál a nagybetűs mumus: Az Elvárások.

A Horgonyhely sokkal több figyelmet és szeretetet kapott, mint amennyit valaha reméltem, és ezért sosem lehetek elég hálás Nektek. Nagyon szerencsésnek érzem magam miatta. Közben azonban motoszkálni kezdett egy hang a tudatalattimban, hogy vajon mi lesz utána, mit várnak tőlem az olvasók most. Vajon elfogadják-e, ha másfajtát írok. Vajon kereshetek-e új eszközöket, új utakat, kísérletezhetek-e. Bekopogtatott hozzám a kóklerrendőrség, ahogy Amanda Palmer nevezi, és olyanokat mondogattak egész nap:

Nézz már rá, tök más, mint a Horgonyhely! Tényleg beszélő "állatokra" alapozol egy sztorit? Milyen totálisan fura szereplőket írsz már megint? A másik ötletet kellett volna választanod. Vagy legalább valami biztonságosabbat, nem? Írj inkább bevásárlólistát, az menni fog. Kávé, banán, kenyér... Látod? Máris jobb.”

Úgy neveltek, vegyem figyelembe mások érdekeit, legyek udvarias, kedves, meg ilyen egyéb civilizációs túléléshez szükséges alapvető emberi dolgok – de a regényírás nem az udvariasságról szól. Ha egy regény mindenkinek meg akarna felelni, belefulladna a semlegességbe és az unalomba. Addig nem írhattam meg ezt a történetet, amíg azon aggódtam, mit gondolnak rólam mások. Arról nem is beszélve, hogy ezek a duruzsoló hangok valójában egy helyen léteztek: a saját fejemben.

Ki kellett tartanom a saját verzióm mellett, mert egyetlen dologra van ráhatásom: hogy a választott történetemhez hű legyek, és kihozzam belőle a tőlem telhető legtöbbet. Amikor pedig ezt megértettem, és nekikezdtem az elejéről az utolsó, végső verziónak, a történet robogni kezdett előre. Hirtelen olyan lett, amilyennek elképzeltem. A szereplők, akikről olyan lelkesen beszéltem azon a nyáron a Kopaszi-gáton a kávézóban, ahová az eső elől futottunk be, végre tényleg élni kezdtek. Egy idő után eszembe se jutott, mi lett volna, ha azt a másik ötletet választom, amelyiket jégre tettem ennek a kedvéért, mert már csakis ezt akartam. Amikor pedig végül eljutottam a fináléig, tudtam, hogy valami olyat fejeztem be, ami így, bármiféle megalkuvás nélkül fontos nekem.

Az Irha és bőr a leghosszabb regényem. A három főszál és a téma megkövetelte: ez a regény az állati és emberi létezés közti határállapotba beszorult szereplőké, akik még csak most tanulják saját magukat és az emberséget, és akik gyökerek híján fogódzót keresnek a világon. Lassan az összes fő téma itt futott össze, az átváltozás feldolgozhatatlanságánál: így kerültek be a sztoriba a mítoszok, amelyeket a gyökértelen csoportnak magának kell megalkotnia; a testhez való viszony, hogy mindegy, hogy valakinek két patában végződő őzkarja van, vagy szinte tökéletesen emberi teste, a frusztráció ugyanaz; az identitás formálódása, a szülői minták hiánya vagy önmaguk megismerése, a különbözőség, és végül: mihez kezd egy steril faj, amely nem tud másként szaporodni, csak teremtésekben bízva.

Hazudnék, ha azt mondanám, már kicsit se félek. Persze hogy még mindig ott a szorítás a gyomromban, ez olyasmi, ami sohasem múlik el, sem a negyedik, sem az ötödik, sem a tizedik regénynél, és ez jó: ez azt jelenti, hogy az ember igyekszik a tőle telhető legjobbat kihozni a szövegből. De ez már egészséges aggodalom, a függöny mellett toporgók izgalma, mielőtt kilépnek a közönség elé.

Ha visszagondolok a regényírás folyamatára, már rég nem a félelemre emlékszem elsősorban. Inkább arra az utolsó másfél évre, amikor annyira együtt éltem a sztorival, mintha a második bőröm lenne, amitől nem is bírtam volna elszakadni máshogy, mint ha megnyúznak. Utólag azt mondanám a Kopaszi-gáti kávézóban tipródó régi énemnek – azon kívül, hogy tessék magaddal esernyőt hordani : nem is választhatnál mást, amivel ennyire jókor, jó helyen találtok egymásra.

Már csak abban reménykedem, hogy talán közületek is néhányakat jókor, jó helyen fog elkapni ez a történet.:)
* * * 

Köszönöm, hogy itt jártál!:) Ha érdekelnek hasonló tartalmak, megtalálsz Facebookon és Instagramon is.

Képek: Alexandra Compain-Tissier és Francesco Sambo

2019. január 9., szerda

A változások éve, avagy mit csináltam 2018-ban?


Mielőtt nekiültem ennek a bejegyzésnek, visszaolvastam a tavalyi évértékelős posztomat, ami egy pillanat alatt előhozta az akkori érzéseimet, és most realizáltam csak igazán, mi minden változott azóta. Akkor még csak az elhatározás született meg, hogy újra egyetemre megyek, és otthagyom a munkám, ami épp nem okozott örömöt – most meg vizsgaidőszakom van, épp letudtam egy mikroökonómiát és nyakig ülök a gazdasági matekban. Akkor még csak reméltem, hogy idén befejezem az Irha és bőrt, de valójában iszonyatosan féltem, hogyha most se sikerül, amikor végre időm is van rá, mihez kezdek – most meg lassan elkezdjük a kézirat szerkesztését.

A dolgok észrevétlenül elkezdtek a helyükre zökkenni.

Rég sejtem, hogy a szubjektív boldogságérzetem annak a függvénye, mennyire a saját döntéseim irányítják az életemet. Persze vannak fix, külső kényszerek, amik behatárolnak – be kell fizetni a számlákat, meg egyéb unalmas felnőtt-dolgok –, de a többi tényezőn múlik minden. Hogy azokkal az emberekkel töltöm-e az időmet, akiket szeretek, vagy kényszeredetten mosolygok egy sosem látott távoli rokon esküvőjén. Hogy dönthetek-e a szabadidőmről, vagy hónapok óta mindent kell csinálnom, csak azt nem, ami örömet okoz. És persze a munka. Hogy azt a munkát végzem-e, amit most is választanék, vagy beleragadok valamibe, ami időközben már elveszítette a vonzerejét.

Ezért éreztem tizenévesen azt, hogy fulladozom. Alig vártam, hogy kikerüljek a gimiből és elköltözzek otthonról, mert akkor végre a saját döntéseim alapján osztom be az életem. Sőt, kicsit azt is éreztem, ott kezdődött el az életem, mintha abban a pillanatban születtem volna meg a kezemben szorongatott érettségivel, hogy na, most aztán azt kezdesz magaddal, amit csak akarsz. És ez eleinte hatalmas lökést adott. Volt pár év, amikor azt éreztem, végre jó irányba mennek a dolgok, a mindenféle nehézségekkel együtt is azért többségében sínen vagyok – ezért volt olyan alattomos, ahogy ez a fulladásérzet visszatért, mintha cseppenként telne meg egy tartály, hogy végül az orromig érjen a víz, és észre se vegyem, mikor változott minden a szabad választásból külső kényszerré.

Hisz olyat nem csinálunk, hogy feladjuk a munkát, ami kamaszkori vágy volt. Hisz nem lehet fölösleges az a sok tapasztalat meg fejlődés. Hisz minek akarsz már tanulni közel harminc évesen egy teljesen új dolgot, amiben totál kezdő leszel?

Úgyhogy ez az év olyan volt, mint egy reboot. A nehéz döntéseket meghoztam tavaly, decemberben megvizsgáltam, mi az, amit kényszernek élek meg, és mi lenne helyette a friss döntésem – idén pedig igyekeztem annyit megvalósítani ebből, amennyit csak lehetséges. Ezért hagytam ott a szerkesztői munkát, és kezdtem el marketinget tanulni egy egyetemen. Ezért tettem félre minden mást, és fejeztem be az Irha és bőrt. Ezért kezdtem el gyakorolni a nemet mondást bizonyos dolgokra – bár ha valamiben, ebben még biztosan sokat kell fejlődnöm.

Végre megint tudok lélegezni.

És bár ez egy nagyon megfoghatatlan, de számomra a legfontosabb eredmény, azért álljanak itt olyan tényszerű dolgok, minthogy írtam pár novellát, amikkel nagyon szerettem időt tölteni. A Rügyeid villámsztori egy pusztuló közeljövőből, egy anyáról és lányáról, amely a PIM Utópia 501 online kötetében jelent meg. A Gumicukorszív a 2050 c. ifjúsági sci-fi antológiában kapott helyet, és egy kamaszlányról szól, aki bepereli a szüleit, miközben a családjuk egy komoly veszteséget próbál feldolgozni. A mesterhazugság pedig fantasy novella egy olyan világról, amelyet a kimondott hazugságok tartanak egyben; ez az Az év science fiction és fantasynovellái 2018 c. kötetben olvasható. Arról pedig, mit olvastam, néztem és játszottam idén, készítettem egy másik év végi összefoglalót.

2019-ben szeretném folytatni az irányt, amit 2018-ban elkezdtem, és néhány dolgot talán le is zárni: a tervek szerint az Irha és bőr tavasszal jelenik meg. Egyszerre várom és izgulok miatta rettenetesen; nehéz elengedni valamit, ami öt évig ennyire az életem része volt, de lassan tényleg itt az ideje, hogy ez a történet már a Tiétek is legyen.:)

(Most pedig vissza a deriváláshoz!)

*  *  *

Köszönöm, hogy itt jártál!:) Ha érdekelnek hasonló tartalmak, megtalálsz Facebookon és Instagramon is.

2019. január 3., csütörtök

2018 legjobbjai


Könyvek és képregények

A tavalyi bejegyzésemet úgy kezdtem, egy olvasási válság miatt rekordkevés könyvvel zárom az évet, és a helyzet sajnos idén sem javult, sőt. Egy kezemen meg tudom számolni, hány könyvet élveztem úgy igazán, annyira belefeledkezve, hogy elfelejtsek leszállni a villamosról. Ez az olvasástalanság az idei véráldozatom a regényírás oltárán. Egyszerűen képtelen voltam odafigyelni szövegekre, amikor azt éreztem, haladnom kell a sajátommal: féltem, hogy elveszítem az éppen elcsípett lendületet, és talán sose találom meg újra.

Azért persze ki tudok emelni pár kedvencet. Az évet rögtön Lionel Shriverrel kezdtem, akitől a Beszélnünk kell Kevinről örökös kedvenc, és aki felőlem bármit írhat, a bevásárló listáját is elolvasom. Még a Mandible családhoz hasonló regényeket is, pedig belém aztán nem sok közgazdász véna szorult; lenyűgözött ez a lassú gazdasági apokalipszis a maga tudományos fejtegetéseivel, miközben a több generációs család viszonyrendszere a Shriverre jellemző emberismerettel és pontos jellemrajzokkal bomlik ki.

Az év meglepetése számomra a Minden szív kaput nyit Seanan McGuire-től – avagy gyerekek, akik átkerültek a számukra készült tökéletes fantasy világba, majd kiutasították őket onnan. Ez a kisregény annyi ötletet és érzelmet foglal magába, olyan szépen beszél a kamaszkori útkeresésről, hogy jobban elvarázsolt bármilyen nyolcszáz oldalas monstrumnál.

Az év „tökéletes komfortzóna könyve”-díját viszont Nick Cave Bunny Monroe halála című ámokfutása érdemli. Nyáron olvastam el, a budapesti koncert után, mert még annyira hatása alatt álltam az élménynek, emiatt nem is vártam tőle sokat – ehhez képest úgy beszippantott, mint idén semmi. Palahniuk-féle abszurddal meséli el egy alkoholista, a nőket egyetlen testrészükre leegyszerűsítő apa bukását, egyszerre térdig a mocsokban és mégis emberien.

Az idei legjobb képregény számomra a Beautiful Darkness: cuki tündérmesék stílusában megrajzolt őrület, ahol a manócskák egy halott kislány testében laknak, a brutalitás és cukormáz keverékéből pedig valami különleges és borzongató sül ki.

Sorozatok

Ha már képtelen voltam eleget olvasni, idén rákaptam a sorozatokra, sokkal többet néztem, mint eddig bármikor. Talán az év eleji tökéletes startnak köszönhető ez a lelkesedés, amikor egymás után futottam bele két szuper sorozatba: a Waco megtörtént eseményeket mesél el egy szektáról, amelyet az FBI több mint egy hónapos ostrom alá vett; a Halt and Catch Fire pedig a számítógépek hőskorába repít vissza, és nem csak a nosztalgikus hangulat, hanem a kitűnően megrajzolt karakterek miatt is imádtam. Mindkettőről írtam bővebben itt.

Ezen felbuzdulva hirtelen rengeteg pilotot próbáltunk ki – és ezúttal szigorúan kaszáltunk mindent, ami nem hozta egy-két rész alatt a „húha-élményt”. Így találtunk rá a Peaky Blindersre, amibe nem csak Cillian Murphy vizenyős halszeme miatt szerettem bele, hanem a felemelkedni vágyó ír maffiacsalád összetett viszonyai és a lehengerlő feszültség miatt is (ó, azok a leszámolások!). Egyben ledaráltuk az egészet, azóta is tudok kamu ír akcentussal káromkodni, most meg rághatom a körmöm a következő évadig.

Az év második felében pedig mintha ráálltam volna a diszfunkcionális családokra és traumákkal küzdő főhősökre. Így szerettem meg Patrick Melrose családi tragédiákkal terhelt életét, hogyan válik a bántalmazott gyerekből sérült és szeretetre vágyó, drog és alkoholproblémákkal küzdő felnőtt; a Firstre, amelyben még a Marsutazásnál is nagyobb kihívás a gyász és a családi viszonyok rendezése; a Trustra, amelyben a világ egyik leggazdagabb embere nem hajlandó váltságdíjat fizetni az unokája életéért; valamint a Sharp Objectsre, ahol még a sorozatgyilkosnál is félelmetesebb szembenézni a zsarnoki anyával.

És hogy ne csak pozitív élmények kerüljenek ide: a tavalyi kedvenc, a Szolgálólány meséje idén hatalmas csalódásba fordult, a második évad céltalan körbe-körbe járás és öncélú sokkolás, sehol már az okos történetvezetés vagy az ügyesen tálalt társadalmi kérdések. (Annyira felidegesített, hogy írtam róla anno egy dühöngőt „Mi a fene történik Gileádban?” címmel, de végül sosem került ki a blogomra.)

Játékok

Volt egy fogadalmam: amíg nem fejezem be az Irha és bőrt, nem játszom. Ha egyszer leülök, már könnyen elcsábítanak a játékok, ezért próbáltam a kontrollert teljesen elkerülni (csak azért nem dugtam el egy széfbe, aminek aztán elásom a kulcsát, mert más is használja). Egyszer szegtem csak meg a fogadalmat, de akkor rettenetesen megérte: a Detroit: Become Human számomra az év játéka. Három android öntudatra ébredése a közeljövő Detroitjában, egy olyan interaktív film típusú játék, ahol a döntéseknek végre tényleg súlyuk van, a téma mély és megrázó, a karakterei pedig úgy hozzámnőttek, hogy még most is régi ismerősként gondolok rájuk. Az SFmagon lelkendeztem róla bővebben is.

Amikor pedig végre legálisan is megkaparinthattam a konzolt, a tavalyról halogatott Hellblade-et választottam: az északi mitológia alvilága nem is lehetne szuggesztívebb, mint egy mentális beteg lány szemszögén keresztül, miközben a fülhallgatóban hangok duruzsolnak szüntelen. Itt a blogomon írtam róla hosszabban, elsősorban abból a szemszögből, miért ábrázolnak a fantasztikus művek ilyen kevés mentális beteg főszereplőt, és miért csodálatos, ahogy a Hellblade ezt megette.

* * *

Ha pedig a személyesebb jellegű évértékelőre lennél kíváncsi, milyen változások történtek velem 2018-ban, és milyen célokat tűztem ki az új évre, itt találod.:)


Köszönöm, hogy itt jártál!:) Ha érdekelnek hasonló tartalmak, megtalálsz Facebookon és Instagramon is.