Kamaszként a barátnőimmel sokat
tűnődtünk azon, mikor fakultak ki a szüleink. Hogyan lehetséges, hogy apa, aki
fiatalon egyetlen hátizsákkal nekivágott egy vadidegen országnak, hálózsákban
aludt a hófoltok között, és hajnalban arra ébredt, hogy egy szarvas egy méterre
tőle reggelezik, szóval ez az apa hogyan válhatott olyanná, aki
bevásárlószatyrokkal jár haza, időben befizeti a csekkeket, és rászól a
gyerekeire, hogy feltétlenül mossanak fogat lefekvés előtt. Mindig zavarba
hoztak a szüleim fiatalkori képei – arra gondoltam, bár akkor ismertem volna
őket, mennyivel jobban megértettük volna egymást. És ilyeneken töprengtünk a
barátnőkkel, hogy vajon mikor lettek a szüleink ennyire hétköznapiak? Mikor
vesztették el a régi lelkesedést és kalandvágyat? És persze megfogadtuk, hogy mi soha. Mi majd észrevesszük, ha kezdődik a fenyegető unalmas és megszokott élet,
és majd teszünk ellene.
Helló, 2017. Helló, unalmas és
megszokott élet. Helló, elszürkülés.
Persze a helyzet nem ilyen kamaszosan drámai – és idővel a pontos csekkbefizetés vonzó tulajdonsággá vált –, de jó ideje éreztem már, hogy kezdek belefásulni a mindennapokba. Nem
hittem, hogy az a munka, amire mindig is szenvedélyesen vágytam, a nagy
gyerekkori álom, hogy szövegeket szerkeszthessek, könyvek születésénél
bábáskodjam, egyre fakóbbnak tűnik majd. Hogy lehet ez is monoton. Hogy csömört
kaphatok a szavaktól, és este már sem olvasni, sem írni nincs kedvem, olyan
fáradtnak érzem az agyam. Hogy a szabadúszás és az otthoni munka, ami a szabadság
csúcsának tűnt, végül fojtogatni kezd, mert nincs olyan, hogy vége a
munkaidőnek, nincs olyan, hogy becsukom a gépet, én addig dolgozom, amíg munka
van, ha kell, éjfélig. Különben leterít a bűntudat, hogy mit szórakozol, amikor még nincs kész ez a szerkesztés! A saját
nyakas kötelességtudatom hajszolt addig, amíg lelkileg, fizikailag és egészségileg
is kimerültem. Decemberre pedig be kellett látnom, hogy ez nem működik tovább.
Év közben is éreztem, hogy
szükségem van valami kizökkentőre, valami frissességre, ezért tavasszal elmentem
egy varrótanfolyamra. Régóta tervezgettem, de nem mertem: mégiscsak én voltam a
kétbalkezes lány, akinek technikaórán elnéző mosollyal osztályozták le a csálé
és löttyedt plüssvízilovát, és azt dünnyögték, majd belejön. És lőn, képes vagyok megvarrni ruhákat. A
gombostűzést és a szabásminta-másolást meditációs gyakorlatként kellene
tanítani, annyira kisimít és kikapcsol, hogy végre nem az agyammal és szavakkal
dolgozom. Arról nem is beszélve, milyen löketet adott, hogy sikerült valami,
amit teljes képtelenségnek hittem.
Talán ez az élmény kellett hozzá, hogy év
végére belássam, nagyobb változásokra van szükségem. Tudom, hogy hiányozni fog
a szerkesztés, mert rengeteg örömöt is okozott, de tovább kell lépnem. Jövőre
újra egyetemre megyek, más szakmában szeretnék dolgozni. A tizennyolc éves,
pályaválasztás előtt álló énem azt hitte, majd valami végzetesen végzetes
döntést hoz, amikor beadja a felvételijét, aztán a biológus diplomámmal
elmentem szerkeszteni. Most itt az ideje újra másfelé nézni. Alig várom, hogy
új dolgokat tanuljak, és olyan képességeimet fejlesszem, amiket eddig pihentettem
– vagy akár nem is tudtam, hogy léteznek.
És így, végre, amint ez a teher
lekerült a vállamról, amint vége lett a bizonytalankodásnak, hogy váltsak-e
vagy sem, végre újra tudok az írásra koncentrálni. Az első félév az új regényé.
Az Irha és bőr folyton készül, azért
lopott órákban idén is hozzáírtam néhány százezer leütést, de most érzem azt,
hogy megérett arra, hogy befejezzem. Fölösleges görcsölés és bűntudat nélkül,
pusztán azért, hogy végre elmeséljem ezt a történetet.
És hogy mit csináltam még idén?
Megjelent két novellám, az egyik Hattyú
címmel a Könyves Magazinban, és jelenleg is olvasható online a Könyvesblogon. A másik egy hosszabb fantasy írás, a Hazatérés,
amely a Prae Trónok harcával
foglalkozó számába készült (karácsony előtt még lehetett találni belőle az
újságárusoknál). Szerepeltem vendégként a Vakfolt podcastben, ami hihetetlen
élmény volt – az egyik kedvenc játékomról, a Life is Strange-ről beszélgettünk, és legyűrtem a félelmemet, hogy
mennyire utálom a saját hangomat. Év végére jutott egy szuper rendezvény is, az
egész napos ViTa, ahol délután Berke Szilárddal, Juhász Viktorral és Szabó
Dominikkal a fantasy új irányzatairól beszélgettünk – az eseményről készült felvétel
visszanézhető itt. Aki pedig szereti a szokásos év végi listákat, ebben a bejegyzésben összeszedtem, milyen maradandó könyvek/filmek/játékok kerültek
elém tavaly.
Nem is tudom, mikor vártam új
évet ennyire lelkesen. Mikor éreztem azt utoljára, hogy még bármit megtehetek,
még szabad váltanom, szabad tennem azért, hogy jobban érezzem magam a jövőben.
Nagy munka lesz, de az sosem riasztott vissza, én mindig a kételkedéstől félek,
a döntések közti állapottól, az őrjítő ide-oda toporgástól. Ha már tudom, min
kell dolgoznom, akkor már bele is vágok.
Helló, 2018. Helló, tervek és
lehetőségek. Helló, frissesség.