Írói kertészkedés és tervezés

Kemese Fanni dobta fel a blogján a kérdést: inkább kertész vagy építész típusú írónak tartjuk-e magunkat. Az előbbi elülteti a cselekmény vagy mondanivaló magvait, öntözi, kíváncsi, mi nő ki belőlük, majd jó sok gyomlálás és gallymetszés után jut el a végkifejletig. Kicsit talán még őt is meglepi, mit nevelt a kertjében. Az építész ezzel szemben mindent precízen átgondol előre, hogy aztán íráskor ezt a részletes alaprajzot használja. Keveset improvizál, csak szépen végiglépdel a tervén, ahogy egy mérnöki rajz alapján felépítenek egy házat. A két kategória határa nem éles, inkább valamilyen arányban keveredik a kettő az adott szerzőben.

Eredendően biztosan kertész vagyok. Szeretem szabadjára engedni a tudatalattimat, hagyom, hogy vezessen. Képes vagyok leírni úgy első mondatokat, egész fejezeteket, hogy kezdetben fogalmam sincs, miről szól majd a történet. A Bábel fiai első mondatánál („Arzén a bábeli torony árnyékában az apjára gondolt.”) sem tudtam, ki az a fura nevű fickó, miért fontos az apja, és mi a vihart keres a bábeli toronynál. Persze így lehetetlen sokáig haladni egy regénnyel. Óhatatlanul előjött a tervezgetés, de inkább csak homályos eseményeket láttam előre, nem pontosan kijelölt utakat. És ezek rendre fel is borultak: a regény felénél vettem észre, hogy a két szálon a két karakter gyökeresen másfelé tart, mint terveztem, tulajdonképpen helyet cseréltek. A skicc alapján a végjátékban pont ellentétes szerepet töltöttek volna be, de írás közben rájöttem, hogy a személyiségük és döntéseik másfelé viszik őket.

És kaptam egy burjánzó, átláthatatlan kertet, amelybe be sem lehetett lépni a sok gyomtól és tüskés ágtól. Itt pedig előjött belőlem az építész, aki már mérnöki szemmel kivág néhány fát, virágágyásokat ültet át a kert másik végébe, és úgy egyáltalán, megpróbál rendet tenni a teljes káoszban. Ezért írtam meg kétszer a regényt, egyszer kertészként, másodszor építészként. Ekkor már minden bekezdésről tudni akartam, kell-e az nekem, kikapcsoltam a tudatalattit, és racionális szemmel néztem a szövegre. Ez kétségkívül hosszas és sok kávét igénylő dupla munka.

Mivel a Bábel fiai után még egy – jelenleg Horgonyhely munkacímű – kéziratnál elkövettem a „megír, újratervez, egész regényt kidob, másodszor is megír”-féle hurkot, ezért most, harmadik alkalommal nagyon óvatosan fogok neki egy szövegnek (amiről még korai bármit is mondanom, csak létezik). Beláttam, hogy szükségem lesz egy tervrajzra, és most először leírtam minden jelenetet, minden ívet előre. Még a kulcsmondatokat is tudom, és alig várom, hogy eljussak odáig. Azt reméltem, így minden olajozottan megy majd, és elkerülöm a zsákutcákat, amelyekbe korábban belefutottam.

Mégis csak döcögök. Hiába látom kristálytisztán a bejárandó utat, hiába írtam tele egy fél füzetet a világról és a karakterekről szóló jegyzetekkel, a túltervezés egyelőre megöli a lendületet. Nem magabiztos lettem a tervrajztól, hanem görcsös. Hiába módosíthatnék rajta bármikor, mégis letapasztotta a szabad gondolatáramlást, korlátozza az új ötleteket, mert akaratlanul is a vázlat sémájához próbálom igazítani azokat. Így épp ott tartok, hogy kénytelen vagyok a bennem élő mérnököt kicsit rendre utasítani, összefirkálni a terveit, és elültetni néhány magot, amelyből ki tudja, mi hajt majd ki.

Kép innen.

Hannibal, avagy a borzongatás esztétikája

Szeretem, ha valami teljesen szokatlan és bizarr dolog meglep. A Hannibal első néhány része ezt ígérte: döbbenetes eseteket, amelyeket aztán ismerősök elborzasztására lehet mesélni társaságban, nehezítésképp mondjuk vacsora közben. „És akkor a gyilkos veteményeskertet készített az áldozatokból: megbénította, majd eltemette őket, de csövön át táplálva életben tartotta mindet, mert a bőrükön növesztett arasznyi gombáknak ez volt a legjobb táptalaj.” Lenyűgözött a kreativitás, ahogy kitalálják az új gyilkosságokat, és a szuggesztív erő, ami miatt a képek még hónapokkal később is kísértettek álmomban.

Aztán észrevétlenül a Hannibal több lett. Már nem csak egy szépen fényképezett, szürreális látomás tele szimbólumokkal és zseniális színészi játékkal, majd a menetrend szerinti heti sokk. Az első néhány rész után, főleg a második évadban kiteljesedve vettem észre, milyen zsigerien kezdett el manipulálni engem mint nézőt, és ezen a ponton kinyúlt a képernyőből.

Hannibal embert eszik, ez tudható. Mégis, akárhányszor beszabadul a konyhába, és nekikezd a kétes eredetű húsok felhasználásának, majd eljut a tálalás tökéletes kompozíciójáig, a néző hajlamos megéhezni. Gusztustalannak mutatni a gusztustalant és szépnek a szépet könnyű lenne, de a fordítottja igazi kihívás: bár a kannibalizmus zsigeri undort vált ki bárkiből, a sorozat narrációja miatt az elkészült étel kívánatossá válik. Néha azon kaptam magam, hogy majdnem megfontolnék egy vacsorameghívást Hannibaltól.

Ugyanígy a gyilkosságok is kompozícióvá, szinte művészi alkotássá válnak. Nem véletlenül ismétli Will Graham, hogy This is my design, mintha egy festő szignózná a friss festménye sarkát. A gyilkosok számára az áldozatok az önkifejezésük részét képezik, a módszernek mindig szimbolikus szerepe van, egy-egy halott gyakran egész történetet mesél el. A sorozat világában a fa részévé tett, virágokkal kitöltött test nem elborzasztóvá, hanem egy pillanatra esztétikai értékkel bíróvá válik. Már-már széppé. Ahogy az összes beállítás és burjánzó díszlet is mind szemet gyönyörködtető, a ruhákon át a bútorokig, színekig, havas tájakig, hogy aztán persze rendszerint ilyenkor vágjon a nézőhöz kontrasztként valami igazán gyomorforgatót, ami miatt legszívesebben eltakarnám a szememet.

A sorozatbeli manipuláció koronája pedig kétségkívül a Hannibal-Will közötti rettenetesen bizarr barátság. Furcsa, de muszáj barátságnak nevezni ezt a kapcsolatot, noha kölcsönösen próbálták már megölni vagy megöletni a másikat, és folyvást játszanak egymással úgy, hogy néha nem is tudom eldönteni, melyikük kezében van a gyeplő. És közben hatnak rám is, az orromnál fogva vezetnek, hisz elérik, hogy érdekeljen egy pszichopata sorsa, akinek igazán semmi szerethető tulajdonsága nincs, még annyi "enyhítő" körülménye sem, hogy bűnözőket ölne, mint más főhősnek megtett sorozatgyilkosok (bár elvétve a saját igazságszolgáltatásának elvrendszere megjelenik, gyakran azonban csak azért gyilkol, amiért egy festő fest).

Feldühített, mennyire könnyedén szórakozik velem a sorozat, behúz és az ösztöneimet befolyásolja. Egyik pillanatban még egy elmebeteg pszichopatát mutat, a másikban egy intelligens és művelt férfit, némelyik gyilkosság pedig baráti ajándékká, mi több, kedvességgé válik. Ha Hannibal bántja is Willt, a saját beteg értékrendje szerint jót akar neki, és amikor egyre vadabb dolgokba hajszolja, úgy hiszi, segít, hisz Will személyiségét bontja ki, elfojtott vágyait szabadítja fel – vagy csak a saját ízlésére formálja.

Hannibal magát felsőbbrendűnek tartó bábjátékos, aki uralkodik az embereken, eldöntheti, ki haljon meg, és ki éljen – mert aki a halálra vágyik, annak ő nem feltétlenül osztja ki azt –, és uralkodik a nézőn is, aki tehetetlenül hagyja magát.

Könyvhetes

1. Létezhet Könyvhét zivatarral elmosott dedikálások és eresz alatt toporgás nélkül is.

2. A legijesztőbb és egyben legjobb dolog, ha valaki személyesen elmondja, mit gondol az ember regényéről – köszönöm szépen.:)

3. Bár nem volt meghirdetve dedikálás, mégis aláírtam táskából előhúzott könyveket, ami hatalmas meglepetés és nagyon jó érzés volt. Külön köszönet és hála Lillának, aki talán sosem fogja olvasni ezt, de türelmesen várta, míg elverekedem magam a standig, és még türelmesebben várta, míg a hirtelen helyzet miatti zavaromban megszültem azt a nyúlfarknyi dedikációt.

4. A Könyvhét egyik nagyágyúja Darren Shan, aki elképesztő mennyiségű könyvet aláírt, és a beszámolók alapján mindenkivel kedves, humoros és közvetlen volt; az olvasói pedig kitartással álltak a kígyózó sorban, ami kívülről is döbbenetesnek látszott. A másik nagyágyú egy karon ülő, kilenchetes kölyökróka. Remélem, előbbi nem kapott ínhüvelygyulladást, utóbbi pedig jól tűrte a túl lelkes tömeget.

5. Ha már tömeg: fullasztó a Vörösmarty téren hömpölygő emberáradat, úgy kell elslisszolni a délutáni részegséggel éneklő fociszurkolók, a fényképezgető ázsiai turistacsoportok és a gólyalábasok között – ugyanakkor jó látni a sok könyvszerető embert, és igenis legyen tömeg, mert legalább azt jelenti, hogy sokan olvasnak.

6. Egy olyan szandálban végigállni három napot, amelynek a talpa alig vastagabb egy könyvborítónál, nem vicces.

7. És a lényeg nyilván mindig a végére marad: rengeteg kedves emberrel találkozni, sfmagosokkal, molyokkal, ekultúrásokkal, különböző kiadók munkatársaival, olvasókkal, bloggerekkel, írókkal, rég látott barátokkal és új ismerősökkel. A három-négy nap az éjszakába nyúló, jó beszélgetésekről szólt, legyenek akár komolyak, akár viccesek – űrbálnák! –, de még ez az idő is kevés volt, mivel néhányakkal csak pár sietve váltott szó jutott. Mert a Könyvhéten nem lehet egy kört tenni anélkül, hogy mosolygós ismerősbe botlanánk.


Mások élményei:

Mariann – aki meginterjúvolta Grecsó Krisztitánt

Hackett – aki időutazott

On Sai – akinek igazán pörgős volt a hétvégéje

Az ószövetségi történetek brutalitása

Minél többször hallunk egy történetet, annál megszokottabbá válik, az ószövetségieket pláne mindenki ismeri. „És akkor Káin megölte Ábelt” – mennyivel könnyedebben, ismerősen hangzik, mint az: „A Wekerletelepen egy gimnazista fiú előre megfontolt szándékkal meggyilkolta öccsét, mivel az magasabb átlagot ért el az év végi bizonyítványában.”

Pedig az ószövetségi történekkel bőven ki lehetne tölteni egy híradó gerincborzongató rovatát, ahol a „brutális kegyetlenséggel” szavak szoktak szerepelni. Testvérei megverték, kútba hajították, majd eladták; apját átverve kicsalta az elsőszülötti jogot; szeretője levágta haját és elárulta; agyonverték; megkövezték. És persze Isten is sokszor haragvó istenként viselkedik, egész városok néptelenednek el a büntetései miatt, de brutális események alatt most nem erre gondolok, hanem az ember ember ellen elkövetett tetteire, az emberi erőszakra. Amit nem lehet másra fogni, és az égre mutogatni.

Mindig is foglalkoztatott ezeknek a történeteknek a háttere, a mögöttük húzódó emberi sorsok. Persze nem ez lenne a lényegük, magát a „cselekményt” nézni felszínes értelmezés, de gyerekként, először hallva a példázatokat még nagyon is számított a történet. Ha egy pillanatra figyelmen kívül hagyjuk Ábrahám és Izsák esetében az Istenbe vetett hit hangsúlyozását vagy a példázat-jelleget, akkor marad egy igazán kegyetlen alak, aki képes lenne a fiának magyarázat nélkül elvágni torkát. Hatévesen az iskolában csak a döbbenetet tapasztaltuk, hogy léteznek szülők, akik bármilyen okból is, de végeznének a gyerekükkel. Az osztálytársakkal a szünetben beszélgetve még az is felmerült bennünk, vajon ha a mi szülőnkhöz szólna Isten, neki is ez lenne-e a kötelessége.

Belegondolva, ez az egyszerű példának felhozott történet jobban bennem maradhatott, mint hittem, és a tudatalattim nagyon is beleszőtte a regény szövetébe.

Nem hiszem, hogy az Ószövetségben több erőszak lenne, mint a valóságban, mindkettő épp elég brutális. Amitől egyik-másik történet számomra mégis döbbenetessé válik, az a benne lévő lukak miatt lehet: a szereplők már csupán példázatként értelmezhetőek, hús-vér valójukban nem. Mert hiába hallottunk róluk annyiszor, hogy régi ismerősöknek tűnhetnének, valójában igen kevés derül ki. Nem lehet tudni, milyen emberek voltak, mire vágytak, mitől féltek, mivel a szűkszavú források esélyt sem adnak rá, hogy megismerjük őket. Nem ők kerülnek előtérbe, csak az üzenet. Persze Káin vagy József testvéreinek tette nem válna elfogadhatóvá, de talán feldolgozhatóbbá igen, ha megérthetnénk a cselekedeteik mozgatórugóit. És azt hiszem, ez az, ami mindig érdekel és foglalkoztat: megérteni a tettek miértjét.

Festmény: Caravaggio

Eljutni az elsőig

Selejtet gyártani kitartóan tudok. Mindig is könnyedén dobtam ki egész fejezeteket, amik apránként egész regénnyi szövegekké dagadtak, mert rossz résztől megszabadulni nem veszteség, hanem felszabadulás. A hatásfokom mondjuk emiatt nem túl magas: sokkal több a használhatatlan szövegem, mint a felhasznált. Ha betűkről van szó, őrülten pazarolok.

A Bábel fiai előtt több selejt-kéziratot írtam. Természetesen rögtön trilógiával kezdtem, a két befejezett rész két féltégla nagyságú könyvet kitett volna, és mind a fantasy közhelyek mintapéldája lehetne. Igen, meg kellett menteni a világot benne. Igen, varázstárgyak, tűzlabdák, démonok szerepeltek benne, és a történet egy közepes nehézségű számítógépes játék sztorijára hasonlíthatott. Egyetlen érdekesség talán a főhős személye: sorsa szerint le kellett volna győznie a gonosz varázslónőt, ő azonban inkább alkut kötött vele, és mindenkinek azt hazudták, a nő halott, pedig csak visszavonult egészen más terveket szövögetni.

                               

Nem érdekelt, mennyire rossz a szöveg vagy a történet. Elvarázsolt, hogy végtelen mennyiségű fehér lapot pötyöghetek tele betűkkel, és ez a korlátlan szabadság részegítő volt. Zabolázhatatlanul írtam, az egyik karácsonyi szünetben begépeltem egy fél regényt, majd többé rá sem néztem – inkább volt ez pótcselekvés, mint igazi írás. Korlátlanul mesélhettem, de éreztem, hogy ezek magamnak szánt történetek. Nem is mutattam meg őket soha senkinek.

A trilógia után két félbehagyott regény következett, majd két év jóformán írásmentes időszak, és csak ezután kezdtem el a Bábel fiait. Több millió leütésnek ki kellett hullnia belőlem, hogy megszűnjön az a „mindenáron minél többet írnom kell” viszketés. Már nem azért szerettem volna írni, hogy azt a sok zavaróan fehér felületet összefirkáljam, hanem mert végre el szerettem volna mondani valamit. Végre komolyan akartam venni egy történetet, az első igazit. Elég időt akartam rászánni, annyiszor akartam átírni, amennyiszer csak kell – utána sem tudnék számolni, hányszor eresztettem rá a házi buldózert. Rengetegszer elvesztem a karakterek és történetszálak között, ezért rengetegszer kellett visszafejtenem a szöveget, hogy megtaláljam a mondanivaló fonalát. De meg akartam találni, és ez a késztetés mindennél erősebb volt.

Hiába írtam előtte több millió leütést, mégis azt érzem, hogy ez az első kéziratom. Nem azért, mert végül megjelenhetett – ha a fiókban marad, mint sokáig számítottam rá, akkor is így érezném –, hanem azért, mert ez az első becsületes szándékkal megírt történetem. A két év csend kellett hozzá, hogy megváltozzon a hozzáállásom, és ezért örültem, amikor a sok újraírás között kallódva végül mégis be tudtam fejezni a Bábel fiait; sorszámilag ugyan az ötödik kéziratot, de valódiból az elsőt.

Párhuzamos hangulatok

Menthetetlenül vizuális vagyok, régi dolgokat is le tudnék rajzolni emlékezetből – feltéve, ha a pálcikaembernél bonyolultabb formák nem fognának ki rajtam. Írás előtt-közben-után is szívesen nézegetek képeket, nem egy az egyben elcsípett inspirációért, hanem csak a hangulatukért.
Összeállítottam egy-egy válogatást a regény két szálához, hátha elkapnak belőlük valamit. Nyomokban sivatagot és tornyot tartalmaz.

Forrás: 1/2/3/4/5/6 és 1/2/3/4/5/6