Szeretem,
ha valami teljesen szokatlan és bizarr dolog meglep. A Hannibal első néhány része ezt ígérte: döbbenetes eseteket, amelyeket aztán ismerősök elborzasztására lehet mesélni társaságban, nehezítésképp
mondjuk vacsora közben. „És akkor a gyilkos veteményeskertet készített az
áldozatokból: megbénította, majd eltemette őket, de csövön át táplálva életben
tartotta mindet, mert a bőrükön növesztett arasznyi gombáknak ez volt a legjobb
táptalaj.” Lenyűgözött a kreativitás, ahogy kitalálják az új gyilkosságokat, és
a szuggesztív erő, ami miatt a képek még hónapokkal később is kísértettek
álmomban.
Aztán
észrevétlenül a Hannibal több lett.
Már nem csak egy szépen fényképezett, szürreális látomás tele szimbólumokkal és zseniális színészi játékkal, majd a menetrend szerinti heti sokk. Az első néhány rész után, főleg a második
évadban kiteljesedve vettem észre, milyen zsigerien kezdett el manipulálni
engem mint nézőt, és ezen a ponton kinyúlt a képernyőből.
Hannibal
embert eszik, ez tudható. Mégis, akárhányszor beszabadul a konyhába, és
nekikezd a kétes eredetű húsok felhasználásának, majd eljut a tálalás tökéletes
kompozíciójáig, a néző hajlamos megéhezni. Gusztustalannak mutatni a
gusztustalant és szépnek a szépet könnyű lenne, de a fordítottja igazi kihívás:
bár a kannibalizmus zsigeri undort vált ki bárkiből, a sorozat narrációja miatt
az elkészült étel kívánatossá válik. Néha azon kaptam magam, hogy majdnem megfontolnék egy vacsorameghívást Hannibaltól.
Ugyanígy
a gyilkosságok is kompozícióvá, szinte művészi alkotássá válnak. Nem véletlenül
ismétli Will Graham, hogy This is my
design, mintha egy festő szignózná a friss festménye sarkát. A gyilkosok számára
az áldozatok az önkifejezésük részét képezik, a módszernek mindig szimbolikus
szerepe van, egy-egy halott gyakran egész történetet mesél el. A sorozat
világában a fa részévé tett, virágokkal kitöltött test nem elborzasztóvá,
hanem egy pillanatra esztétikai értékkel bíróvá válik. Már-már széppé. Ahogy az összes beállítás és burjánzó díszlet is mind szemet gyönyörködtető, a ruhákon át a bútorokig, színekig, havas tájakig, hogy aztán persze rendszerint ilyenkor vágjon a nézőhöz
kontrasztként valami igazán gyomorforgatót, ami miatt legszívesebben eltakarnám a
szememet.
A
sorozatbeli manipuláció koronája pedig kétségkívül a Hannibal-Will közötti rettenetesen bizarr barátság. Furcsa, de muszáj barátságnak nevezni ezt a kapcsolatot, noha
kölcsönösen próbálták már megölni vagy megöletni a másikat, és folyvást játszanak
egymással úgy, hogy néha nem is tudom eldönteni, melyikük kezében van a gyeplő.
És közben hatnak rám is, az orromnál fogva vezetnek, hisz elérik, hogy
érdekeljen egy pszichopata sorsa, akinek igazán semmi szerethető tulajdonsága
nincs, még annyi "enyhítő" körülménye sem, hogy bűnözőket ölne, mint más főhősnek megtett sorozatgyilkosok (bár elvétve a
saját igazságszolgáltatásának elvrendszere megjelenik, gyakran azonban csak azért gyilkol, amiért egy festő fest).
Feldühített, mennyire
könnyedén szórakozik velem a sorozat, behúz és az ösztöneimet befolyásolja. Egyik pillanatban még egy elmebeteg pszichopatát mutat, a másikban egy intelligens és művelt férfit,
némelyik gyilkosság pedig baráti ajándékká, mi több, kedvességgé válik. Ha Hannibal bántja is Willt, a saját beteg értékrendje szerint jót akar neki, és amikor egyre vadabb dolgokba hajszolja, úgy hiszi, segít, hisz Will személyiségét bontja ki, elfojtott vágyait szabadítja fel – vagy csak a saját ízlésére formálja.Hannibal magát felsőbbrendűnek tartó bábjátékos, aki uralkodik az embereken, eldöntheti, ki haljon meg, és ki éljen – mert aki a halálra vágyik, annak ő nem feltétlenül osztja ki azt –, és uralkodik a nézőn is, aki tehetetlenül hagyja magát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése