Az ószövetségi történetek brutalitása

Minél többször hallunk egy történetet, annál megszokottabbá válik, az ószövetségieket pláne mindenki ismeri. „És akkor Káin megölte Ábelt” – mennyivel könnyedebben, ismerősen hangzik, mint az: „A Wekerletelepen egy gimnazista fiú előre megfontolt szándékkal meggyilkolta öccsét, mivel az magasabb átlagot ért el az év végi bizonyítványában.”

Pedig az ószövetségi történekkel bőven ki lehetne tölteni egy híradó gerincborzongató rovatát, ahol a „brutális kegyetlenséggel” szavak szoktak szerepelni. Testvérei megverték, kútba hajították, majd eladták; apját átverve kicsalta az elsőszülötti jogot; szeretője levágta haját és elárulta; agyonverték; megkövezték. És persze Isten is sokszor haragvó istenként viselkedik, egész városok néptelenednek el a büntetései miatt, de brutális események alatt most nem erre gondolok, hanem az ember ember ellen elkövetett tetteire, az emberi erőszakra. Amit nem lehet másra fogni, és az égre mutogatni.

Mindig is foglalkoztatott ezeknek a történeteknek a háttere, a mögöttük húzódó emberi sorsok. Persze nem ez lenne a lényegük, magát a „cselekményt” nézni felszínes értelmezés, de gyerekként, először hallva a példázatokat még nagyon is számított a történet. Ha egy pillanatra figyelmen kívül hagyjuk Ábrahám és Izsák esetében az Istenbe vetett hit hangsúlyozását vagy a példázat-jelleget, akkor marad egy igazán kegyetlen alak, aki képes lenne a fiának magyarázat nélkül elvágni torkát. Hatévesen az iskolában csak a döbbenetet tapasztaltuk, hogy léteznek szülők, akik bármilyen okból is, de végeznének a gyerekükkel. Az osztálytársakkal a szünetben beszélgetve még az is felmerült bennünk, vajon ha a mi szülőnkhöz szólna Isten, neki is ez lenne-e a kötelessége.

Belegondolva, ez az egyszerű példának felhozott történet jobban bennem maradhatott, mint hittem, és a tudatalattim nagyon is beleszőtte a regény szövetébe.

Nem hiszem, hogy az Ószövetségben több erőszak lenne, mint a valóságban, mindkettő épp elég brutális. Amitől egyik-másik történet számomra mégis döbbenetessé válik, az a benne lévő lukak miatt lehet: a szereplők már csupán példázatként értelmezhetőek, hús-vér valójukban nem. Mert hiába hallottunk róluk annyiszor, hogy régi ismerősöknek tűnhetnének, valójában igen kevés derül ki. Nem lehet tudni, milyen emberek voltak, mire vágytak, mitől féltek, mivel a szűkszavú források esélyt sem adnak rá, hogy megismerjük őket. Nem ők kerülnek előtérbe, csak az üzenet. Persze Káin vagy József testvéreinek tette nem válna elfogadhatóvá, de talán feldolgozhatóbbá igen, ha megérthetnénk a cselekedeteik mozgatórugóit. És azt hiszem, ez az, ami mindig érdekel és foglalkoztat: megérteni a tettek miértjét.

Festmény: Caravaggio