2019 sem a csillámpóni éve volt – Mit csináltam tavaly?

Van ez a klasszik tanmese arról, aki belelép egy gödörbe.

Legközelebb is ugyanazon az úton megy, látja a gödröt messziről, emlékszik az első esetre, próbálja kikerülni, de megint belelép.

Harmadszor is megpillantja, ezúttal okosabb, sikerül kikerülnie.

Negyedszer már másik úton halad.

Na, ez nálam valahogy így néz ki: rohadtul fáj a lábam az előző gödörtől, ugyanazon az úton belelépek megint ugyanabba, sántikálok tovább, most már észreveszem, hogy ott a kráterméretű gödör, egy egész meteor nyoma, ezért jól kikerülöm, csakhogy belelépjek egy háromszor olyan mélybe, amiből alig bírok kimászni.

Szóval 2019 sem a csillámpóni éve volt.

Benne vagyok ebben a körkörös ciklusban: újra és újra addig hajtom magam, amíg valami egészségügyi problémám lesz tőle, teljesen ledarál, és hónapokig kell magam összesepernem romjaimból. Azt hiszem, tanulok belőle, de legközelebb máshogy facsarom ki magam. Ha kilépek a munkahelyemről, akkor a saját főnökömként űzöm magam addig, hogy hónapok után csak összeesni bírok. Az első félévben minden erőmmel azon voltam, hogy az Irha és bőr a tőlem telhető legjobb legyen – azért volt közben sok egyéb határidő meg egy remek vizsgaidőszak is! –, és ha valamit ennyire szeretek csinálni, észre sem veszem, hogy amúgy harmadik hete minden éjjel hajnali 4 és 5 között fekszem le. Hogy a nyomdába adás előtti éjjelen végigolvasom mind a hatszáz oldalt, hogy még két elütést kiszúrjak. Hogy egyszer felriadok rá éjjel, hogy bár már elment a szöveg a tördelőhöz, még kimaradt egy fontos beszélgetés a szereplők közt, és mobilon gyorsan megírom, hogy még beleférjen.

Én régen büszke voltam a maximalizmusomra. Most már tudom, hogy ha így folytatom, egyszer az fog kinyírni.

A stressz akkor viseli meg az embert a legjobban, ha nem tudja befolyásolni a körülményeket, és ha nem látja előre, mi fog történni. Amint a szöveg elment a nyomdába, ez következett. Mire lenne kevesebb ráhatása az embernek, mint a könyvére, ha már kinyomták? Akkor még azt sem tudni, mit fognak szólni hozzá az olvasók, mennyire fogja megtalálni őket: Schrödinger-regénye. Lejön-e majd belőle, mit szerettem volna? Elfogadják, hogy nem olyan, mint a Horgonyhely? Nem lesz szörnyen személyes a szöveg? Szóval a túlhajtás után következett a túlaggódás (ugyanazok a gödrök, helló, ismerlek ám titeket is), és a megjelenés előtti napon otthon feküdtem életem legkeményebb gyomorgörcsével, hogy konkrétan nem bírtam felkelni a kanapéról, és fogalmam se volt, hogy vonszolom ki másnap magam a dedikálásra.

Lehet, hogy ez így túl őszinte? Nem baj. Legyen. Idén különösen sokat szorongtam vélt vagy valós dolgokon, és hiába küzdök ellene, ez mindig a személyiségem része lesz. Ettől persze még nem kell tehetetlenül hátradőlnöm, sőt: az év második felét azzal töltöttem, hogy igen, összerakjam magam megint. Hogy újra odafigyeljek a testemre, amit az első félévben olyan könyörtelenül meggyötörtem. Hogy elkezdjek meditálni. Tudatosan enni, hogy visszaszedjem a stressztől elvesztett kilókat. Barátokkal beszélgetni, és céltalannak látszó, hosszú sétákat tenni a Duna-parton, amikor nem számít semmi más, csak a sötétedő víz meg a HÉV-zakatolása a síneken.

Biztos sokan azt várják, azt írom majd, hogy 2019-ből az Irha és bőrre vagyok a legbüszkébb. De azt hiszem, arra, hogy iszonyat sokat dolgoztam azért, hogy kijöjjek abból a krátermély gödörből, amibe nem véletlenül, hanem magamat hajszolva léptem bele megint.

És idén iszonyat sokat fogok dolgozni azon is, hogy legközelebb már tényleg kikerüljem.

Viszont nem csak erre fogok emlékezni 2019-ből. Hanem arra is, amikor az után a bizonyos gyomorgörcs után kimentem a Könyvfesztre, és nem hittem el, hogy az az őrült sor, ami miatt a szervezők még a dedikálós asztalt is áttelepítették, tényleg hozzám áll. Hogy mennyi kedvességet kaptam tőletek abban a pár órában, és hogy arra gondoltam, "Jézusom, ennyi szeretetet meg sem érdemlek". Emlékezni fogok minden találkozásra, meg levélre, amit írtatok, meg minden véleményre, és hogy remélni sem mertem, hogy ennyire szeretni fogjátok ezt a könyvet. És emlékszem majd egy tengerpartra Gdansk mellett, ahol a barátokkal ültünk a homokban, miután átvágtunk egy csomó "sivatagi" dűnén, és amúgy tökre leégett a fejbőröm, de abban a pillanatban, lábujjaimmal a Balti-tengerben minden rendben volt. Ilyesmikre fogok emlékezni, és ez így nagyon jó.

Akit pedig az ilyen tényszerű dolgok érdekelnek, a teljesség igénye nélkül történtek ilyenek is 2019-ben:

– Sándor Anna a hvg.hu-n kérdezett az Irha és bőrről és a Horgonyhelyről;

– de volt interjú például az SFmagon, a Próza Nostrán, a Tiszatájon és a Watchaholicson is, sőt, készült egy a regény LMBTQ kérdéseire fókuszálva is;

– volt az Irha és bőrnek egy szuper könyvbemutatója, ahol megszavaztátok a fajzatok emberi jogát;

– jelent meg  írás a regényről H. Nagy Pétertől az Alföldben, és Keserű Józseftől az Opusban, ami megerősített abban, hogy a zsánerirodalom gettójának falai repedeznek;

– szerepeltem egy iszonyat kreatív podcastben két csupaszív emberrel a Spagetti Lakóautón; 

– ennek kapcsán írtam is egy villanásnyi novellát Első címen, ami olvasható a blogomon;

– jártam meghívottként például a Prae műfordítói táborban; a komáromi Selye János Egyetemen egy "állati" témák köré szervezett tudományos szimpóziumon; a III. ViTán a Bem Moziban; Szegeden egy Próza Nostra esten, valamint egy író-olvasó találkozón a Vault 51-ben;
– készítettetek egy csomó szuper illusztrációt a regényhez – általában Kirillről –, Gályász Szonja pedig egy elképesztő átváltozás-animációt alkotott;

– és végül, az Irha és bőr felkerült a KönyvesBlog év végi legjobb 50 könyve toplistára, amit elhinni sem mertem.

Instán idén egész aktív voltam:
ezeket a képeket szerettétek a legjobban.

A blogon is végre aktívabb voltam, írtam egy személyeset arról, hogy ötéves a Bábel fiai, és mit tartok fontosnak egy első regény kapcsán; jártam Belgrádban a Marina Abramovic-kiállításon, amire ezer és egy éve vártam, mert rajongok Abramovic művészetéért; valamint írtam egy vitaindítót a fantasyben megszokott erőszak-ábrázolásról. 

És persze rengeteg meséltem az Irha és bőrről: ha a személyesebb része érdekel, itt van egy bejegyzés a születéséről, ami talán árnyalja is azt a sok szorongást, amiről fentebb írtam; itt és itt pedig a világáról és kérdésfelvetéseiről beszéltem.

Hihetetlenül köszönöm Nektek azt a sok kedvességet, amit egész évben adtatok: a jó dolgok most nagyrészt Tőletek jöttek. Rettenetesen féltem, mit szóltok majd egy regényhez, amiben őzemberek szaladgálnak Magyarországon, és a látványos fantasy elemek helyett sokkal inkább három személyről szól, akik a helyüket és magukat keresik ebben a fura világban.

Kívánok Nektek nagyon boldog új évet, és ha csak tehetitek, ne lépjetek bele azokba a rohadt gödrökbe!

(Ha a klasszikus olvasmányokat-filmeket toplistázó évösszegző érdekel, katt ide.)

* * *

Köszönöm, hogy itt jártál!:) Ha érdekelnek hasonló tartalmak, megtalálsz Facebookon és Instagramon is.

2019 legvadabb, legmeghatóbb, legokosabb legleglegjei - könyvek, képregények, filmek, sorozatok

Könyvek

A tavalyi gyalázatosan keveset olvasós év után idén kicsit magamra találtam, bár még mindig nem mertem igazán hosszú könyvekbe belefogni, féltem, hogy valahol félúton elfogy a lendületem. Annyira ritkaságnak számított, hogy úgy igazán bele tudok feledkezni egy szövegbe anélkül, hogy elkezdene kattogni az agyam az élet szarságain, hogy szigorúan félretettem mindent, ami épp nem feküdt annyira. Szóval helló, félbehagyott könyvek éve.

Amik viszont tetszettek, azok nagyon. A Cameron Post rossz nevelése a legmegrázóbb közülük, mert nem tudok elvonatkoztatni tőle, hogy ezek a homoszexuális fiataloknak fenntartott átnevelőiskolák tényleg léteznek, és hány embert próbálnak megnyomorítani az identitásukat taposva. Minden szülőnek a kezébe adnám, aki valamiért elfelejtette már, őt hogyan csorbították a szüleik vagy az iskola a szeretetük nevében. A Mélybe ránt a lápvilág a csodálatos Minden szív kaput nyit még csodálatosabb folytatása, pedig én nem szeretem az utólag írt előzménytörténeteket, mert gyakran lenyúzottbőr-szaguk van. Hát itt nem: gyönyörűen megírt történet két ikerlányról, akiket a szüleik rosszul szerettek, és akik csak egy sötét és mágikus világban találhattak önmagukra.

Karin Tidbeckért az Amatka óta rajongok (a neten fellelhető, ingyenesen elérhető novelláit is érdemes elolvasni!), úgyhogy hihetetlen megtiszteltetés volt, hogy a Rénszarvas-hegy és más történetek a peremlétről c. novelláskötetének én írhattam a borítójára ajánlót. És egész évben utána nem olvastam semmit, ami ekkora agyrobbanást okozott volna a friss és bizarr ötleteivel, a biztos kezű stílussal.

A szigetet már ajánlottam ebben a bejegyzésben, de itt a helye az év végi legjobbak közt is. Izlandi disztópiával nehéz nálam mellélőni, főleg ha ennyire pontosan ábrázol társadalmi folyamatokat, elemi emberi reakciókat, ami után kinézel az ablakon, és hálát adsz, hogy még nem, hogy még tehetsz valamit mindezek ellen. És ha már disztópia, A szolgálólány meséjének folytatása, a Testamentumok lett az év végi örömolvasmányom, amiből úgy csúszott le hatszáz oldal, hogy észre se vettem. És bár a második felében a cselekmény mozgatórugóinak logikája sok helyen bicsaklik, Atwood még mindig csodálatosan ír és ábrázol emberi sorsokat Gileádban.

Amit még szívesen ajánlok: A Nap magja - finn weird genderdisztópia, amiben a főhősnő már az első oldalon csilipaprikát dug a vaginájába; Hajnal - Octavia Butler végre magyarul, és hiába telt el az idő, cseppet sem poros ez az emberséggel foglalkozó, idegenekről szóló sci-fi.

Képregények

Amennyi képregényt vásároltam idén, ahhoz képest keveset olvastam el, és hiába vártam mindennél jobban a Wicked and the Divine lezárását, még mindig nem mertem az utolsó három kötetet elolvasni, annyira nem akarom elengedni ezt a sorozatot. Az év elején viszont két klasszikus mindent vitt: a Mausról tudtam, hogy fájdalmas lesz, és ennek megfelelően ki is bőgtem a szememet rajta, mert hiába egerek a főszereplői, a legemberibben meséli a legembertelenebb történelmi szörnyűséget. A V mint vérbosszút pedig ajánlottam már a Próza Nostra az év végi körkérdésén: meglepett, mennyire összetett, sok dimenzióval dolgozó képregény, mert bár Alan Moore-ban megbíztam, az évekkel ezelőtt látott felszínes, közhelyekké butított filmadaptáció nem hozta meg a kedvemet a sztorihoz.

A másik nagy idei szerelmem a Monstress volt, amit már régebben is olvastam, de most, hogy kiadta a Fumax, Kleinheincz Csilla lefordította, én pedig megszerkesztettem, újra elveszhettem a grafikáiban, ahol a sokfarkú macskák és a rókakislány cukisága megfér a literszámra kiontott vérrel. Jelenleg számomra ez az egyik vizuálisan legcsodálatosabb futó képregény-sorozat.

Filmek

Tavaly nem is volt külön filmes kategóriám! Idén meg azon töprengek, ragaszkodnom kellene-e ahhoz az önmagamnak felállított szabályhoz, hogy maximum ötöt ajánljak?

A kedvenc számomra megmentette a tavalyi béna Oscar-szezont, bár én már a rendező egyik előző filmjét, a Lobstert is rajongásig szerettem (abban egy általa választott állattá változtatnak minden szinglit, aki az erre a célra kijelölt hotelben képtelen párt találni magának megadott időn belül). Itt viszont középpontban az udvari intrika, remek karakterek, fura jelenetek és párbeszédek, meg rengeteg nyúl, akik nagyon fontosak ám, és mindezt csodálatos színészi alakításokkal. Hasonlóan weird jelenetek akadnak az Élősködőkben, amit szintén azért néztem meg, mert a rendező előző filmjei (Snowpiercer, Okja) annyira különlegesek voltak, hogy nem bírtam elmenni mellettük. És ami még azokban "hm, fura, oké", itt végre tökéletesen simul össze a sztorival, a szereplőkkel és a mondanivalóval, végre kibontja az előző két filmben is megpendített társadalmi osztályok közti különbségeket. Avagy a félszuterénben élő szélhámos család beférkőzik egy gazdag család otthonába, de a titkok és frusztrációk előbb-utóbb felszínre törnek.

Ennyi harsány és bizarr film után szinte felüdülés a Házassági történet, ami egyszerűen, a maga hétköznapiságában meséli el, hogyan válik el két intelligens ember, akik valaha szerették egymást. Nem nagy sztori, ugye? Pedig ennyi intimitást, ennyi valóságosságot rég láttam filmen, és mesterien csinálja meg, hogy bár mindketten követtek el jóvátehetetlen hibákat, a néző mindkettőjükkel együtt tudjon érezni, és végül megsirassa ezt a kapcsolatot.

Zsánerfilmekből idén nálam a Joker mindent vitt: ő az a képregény-gonosz, aki mindig is a legjobban érdekelt, és féltem, hogy egy ennyire valóságos háttér majd elveszi a varázsát. Hát, nem így történt. Ebben a filmben ő nem képregényfigura, hanem hús-vér ember, akinek minden fájdalma és megpróbáltatása dacára sem válnak a tettei helyessé, de a motiváció megérthetővé igen. A világítótorony pedig a maga fekete-fehér művészhorror stílusával a komfortzónám közepére talált: egy világtól elzárt zátonysziget, két egymással viaskodó, nehéz természetű toronyőr, sirályok (!), és egy mitologikus, zsigerileg ható, végig feszült történet, amelyet bármikor újranéznék.

Amit még szívesen ajánlok: FOMO - hitelesen beszél kamaszokról, fontos film; A két pápa - kicsit persze elfogult meg szirupos, de nagyon jó nézni.

Sorozatok

A Csernobil dicsőítése behúzta nálam a kéziféket, hogy na, nekem ez tuti nem fog ennyire tetszeni. És mégis ennyire tetszett. Azon kívül, hogy gyomorgörcsösen remekül meséli el emberi sorsokon keresztül a történetet, rengeteg kérdést felvet a hatalom felelősségéről, és ezek nem is csak a '80-as évekről szólnak, hanem a jelenről is. Ahogy a Years & years is a jelenről beszél, csak a jövőn keresztül: amerre haladunk és amilyen döntéseket hozunk, amilyen politikusokat választunk meg, olyan jövőre számíthatunk. A britek leforgatták nekünk, hogy okos döntésekkel megélnünk már ne kelljen.

Ha van olyan képregény, amihez nem akartam folytatást, az tuti a Watchmen. Ha csak egy képregényt menthetnék ki a világmindenség lángoló képregény-könyvtárából, ez lenne az, ezért biztos voltam benne, hogy nem lehet hozzátenni semmit. Pedig bízhattam volna a Leftovers után Lindelofban: okosan, karakterekre fókuszáltan mesél egy olyan világban, aminek a múltja valaha a képregények Watchmenje volt, de a jelene új, releváns problémákkal teli.

Ha már fent említettem a FOMO-t, az Eufória annak amerikai nagytestvére. Komolyan veszi a kamaszok problémáit, beszél útkeresésről, drogokról, szülőkkel való gondokról úgy, hogy egy korabeli se érezze hamisnak, és a felnőttek se kezdjenek el "ezek a mai fiatalokozni". És közben gyönyörű. És hogy egy horror is ideférjen: a Hill house szelleme szuper karakterekkel elmesélt családi dráma, amiben mellékesen megfér egy kísértetház is, csak hogy az emberi problémákat felszínre hozza. Azért az egyik epizód után felriadtam a rémálmokra éjszaka.

Az év csalódása a Trónok harca, bővebben és spoileresen itt írtam róla.

Coming soon: holnap pedig a szokásos személyes visszatekintő jön a blogomon, maradjanak velünk. szerk: azóta meg is érkezett.

* * *

Köszönöm, hogy itt jártál!:) Ha érdekelnek hasonló tartalmak, megtalálsz Facebookon és Instagramon is.