A fantasy nem mese – második negyed

Mikor is folytathatnám A fantasy nem mese-sorozatot, mint a héten, amikor Tóta W. Árpád a fantasyt – vagy annak általa ismert részét –"gyerekkorhoz, azon belül óvodához" tartozónak titulálta? Avagy összegyűjtöttem ismét a Facebookon és Instagramon futó ajánlósorozatom aktuális darabjait, mert a Facebook elszáll, a blog megmarad.

Az említett Tóta W.-interjút a Spekulatív Zóna hírlevelében találjátok, de azért bemásolok egy másik részt belőle: „De valószínűleg nem mindegy, hogy min gondolkodnak együtt tömegek: a Mars-kolónia technikai és szociológiai kérdésein, amire csak racionális válaszok adhatók, vagy azon, hogy a szőke csaj kikölti-e a sárkányt, hogy meghódítson vele egy sosem volt királyságot. És hogy látszik-e közben a csöcse. A hard sci-fi a lehetséges jövőt térképezi fel; a fantasy a hamisított múltba csábít, röviden és sarkítva. Az egyik agymunkára kényszerít, a másik gyerekkorban tart felnőtteket.”

Egyébként nem azért idéztem ki, hogy közösen felháborodjunk, nem érzek benne kifejezett rosszindulatot, inkább az olvasottság hiányát meg egy teljesen másfajta érdeklődést. Azért idéztem ki, mert pont ennek a téves előítéletnek a megkapirgálása inspirálta ezt az ajánlósorozatomat, és ezért írtam le az elején, hogy "fantasyírónak és fantasyolvasónak lenni néha bélyeg".

A fantasy nem mese.

Az ajánlósorozat első részéért és a bevezetőért katt ide.

1. Lev Grossman: A varázslók – Y-generációs szorongás és fantasy felnövéstörténet

2. Robert Holdstock: Mitágó-erdő – jungi pszichológián alapuló fantasy mítoszokkal

3. Karin Tidbeck: Amatka – a nyelv eszközeivel b******i a diktatúráról

A mostani második részben:

4. Susanna Clarke: A Hollókirály – irodalmi és alternatív történelmi bravúr (ál)viktoriánus köntösben

5. N.K. Jemisin: Az ötödik évszak – a rasszizmusról úgy, hogy a tektonikus lemezek is beleremegnek

6. Jacek Dukaj: Más dalok – az arisztotelészi világképre épülő alternatív univerzum

*  *  *

4/12.

Susanna Clarke: A Hollókirály

Képzelj el egy olyan Angliát, nyájas Olvasó, ahol egy úriember mágusokból álló társaság havonta egyszer hosszú és unalmas tanulmányokat olvas fel a mágia történetéről. Ahol a varázslat elméleti tanulmányozása szalonokba való hóbort – ennyi erővel fácánra is lőhetnének, bizonyára jobban szórakoznának. Kivéve, ha a mágia mégis létezik, a 19. század eleji Anglia pedig cselszövő tündérek és feltörekvő mágusok sakktáblájává válik. Gyenge idegzetű olvasóink készítsék be a szíverősítőt.

Izgalmas kettősséggel közelíti meg Clarke az alternatív történelmi fantasyt. Egyfelől A Hollókirály realista: a szöveg mindent megtesz az illúzióért, hogy mi épp Austen vagy Dickens fiók mélyéről előkerült, titkos kéziratát olvassuk feltámasztott menyasszonyokról és sárkányokkal vívott napóleoni háborúról, amelyben a narrátor az olvasóval parolázik, tisztességes angol úr pedig megnősül. A hömpölygő szöveg* és a narratív megoldások korabeli regény illúzióját keltik – de ez így nem lenne több ügyes stílusbravúrnál. Clarke jóval okosabb: a hagyományokhoz reflexíven, önironikusan viszonyul, játékkal és kritikusan beszél a korról és az angol arisztokráciáról.

Másfelől vadul és szinte szabályok nélkül használja a mágiát – hopp, egy várost csak úgy át lehet költöztetni! –, ami a szétesettség érzését kelthetné, ha nem tartaná meg a fantasyt a folklór gyökere. A ravasz, alkut kötő vagy balszerencsét hozó kelta tündérek megférnek a rég halott mágus, a Hollókirály alakjával – egymásnak ellentmondó legendákból rétegződik az alternatív Anglia, ahol a fő ellentét ideológiai. A mágia értelmezési kísérletei teszik mester-tanítványból ellenlábassá Mr. Norrellt és Jonathan Strange-t, és végül nem a sárkányokkal vívott háború számít, hanem hogy hogyan és hányféleképpen értelmezzük a múltat. És egyáltalán, értelmezhető-e a múlt poros könyvekből, a kandalló mellől.

*Mondhatnád, felvágott nyelvű Olvasó, hogy ez a regény talán unalmas itt-ott. És bár elismerném, hogy a nyolcszáz oldal és a 185 (!) lábjegyzet nem a ripsz-ropsz cselekményhez szokott fogyasztók hű társa, és védhetném is, hogy ez itt bizony stíluselem, akkor is az az igazság, hogy kevés szövegen szórakoztam ilyen jól.

5/12.

N.K. Jemisin: Az ötödik évszak

A fantasy szerintem egy lombik. Olyan körülményeket hozunk létre, amelyek a valóságban nem léteznek – nohát, nincsenek sárkányok, elnézést az illúziórombolásért –, de céllal hozzuk létre őket: pont a valóságról akarunk beszélni. És az a valóság, amiről Az ötödik évszak szól, rohadtul nem mese.

Senki sem választja, milyen fizikai tulajdonságokkal születik. Mégis meghatározhatja az életét: a rendszer elnézi, ha emiatt megverik vagy megölik, az igazságszolgáltatásban nem bízhat, az élete rettegés. A rendszeres „világvége” időszakokat megélő Rezdületlenen így él az, aki a tektonikus rezgéseket érzékelő orogénnek születik – vagy „roggának”, ahogy gyűlölködve nevezik. Bár az erejük nélkül a társadalom összeomlana, mégis testileg-lelkileg kihasználják őket, a szabadságukat elveszik. Miközben pedig ez a kizsákmányolásra épült kontinens szó szerint kettéreped és az eget hamu fedi, Essun arra ér haza, hogy a közös fiukat agyonverte az apja csak azért, mert rájött, micsoda.

Jemisin az egész rendszert átszövő rasszizmusról beszél, és most jobban szükségünk van ilyen lombikok tanulmányozására, átélésére és megértésére, mint bármikor. Jemisin már egy 2015-ös interjúban említi a Black Lives Mattert, mint forrást, valamint az ausztrál őslakos gyerekek elhurcolását 1910 és 1970 közt, amikor százezer gyereket szakítottak el a szüleiktől, hogy „a társadalomba integrálják őket”. És bár orogének nem léteznek, a kontinenst megrepesztő tehetetlen dühük nagyon is ismerős annak, aki átélt már elnyomást azért, amilyennek született – akár bőrszín miatt, akár másért.

De muszáj leszögeznem, hogy attól még, hogy egy fantasy fontos témáról beszél, nem feltétlenül jó fantasy. Nem példabeszédhez vagy metaforához hasonlítom, hanem lombikhoz: olyan zárt rendszerhez, amelynek ömagában működnie kell, modelleznie egy teljes, életképes világot. Az ötödik évszak nemcsak hogy jó fantasy, hanem a zsáner határait feszegeti: a tudományos hozzáállása a geológián alapuló mágiához; a diverz szereplők; a narrációs trükkök és a saját evolúciótól kezdődő világépítés nem háttér, hanem alapvető alkotóelem. Csak közben olyan gyomrost visz be a valóságról, hogy lélegezni is alig bírsz.

6/12.

Jacek Dukaj: Más dalok

Hieronim Berbelek, az egykori sztratégosz egy vesztes csatát követően elveszítette morphéját, és szó szerint összezsugorodott. A világot szinte isteni hatalommal bíró kratisztoszok hajlítják akaratuk szerint. A newtoni vagy darwini természettudományos törvényeket sosem írták le, itt ugyanis nem léteznek: ez az alternatív történelmi tér az arisztotelészi világképre épül, az anyagot pedig a hülemorfizmus őselemei alkotják. Aki figyelt filozófiaórán vagy olvasta a Metafizikát, máris lépéselőnyben van.

Amikor arról beszélek, miért nem mese a fantasy, könnyű onnan megközelíteni, hogy mennyi aktuális társadalmi kérdéssel foglalkozik, vagy mennyi irodalomtudomány számára elemzésre méltó rétege van. A fantasynek azonban van egy sajátos része, amelyet nem máshoz viszonyítva, hanem önmagához mérve lehet értékelni: a világépítés. Ha nagyon rokonítani akarjuk, a mainstream korrajzával lehet párhuzamot vonni, bár míg ott elsősorban kutatómunka áll mögötte, itt teremtés, tudomány és logika. Meg mondjuk filozófia, mint a filozófia szakon diplomázott Dukajnál. Legalábbis a jó világépítésnél: könnyű azt hinni, hogy egy jó fantasy a fantáziától működik. A jó fantasy a saját valóságának valóságosságától működik. Racionális, ha úgy tetszik.

Mert nézhetnénk Dukaj világát onnan, hogy a Holdon kolónia épült, Afrikában expedíciót indítanak a Görbülés feltérképezésére, tele van perpetuum mobilékkel és aerhajókkal, meg demiurgoszokkal és kratisztoszokkal, és mondhatnánk, micsoda fantázia. De a fantázia önmagában olyan, mint egy halom összehányt színes üveg meg gyöngy meg flitter. Ez a regény – és a fantasy világépítése – a mögötte lévő rendszertől válik működőképessé. Vagy még inkább hitelessé. Ugyanis minden elem, ami írói tűzijátéknak tűnik valójában az aritsztotelészi elképzelés továbbgondolásának koordinátarendszerére illik. A járművek meghajtásától kezdve a Föld naprendszerbeli helyzetén át az aurájukat a környezetekre erőszakoló vezetőkön át minden fogaskerékig.

Mert a jó fantasy világépítése mágiának tűnik, de valójában fiktív tudományos rendszer. Az író pedig kratisztosz, aki akár a heliocentrikus világképet is elhajlíthatja, ha meggyőző rendszert alkot.

* * *

Folytatás minden hónapban Facebookon és Instagramon, negyedévente pedig a blogon.

A fantasy nem mese – első negyed

Egy ideje fut egy havi ajánlósorozatom Facebookon és Instagramon (külön csodás kihívás beleférni ott a szűkre szabott 2200 leütésbe), de a blogon mégis jobban megmarad, és könnyebb megtalálni egyben. Úgyhogy hármasával ki fogom őket tenni negyedévente, míg lefut mind a tizenkét tervezett poszt.

Bevezető, avagy miről is szól a sorozat

Fantasyíróként legtöbbször azzal az előítélettel találkozom, hogy a fantasy komolytalan irodalom.

"Akkor te mesét írsz?"

"Hm, biztos jó, de én igazi dolgokról szeretnék olvasni."

"És írsz majd komoly irodalmat is?"

Én meg rendszerint belekezdek a magyarázkodásba, hogy a fantasy összetettebb, szólhat gyerekeknek vagy felnőtteknek, és nem attól függ, hogy varázsolnak-e benne, és igen, lehet "komoly" is, és az, hogy valami SFF, nem a minőségét jelzi, csak egy tematika, egy eszköztár, amivel mesél. Nem attól lesz valami jó vagy rossz, hogy fantasy. Ahogy nem is attól lesz valami jó vagy rossz, hogy mainstream irodalom. Vannak jó szövegek és rossz szövegek, mélyek és felszínesek, és ezt nem az határozza meg, milyen tematikában vagy milyen eszközökkel mesélik el. Azt mondani, hogy a fantasy alacsonyabb rendű, olyan, mint a borító színe alapján válogatni könyveket, és kihagyni a kékeket, mert "minden kék borítós könyv szar".

Fantasyírónak és fantasyolvasónak lenni néha bélyeg. Sosem mondtam ezt ki nyíltan, de ez az igazság. És néha rosszul tud esni.

Persze az utóbbi években sok fejlemény történt, egyre több kritikus ír ilyen könyvekről, egyre több egyetemi kutató foglalkozik velük, és ez jó - én pedig kiváltságos helyzetben érzem magam. De akkor is, a változás lassú, és ahelyett, hogy várnám a sült galambot, szeretnék a jövőben kiemelten foglalkozni a témával. Mert hiába fontos nekem ennyire, az az igazság, hogy nem sokat tettem eddig a helyzet ellen. Nem próbáltam a felszínes ítéletet megváltoztatni - sőt, néha inkább meg se mondom, mit írok, elmaszatolom a kérdést. Így pedig hogy várhatnék változást?

Most viszont egy éven át minden hónapban ajánlok egy fantasyt úgy, hogy miért tartom komolyan vehető, elemzésre érdemes irodalomnak, ahol igen, az eszköztár eltérhet a megszokottól, mások a keretek, de mondanivaló, formai kísérletezés terén ugyanolyan értékes irodalom. Nem jobb, nem rosszabb. Csak más.

Szubjektív válogatás lesz számomra fontos könyvekkel, szóval csatlakozzatok bátran a ti kedvenceitekkel. Vagy csak osszátok meg ezeket olyanokkal, akik sosem olvasnának fantasyt, mert gyerekesnek hiszik.

* * *

1/12.

Lev Grossman: A varázslók

Azért szerettem volna ezzel a könyvvel kezdeni az ajánlókat, mert pontosan ez a premisszája: #afantasynemmese. "A varázslók" felnövéstörténet, de nem csak a szereplőké, hanem a zsáneré is. Talán nem véletlenül megosztó (a molyon 68%): a fantasy alapköveinek számító Narnia vagy Harry Potter regények elvesztik benne minden varázslatosságukat, és marad a szürke valóság.

Nagyon tetszik az a boldogságdefiníció, hogy "Boldogság = Valóság – Elvárások". Ha valaki túl magas elvárásokkal indul neki egy munkának, utazásnak, bárminek, és ehhez képest lassabban halad, több a nehézség, az boldogtalanabb lesz, mint aki keveset várt, de ahhoz képest előrébb jutott. Ez tipikus Y-generációs probléma: mi vagyunk a "bármi lehet belőled" korosztálya, akiket nagy álmokra bátorítottak, és most mindent gyorsan akarnak elérni. Ez nem csak a mi hibánk: a saját különlegességünk üzenetével nőttünk fel. Ezzel az érzéssel az Y-generációnak meg kell küzdenie a valóságban is, hát még mekkora szívás, ha az ember az "Elvárásokat" úgy lövi be, hogy varázsló-egyetemre megy, és mágiával bármit megvalósíthat.

Ezzel küzd a könyv főhőse, Quentin, akinek mindig is hiányzott valami megfoghatatlan az életéből. Ezért hiszi, hogy ha megtörténik vele minden fantasyrajongó álma, és megkapja az elmaradt "Roxfort-levelét", könnyebb lesz. Ha átkerül a gyerekkori kedvenc regényének világába, boldog lesz. Hőssé válhat, és célja lesz az életének. De nem lesz sem boldog, sem hős. Az "Elvárások" olyan magasak, hogyha kivonjuk őket a "Valóságból", nihil marad.

"A varázslók" tehát Y-generációs regény. Ha nem lenne benne mágia és alkoholista beszélő medve, sokkal többen értelmeznék így. Pedig fontos írói döntés fantasyként elmesélni: a Harry Potter és Narnia könyvekre kikacsintó sztori megszólítja azokat, akik ezeken nőttek fel, és így beszél a zsáner kijózanító felnövéséről is. Hogy a Harry Potter és a varázslatos gyerekkor után itt maradtunk a küzdelmes felnőttléttel, ahol nincs mindenízű drazsé és bagolyposta. Fájdalmas döntés ez Grossman részéről, hogy pont a gyerekkori álmokba tapos bele, minden fantasyrajongó közös, titkos vágyába, de pont ezért üt ez a regény.

Nem varázslattól leszünk boldogok.

* * *

2/12.

Robert Holdstock: Mitágó-erdő

Azért vannak erdők a fantasykben, hogy eltévedhessünk bennük.

De talán nem is az erdővel kellene kezdenem a „Mitágó-erdőnél”, hanem az önismerettel. Hogy vajon létezik-e olyan személy, aki magabiztosan állítja, hogy ő ezzel végzett, pont, látott már mindent, évekig járt terápiába, már nem tud meglepetést okozni saját magának. Remélem, hogy nincs. De ha mégis, kiköltöztetném George Huxley-val a Ryhope-erdő mellé, és megvárnám, mit szól, ha egy nap a tudatalattija kopogtat a verandaajtón.

Ha azt hiszitek, nincs jungi fantasy, tévedtek. Jung elmélete szerint mindenki osztozik a kollektív tudattalanon, olyan emlékeken, szimbólumokon, amik nem a saját élményein alapulnak. Ezzel magyarázta, hogy a világ minden táján mennyire hasonlók a mítoszok, ugyanazokból az elemekből épülnek fel. És ez történik Ryhope ősvadonjának mélye felé haladva is: az elme által teremtett mitikus alakok, mitágók bukkannak fel olyan formában, ahogy a megidézője képzelni őket.

Ha nekem azt mondjátok, „Robin Hood”, rókaarcú rajzfilmfigura ugrik be a füle mögé tűzött nyílheggyel. De nektek talán valaki más: hősies igazságosztó, törvényen kívüli mészáros. Vagy mondhatok modern alakokat: Banksyt, a rejtőzködő lázadót, Grumpy Catet, az örök elégedetlenkedőt, Chuck Norrist, a legyőzhetetlent. A mi erdőnk talán velük lenne tele Artúr király(ok) helyett. Az egyén szűrője mindig ott van a mítosz és a valóság között. Kitörölhetetlenül, mint George Huxley történetében: ő a háborúból hazatért, traumákkal és gyásszal küzdő férfi, aki az erdő mélye felé haladva nem találhat mást, csak szembenézést legnagyobb félelmeivel és a kegyetlen apja arcát viselő medverémmel.

Ezért teremt a fantasy erdőket. Nem széparcú boszorkányokért, akik a kalandozókra vadásznak. Nem sötét és nyirkos helyekért, ahol a harc félelmetesebb. Hanem olyan lelki utazások fizikai teréül, amely mélyén nem megnyugtató válaszokat találunk, hanem felzaklató, kellemetlen felismeréseket. Tükröt, ha úgy tetszik.

Mind történetek vagyunk, és mind csak magunk mesélhetjük el a saját történetünket – egyszerre a közös nyelven és egyszerre megismételhetetlenül egyedien.

Mind a saját ősvadonunkban bolyongunk.

* * *

3/12.

Karin Tidbeck: Amatka

A nyelv a ********** eszköz, amivel a ******* befolyásolhatja az ******. Akié a szó, azé a *******. A ******* pedig saját képére formálja a *********.

A nyelvi relativitás elmélete szerint az anyanyelv alapvetően meghatározza a gondolkodásunkat, így a népek gondolkodásbeli különbségei elsősorban az eltérő nyelvekből fakadnak. Ettől függ az is, hogyan viszonyulunk a valósághoz, mennyire másként érzékeljük akár ugyanazt a benyomást.

Ha valamit sokszor mondanak, igaznak tűnik. Ha sokszor elmondják, hogy Csernobil körül nincs sugárzás, nem sérült meg a reaktor, igaznak tűnhet – de persze nem lesz az. Attól még ugyanúgy sugárzásban halnak meg a környező településeken, és senki sem szól, hogy jódtablettát kellene szedni. Így működik a propaganda és a látszat-igazságok, amelyekkel ki akarják váltani a valódit, de ez sosem lehet teljes – kivéve akkor, ha a szavak tényleg átformálják a gondolkodást, a gondolkodás pedig a környezetet. Amennyiben ez lehetséges lenne, a rezsimek addig szajkóznák hazugságaikat, míg elgörbül a világ: a szavaktól tényleg megszűnne a reaktorsugárzás.

Erről szól az Amatka, ez a weird fantasy disztópia, amit mindenképpen be szerettem volna venni a #afantasynemmese sorozatomba: egy képzelt, de szovjet diktatúrára emlékeztető világról, ahol az elnyomás eszköze maga a nyelv. Ahol a szavak szinte parancsok, és ha elfeledkezünk róla, hogy az asztalt „asztalnak” nevezzük, akkor megszűnhet asztalnak lenni. Ha elfeledkezünk róla, hogy a zsarnokot „zsarnoknak” nevezzük, akkor megszűnhet annak lenni. Ezért kontrollál minden szót Amatka kormánya, ezért hatol be polgárai gondolataiba, amelyeket ketté akar választani helyesre és helytelenre, támogatottra és cenzúrázottra. Mert fél a ********* formáló gondolatok ********.

Ijesztően hangzik, pedig hatalmas erő van ebben. A nyelv nem csak az elnyomás eszköze lehet, hanem a lázadásé is: a „gondolatbűnözés” sosem volt még ennyire apokalipszissel fenyegető, hogy a szavaktól az ismert világ szó szerint széteshet. De hát nincs olyan lázadás, amit áldozatok nélkül véghez lehetne vinni.

Ha megváltozik, hogyan gondolkodsz és miben hiszel, az megváltoztatja a világot.

* * *

Folytatás minden hónapban Facebookon és Instagramon, negyedévente pedig a blogon.