Egy ideje fut egy havi ajánlósorozatom Facebookon és Instagramon (külön csodás kihívás beleférni ott a szűkre szabott 2200 leütésbe), de a blogon mégis jobban megmarad, és könnyebb megtalálni egyben. Úgyhogy hármasával ki fogom őket tenni negyedévente, míg lefut mind a tizenkét tervezett poszt.
Bevezető, avagy miről is szól a sorozat
Fantasyíróként
legtöbbször azzal az előítélettel találkozom, hogy a fantasy komolytalan
irodalom.
"Akkor
te mesét írsz?"
"Hm,
biztos jó, de én igazi dolgokról szeretnék olvasni."
"És
írsz majd komoly irodalmat is?"
Én
meg rendszerint belekezdek a magyarázkodásba, hogy a fantasy összetettebb,
szólhat gyerekeknek vagy felnőtteknek, és nem attól függ, hogy varázsolnak-e
benne, és igen, lehet "komoly" is, és az, hogy valami SFF, nem a
minőségét jelzi, csak egy tematika, egy eszköztár, amivel mesél. Nem attól lesz
valami jó vagy rossz, hogy fantasy. Ahogy nem is attól lesz valami jó vagy
rossz, hogy mainstream irodalom. Vannak jó szövegek és rossz szövegek, mélyek
és felszínesek, és ezt nem az határozza meg, milyen tematikában vagy milyen
eszközökkel mesélik el. Azt mondani, hogy a fantasy alacsonyabb rendű, olyan,
mint a borító színe alapján válogatni könyveket, és kihagyni a kékeket, mert
"minden kék borítós könyv szar".
Fantasyírónak
és fantasyolvasónak lenni néha bélyeg. Sosem mondtam ezt ki nyíltan, de ez az igazság.
És néha rosszul tud esni.
Persze
az utóbbi években sok fejlemény történt, egyre több kritikus ír ilyen
könyvekről, egyre több egyetemi kutató foglalkozik velük, és ez jó - én pedig
kiváltságos helyzetben érzem magam. De akkor is, a változás lassú, és ahelyett,
hogy várnám a sült galambot, szeretnék a jövőben kiemelten foglalkozni a
témával. Mert hiába fontos nekem ennyire, az az igazság, hogy nem sokat tettem
eddig a helyzet ellen. Nem próbáltam a felszínes ítéletet megváltoztatni - sőt,
néha inkább meg se mondom, mit írok, elmaszatolom a kérdést. Így pedig hogy
várhatnék változást?
Most
viszont egy éven át minden hónapban ajánlok egy fantasyt úgy, hogy miért tartom
komolyan vehető, elemzésre érdemes irodalomnak, ahol igen, az eszköztár
eltérhet a megszokottól, mások a keretek, de mondanivaló, formai kísérletezés
terén ugyanolyan értékes irodalom. Nem jobb, nem rosszabb. Csak más.
Szubjektív
válogatás lesz számomra fontos könyvekkel, szóval csatlakozzatok bátran a ti
kedvenceitekkel. Vagy csak osszátok meg ezeket olyanokkal, akik sosem
olvasnának fantasyt, mert gyerekesnek hiszik.
* * *
1/12.
Lev Grossman: A varázslók
Azért
szerettem volna ezzel a könyvvel kezdeni az ajánlókat, mert pontosan ez a
premisszája: #afantasynemmese.
"A varázslók" felnövéstörténet, de nem csak a szereplőké, hanem a
zsáneré is. Talán nem véletlenül megosztó (a molyon 68%): a fantasy
alapköveinek számító Narnia vagy Harry Potter regények elvesztik benne minden
varázslatosságukat, és marad a szürke valóság.
Nagyon
tetszik az a boldogságdefiníció, hogy "Boldogság = Valóság –
Elvárások". Ha valaki túl magas elvárásokkal indul neki egy munkának,
utazásnak, bárminek, és ehhez képest lassabban halad, több a nehézség, az
boldogtalanabb lesz, mint aki keveset várt, de ahhoz képest előrébb jutott. Ez
tipikus Y-generációs probléma: mi vagyunk a "bármi lehet belőled"
korosztálya, akiket nagy álmokra bátorítottak, és most mindent gyorsan akarnak
elérni. Ez nem csak a mi hibánk: a saját különlegességünk üzenetével nőttünk
fel. Ezzel az érzéssel az Y-generációnak meg kell küzdenie a valóságban is, hát
még mekkora szívás, ha az ember az "Elvárásokat" úgy lövi be, hogy
varázsló-egyetemre megy, és mágiával bármit megvalósíthat.
Ezzel
küzd a könyv főhőse, Quentin, akinek mindig is hiányzott valami megfoghatatlan
az életéből. Ezért hiszi, hogy ha megtörténik vele minden fantasyrajongó álma,
és megkapja az elmaradt "Roxfort-levelét", könnyebb lesz. Ha átkerül
a gyerekkori kedvenc regényének világába, boldog lesz. Hőssé válhat, és célja
lesz az életének. De nem lesz sem boldog, sem hős. Az "Elvárások"
olyan magasak, hogyha kivonjuk őket a "Valóságból", nihil marad.
"A
varázslók" tehát Y-generációs regény. Ha nem lenne benne mágia és
alkoholista beszélő medve, sokkal többen értelmeznék így. Pedig fontos írói
döntés fantasyként elmesélni: a Harry Potter és Narnia könyvekre kikacsintó
sztori megszólítja azokat, akik ezeken nőttek fel, és így beszél a zsáner
kijózanító felnövéséről is. Hogy a Harry Potter és a varázslatos gyerekkor után
itt maradtunk a küzdelmes felnőttléttel, ahol nincs mindenízű drazsé és
bagolyposta. Fájdalmas döntés ez Grossman részéről, hogy pont a gyerekkori
álmokba tapos bele, minden fantasyrajongó közös, titkos vágyába, de pont ezért
üt ez a regény.
Nem
varázslattól leszünk boldogok.
* * *
2/12.
Robert Holdstock: Mitágó-erdő
Azért
vannak erdők a fantasykben, hogy eltévedhessünk bennük.
De
talán nem is az erdővel kellene kezdenem a „Mitágó-erdőnél”, hanem az
önismerettel. Hogy vajon létezik-e olyan személy, aki magabiztosan állítja,
hogy ő ezzel végzett, pont, látott már mindent, évekig járt terápiába, már nem
tud meglepetést okozni saját magának. Remélem, hogy nincs. De ha mégis,
kiköltöztetném George Huxley-val a Ryhope-erdő mellé, és megvárnám, mit szól,
ha egy nap a tudatalattija kopogtat a verandaajtón.
Ha
azt hiszitek, nincs jungi fantasy, tévedtek. Jung elmélete szerint mindenki
osztozik a kollektív tudattalanon, olyan emlékeken, szimbólumokon, amik nem a
saját élményein alapulnak. Ezzel magyarázta, hogy a világ minden táján mennyire
hasonlók a mítoszok, ugyanazokból az elemekből épülnek fel. És ez történik
Ryhope ősvadonjának mélye felé haladva is: az elme által teremtett mitikus
alakok, mitágók bukkannak fel olyan formában, ahogy a megidézője képzelni őket.
Ha
nekem azt mondjátok, „Robin Hood”, rókaarcú rajzfilmfigura ugrik be a füle mögé
tűzött nyílheggyel. De nektek talán valaki más: hősies igazságosztó, törvényen
kívüli mészáros. Vagy mondhatok modern alakokat: Banksyt, a rejtőzködő lázadót,
Grumpy Catet, az örök elégedetlenkedőt, Chuck Norrist, a legyőzhetetlent. A mi
erdőnk talán velük lenne tele Artúr király(ok) helyett. Az egyén szűrője mindig
ott van a mítosz és a valóság között. Kitörölhetetlenül, mint George Huxley
történetében: ő a háborúból hazatért, traumákkal és gyásszal küzdő férfi, aki
az erdő mélye felé haladva nem találhat mást, csak szembenézést legnagyobb
félelmeivel és a kegyetlen apja arcát viselő medverémmel.
Ezért
teremt a fantasy erdőket. Nem széparcú boszorkányokért, akik a kalandozókra
vadásznak. Nem sötét és nyirkos helyekért, ahol a harc félelmetesebb. Hanem
olyan lelki utazások fizikai teréül, amely mélyén nem megnyugtató válaszokat
találunk, hanem felzaklató, kellemetlen felismeréseket. Tükröt, ha úgy tetszik.
Mind
történetek vagyunk, és mind csak magunk mesélhetjük el a saját történetünket –
egyszerre a közös nyelven és egyszerre megismételhetetlenül egyedien.
Mind
a saját ősvadonunkban bolyongunk.
* * *
3/12.
Karin Tidbeck: Amatka
A
nyelv a ********** eszköz, amivel a ******* befolyásolhatja az ******. Akié a
szó, azé a *******. A ******* pedig saját képére formálja a *********.
A
nyelvi relativitás elmélete szerint az anyanyelv alapvetően meghatározza a
gondolkodásunkat, így a népek gondolkodásbeli különbségei elsősorban az eltérő
nyelvekből fakadnak. Ettől függ az is, hogyan viszonyulunk a valósághoz,
mennyire másként érzékeljük akár ugyanazt a benyomást.
Ha
valamit sokszor mondanak, igaznak tűnik. Ha sokszor elmondják, hogy
Csernobil körül nincs sugárzás, nem sérült meg a reaktor, igaznak tűnhet – de
persze nem lesz az. Attól még ugyanúgy sugárzásban halnak meg a környező településeken,
és senki sem szól, hogy jódtablettát kellene szedni. Így működik a propaganda
és a látszat-igazságok, amelyekkel ki akarják váltani a valódit, de ez sosem
lehet teljes – kivéve akkor, ha a szavak tényleg átformálják a gondolkodást, a
gondolkodás pedig a környezetet. Amennyiben ez lehetséges lenne, a rezsimek
addig szajkóznák hazugságaikat, míg elgörbül a világ: a szavaktól tényleg
megszűnne a reaktorsugárzás.
Erről
szól az Amatka, ez a weird fantasy disztópia, amit mindenképpen be szerettem
volna venni a #afantasynemmese sorozatomba:
egy képzelt, de szovjet diktatúrára emlékeztető világról, ahol az elnyomás
eszköze maga a nyelv. Ahol a szavak szinte parancsok, és ha elfeledkezünk róla,
hogy az asztalt „asztalnak” nevezzük, akkor megszűnhet asztalnak lenni. Ha
elfeledkezünk róla, hogy a zsarnokot „zsarnoknak” nevezzük, akkor megszűnhet
annak lenni. Ezért kontrollál minden szót Amatka kormánya, ezért hatol be
polgárai gondolataiba, amelyeket ketté akar választani helyesre és helytelenre,
támogatottra és cenzúrázottra. Mert fél a ********* formáló gondolatok
********.
Ijesztően
hangzik, pedig hatalmas erő van ebben. A nyelv nem csak az elnyomás eszköze
lehet, hanem a lázadásé is: a „gondolatbűnözés” sosem volt még ennyire
apokalipszissel fenyegető, hogy a szavaktól az ismert világ szó szerint
széteshet. De hát nincs olyan lázadás, amit áldozatok nélkül véghez lehetne
vinni.
Ha
megváltozik, hogyan gondolkodsz és miben hiszel, az megváltoztatja a világot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése