2015. október 6., kedd

Az eltűnt idő nyomában

amelyben az elmúlt hónapok eseményeiről esik szó.

Kicsit elhanyagoltam a blogolást, de itt az ősz, a macskák a radiátoron kuporognak, ideje életet lehelni a blogba is (és egyre sűrűbben elővenni a szövegszerkesztőt, hogy haladjak a regénnyel, ha már ennyit motoz a fejemben).
* * *

Rögtön a legfrissebbel kezdem. A Litera bemutatja sorozatban pályakezdő szerzőket mutatnak be a szakma elismert tagjai: Sirokai Mátyás költő írt rólam, én meg csak pirulni tudok; nagyon megtisztelő és nagyon köszönöm. :) Itt olvasható.
Egy interneten eddig nem olvasható részlet is kikerült mellé a Horgonyhelyből; spoilermentes földevést tartalmaz.
* * *

Néhány hete indult el a Mandiner SF oldal, amin kritikákat, híreket és érdekességeket találhattok a sci-fi és fantasy világából, az oldalsávban pedig más, zsánerrel foglalkozó oldalak friss tartalmaiból szemezgethettek. Az induláskor Fekete I. Alfonz készített velem egy interjút, ami leginkább egy jó hangulatú beszélgetés lett kezdetekről, avagy hogyan jutottam el a számítógépes játékoktól az írásig; miért nem szerettem sokáig olvasni; mik a vezérfonalak az eddigi regényeimben, és még irodalmi jengáztunk is.
A tervek szerint pedig a közeljövőben írok  az oldalra néhány könyvajánlót.

Volt határa annak, hogy meddig tudod, vagy akarod feszegetni a társadalmi határokat a Horgonyhelyben?

Ha van határ, akkor az a befogadhatóság: a helyzetnek még ismerősnek kell lennie az olvasó számára, mégis mutasson valami mást. Ha teljesen elrugaszkodott lenne, a szereplők problémáit nehezebb lenne megérteni. Fontos, hogy azt érezze az olvasó, hogy köze van ehhez a történethez.

A teljes interjú itt található.
* * *
Visszafejtve az elmúlt hetek fonalát Adri blogján készült egy másik interjú, ahol olyan félelmekről vallottam, minthogy milyen érzés fiatalon kiállni egy első regénnyel, vagy attól tartani, hogyan fér el vagy nem fér el az ember a szűkre szabott skatulyákban.

A teljes interjú itt található.
* * *

Szeptemberben startolt az Ekultura.hu beszélgetős estek sorozata az Örkény István könyvesboltban, ahol rögtön az elsőn Kleinheincz Csillával vendégeskedtünk. Szabó Dominik faggatott minket írásról, az epikus fantasyhez fűződő viszonyunkról, és az is kiderül, írnánk-e Csillával közös történetet. Ha valaki nem tudott eljönni, de kíváncsi a beszélgetésre, az egész felvétel megtekinthető. Részemről a szériatartozék izgulás-kéztördelés-meglepődés csomagot hoztam, de az izgalom ellenére nagyon jól éreztem magam: a közönség nemcsak a végén, hanem bármikor kérdezhetett, és szerencsére kérdezett is, amitől hirtelen otthonos és barátságos lett az egész. Köszönjük szépen. :)
A második est a történelmi regények körül forog majd október 14-én Benkő Lászlóval és Marcellus Mihállyal, részletek itt.

2015. szeptember 3., csütörtök

I. Ekultura.hu Est


Idén ősztől az Ekultura.hu először szervez beszélgetős esteket az Örkény István könyvesboltban. Az évad első alkalmán Kleinheincz Csillával leszünk a vendégek, moderálni pedig Szabó Dominik fog, aki írásról, könyvkiadásról, regényekről faggat majd minket.

Mikor? 2015. szeptember 9-én 17:30-tól
Hol? Örkény István könyvesbolt – 1137 Budapest, Szent István körút 26.

Facebook-esemény itt.


Az évad további időpontjai és vendégei még nem nyilvánosak, de érdemes figyelni a következő alkalmakat is.

Mindenkit nagyon sok szeretettel várunk! :)

2015. július 10., péntek

Sorok mögött: Zeusz fejéből

Harlow híres kísérletében újszülött bundermajmokat választott el az anyjuktól, majd mesterséges környezetbe helyezte őket két pótanya közé: az egyik fémdrótos, hideg váz cumisüveggel, a másik szőrös bábfigura, táplálék nélkül. A kismajmok a nap jó részét a plüss pótanyán csimpaszkodva töltötték, és csak szopni jártak át a fémből lévőre: szükségük volt a testi kontaktusra, a biztonságérzetre, a kötődés illúziójára.

Az írók is hajlamosak Harlow-t játszani, amikor megteremtik a karaktereiket. Kipattannak a fejükből frissen, mintha abban a pillanatban születtek volna meg, gyökerek és háttér nélkül, minimálisra lenyesett kapcsolati hálóval – csak még a szőrös pótanyát sem kapják meg kárpótlásul. A zsánerirodalom karakterei hős-alapanyagok, sárkányt kell ölniük, háborúba menni, gyilkosságok után nyomozni, és ilyen izgalmak mellett érdekel bárkit is, milyen családja volt neki? Minek terheljük a kalandot ennyi fölös sallanggal? A karakter üres, fehér lap, amelyet majd a történet során írnak tele.

De természetesen nincs olyan ember, aki üres lapként lépne bárkinek az életébe. Az írói klisé-eszköztár számtalan módon próbálkozik ezt elkenni: amnéziás főszereplő, hisz úgy még véletlenül sem kell törődni a kötelékekkel; vagy árva főszereplő, aki nem ismeri a családját, így senki nem kérheti számon a hiányosságokat. Olyan, mintha a karakter „üres lap” léte hitelesítődne, pedig az árva szereplők ábrázolása ugyanolyan összetett, mint a családosoké. A teljes szeparációban élő, fajtársakat sosem látott bundermajom kölyköknek felnőtt korukra szociális zavaraik lettek, ha pedig maguk is anyává váltak, minta híján gyakran nem tudtak bánni a kicsinyükkel. Ezzel szemben az árva hősöknél az ezzel járó lelki sérülések már nem kívánatos hozadékok, hisz ki akar olyan főszereplőt választani, aki esetleg kötődési zavarokkal küzd, sárkányölés előtt pedig előjön az anya/apakomplexusa? Vagy úgy egyáltalán: miért nem foglalkoznak azzal, milyen szülők nélkül felnőni? Kik hatottak a szülők helyett a karakterre, milyen nehézségekkel járt mindez? Egy ilyen szereplőt hitelesen ábrázolni ugyanolyan kemény munka és felelősség, mint kidolgozni egy szerteágazó családi hátteret.

Ha a főhős nem is árva, akkor is ritkaság, hogy kötöttségei lennének. Általában fiatal felnőtt, előtte az élet, akárcsak maga a regény története. Még az is szokatlan, hogy házas legyen, hiszen a szerelem majd a kalandok között talál rá. Ha mégis házas, akkor általában férfi, és csak azért kell a feleség, hogy párás szemmel elbúcsúzhasson az épp állapotos nőtől, vagy a lövészárokban is a gyerekétől kapott zsinórkarkötőt morzsolgathassa. A családi kapcsolatok gyakran instant könnyfacsaró eszközök, olyan tétek, amelyek mindenkinek ismerősek, ezért nem kell túlmagyarázni – de nem cselekmény- és karakterformáló erők, csupán díszletmotivációk.

Pedig a zsáner annyi lehetőséget tartogat akár furcsa családi viszonyok felépítésére is. Ahogy egy fantasy vagy sci-fi világban más kultúra kialakul, miért ne alakulhatna ki más családmodell? (Sőt, megfordítva: ha egy fantasy világban más kultúra jelenik meg, óhatatlanul kialakulnak más családi szokások.) A Horgonyhely írásakor külön élveztem, hogy egyetlen hagyományos család sem szerepel a regényben – nehéz is lenne ott, ahol a nők a terhességet csak kihasználjak, a csecsemőktől pedig rövid úton megszabadulnak. Vagy férfiak nevelik fel a gyerekeket, vagy lelencházba kerülnek, vagy ha lányok, akkor olyan női közösségekbe, ahol csak a terhességre készítik fel őket. Az elhagyott gyerekek problémás felnőttekké válnak, akik feldolgozás híján a gyerekükhöz sem tudnak megfelelően viszonyulni, az érzelmi sérülések pedig nemzedékről nemzedékre gyűrűznek tovább. Az épp aktuálisan írt regényben teljesen más helyzettel küzdök, itt fizikailag sem lehet családja a főszereplőknek, akik kétségbeesetten keresnek különböző pótlékokat, akár a bundermajmok a pótanyákat, és mindannyian különböző helyeken és formában találják meg azt a gondoskodást és biztonságérzetet, amit máskor a családjukban keresnének. Most érzem a saját bőrömön, hogy gyökerek nélküli szereplőkről írni sokkal nagyobb munka, és korántsem kényelmes „fehér lap”.

A konzervatív apuka-anyuka-gyerekek felállásra annyi megírásért kiáltó alternatíva létezik: csonka vagy vegyes családok, homoszexuális szülők, kommunák vagy generációs nagycsaládok; és a zsáner még ennél is többet tartogathat, avagy mi a helyzet mondjuk egy szűznemzéssel szaporodó idegen fajnál, vagy a klónok érzelmi életével? Rengeteg izgalmas, kiaknázatlan konfliktus rejlik a családi kötelékekben, de ami fontosabb: mivel ez oly nagy mértékben meghatározza a szereplőket, a fogékony kisgyermekkori hatások annyira befolyásolják a felnőtt személyiséget, nem is lehet lesöpörni a témát az asztalról, és kitépett gyökerekkel bedobni a hőst a történetbe. Nem csak azért, mert nem szabad túl kényelmesnek lenni – hanem mert csak így lehet hiteles.

Kép innen.

Többiek bejegyzései:

2015. június 9., kedd

Könyvheti élmények, találkozások + interjú

Villámsebesen eltelt a könyvheti hétvége.

Péntek délután még épp csak kimentem válogatni a könyvhalmok közé, amikor máris mély vízbe dobtak. A JAK által szervezett programok között volt egy beszélgetés Kiss Noémi friss regénye, a Sovány angyalok, valamint a Horgonyhely kapcsán. A Sovány angyalok egy tanárnő kálváriája a rendszerváltást megelőző években, őszinte hangon beszél női sorsról, meddőségről, kisiklott házasságról és molesztálásról. Sepsi László kérdései megtalálták a közös pontokat a két regény között, így beszéltünk nemi szerepekről, női testről és szexualitásról, valamint az elnyomó rendszerek terhéről és szabadságvágyról. A húsz-harminc perces blokkok elsőre rövidnek tűnhetnek, de valójában pont megfelelőek, hogy képet adjanak a regényekről, és minél több szerző bemutatkozási lehetőséget kapjon, amit itt is hálásan köszönök. Még egy-egy rövid felolvasás is belefért – először volt részem ilyen élményben, hogy a saját szövegemet egy profi tolmácsolásában hallhassam, a Horgonyhely első bekezdéseit Valcz Péter színművész keltette életre. Köszönöm.:)


Szombaton aztán eljött a dedikálások ideje a Gabo standjánál, elsőként Sümegi Attiláé. Az eddig csak elektronikusan kapható regénye, a Vadhajtás most végre limitált papírkiadásban is megjelent, és természetesen be kellett szereznem – csápos szívet is rajzolt bele, ami a könyv ismeretében érdekes igazán.:)

Attila után aztán sorra kerültem én is, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem izgultam rettenetesen. Nem tudtam, mire számítsak, eljön-e egyáltalán valaki, ehhez képest több mint egy órán át folyamatosan jöttetek, pedig tűzött a kora délutáni nap. Élmény volt találkozni régi ismerősökkel és megismerkedni újakkal, vagy olyanokkal, akiket eddig csak netről ismertem, és fülig zavarba jöttem, ha valaki elmesélte, hogy olvasta ám az első regényt. Rengeteg kedvességet, mosolyt és bátorítást kaptam Tőletek, ami hihetetlenül feltöltött, madarat tudtam fogni egész délután. Nagyon köszönöm Nektek! :)



Végül Kleinheincz Csilla dedikálta az Ólomerdőt és az Üveghegyet, utána pedig összeálltunk egy kép erejéig együtt örülni.


Az esték lazítós beszélgetésekkel teltek a téren, bár addigra kicsit kipurcantam a fáradtságtól és az enyhe hőgutától; a Könyvhétben ez is a jó, olyan emberekkel találkozni, akik amúgy az ország másik felén élnek. És szájtátós meglepetésben is volt részem, akadt ugyanis, aki máris elolvasta a Horgonyhelyet, és nem hagyott sokáig izgulni. Köszönöm. :)

A végére pedig egy videóinterjú, amit az Ekultúra készített velem szombaton. Még nem mertem visszanézni, mert emlékeim szerint igencsak zavarban vagyok (és ez nem tesz jót az értelmes önkifejezésnek). Vörös Eszter elsősorban a Horgonyhely kapcsán kérdezett nemi szerepekről és földevés iránti titkos vágyról, de az utolsó kérdésből az is kiderül, mit írok jelenleg. Csak nagyon szűkszavúan és homályosan mertem fogalmazni, mert a szöveg jelenleg félkész, és ebben a képlékeny állapotban bármikor kiderülhet, hogy a szemetesben végzi. Nyáron mindenesetre ezzel fogok gőzerővel törődni.

Még egyszer köszönöm mindenkinek az élményeket, a sok kedvességet, a jó társaságot! :)

2015. június 1., hétfő

Könyvhét: beszélgetés és dedikálás

Csütörtökön kezdődik a Vörösmarty téren a Könyvhét.

Június 5-én (péntek) 16 órától Kiss Noémi: Sovány angyalok c. regénye (Magvető) és a Horgonyhely kapcsán lesz egy beszélgetés, amit Sepsi László moderál. Helyszín az "Oroszlános kútnál" felállított színpad.
Több JAK által szervezett programot ezen a linken találtok.

Június 6-án (szombat) pedig a dedikálások lesznek a GABO standjánál, én 14 órától várlak Benneteket. Előtte Sümegi Attilával találkozhattok (csapjatok le a limitált papírkiadásos Vadhajtásra!), 16 órától pedig Kleinheincz Csillával.

Mindenkit nagyon sok szeretettel várunk.:)



2015. május 26., kedd

A nehéz szülések regénye

Egy kézirat befejezése után a legtöbb írót elfogja a félsz: egy szöveg elkészült ugyan, de nincs garancia rá, hogy még egyszer sikerülni fog. A két regény megírása közti légüres tér szorongással teli, vajon van-e még ott történet, ahonnan egy jött?

Így jártam én is a Bábel fiai befejezését követő és a Horgonyhely elkezdését megelőző négy-öt hónapban. Ötletcsírák és névtelen karakterekről készült pillanatképek röpködtek a fejemben, de nem tudtam, összeállnak-e egésszé. Néhány dolgot viszont eldöntöttem. Nem akartam, hogy az új regény túlságosan olyan legyen, mint a régi. Másnak kellett lennie – rengeteg ötlet végezte emiatt egy képzeletbeli szemetesben –, de nagyon más mégsem lehet, hiszen ugyanabból a fejből pattan ki, és nem kényszeríthetem magam olyanra, ami idegen tőlem. Még egy szabályom volt: ne azért írjam meg, mert valamit írni akarok, és nem bírom elviselni a fehér papír látványát. Azért írjam meg, mert pont ezt a történetet akarom mindennél jobban elmesélni.

A több tucat keringő ötletcafatból végül három lett hasznos. Az első egy fiatal várandós lány képe volt, valamiféle béranyáé, aki számára a terhesség munka. A második egy teljesen abszurd gondolat (bár talán sok könyvszeretőt megkísért néha): bárcsak eljárnának hozzánk mozgó könyvtárak. Csak megállna egy kocsi tele illatos könyvvel a kapu előtt, és ha elolvastam a kölcsönzött példányokat, visszajönne érte. Ez persze csak kósza ábránd volt mosogatás közben, aminek sosem kellett volna egy regény részévé válnia, de magának a vándorlásnak a gondolata megtapadt. A harmadik morzsa volt a leghatározottabb: ezúttal olyan fantasyt szerettem volna írni, aminek nincs látványos kapcsolata a mai világgal, és azt akartam, hogy a társadalma eltérő legyen a miénktől. Vágytam arra, hogy felépítsek egy saját világot.

Ezek aztán úgy kombinálódtak, mint a Rubik-kocka elemei. Egyszer csak azt vettem észre, hogy a vándorló könyvtár egy olyan társadalmat feltételez, ahol mindenki helyhez kötött. Tetszett annak a gondolata, hogy senki sem hagyhatja el a lakóhelye környékét, de persze ez önmagában pusztulásra ítélt, lassan elsorvadó világ lenne. Csak akkor működhetett, ha választok egy kivételezett réteget, amelyik képes a vándorlásra. Ők pedig a terhes nők lettek.

Jegyzetek 2011-ből, azóta rég kihúzott szereplőkkel 
Innen már nem igazán tudtam visszafogni az ötletet, folyton ez járt a fejemben. Pedig ez még csak üres váz volt, amelyet sorban, elemenként fel kellett töltenem tartalommal. Hogy néz ki egy ilyen társadalom? Ha a nők csak a terhességük ideje alatt képesek a vándorlásra, túl sok gyermek születik majd, az anyák viszont nem maradnak ott felnevelni őket. Kevesebb férfira lesz szükség, és értéktelenebbek is lesznek, hisz nincs méhük. Hogyan változik meg a női-férfi viszonyrendszer, mi lesz a családokkal? Hogyan működhet a gazdaság? Hogyan telnek a mindennapok? És legfőképpen: miért alakulhatott ki egy ilyen világ? Az nem jó válasz, hogy csak. Bár nem dolgoztam soha biológusként, de mégiscsak elvégeztem a szakot, és ez nyomott hagyott a racionalitástól elrugaszkodott, fantasyrajongó énemen is, aki egyébként csillogó szemmel bámul minden megmagyarázhatatlant és mágikust. Most mégis akartam egy olyan világot, aminek a keletkezése legalább kicsit megérthető.

Észrevétlenül szivárogtak be a regénybe az évek óta foglalkoztató témák – rég szerettem volna felborult nemi szerepekről írni, vagy (ál)tudomány és mágia ellentétével eljátszani. A megírás két éve alatt nem törődtem vele, mi lesz a kézirat sorsa – akkor még a Bábel fiai is kiadó nélkül volt –, csak írtam és írtam, mert érdekelt a történet. Azt hittem, ha így elkapott a gépszíj, sima ügy lesz a végére érnem, ehhez képest nem tudom, futottam-e már valaha ennyi zsákutcába. A háromnegyedénél járva azt láttam, a szálak találkozás helyett szétfutnak, ezért az egészet kidobtam.* Néhány karakterkapcsolatot meg kellett változtatnom: akik addig régi haragosok voltak, most szoros kötelék szövődött közéjük; a többiek motivációját pedig módosítottam, és így a történetük is másfelé ment. A második megíráskor jöttem rá mindennek az igazi céljára és funkciójára, hogy az utolsó fogaskerék is a helyére kattanjon. Nem bántam a plusz munkát, az írás általában több faforgáccsal jár, mint tényleges eredménnyel, és az újraírások és csiszolások útvesztőjét kifejezetten élveztem. (Persze csak utólag, a kétségbeesés „sose-fog-ez-összeállni” mocsarában az élvezetet még nem könnyű felismerni.)

Nehéz ennyi idő után elengednem a regényt. Az elmúlt években, ha az utcán terhes nőt láttam, rögtön az jutott eszembe, hol hagyhatta a horgonyhelyét, a tavaszi virágültetéskor pedig úgy fúrtam ujjaimat a talajba, hogy közben eltöprengtem, milyen íze lehet. (Nem, nem kóstoltam meg. Az írói tapasztalatszerzésnek is van határa.) Most azonban el kell eresztenem a Horgonyhelyt, bármennyire is tudnám a végtelenségig csiszolni, bármennyire is nehéz elszakadni a szereplőktől vagy a világtól. Kicsit ijesztő, mint bekötött szemmel belépni egy ismeretlen terembe – de remélem, odabenn találkozunk.


*Bár zárkózott vagyok a félkész írásokkal kapcsolatban, az egyik írótáborban mégis meséltem a többieknek az akkor még épp csak megkezdett Horgonyhelyről. Nem tudtam, hogyan reagálnak majd rá, tartottam tőle, hogy szemberöhögnek, micsoda baromság, de nem így történt, és ez a bátorítás nagyon jól esett, ahogy később a folyamatos érdeklődésük is, hogy áll a küzdelmem a szöveggel. Köszönöm Nektek! :)

2015. május 19., kedd

Olvass bele a Horgonyhelybe!


Ha minden igaz, a Horgonyhely már a nyomdában jár, de addig is, ha kíváncsi vagy az első két fejezetére, az alábbi linken beleolvashatsz. :) (Egyelőre a két férfi főszereplő mutatkozik be, de később lesz két nő is; az egyikük már itt is felbukkan.)

Első mondat:

"– Itt nem szülhetsz! – hadarta Vazil, és kirohant a fedélzetre. – Vissza kell tartanod, hallod?"



Kép forrása: Martin Stranka

2015. május 14., csütörtök

Horgonyhely borító és fülszöveg

Már nincs egy hónap a Horgonyhely megjelenéséig, mostanra pedig elkészült a borítója. A kép a fantasztikus Marcela Bolívar munkája (akinek az egész portfóliója gyönyörű, érdemes megnézni).
Első pillantásra beleszerettem a borongós hangulatába, a finom részletekbe és a szinte világító narancsszínbe; az üres has, benne a lombikkal, vagy a mindent átszövő ágak és gyökerek pedig annyira passzolnak a regény világához, mintha a kép hozzá készült volna. A tipográfiát és a dizájnt Szabó Vince készítette, és borzasztóan tetszik, amiért ilyen vad és szabálytalan és izgalmas. A gyökérhálózat itt már nem véletlenül jelenik meg.:)

Nektek hogy tetszik?


Fülszöveg:

Egy birodalomban, ahol a föld oda köti az embert, ahová megszületett, csak azoknak van reménye a vándorlásra, a kereskedelemre és a hatalomra, akik várandósak. Ebben a nők uralta, különös mágiával átitatott világrendben három rendkívüli személy keresi a kitörés lehetőségét. 
A könyvtárhajójához kötött Vazil titokban az egyenjogúság eszméjét hirdeti és a nők vándorlásának okait kutatja, hogy egy napon mindenki szabad lehessen. Lánya, Helga azonban szabadulna a hajótól, ahová születése óta kötődik, ezt pedig csak egyféleképpen teheti meg: ha teherbe esik, minél előbb. Lars a föld férfiak számára tiltott mágiáját űzi, ami által különleges hatalomra tesz szert – ez pedig az egész világukat felforgathatja.
Moskát Anita merész témát feszegető regénye felülbírálja az előítéleteket, és egy sötét és kíméletlen történeten belül keresi a választ a kérdésre, hogy mi a szabadság és a mások feletti uralom ára.

* * *

A Gabo SFF blogjára pedig egy nagyon rövid részlet is kikerült belőle.

Sorok mögött: Kell-e egy regénybe szerethető főszereplő?

Szeretem a problémás karaktereket.

Ha rá kellene vágnom a címbeli kérdésre a választ, gondolkodás nélkül azt mondanám, hogy nem. Persze nem baj, ha megkedvelem, de egyáltalán nem követelmény. Amióta csak aktív olvasó lettem, mindig így gondoltam, és ez valószínűleg nem is fog változni. Annyira mélyen gyökerezik bennem, hogy őszintén meglepődtem, amikor rájöttem, hogy ez a kérdés egyáltalán létezik, és elsősorban a zsánerirodalomban: senki sem rója fel Raszkolnyikovnak vagy Patrick Batemannek, hogy nem túl kedves alak. De ha fantasy vagy sci-fi kerül terítékre, rögtön számon kérhetővé válik a főhős erkölcsi normája, ha pedig nem passzol a megszokott hős-skatulyába, és nem akarja megmenteni a világot, mindjárt megkérdőjeleződik, alkalmas-e egyáltalán ez a figura főszereplőnek.

Nem szeretem a hősöket. Pontosabban nem hiszek a hősökben. Abban igen, hogy vannak olyan pillanatok, amikor emberek helyes döntést hoznak vagy példamutatóan cselekednek; a hősies tettekben hiszek. De abban nem, hogy valaki éjjel-nappal, minden pillanatban feddhetetlen héroszként él. (A szuperhősök köpenyét is néha el kell küldeni a tisztítóba.)

A zsánerregényekben gyakran pátosz lengi körül a hőst, és most tekintsünk el a kifejezett antihősöktől*, akik már reggeli előtt lemészárolnak egy fél falut. Ha valaki kimenekít egy gyereket egy égő házból, az reggel is biztosan mintaférjként viselkedett, és véletlenül sem itta meg a kávéhoz az utolsó korty tejet a felesége elől; vagy a legcsúnyább szó, amit életében kiejtett, a teringettét! Mintha a szereplő élete egyetlen kiterjesztett pillanat lenne, és az egyetlen hősies cselekedet alapján örökös erkölcsi mintává válna. Ez egy biztonságos, polarizált helyzetet mutat az olvasónak: aki egyszer jó, mindig jó; aki egyszer gonosz, mindig az.

De persze az élet nem olyan biztonságos, hogy címkék virítsanak az emberek homlokán, és így a hitelesség jegyében elvárom, hogy egy karakter se legyen ilyen. Rendelkezzen rossz tulajdon-ságokkal. Legyen önző vagy utálatos. Hibázzon. És lehet, hogy ettől sok olvasó számára szerethetetlenné válik, de amivel megengedők vagyunk a való életben, miért bánunk olyan szigorúan a könyvszereplőkkel? A karakternek nem kötelező kedvesnek lennie, mintha épp akkor csöppenne bele egy új társaságba, és a szebbik arcát próbálná mutatni. Nincs szüksége udvariaskodó bájolgásra, az első laptól fogva őszintén látjuk a rossz oldalát is. Így a karakter egy remek lehetőség, hogy a kényelmes fotelben olyan emberekkel találkozzunk, akikkel a való életben sosem – akár pont azért nem, mert nem szimpatikusak –, de most megfigyelhető az észjárásuk, megismerhetőek a vágyaik és félelmeik, és kicsit talán megérthetővé válnak. Egy regényben olyan emberek kerülnek a nagyító lencséje alá, akik teljesen különböznek tőlünk, és pont ettől lesz izgalmas.

Mert a szerethetőséggel szemben két dolgot elvárok a karaktertől. Először is legyen hiteles. Nyilvánvalónak tűnik, de számomra az idealizált, mesterségesen szerethetővé faragott karakterekben ez gyakran sérül. Mert létezik olyan személy, aki mindig tündéri, megbízható és helyesen dönt? Másodszor értsem meg, miért olyan, amilyen. Felfejteni a karakterek motivációjában vagy viselkedési mintájában megbúvó okokat izgalmas játék, és ha nem is bontható fel minden okokra és okozatokra, de bepillanthatok egy idegen személyiségbe, és megérthetem, miért cselekszik úgy, ahogy én talán sosem tenném. És számomra ez az, ami a karakterekkel kapcsolatban a legfontosabb.

Erről mindig Ender monológja jut eszembe a Végjátékból, amelyben azt mondja, az ellenségét csak akkor tudja legyőzni, ha teljes mértékben megérti őt. Ha pedig megértette, óhatatlanul meg is szereti. Így vagyok én is a karakterekkel. Meg akarom érteni, mi hatja őket, mi határozza meg a személyiségüket – és onnantól bármennyit is hibáznak, bármennyire sem bíznám rájuk a macskámat, abban a pillanatban kicsit megszeretem őket. Nem a tökéletességükért, hanem a valódiságukért.

„A végén erre az eredményre jutottam: abban a pillanatban, amikor tökéletesen megértem az ellenségemet, de annyira, hogy már le tudom győzni, abban a pillanatban meg is szerettem őt. Azt hiszem, lehetetlen a másikat igazán megérteni, megérteni, hogy mit akar, hogy miben hisz, és közben nem megszeretni, de úgy, ahogy ember önmagát szereti.” **


* Nem igazán szeretem a hős és antihős felosztást, mert a skatulyákat erősíti. Csak egyedileg megítélhető tettek vannak, jó és rossz tulajdonságok, helyes és helytelen döntések, nem pedig örök életükre felcímkézett szereplők.

** Orson Scott Card: Végjáték

2015. április 11., szombat

Sorok mögött: Írói becsípődések és a fő téma

A közös blogolás vezérfonala ezúttal a fő téma, amely mindennél jobban foglalkoztatja az írót, de előre szólok, hogy csalok: nem tudok, és nem is írhatok fő témáról. Ha esetleg szerencsével és kitartással, évtizedek múlva lesz annyi írásom, hogy legyen értelme ilyesmiről beszélni, akkor sem szeretnék öndefinícióként ilyen kijelentéseket tenni; majd az olvasók megmondják, ha szeretnék.

Helyette olyasmiről írok ma, ami elsősorban olvasóként és persze némileg szerzőként is foglalkoztat. A kedvenc íróim életművén végighaladva előbb-utóbb enyhe csömört kapok. Változó, mikor jön el a pont, amikor az önismétlés miatt már egy új könyve semmiben sem nyújt többet vagy mást, mint egy polcon porosodó régi. Kingtől tizenévesen vagy ötven regényt befaltam – és ennyi után már bátran megmondom, mik a fő témái, mint a kisvárosi viszonyrendszer; a mély emberi félelmek; az író lét; az erős női és gyerekkarakterek, stb; de ehhez kell egy életműnyi szöveg. Murakamit szintén szeretem, az ő műveire is könnyű felírni a rá jellemző összetevőkből álló receptet. De mitől függ, hogy egy írót már a második-harmadik könyve után félreteszek, mert zavar a folyamatos önkopírozás, mást pedig szeretni tudok akkor is, ha ilyen diagramokkal lehet illusztrálni a munkásságát. Avagy hol húzódik a határ fő téma és önismétlés között.

Természetes, hogy bizonyos témák annyira meghatározzák az írót, hogy újra és újra előveszi őket. A friss kismama szívesen áradozik a gyermekéről, de a barátai a „Micike fogzik, és tárgyakat rágcsál” c. fotósorozat ötszázadik darabjánál telítődnek, akármennyire is szeretik őket egyébként. Az író is hajlamos erre, csak mondja és mondja újra és újra ugyanazt, és nem veszi észre, hogy az olvasó már ásítozik. Az önismétlések gyakran tudattalanok, valami annyira becsípődik, hogy a szerző vagy nem tud szabadulni tőle, vagy önkéntelenül is ehhez a megoldáshoz nyúl, hisz egyszer (kétszer-háromszor-sokszor) már működött.

A kisebb ismétlődések inkább csak ártalmatlan becsípődések – mint Murakami fül- vagy macskamániája –, és okosan használva nem idegesítő elemek, hanem kézjegyek, amelyek hozzájárulnak, hogy szeressük az adott írót. Murakami macskák nélkül nem lenne Murakami. Apróságokat magamon is észreveszek, van egy szólistám, amire néha rákeresek, és ritkítom a túlhasználást – higany, érzitek a szó mágikus vonzását? én túlzottan is –, de amit már felismerek, azt könnyű kordában tartani (amit nem, azzal még bizonyára tele a szöveg:)). Fülmánia helyett pedig határozott vonzalmat érzek a fogak kiveréséhez, gyűjtéséhez, a szép vagy csúnya fogsorok ecseteléséhez, de igyekszem legyűrni. (És hopp, egy bekezdéssel feljebb Micike fogzott.)

A nagyobb ismétlések – és ez az, ami igazán zavaró tud lenni – a panelhasználat. Egy történetsablon, amelyben csak a szereplők nevét cseréli ki a szerző, de a fordulatok változatlanok; egy tipikus karakter, például a szürke egér, csetlő-botló fiatal lány, akitől az istennek sem tud szabadulni, pedig tucatszor megírta már. Biztonsági játék a rég beváltat használni ahelyett, hogy új eszközökkel kísérleteznénk, és ezért tudom maximálisan tisztelni azokat az írókat, akiknek minden könyvén érezni, hogy új utakat próbálgatnak. (Ennek koronázatlan királya pl. Dan Simmons vagy David Mitchell, akik egy regényen belül is hat stílusban és hat zsánerben képesek írni. Fantasztikus!)

Ezekkel az ismétlésekkel szemben a fő téma jóval mélyebben gyökerezik. Az írót meghatározó fontos érzelmek és tapasztalatok, traumák, érzékenység bizonyos szociális problémákra sokszor és sokféleképpen beleszőhető az írásokba anélkül, hogy zavaró lenne. Néha mellékszereplőkben, néha egy-egy gondolat erejéig, máskor pedig központi, felvállalt magként. Ezek annyira erős és mélyről fakadó dolgok, hogy erőszakkal sem lehet visszatartani őket; nem kilazult szögek, hogy visszakalapáljuk őket a falba. A fő téma az író személyiségében rejlik, elválaszthatatlan tőle – ha pedig nincs elég fejlett és tudatosan használt eszköztára, hogy meséljen róla, akkor önismétlésbe fullad. Az önismétlés írói gyengeség, a fő téma viszont az író maga.

Persze az íróban motoszkáló téma idővel változhat, ahogy a személyiség is alakul, és ez szokott a legjobb érvem lenni amellett, amikor valaki azzal jön: „olyan fiatal vagy, majd írsz, ha idősebb leszel”. Igen, ha idősebb leszek, remélhetőleg fejlődöm, több élettapasztalatom lesz, és ez segít majd az írásban is. De azokat a történeteket, amik huszonévesen foglalkoztatnak, nem mesélhetem el harminc-, negyven- vagy ötvenéves koromban, csak most. Harminc-, negyven- és ötvenévesen más témák piszkálnak majd, vagy esetleg hasonló témák, de egészen más oldalról. Mert az lenne a baj, ha évtizedek múlva is pont ugyanerről és pont ugyanígy szeretnék mesélni.

A diagram innen származik.

2015. március 23., hétfő

Magyar Könyvek Viadala

Zajlik az idei Magyar Könyvek Viadala. Tíz kategóriában lehet szavazni magyar szerzők tavaly megjelent könyveire, és nagy meglepetésemre „Az év elsőkönyves debütálása” kategóriában a Bábel fiai is a jelöltek között van. Az ötfős mezőny könyvesbloggerek szavazatai alapján alakult ki, akiknek ezúton is nagyon köszönöm, hogy gondoltak rám.:) Innentől él a közönségszavazás, mostantól közel egy hónapig bárki szavazhat az elsőkönyvesekre. Kakaskodás nélküli viadal ez, ahol számomra nem a helyezés a fontos, ellenben nagyon jó érzés, hogy akadtak olyan bloggerek és olvasók, akik elolvasták és kedvelték a Bábel fiait, ami egy évvel ezelőtt még csak az én fiókomban létezett. Köszönöm.:)
  


A többi kategóriát itt tudjátok megnézni:









Az év írónője (március 25-től)

Az év írója (március 28-tól)

2015. március 7., szombat

Sorok mögött: Az olvasói elvárások és a határok feszegetése

Amikor megtudtam, hogy a következő körblogolás témája az olvasói elvárások és az írói megfeleléskényszer, rögtön egy tavalyi élményem ugrott be. 2014. április, Könyvfesztivál. Patrick Ness előadásán ülök, a Szólít a szörny egy példányát szorongatom, ő pedig könyvekről, írásról, életről mesél. Zseniális előadó, pont akkor humoros és pont akkor bölcs, amikor kell, egy pillanatra sem veszti el a figyelmünket. Egy írónak nem feltétlenül kell vérprofi előadónak lennie, de ő az. És akkor beszélni kezd az elvárásokról. Azt mondja, ő azokat a könyveket írja meg, amelyeket el akarna olvasni. Nem nézi, mi az eladható és divatos téma, vagy mit részesítenek előnyben a kiadók, mert ha élvezi az írást, hisz a történetben és beleteszi a szívét, akkor bármennyire is nehezen beskatulyázható vagy fura a regénye, lesz néhány olvasó, aki pont ezt keresi. Csillogó szemmel mondja, és hinni szeretnék neki. Akkor még csak egy-két napja, hogy a Bábel fiai megjelent, pont aznap délutánra írták ki a dedikálást, fogalmam sincs, mire számítsak, reszket a gyomrom, és azt kívánom, Ness legalább egy kicsit legyen profetikus.

Szólít a szörny   Jim Kay illusztrációja
Nem tudom, van-e olyan író, aki kicsit sem szorong az elvárásoktól (ha van is, az nem én vagyok). Írás közben könnyű elköteleződni egy-egy keményebb döntés mellett, ott még könnyű az asztalra csapni, hogy márpedig ezt vállalom, akárki akármit gondol róla – de amikor olvasók kezébe kerül a könyv, ezek a döntések már nem egyértelműek. Megérte itt és itt kockáztatni? Túl sokat veszíthetek vele?

Egykönyvesként természetesen kevesebb elvárást tapasztalok* – bár most, hogy közeledik a Horgonyhely megjelenése, elég sokszor eszembe jut, vajon mit várnak tőlem, és vajon elég lesz-e, amit nyújtani tudok –, de pont ebben a helyzetben szembesül vele az ember először, hogy nem felelhet meg mindenkinek. Ha megfeszül, akkor sem. És lassan megtanulja, hogy ez nem feltétlenül baj. Amikor épp kétségbeesem, hogy „nem tudok megfelelni az olvasóknak”, valaki mindig visszakérdez: „melyiknek nem tudsz”? És ez igaz, hiba lenne masszaként gondolni rájuk, mert nem arctalan tömeg, hanem egyéni ízléssel és preferenciákkal rendelkezők sokasága. Mindannyian mást szeretnének: Elérje-e a főszereplő a célját? Belássa-e a hibáit? Melyik karakter szimpatikus? Meghaljon-e X vagy Y? Ezekre a kérdésekre a legtöbben mást és mást felelnének, és hacsak nem ír az ember lapozgatós könyvet, lehetetlen mindnek megfelelni – ha azt szeretnéd, hogy a hős ellovagoljon a naplementébe, lapozz a 271. oldalra; ha a vérfürdőt választod, menj a 301.-re.

Olvasóként azt szeretem, ha egy könyv meglep. Ha a szereplők szokatlan figurák, akiknek nincs kőbe vésve a sorsuk, ha a világ egyedi és pimasz, és ha eleinte furcsa is, pont ezt keresem. Ez lendít ki a komfortzónából, ez ad új élményt a kaptafára gyártott sablonok helyett, amelyeket már százszor olvastam. Mert miért ne zárulhatna egy romantikus történet úgy, hogy a szereplők mégsem illenek össze, vagy miért ne mesélhetnének el egy fantasyt a gonosz sötét mágus szemszögéből?** Mennyire meglepődött mindenki a Trónok harca regényeken! Az elvárások azt diktálták, a főhősök biztonságban vannak, és sok féltéglán át együtt utazhatunk velük, ezért lettek Martin gyilkosságai olyan elemi erejűek. A kötetek alatt azonban megváltoztak felé az elvárások: most azon csodálkoznánk, ha nem vérengzene tovább, és a szétszakított családok egyesülnének. Ha újra szembe akarna menni a prekoncepciókkal, boldog fordulatokat írna, az olvasók egy része pedig csalódna, hisz nem ezért szeretett bele a sorozatba.

Semmi sem öli meg jobban a befogadói élményt, mint az elkényelmesedés. Ha nem akarnám, hogy egy regény meglepjen és felrázzon, megríkasson vagy elbizonytalanítson, ugyanazt a könyvet olvasnám el újra meg újra a megszokott élményért. Ha visszagondolok az elmúlt öt év olvasmányaira, igazán maradandót az nyújtott, ami merészen kiröhögte az elvárásaimat, vagy épp kemény dolgokkal szembesített, ami abban a pillanatban nem feltétlenül esett jól.
Egyik kedvenc íróm, Linn Ullmann néhány éve egy interjúban annyira precízen megfogalmazta mindezt:

„Nem hiszem, hogy a jó irodalom szabálya az, hogy kellemes vagy megnyugtató legyen. A jó irodalom mindig kritikus, határokat feszeget, kilép a komfortzónából. Azoknak, akik a kanapéra kucorodva akarják magukat kényelembe helyezni egy könyvvel, fel kell tenni a kérdést: komfortosan akarod érezni magad, vagy jó könyvet akarsz olvasni?”

Írás közben nem gondolok arra, egyes döntések hogyan tetszenek majd a reménybeli olvasóknak. Ha erre gondolnék, a folyamatos görcsöléstől egy sort sem írnék. Nem akarok szánt szándékkal felégetni mindent, és odaszúrni az elvárásoknak, de arra sem törekszem, hogy megfeleljek mindnek, és olyat írjak, ami divatos vagy eladható, ám nem áll közel hozzám. Az erőltetett, öncélú lázadás szerintem pont annyira visszaüt, mint a szolgalelkű megfeleléskényszer. Felesleges csak azért trancsírozást vagy durva szexet rakni egy szövegbe, hogy sokkoljon: a szerzőnek tudnia kell, mikor és miért akar sokkolni. Patrick Ness vagy Linn Ullmann pont ilyen író, ők bátran, de céllal kockáztatnak. Tudják, mit akarnak elmondani, és ismerik az ehhez illő, nem mindig kellemes eszközöket. Ez a hozzáállásuk megerősít abban, hogy amikor félek egy-egy keményebb döntéstől, mert vajon mit szólnak majd hozzá az olvasók, akkor kitartsak az eredeti szándékom mellett. Írom azt, ami igazán fontos nekem, és bízom benne, hogy lesznek néhányan, akikhez mindez szólni fog.


* Az elvárások néha összefolynak az előítéletekkel. Sokszor hitték már azt, hogy mivel fiatal nő vagyok, biztos romantikus-napsugaras történeteket írok, és meglepődtek, amikor kiderült, hogy nagyon nem.
** Ha az én elvárásom olvasóként az, hogy az író menjen ellene az elvárásoknak, akkor amennyiben megteszi, tulajdonképpen megfelel az elvárásaimnak?:)

2015. február 16., hétfő

Leskelődni a kulcslyukon – Luigi Serafini: Codex Seraphinianus

amelyben kiderül, mit taníthat az írásról egy olyan könyv, amelyben egyetlen érthető szó sincs.

Egy virág, amely ha elhullatja szirmait, a száron keresztül léggömbbé fújható, és felrepíti az embert. Fák, amelyek gyökereikkel kilépnek a földből, és vándorútra kelnek. Szeretkező férfi és nő, akikből az összeolvadáskor hús-vér krokodil keletkezik. Számos, még ezeknél is furcsább szerzet szerepel a Codex Seraphinianusban, amely egy képzeletbeli világ enciklopédiája, és a legkülönösebb könyv, amit valaha „olvastam”.

A középkori kódexek mintájára készült kötet nem igazi olvasmány. Olyan alapossággal és szisztémával mutatja be ezt a bizarr lényekkel teli univerzumot, mintha egy tudós tanulmányozta volna annak természetrajzát, néprajzát, fizikáját és kémiáját. Fejezetekre bontva vizsgálja az egysejtűektől kezdve a növényeken, állatokon keresztül, míg elér az emberihez hasonló civilizációig – csak lehet, hogy a gyerekek itt két lábon járó gombolyagok, máshol pedig gyárban készülnek az élők, ahol húst és bőrt feszítenek az üzemsorról legördült csontvázakra. És hogy a hatás teljes legyen, és az olvasó azt érezze, tényleg egy idegen kultúrába pillant bele, a kódexben egyetlen érthető szó sem szerepel. A margón a cikornyás, finom írás, amely látványra olyan, mintha arab és tünde keveréke volna, egyik ismert nyelven sem értelmezhető.

Luigi Serafini műve 1981-ben jelent meg először, és a célját illetően megoszlanak a vélemények. Van, aki a Voynich-kézirat hatását fedezi fel benne, mások szerint a képek tudatmódosult hallucinációk eredményei. A szöveges részt megszállott kriptográfusok és nyelvészek kutatják, hátha rendszert fedeznek fel a szavakban. Serafini néhány éve azt nyilatkozta, nincs megfejtés, a szöveg automatikus írás, amely csak látszatát kelti az értelmes nyelvnek. Azt az érzést akarta átadni az olvasónak, ahogy egy kisgyerek láthatja a környezetét. Aki számára az írott vagy beszélt nyelv halandzsa, és akinek a világ ugyanolyan furcsa, mint a könyv szürreális képei. Hogy valóban igaz-e az állítás, nem tudom, de az ábrákat nézegetve nekem is hasonló élményem volt: mintha a kulcslyukon leselkednék egy idegen civilizáció után. Néha rendszerbe illeszthető részei villannak fel, hisz krokodil az ismert valóságban is létezik, csak tojásból kel ki, de közben végig megmarad a kívülálló rácsodálkozása.

Nagyon hasonlít ez ahhoz, ahogy egy science fiction vagy fantasy világ felépül. Mostanában sokat gondolkozom azon, mennyi az elegendő világábrázolás: amikor az olvasó már elhiszi, hogy egy szinte valóságos rendszert lát, de nem fojtják meg a hosszas magyarázatok a csipkeverők céhrendszerének felépítéséről vagy az ötszáz évvel azelőtti örökösödési viszályról. Amikor pont annyit kap, hogy higgyen az írónak, de ne érezze azt, hogy papírízű tankönyvet olvas.

Az író mindig jóval többet tud a saját világáról, mint amennyi a regénybe belekerül. Tipikus jéghegy-effektus: ő A-tól Z-ig rendszerszinten ismeri az alapokat, megérti a működést, hogy aztán kicsíphesse a nagy egészből azt a keveset, amely a történethez szükséges. Így olvasóként bár nem ismerem az összes fellelhető egzotikus állatot, vagy minden népcsoport szertartásait, de elhiszem, hogy a háttérben, a jéghegy víz alá merült részén megvannak ezek is. És az igazi kihívás ez, a megfelelő részletek kiválasztása, amelyekkel meg lehet teremteni a hitelességet. (Fordítva ez nem működik. Az olvasó hamar megérzi, ha az író kamuzik, és a bemutatott jéghegycsúcs alatt valójában semmiféle alap nincs. Az írónak muszáj ismernie a világát. Ez nem olyan házi feladat, amit meg lehetne spórolni, mert úgysem bukik le. A hitelesség nem elmaszatolható.)

Ebben zseniális a Codex Seraphinianus. Bár csak felvillannak bizarr szilánkjai, és minden oldala szürreális elmetűzijáték, mégis elhiteti, hogy működő világról mesél. Mert úgy mutatja be a kémiai reakciókat, az öltözködést, a városok struktúráját vagy az emberek által játszott játékokat, hogy nem marad bennem kétség a valódiságukról. Lehet, hogy nem ábrázol legalább öt különböző pogány vallást, és a vándorló fák evolúcióját sem értem meg, de nem is kell. Nem hiányzik, hogy a furcsa betűs, ismeretlen nyelvű szócikkek megmagyarázzák a látottakat. Mert a jó írónak nincs szüksége több ezer oldalra, hogy a világa életre keljen, elég egy gondosan kiválasztott kulcslyuk.



2015. január 22., csütörtök

PopJak – Magyar fantasy

Jövő kedden, január 27-én a PopJak programsorozat keretében magyar fantasyről beszélgetünk Csurgó Csabával (Kukoricza) és Fekete I. Alfonzzal (kritikus, Próza Nostra), Sepsi László moderálásával. Remélhetőleg sikerül minél szélesebb merítésből minél több művet érintenünk, de a következő regényekről biztosan lesz szó, avagy íme a hivatalos kedvcsináló:

„Az elmúlt néhány évben számos alműfajjal gazdagodott a magyar fantasy-paletta. A kilencvenes évek szerepjáték-hagyományaitól (M.A.G.U.S.) elszakadva találunk urban fantasy-t (László Zoltán: Egyszervolt), young adult közönséget célzó variációkat népmesékre (Kleinheincz Csilla: Ólomerdő) és steampunkra (Lakatos István: Óraverzum) vagy éppen mágikus realizmussal megbolondított háborús regényt (Lőrinczy Judit: Ingókövek). A februári PopJakon Fekete I. Alfonzzal, Próza Nostra kritikusával, és a műfajban tavaly debütált két fiatal szerzővel Moskát Anitával (Bábel fiai), illetve Csurgó Csabával (Kukoricza) a fantasy hazai trendjeiről és persze saját munkáikról beszélgetünk.”

Mikor? 2015. január 27-én 19 órától
Hol? RS9 színház – 1075 Budapest, Rumbach Sebestyén u. 9

Facebook-esemény itt.

Minden érdeklődőt szeretettel várunk!:)

Kép: Szabó Imola Julianna

2015. január 5., hétfő

Év vége, év eleje, listák, tervek

amelyben csapongva mindenféléről szó esik.

Általában érzelmileg lassan élem meg a változásokat, mintha a jót és a rosszat is fokozatosan engedném közel magamhoz, hogy könnyebb legyen befogadni azt. Így van ez az év végi elmélkedésekkel is, valószínűleg február táján leszek telve az újévi erővel, hogy nagy elszántsággal új tervekbe fogjak (és az is biztos, hogy áprilisig minden hivatalos papírt elrontok a 2014-re dátumozással). De azt azért már most is látom, hogy sok munkával és élménnyel teli év van mögöttem, aminek bizonyos részletei még mindig épp ülepednek, de a levont tanulságokat igyekszem máris hasznosítani, hogyan lehetne idén jobban, kitartóbban, még inkább odafigyelve.

Az ilyenkor szokásos, szubjektív listázások engem is berántottak, az SFmagon összegyűjtöttük néhány idei meghatározó sci-fi és fantasy olvasmányunkat: én Card egy régebbi, önálló kötetes fantasy regényéről; egy szimbólumokkal átszőtt fantasy-western képregényről; és Valente új, sziporkázó Tündérföld-kötetéről meséltem. Itt pedig villámajánló formájában  Chuck Palahniukról, akit eddig is szerettem, de az idén kezembe akadt Fulladás az egyik kedvencem lett tőle: szexfüggők, polgárpukkasztás, de közben olyan erős benne a megváltáskeresés, hogy a zárás katarzisa még mindig borzongató. A listákra már nem fért fel, de karácsonykor elolvastam a Locke & Key képregény hat kötetét: az utolsó képkockáig profin megkomponált történet három testvérről, akik apjuk halálát egy mágikus kulcsokkal teli ódon házban próbálják feldolgozni.

Megtisztelő, és nagyon örültem neki, hogy mások listái közül néhányra a Bábel fiai is felfért. Elsőkönyvesként már azért is hálás vagyok, ha valaki ad egy esélyt egy új magyar fantasynek, így külön nagyszerű érzés, hogy az SFmag karácsonyi és év végi gyűjteményébe, a Próza Nostra tagjai közül többeknél, valamint Deszy, Liliane és Luca blogján is  említésre került az év olvasmányai között, én pedig szívből és hálásan köszönöm!:)

És mik az írói tervek erre az évre? Ha minden jól megy, a Könyvhétre megjelenik a második regényem, a Horgonyhely, így az év első fele szerkesztéssel, csiszolással meg jófajta izgalommal telik majd. Közben szeretném folytatni azt a regénycsírát, amin most dolgozom, és még munkacímen sem merem emlegetni, mert olyan illékonynak érzem a történetet ebben a szakaszban. A legnagyobb kihívás ebben számomra az, hogy az időmet jól osszam be (ha a macskák egyszer sikerrel járnak, és elrágják az internetkábelt, máris könnyebb lesz ez is). Vannak apróbb terveim – néhány novella vár a sorára, és a blogot is szeretném aktívabban használni –, aztán kiderül, mennyit tudok végül megvalósítani.

Kíváncsi vagyok, mit tartogat az év, én meg majd igyekszem aktívan megélni.:)