2020. április 30., csütörtök

A fantasy nem mese – első negyed

Egy ideje fut egy havi ajánlósorozatom Facebookon és Instagramon (külön csodás kihívás beleférni ott a szűkre szabott 2200 leütésbe), de a blogon mégis jobban megmarad, és könnyebb megtalálni egyben. Úgyhogy hármasával ki fogom őket tenni negyedévente, míg lefut mind a tizenkét tervezett poszt.

Bevezető, avagy miről is szól a sorozat

Fantasyíróként legtöbbször azzal az előítélettel találkozom, hogy a fantasy komolytalan irodalom.

"Akkor te mesét írsz?"
"Hm, biztos jó, de én igazi dolgokról szeretnék olvasni."
"És írsz majd komoly irodalmat is?"

Én meg rendszerint belekezdek a magyarázkodásba, hogy a fantasy összetettebb, szólhat gyerekeknek vagy felnőtteknek, és nem attól függ, hogy varázsolnak-e benne, és igen, lehet "komoly" is, és az, hogy valami SFF, nem a minőségét jelzi, csak egy tematika, egy eszköztár, amivel mesél. Nem attól lesz valami jó vagy rossz, hogy fantasy. Ahogy nem is attól lesz valami jó vagy rossz, hogy mainstream irodalom. Vannak jó szövegek és rossz szövegek, mélyek és felszínesek, és ezt nem az határozza meg, milyen tematikában vagy milyen eszközökkel mesélik el. Azt mondani, hogy a fantasy alacsonyabb rendű, olyan, mint a borító színe alapján válogatni könyveket, és kihagyni a kékeket, mert "minden kék borítós könyv szar".

Fantasyírónak és fantasyolvasónak lenni néha bélyeg. Sosem mondtam ezt ki nyíltan, de ez az igazság. És néha rosszul tud esni.

Persze az utóbbi években sok fejlemény történt, egyre több kritikus ír ilyen könyvekről, egyre több egyetemi kutató foglalkozik velük, és ez jó - én pedig kiváltságos helyzetben érzem magam. De akkor is, a változás lassú, és ahelyett, hogy várnám a sült galambot, szeretnék a jövőben kiemelten foglalkozni a témával. Mert hiába fontos nekem ennyire, az az igazság, hogy nem sokat tettem eddig a helyzet ellen. Nem próbáltam a felszínes ítéletet megváltoztatni - sőt, néha inkább meg se mondom, mit írok, elmaszatolom a kérdést. Így pedig hogy várhatnék változást?

Most viszont egy éven át minden hónapban ajánlok egy fantasyt úgy, hogy miért tartom komolyan vehető, elemzésre érdemes irodalomnak, ahol igen, az eszköztár eltérhet a megszokottól, mások a keretek, de mondanivaló, formai kísérletezés terén ugyanolyan értékes irodalom. Nem jobb, nem rosszabb. Csak más.

Szubjektív válogatás lesz számomra fontos könyvekkel, szóval csatlakozzatok bátran a ti kedvenceitekkel. Vagy csak osszátok meg ezeket olyanokkal, akik sosem olvasnának fantasyt, mert gyerekesnek hiszik.

* * *

1/12.
Lev Grossman: A varázslók

Azért szerettem volna ezzel a könyvvel kezdeni az ajánlókat, mert pontosan ez a premisszája: #afantasynemmese. "A varázslók" felnövéstörténet, de nem csak a szereplőké, hanem a zsáneré is. Talán nem véletlenül megosztó (a molyon 68%): a fantasy alapköveinek számító Narnia vagy Harry Potter regények elvesztik benne minden varázslatosságukat, és marad a szürke valóság.

Nagyon tetszik az a boldogságdefiníció, hogy "Boldogság = Valóság – Elvárások". Ha valaki túl magas elvárásokkal indul neki egy munkának, utazásnak, bárminek, és ehhez képest lassabban halad, több a nehézség, az boldogtalanabb lesz, mint aki keveset várt, de ahhoz képest előrébb jutott. Ez tipikus Y-generációs probléma: mi vagyunk a "bármi lehet belőled" korosztálya, akiket nagy álmokra bátorítottak, és most mindent gyorsan akarnak elérni. Ez nem csak a mi hibánk: a saját különlegességünk üzenetével nőttünk fel. Ezzel az érzéssel az Y-generációnak meg kell küzdenie a valóságban is, hát még mekkora szívás, ha az ember az "Elvárásokat" úgy lövi be, hogy varázsló-egyetemre megy, és mágiával bármit megvalósíthat.

Ezzel küzd a könyv főhőse, Quentin, akinek mindig is hiányzott valami megfoghatatlan az életéből. Ezért hiszi, hogy ha megtörténik vele minden fantasyrajongó álma, és megkapja az elmaradt "Roxfort-levelét", könnyebb lesz. Ha átkerül a gyerekkori kedvenc regényének világába, boldog lesz. Hőssé válhat, és célja lesz az életének. De nem lesz sem boldog, sem hős. Az "Elvárások" olyan magasak, hogyha kivonjuk őket a "Valóságból", nihil marad.

"A varázslók" tehát Y-generációs regény. Ha nem lenne benne mágia és alkoholista beszélő medve, sokkal többen értelmeznék így. Pedig fontos írói döntés fantasyként elmesélni: a Harry Potter és Narnia könyvekre kikacsintó sztori megszólítja azokat, akik ezeken nőttek fel, és így beszél a zsáner kijózanító felnövéséről is. Hogy a Harry Potter és a varázslatos gyerekkor után itt maradtunk a küzdelmes felnőttléttel, ahol nincs mindenízű drazsé és bagolyposta. Fájdalmas döntés ez Grossman részéről, hogy pont a gyerekkori álmokba tapos bele, minden fantasyrajongó közös, titkos vágyába, de pont ezért üt ez a regény.

Nem varázslattól leszünk boldogok.

* * *


2/12.
Robert Holdstock: Mitágó-erdő


Azért vannak erdők a fantasykben, hogy eltévedhessünk bennük.

De talán nem is az erdővel kellene kezdenem a „Mitágó-erdőnél”, hanem az önismerettel. Hogy vajon létezik-e olyan személy, aki magabiztosan állítja, hogy ő ezzel végzett, pont, látott már mindent, évekig járt terápiába, már nem tud meglepetést okozni saját magának. Remélem, hogy nincs. De ha mégis, kiköltöztetném George Huxley-val a Ryhope-erdő mellé, és megvárnám, mit szól, ha egy nap a tudatalattija kopogtat a verandaajtón.

Ha azt hiszitek, nincs jungi fantasy, tévedtek. Jung elmélete szerint mindenki osztozik a kollektív tudattalanon, olyan emlékeken, szimbólumokon, amik nem a saját élményein alapulnak. Ezzel magyarázta, hogy a világ minden táján mennyire hasonlók a mítoszok, ugyanazokból az elemekből épülnek fel. És ez történik Ryhope ősvadonjának mélye felé haladva is: az elme által teremtett mitikus alakok, mitágók bukkannak fel olyan formában, ahogy a megidézője képzelni őket.

Ha nekem azt mondjátok, „Robin Hood”, rókaarcú rajzfilmfigura ugrik be a füle mögé tűzött nyílheggyel. De nektek talán valaki más: hősies igazságosztó, törvényen kívüli mészáros. Vagy mondhatok modern alakokat: Banksyt, a rejtőzködő lázadót, Grumpy Catet, az örök elégedetlenkedőt, Chuck Norrist, a legyőzhetetlent. A mi erdőnk talán velük lenne tele Artúr király(ok) helyett. Az egyén szűrője mindig ott van a mítosz és a valóság között. Kitörölhetetlenül, mint George Huxley történetében: ő a háborúból hazatért, traumákkal és gyásszal küzdő férfi, aki az erdő mélye felé haladva nem találhat mást, csak szembenézést legnagyobb félelmeivel és a kegyetlen apja arcát viselő medverémmel.

Ezért teremt a fantasy erdőket. Nem széparcú boszorkányokért, akik a kalandozókra vadásznak. Nem sötét és nyirkos helyekért, ahol a harc félelmetesebb. Hanem olyan lelki utazások fizikai teréül, amely mélyén nem megnyugtató válaszokat találunk, hanem felzaklató, kellemetlen felismeréseket. Tükröt, ha úgy tetszik.

Mind történetek vagyunk, és mind csak magunk mesélhetjük el a saját történetünket – egyszerre a közös nyelven és egyszerre megismételhetetlenül egyedien.

Mind a saját ősvadonunkban bolyongunk.

* * *
3/12.
Karin Tidbeck: Amatka

A nyelv a ********** eszköz, amivel a ******* befolyásolhatja az ******. Akié a szó, azé a *******. A ******* pedig saját képére formálja a *********.

A nyelvi relativitás elmélete szerint az anyanyelv alapvetően meghatározza a gondolkodásunkat, így a népek gondolkodásbeli különbségei elsősorban az eltérő nyelvekből fakadnak. Ettől függ az is, hogyan viszonyulunk a valósághoz, mennyire másként érzékeljük akár ugyanazt a benyomást.

Ha valamit sokszor mondanak, igaznak tűnik. Ha sokszor elmondják, hogy Csernobil körül nincs sugárzás, nem sérült meg a reaktor, igaznak tűnhet – de persze nem lesz az. Attól még ugyanúgy sugárzásban halnak meg a környező településeken, és senki sem szól, hogy jódtablettát kellene szedni. Így működik a propaganda és a látszat-igazságok, amelyekkel ki akarják váltani a valódit, de ez sosem lehet teljes – kivéve akkor, ha a szavak tényleg átformálják a gondolkodást, a gondolkodás pedig a környezetet. Amennyiben ez lehetséges lenne, a rezsimek addig szajkóznák hazugságaikat, míg elgörbül a világ: a szavaktól tényleg megszűnne a reaktorsugárzás.

Erről szól az Amatka, ez a weird fantasy disztópia, amit mindenképpen be szerettem volna venni a #afantasynemmese sorozatomba: egy képzelt, de szovjet diktatúrára emlékeztető világról, ahol az elnyomás eszköze maga a nyelv. Ahol a szavak szinte parancsok, és ha elfeledkezünk róla, hogy az asztalt „asztalnak” nevezzük, akkor megszűnhet asztalnak lenni. Ha elfeledkezünk róla, hogy a zsarnokot „zsarnoknak” nevezzük, akkor megszűnhet annak lenni. Ezért kontrollál minden szót Amatka kormánya, ezért hatol be polgárai gondolataiba, amelyeket ketté akar választani helyesre és helytelenre, támogatottra és cenzúrázottra. Mert fél a ********* formáló gondolatok ********.

Ijesztően hangzik, pedig hatalmas erő van ebben. A nyelv nem csak az elnyomás eszköze lehet, hanem a lázadásé is: a „gondolatbűnözés” sosem volt még ennyire apokalipszissel fenyegető, hogy a szavaktól az ismert világ szó szerint széteshet. De hát nincs olyan lázadás, amit áldozatok nélkül véghez lehetne vinni.

Ha megváltozik, hogyan gondolkodsz és miben hiszel, az megváltoztatja a világot.


* * *

Folytatás minden hónapban Facebookon és Instagramon, negyedévente pedig a blogon.