Első – online novella

Néhány hete vendégként szerepeltem a Spagetti Lakóautó podcastben – itt vissza tudjátok hallgatni az adást –, amelynek első blokkjában komolytalanabban beszélgettünk állatokról, a másodikban komolyabban a komfortzónáról, harmadikban pedig egy-egy rövid szöveggel készültünk "szellemíró" témában. Kiteszem most az én villanásnyi novellám – Káposztalepke és Mr. Jackpot megoldásáért kattintsatok az adásra. ;)

* * *

„Azért akart elsőként a Marsra költözni, hogy ő legyen a bolygó legjobb sakkozója” – ezzel kellene kezdenem, valami könnyűvel, ami elfelejteti velünk, hogy haldoklunk, hogy ennek a bolygónak vége, és meg kell váltanunk jegyünket arra a másikra. Propaganda-író, így fognak nevezni. De hát ki ne vállalta volna el, ha cserébe helyet kap a védett övezetben?

„Victor Boyle. Született 2011. január 17-én, Manchester iparvidékén. Anyja gépkezelő, apja középiskolai történelemtanár. Családi alkoholproblémák miatt tizennégy évesen elszökött otthonról egy New Yorkba tartó óceánjáró felszolgálójaként.” – Ilyeneket írt róla az a négy mesterséges íróintelligencia, akiket felkértek az életrajzára. Tények és precizitás, most mégsem erre van szükség, hanem személyességre, olyan hitelességre, mintha ott lennél te magad is, mintha épp készülnél vele a Marsra. Próbálja meg egy emberi író, mondták.

Matt Harrison Clough

Fekszem az üres kádban, csípőmet nyomja a porcelán. Egy ponyvát húztam a fejem fölé, a kinti fény halványan dereng át. A műanyag szaga, úgy képzelem, olyan, mint a szkafanderé. Lélegzem a sötétben, a szűk helyen, és arra gondolok, ilyen lehet az űrkapszulában feküdni. Ilyen érzés egy idegen bolygó felé repülni, hogy te legyél az első hivatalos lakosa, ilyen érzés elbúcsúzni a Földtől. Ilyen érzés nem fuldokolni.

Anyám torokgyulladásban halt meg 2037-ben. Hiába tömték belé az antibiotikumot hátha-alapon, az orvosok is tudták, hogy esélytelen. Apámat egy klímamenekült rejtegetéséért tartóztatták le. Alig emlékszem az ugandai férfira, csak a sovány kezére, amivel kortyonként emelte szájához az ivóvizet, és hogy éjjeli háromkor járt ki a fészerből friss levegőt szívni, nehogy a szomszédok jelentsék.

Róluk tudnék írni. Hitelesen, ahogy kérték. De ki a faszom az a Victor Boyle? A fotókon öntelten vigyorog a marsi dobozlakásban, mintha csak kertes házat vett volna a zöldövezetben. Hősnek kellene neveznem, amiért a pszichológiai profilja alapján a pionírok közé választották, amiért hátrahagyott mindenkit, hogy egy idegen bolygón öregedjen meg, de hogy nevezhetném hősnek, amikor neki könnyű? Már kamaszként elszökött otthonról, nem volt senkije. Még a jólét utolsó napjaiban született, és mielőtt igazán felforrósodott volna a helyzet, beszállt az űrkompba, és lelépett. Na, ezt biztos nem írták róla az íróintelligenciák! Ők sosem mondanák ki, hogy Victor Boyle egy gyáva szar patkány, aki elmenekült a süllyedő hajóról, és itt hagyott minket meghalni.

Szorít a mellkasom. Hirtelen szűk a porcelánkád, amit még soha életemben nem töltöttem fel csurig esővízzel, sötét a ponyva a fejem felett. Csillagtalan ég, műanyagszagú börtön. A torkom markolászom, és lélegezni próbálok, mélyebbet, nyugodtabban, de a kád most koporsónak tűnik, és ki kell ugranom belőle, levegő után kapkodva tántorgok ki a nappaliba.

„Victor Boyle pánikrohamot kapott az űrkapszulában” – fogalmam sincs, igaz-e, de legalább erről őszintén írhatok. Legalább némi együttérzést csikarhatok ki iránta, ha már helyettünk menekült el a Földről. „Victor Boyle hetekig tasakokba pisilt.” „Victor Boyle a heréjét se tudta leborotválni a szkafanderben.” Röhögve kapkodom a levegőt, aztán a térdem átkarolva sírok, ringatózom, míg múlni kezd a szorítás.

Sétálni indulok a sötétben. Alszik a város, csak a széndioxid-megkötők zümmögnek, mintha próbálkoznának még a lehetetlennel. Az égen nem látszik a Mars. Nem látszik semmi, és innen olyan, mintha egyedül lennénk az univerzumban.

Egy játszótéren állok meg. A homokozó padkáján lerúgom a cipőmet, ujjaimat a homokba fúrom; felül hideg, alul még őrzi a nap melegét. Az utcalámpák fényében vörösesnek tűnik, rezes, idegen sivatagnak. Victor Boyle tizenkét évet élt a Marson. Tizenkét évig kísérletezett növénytermesztéssel és ellenőrizte a létfenntartó berendezéseket, aztán elvitte egy keringési rendellenesség. Infarktus odafenn. És persze nem ő az egyedüli: a pionír csapat fele halott. Most rajtunk a sor, de ki akar ezek után elindulni, követni a hamis reményt?

 „A Föld díszpolgára.”

„A jövő reménysége.”

„Az új élet előkészítője.”

Az íróintelligenciáknak jobban megy.

Elképzelem Victort odafenn. A protokollfotózás után talán lelohadt az a vigyor, amikor ott maradt a vörös semmi közepén. Talán akkor sújtott le rá a gondolat, hogy soha nem mehet haza. Hogy még azt a vacak manchesteri gyártelepet se látja többé, nemhogy az erdőket vagy az óceánt. Talán ott vált akaratlanul hőssé.

Ujjaimmal a homokot görgetve arra gondolok, így fogom kezdeni: „Victor Boyle egyedül halt meg a Marson, hogy nekünk már ne kelljen.”

* * *

Köszönöm, hogy itt jártál!:) Ha érdekelnek hasonló tartalmak, megtalálsz Facebookon és Instagramon is.

A fantasy lelkiismerete, avagy a következmény nélküli erőszakról

Vajon hány gyilkosságot követ el egy átlagos fantasy regény főszereplője? Hány torkot vág el, hány épületet robbant fel, hány névtelen áldozatot hagy maga mögött a végjátékig? De ami még fontosabb: a gyilkosságok közül hány után érzi azt az olvasó, hogy itt valami szörnyűség történt? Vagy hányszor legyint, hogy ez a sztori része?

Pózol és hentel, a sorrend tetszőleges

Sokat foglalkoztat ez a kérdés mostanában. Próbálok egyre kevesebb tettleges konfliktust írni – egyrészt azért, hogy a szövegben maradó erőszaknak igazi súlya és hatása legyen, másrészt meg azért, mert túl könnyű ilyen eszköz után nyúlni. Az Irha és bőrnél például direkt úgy választottam ki a három főszereplőt, hogy közülük kettőnek esélye se legyen tettlegességgel megoldania bármit, boldoguljanak más, számomra izgalmasabb képességekkel; a harmadik szereplő történetének pedig szerves részévé tettem az agresszióhoz való viszonyát. Abban a regényben pedig, amit most kezdek el írni (psszt!), a háborúk, csaták és hasonlók helyett valami egészen más történik.

A grimdark elterjedése valószerűbbé tette az erőszakot, a gyilkosság már nem olyan, mint a fénykard vértelen vágásától békésen összeesni, hanem kihúzott belektől és kiköpködött fogaktól mocskos. Mégis, a lelki vonatkozásai nem mindig lettek valószerűbbek. Az olvasó megbocsátja a tömeggyilkosságot. Sőt, néha nem is megbocsátja, hanem rá sem döbben, hogy itt valami erősen problémás dolog történt. Az erőszak következmények nélküli, mint egy számítógépes játékban végighentelni egy pályát, ahol mindenki csak legyőzendő pixelellenfél. A névtelen statiszták lemészárlása a plot elemek közti habarcs, helykitöltő, adrenalinnövelő, vagy akár tényleg szükséges rossz – mégsincs tényleges következménye. (Ellenpélda: a Tomb Raider (2013) eleinte kényelmetlenül szembesít vele, milyen egy egyetemista lány számára a túlélés és az első gyilkosság. Közelről látjuk az arcát pánikhelyzetben, a rémült, hisztérikus küszködést, a halálfélelmet. Kár, hogy utána ő is átmegy üres hentes és mészárosba.)

Néha tükörbe nézhetnének a fantasy főhősök is

A fantasy regényekben ritkán küzdenek poszttraumás stresszel. Ritkán kapnak pánikrohamot, ha pisztoly kerül a kezükbe. És még ritkábban éreznek a helyzet súlyához illő bűntudatot, ha elkövettek valamit. Vagy ha éreznek is bűntudatot, hamar elhessentik, hogy az agresszió szükséges volt, ne emésszék magukat. Ez pedig az olvasó előtt mentegetni a szereplőt. Mert az írók egy része retteg attól, hogy az olvasói nem kedvelik majd a főhőst; nehogy sarokba hajítsák emiatt a könyvet! Ezért minden eszközt megragadnak, hogy ne tűnjenek fel a hőseik rossz színben a többrendbeli, különös kegyetlenségekkel elkövetett gyilkosságok miatt.

Dehumanizáció – Az ellenfelek nem emberek; úgy nem is rossz dolog gyilkolni, ugye? Ezer ork vagy zombi vére nem olyan szörnyű, mintha embereket mészárolnánk. Ezek az ellenfelek általában nem beszélnek, nem mutatnak érzelmeket, gyakran rusnyák, és nincs semmi olyan vonásuk, ami miatt empátiát ébresztenének az olvasóban, így "nem kár értük". Mennyire más lenne, ha az orkok csata előtt félelmükben énekelnének, vagy megölelnék egymást! Vagy ha lenne otthonuk, ahová hazavárják őket. Így azonban nem többek bábuknál, akik azért dőlnek el, hogy a hős hősiesebb legyen.

Egyébként imádtam a Joker filmet,
de azért ő is "szimpatikussá tett pszichopata"

A rosszfiúk megérdemlik – Ha nincs más lehetőség, és a főszereplőnek akadnak kisebb jellemhibái – például mondjuk pszichopata sorozatgyilkos –, akkor az író gyakran azzal menti fel őket, hogy igazi rohadékokat gyilkoltat velük. Megbújik itt egy összekacsintás az olvasóval: „te is szívesen megbüntetnéd a pedofilokat, ugye? Gondoltál már rá, hogy bevernéd a nőket zaklató mocskok orrát, mi?” És ezzel rögtön kicsit fel is menti Dextert vagy Jokert, hiszen bár morálisan elítélendő dolgot tesznek, ugyanakkor morálisan is ítélkeznek. Bűnösek is, meg kicsit a szegény ember hősei is. Így pedig az olvasó a szórakozásért cserébe "elfelejti", hogy ezeknek a szereplőknek rács mögött lenne a helyük. (Pláne, ha még viccesek is. A vicces karakternek mindig van felmentős kártyája.)

Csak statiszták – Ki siratta meg a Halálcsillag áldozatait, kezeket fel! Egy bolygó méretű űrállomáson elképesztő sok ember halhatott meg, takarítók, szakácsok, mérnökök, sőt, nekem logikus lenne, hogy sok ottani dolgozó a családját is vitte magával, szóval ovisok is. Érdekelt ez valakit a filmben? Ugyan. Egyrészt itt is játszik a dehumanizáció – a rohamosztagosoknak nincs nevük, az egyensisak miatt arcuk sem, a néző nem gondol bele, hogy ők is személyek –, másrészt nem ismerjük őket. A hősökért izgulunk, az ő vágyaikat, félelmeiket, motivációikat ismerjük, de a pillanat töredékére feltűnt, lézerrel lövöldöző, majd elhulló random katonát nem. Ez pedig könnyű választás: az ember ahhoz húz szívesebben, akit ismer és kedvel. (És most képzeljük el a filmet másfajta narratívával: ha látjuk a Halálcsillag dolgozóinak mindennapjait, az átlagos arcokat, és aztán egyszer csak bumm, a terroristák felrobbantják, gyászolnak a családok.)

Fogadjunk, hogy még az olifántokat is jobban sajnáltad,
mint az orkokat

Ebbe a statiszta-kérdésbe az Irha és bőr írásakor bele is futottam: az első változatban a fő erőszakos kulcsjelenetnek – és akkor most tojáshéjon járva kerülöm a spoilert – minden brutalitása ellenére se lett igazi súlya. Az áldozat egy jelentéktelen szereplő volt, mert végig csak a hatásra koncentráltam, hogy fogja a gyilkosság felforgatni a status quo-t, mennyire kilendíti a sztorit. De az áldozat statiszta volt, így a halála nem tűnt elég súlyosnak. Sőt, az elkövetőt is könnyű volt felmenteni. Csak akkor kezdett el működni a jelenet, amikor kicseréltem az áldozatot: ismerje őt is az olvasó, és legyen legalább egy másik szereplő, akit megrendít a halála, hogy átérezhető legyen a veszteség. A másik fontos célkitűzés pedig az volt, hogy ez az erőszak ne maradjon üres és következmények nélküli.

Sok esetben fölösleges körnek érződhet hosszan olvasni gyászról, következményekről, bűntudatról – bár én gimiben is imádtam a Bűn és bűnhődést –, de a hitelesség látja kárát, ha ezeket kényelmi szempontból kihagyja az író. Ha pedig már erőszakról ír, először inkább meg kell vizsgálni a kérdést: valóban szükség van erőszakra ebben és ebben a jelentben? Meg lehetne-e oldani ezt másként is? Csak azért írom bele, mert nem volt jobb ötlet/leült már a sztori/jól néz ki az akció? Ha viszont az jön ki, hogy igen, az erőszak a történet és a karakterek szerves része, így nem lehet kihúzni, akkor viszont arra sem kell sajnálni a teret, hogy a hatását ábrázoljuk.

Mert gyávaság a karaktert vagy a tettét az olvasó előtt mentegetni. A gyilkosság súlyát az átélhetősége adja – és igen, ha ezt realistán ábrázolják, akkor az lehet a következménye, hogy az olvasó elfordul a szereplőtől. Olyan érzelmeket él át, amikkel már nem akar azonosulni, olyan mélységbe húzza a történet, amit nem akar elviselni. De ez olyan ár, amit az íróknak alkalomadtán meg kell fizetniük – aki pedig nem akarja megfizetni, az ne piszkolja be a szereplői kezét.

* * *

Köszönöm, hogy itt jártál!:) Ha érdekelnek hasonló tartalmak, megtalálsz Facebookon és Instagramon is.