Sorok mögött: Állatok a regényekben, avagy mesélek az Irha és bőrről

amelyben a körblogolás állati fordulatot vesz.

Gyerekkoromban egyszer kaptam karácsonyra egy klasszikus, bútorozott-lakott babaházat. Nem voltam babázós típus – LEGO-zni és számítógépes játszani szerettem –, ezért hozzá se nyúltam addig, míg rá nem jöttem, hogy az amorf, festett művigyorú lányokat száműzhetem az ágyneműtartóba, a házat pedig einstandolhatják a plüssállataim. Aludjanak az ágyakban zsiráfok, főzőcskézzenek a konyhában lovak! Mélyebben be tudtam vonódni a klasszikus szerepjátékokba, ha állatokat tettem meg főszereplőnek, ami valahol nem meglepő: egy biológus apával állatok vettek körül, természetes volt a szeretetük. Én voltam az, aki a zsúrokon inkább a kutyával játszik a kertben; aki a nyaralót megszálló egereknek kikészíti a sajtot, hátha megszelídülnek; aki törött szárnyú madarat etet csipesszel. Tudtam, hogy előbb-utóbb írni fogok egy olyan regényt, amiben kulcsszerepet játszanak az állatok: az Irha és bőr ilyen lesz.

Az alapötletről talán már egy kicsit meséltem régebben. A sztori egy olyan alternatív, mágikus valóságban játszódik, ahol az állatok bármikor bebábozódhatnak, és részben ember, részben állat fajzatokká alakulnak át. A siker változó, akadnak köztük torzak, beszédképtelenek, végtagok nélkül kifejlettek, de egészen emberi testűek is, akik szocializáció után elboldogulnak a társadalomban, sőt, néhányan embernek tekintik magukat. Rengeteg téma foglalkoztat ezzel kapcsolatban – hogyan alakul ki egy gyökerek nélküli egyén identitása szülők, hagyományok, közösség nélkül; hányféle választ adnak a „kik ők” kérdésekre; miként változik meg az „emberi” fogalom. Nagy szerepet kapnak az eredettörténetek és mesterséges mítoszok, ahogy az identitás formálódása is. Ma viszont arról írok, miért olyan jó játék nem emberi szereplők nézőpontjait írni.

Egy ember érzékelését ismerjük. Látásra és hallásra koncentrál, az érintések szerepe és jelentése kultúránként változik, a mimika és a testbeszéd külön nyelv. A Bábel fiaiban Dávid vaksága miatt másként kellett ezt kezelnem, de az Irha és bőrben ez sokkal kifejezettebb. A három főszereplőm közül az egyik, Kirill egy őzbakból alakult át – van agancsa, őzarcával képtelen az emberi mimika jó részére, és egyik kezén sem alakultak ki ujjak, a patájába szerelt eszközökkel próbál boldogulni az emberi kézre tervezett társadalomban. Nem tud bekötni egy cipőfűzőt, nem tud megfogni egy bögrét – de közben blogger, a fajzatok történeteit gyűjti össze, és úgy akar élni, mint bárki. Mégis, már az öntudatra ébredésének első pillanatában azt érzi, hogy ez a világ ellenséges vele, hiszen nem kompatibilisek, és ez a testélmény nagyban formálja a személyiségét.

Közben ott „kísértenek” az állati maradványok is, sok tekintetben úgy viselkedik, mint egy állatőz. Tudatközösségben él egy csordával: szinkronban mozognak, együtt érzik magukat biztonságban, egyszerre esznek, és elméjében, mintegy visszhangként, folyton a többiek vágyait és gondolatait hallja. Nem szavakkal kommunikálnak – pedig tudnak beszélni –, hanem érintéssel, így kötődnek egymáshoz. A regény egyik központi konfliktusa is ez, hogy Kirill mennyiben tud megszabadulni az állati berögződésektől. Bár őz, ezért szelídnek és törékenynek látják, rengeteg agresszivitás és düh munkál benne. Ez a két világ közé szorultság érzése adja majd Kirill és a másik két főszereplőm tragédiáját is.

Persze mindenki más mennyiséget őriz meg az állati tulajdonságokból. Amikor egy másik fő karakterem (egyelőre legyen titok, hogy ő miféle), aki mindig is emberek közt élt, bekerül egy fajzatközösségbe, először ösztönösen mosolyog és szemkontaktust keres – aztán rájön, hogy ezeket egyesek fenyegetésnek vehetik, mert az állatvilágban ezek provokatív gesztusok. Több ez a kultúrák ütközésénél, hiszen a fajzatok mindegyike más és más kultúrát választ magának. Az egyikük ezzel is csábítja magához a többieket: azt ígéri, azok lehetnek, akik csak lenni akarnak. Ők definiálhatják saját magukat az ember-állat koordinátarendszerben, nem fekete-fehéren, nem vagy-vagy alapon, és ezért bármit feláldoznának.

Nem szerettem volna, ha a szereplők állati eredete csak dísz, mert milyen menőn néz már ki valaki aganccsal. Azt akartam, hogy a problémáik, kétségeik mind ebből eredjenek. Ettől válik fantasyvé: nem vonhatom ki belőle a fantasztikumot, nem tehetem át a cselekményt „normális környezetbe”. Persze ugyanezekről a témákról, mint másság, identitás vagy gyökértelenség, beszélhetnék rengeteg fajta eszközzel, de valahol még mindig az a kislány vagyok, aki száműzi a babákat a játékházból, hogy benépesíthesse állatokkal. Ha pedig már ezt teszem, felelősen kell nyúlnom az ötlethez, és mélységében megírnom, nem csak csinos díszként a sztorin.

Most már csak azon kell dolgoznom, hogy ez sikerüljön is.

* * *

Többiek bejegyzései:

Bartos Zsuzsa
Gaura Ágnes
On Sai
Puska Veronika

Sorok mögött: Tehetség vs tanulás rangadó

Mindenki tudni szeretné, tehetséges-e. Olyan húszéves korom körül hajtott a kérdés leginkább, mindenáron választ akartam kapni rá, mintha létezne egy bizottság, ahol lemázsálják az ember képességeit, és aztán kiállítanak egy igazolást, van-e értelme ezzel a továbbiakban foglalkoznia. Úgy gondoltam, el tudnám fogadni az ítéletet, bármi is az, csak tudjam meg az igazat. Persze nem létezik ilyen mindent eldöntő határozat: kaptam véleményeket innen is, onnan is, és akadt köztük olyan, hogy menjek inkább kapálni vagy a cementgyárba dolgozni.

Idővel sem múlik el a késztetés, legfeljebb enyhül. A mai napig szinte minden nap kétségeim támadnak a képességeimet illetően, és ez nem afféle úri nyafogás. A legtöbb író, tartson az első novellájánál vagy a huszadik regényénél, időről időre elbizonytalanodik magában, legfeljebb nem hangoztatja. És ezt én nem is bánom: a legjobb hajtóerő, hogy az ember folyamatosan fejlődni akarjon.

Ha nekem nem hinnétek, higgyetek Murakaminak, aki a Miről beszélek, amikor futásról beszélek? c. önéletrajzi könyvében így írt a kérdésről:

„Akadnak persze olyanok, valódi, óriási tehetséggel megáldott emberek – noha csak egy maroknyi –, akiknek a tehetsége soha ki nem szárad, és a műveik színvonala sem esik. Létezik olyan vízforrás, melyből meríthetnek akármennyit, nem apad el. Az irodalom szempontjából ez örvendetes tény. Ilyen óriások nélkül az irodalomtörténet szerényebb képet mutatna. Hogy konkrét neveket említsek: Shakespeare, Balzac, Dickens… Ám az óriások bizony óriások: kivételes, mitikus létezők. A világ íróinak többsége nem az (természetesen én sem), és a tehetségből hiányzó kisebb-nagyobb részt ügyességgel és erőfeszítéssel kell pótolnia.”

Nem kételkedem Murakami őszinteségében, amikor a szorgalmas kategóriába sorolja magát, bár számomra, külső szemlélőként ő egyértelműen az óriások között él.

Túl nagy jelentőséget tulajdonítunk a tehetségnek. Ezzel nem szeretném lesöpörni az asztalról, nem mondom azt, hogy csak a gyakorlás számít, és bárki elérhet bármit, ha szorgalmas – ez nem az amerikai álom. Ha szerettem volna, akkor se lehettem volna soha balerina vagy úszóbajnok vagy énekes, mert már a fizikai adottságaim sem passzolnak hozzá. És lehet, hogy vannak bizonyos képességeim, mondjuk, a kosárfonáshoz, amik sosem derülnek ki – a tehetség már a téma iránti érdeklődésnél kezdődik. Ha valamiféle képletet kellene felírni rá, legtöbben ezt szokták: 20% érdeklődés és adottság, 80% gyakorlás és munka.

A tehetség nem egy titkos szupererő, nem a bennünk rejlő kryptonit, amit megnyer az ember, és hátradőlhet vele. Ezért tartom „veszélyesnek”, ha az írás körüli tehetséget túlmisztifikáljuk, és valaki a saját vélt vagy valós adottságába kapaszkodik, erre hivatkozva pedig elutasítja a tanulás fontosságát. Mert a technikai tudás szerinte csak „elrontja azt, ami ösztönösen jönne”. Minden más szakmában ez eszméletlenül fura lenne: senki sem szeretne egy tehetséges kezű, ám az orvosi egyetemet kikerülő agysebész szikéje alá kerülni, ugye? És más művészeti ágnál is megvan a tanulás elvárása, egyetlen zongoristának sem ciki, ha ötéves korától zeneiskolába járt, majd esetleg ilyen egyetemet végzett, az írásnál meg ez néha még mindig szitokszó.

Hiszek az írás taníthatóságában – sőt, hiszek az írás tanításának fontosságában. Csak a saját példámat ismerem, de tizenévesen, amikor zabolázatlanul írtam, és azt sem tudtam, hogy egyáltalán létezik írástechnika, éreztem, hogy rengeteg dolog döcög a szövegeimben, csak nem tudtam rábökni, mik azok. Mint egy egész testre kisugárzó fájdalom, amit lehetetlen lokalizálni, de egy orvos rögtön megmondja, mi a baj. Tizennyolc évesen léptem be a Delta Műhely írókörbe, és az első néhány év azzal telt, hogy „hűha, ez így működik” meg „wow, hát ez tényleg ilyen” élmények rohantak le. Apró dolgokat is lehetett gyakorolni – pl. írjuk meg egy jelenetet csupa rövid mondattal, egy másikat pedig kacifántos mondatkígyókkal, és figyeljük meg a hatást –, vagy nagyobb rácsodálkozások, mint a nézőpontok kérdése, amit akkor értettem meg igazán, amikor ugyanazt a novellát megírtam öt különböző elbeszélő szemszögéből (a végén már a helyszínül szolgáló ház is mesélt). A mai napig rengeteget köszönhetek az írókörnek, nem tudom, mi lett volna velem nélkülük. Nemcsak technikát tanítottak, hanem azt is, hogy nyugodtan dobj ki szöveget, írj újra, kísérletezz, játssz. Egy szemléletet, amivel megértettem: akár egy apró tehetséget is ki lehet bontani rengeteg gyakorlással és önfegyelemmel, és a legnagyobb tehetség is elkallódhat, ha nem veszi a fáradságot, és ül le a fenekére dolgozni.

Persze az írástechnika sem csodaszer, nincs garancia, hogy az ember a végén jó író lesz – ahogy arra se, hogyha valaki zongorázni kezd, majd hangversenytermeket tölt meg, vagy ha beiratkozik az orvosira, vezető sebésszé válik. Minél többet tanultunk, annál világosabbá vált: nem létezik egyetlen üdvözítő út. Sosem kaptunk szájba rágott tanulságokat, azokat magunknak kellett levonnunk. Nem derült ki, hogyan lesz valaki jó, de kipróbáltunk rengeteg eszközt, hogy válogassunk közülünk. Vannak trükkök és gyakorolható részek – még a megfigyelés is: akadt olyan feladat, hogy csak üljünk egy téren, és nézzük az embereket –, de nincs recept, aminek a pontjait követve kizárólag működőképes történetek születnek. A részfeladatok gyakorolhatók, de hogy mi áll össze az alkotóelemekből, az már a szerzőn múlik.

Ez az egyetlen dolog, ami szerintem taníthatatlan: hogy miről írjál, és hogy mit akarsz elmondani. Nincs olyan írástechnikai könyv, ami helyetted megszabja, mi foglalkoztat téged, mi feszít annyira, hogy nem bírod ki nélküle. A forma tanítható, de amit el akarsz mondani, az csak a tiéd. Az írástechnikai abban segít, hogy a szerző fejében megszülető mondanivaló a lehető legvilágosabban kerüljön papírra. A legmélyebb tartalommal rendelkező írás is elbukik, ha csikorognak a mondatok és hiteltelenek a jelenetek, ahogy a legkiműveltebb szöveg is üres marad, ha a szerző nem akart vele semmit mondani.

Hiszek a kitartásban. Hiszek a kemény munkában. Hiszek benne, hogy sosincs kényelmes hátradőlés. Minden egyes elolvasott könyv, leírt sor, újraírt fejezet, vagy csak tűnődés egy kerti padon fejleszt, és ez örökké tart, egészen az utolsó kitett pontig.

Többiek bejegyzései:

Bartos Zsuzsa
Buglyó Gergely
Demi Kirschner
Gaura Ágnes
On Sai

Puska Veronika

A körblogolás korábbi témáit itt találjátok.

Sorok mögött: Rajongás és az életre kelt történetek

amelyben fanfictionökről és a rajongás egyéb módjairól esik szó.

Életemben egyetlen egyszer vágtam bele fanfictionbe, és akkor sem tudtam, hogy épp azt teszem, mégpedig a Mester és Margaritához. Talán picit szokatlan választás. Gimnáziumban extra ötösért lehetett írni arról, mit tenne és mit találna Woland és kompániája a mai Budapesten, én viszont nem a plusz motiváció miatt fogtam neki, hanem mert imádtam a regényt. El akartam benne merülni újra, felpróbálni a szereplőket, ahogy egy kislány sétál fel-alá anya magas sarkú cipőjében, és játszani a stílussal, meghagyni néhány jellegzetes szófordulatot és kifejezést, de közben a saját képemre is formálni. Azóta is kissé tiszteletlenségnek érzem – micsoda szerencse, hogy Bulgakov nem olvasta a bénázásomat! –, és valószínűleg magamtól, otthon nem írtam volna meg azt a történetet. A magyartanárnő felhívása olyan volt, mint egy engedély: tessék, ez a regény sem szent, hiába klasszikus, nyugodtan játssz vele.

Mert a regények nem szentek és érinthetetlenek. Nem lesz attól kevesebb az eredeti mű, ha utána az olvasó is mer játszani vele, sőt, bizonyos szempontból az egyik legjobb dolog, ami egy szöveggel történhet, hogy hat az emberekre, velük marad, a részükké válik. Nem feltétlenül fanfictionként, de ez is egy lehetőség.

Az olvasó a könyv felütésekor belép ugyan az író fantáziájába, követi az író szabályait, de ugyanúgy hozzáteszi a maga részét is. Minden egyes olvasó saját verziója tekinthető egyfajta fanfictionnek: mindenki másként képzeli el a szereplőket, a környezetet, más mondatok vernek visszhangot benne, mást érez fontosnak a szövegből. Nincs két azonos olvasat, és ha ezek az egyéni különbségek láthatóak lennének, úgy nézne ki, mintha mindenki fejében egy-egy fanfiction játszódna le az eredetihez képest. De persze ez nem ugyanaz a helyzet, mintha valakit annyira megtalál a mű, hogy a befogadói élmény után is a részese szeretne maradni. A mitológiai-kulturális motívumkészlet felhasználása is furcsa lenne így értelmezve, ennyi erővel minden sztori, amiben Ádám és Éva vagy Zeusz szerepel, ószövetségi vagy görög mitológiai fanfiction.

A kulcs az érzelmi kapocs. A rajongás mindig szoros kötelék, személyes viszony. Úgy érzem, a mű kifejez valamit, amit én is úgy gondolok, vagy megfogalmaz valamit, amit nem tudtam korábban precízen kimondani. Hozzáad valamit a személyiségemhez, belefér a magamról alkotott képbe, vagy akár teljesebbé is teszi azt. Azzal, hogy felvállalom, rajongok valamiért, a személyiségem egy részét fejezem ki. Általános iskolában ez még annyira az önkifejezés fő eszköze volt, hogy az osztály két részre szakadt: akik nézték a Sailor Moont, és akik nem. Egy jó ideig nem barátkoztunk azokkal, akik nem jöttek velünk Holdtündéreset játszani az udvaron – nem gonoszságból, hanem mert nem tudtuk elképzelni, hogy bármi közös lehet bennünk. (Felnőtt fejjel már viszonylag ritkán harapjuk át annak a torkát, aki csúnyát gondol a kedvenc könyvünkről, de persze sosem lehet tudni.)

A rajongott mű több, mint egy remekül megírt szöveg briliáns eszközökkel, lenyűgöző technikával, ami előtt tiszteletteljesen megemelem a kalapomat. A rajongás tárgya olyan, mintha hozzám szólna. Mintha tudná, mi van bennem, mintha ismerne, és ez a személyes befogadói élmény építi ki a köteléket. Ezért fájdalmas annyira, ha valaki nem szereti azt a művet, ezért olyan érzés, mintha belénk taposnának vele.

Évekkel ezelőtt futottam bele a Zuhanás című filmbe, és már a trailernél azt éreztem, hogy ezt így, ahogy van, nekem készítették. Minden passzolt benne: szörnyen kegyetlen alaphelyzet – egy lebénult kaszkadőr azért mesél történeteket egy kislánynak, hogy rávegye, lopjon neki az öngyilkossághoz elegendő gyógyszert –; fantasy-mesei fűszer; elképesztő látvány; izgalmas szimbólumrendszer. Csak arra tudtam gondolni, bár közöm lenne ehhez a filmhez, bár én vihettem volna a kávét a rendezőnek, bár feltekerhettem volna a kábeleket, felseperhettem volna a padlót. Bármit, csak kapcsolódjak hozzá. Ha fanfiction típusú rajongó lennék, biztos ekkor ragadok billentyűzetet. Helyette általában a történetekhez kapcsolódó tárgyakat szoktam beszerezni (legutóbb életem legszívfacsaróbb játékához, a Life is Strange-hez rendeltem meg a főszereplő lány pólóját), vagy akár csak csillogó szemmel mesélek róluk a barátaimnak, hosszan vitázunk értelmezési lehetőségekről és érzelmi benyomásokról, és ezzel ugyanúgy beépül a mű, a részünkké válik.

Csak az igazán erős történetek képesek erre, elültetni magukat az olvasóban, mint valami magot. A fanfiction egy forma a kötelék kifejezésére, egy mód a sok közül, hogy a mű a rajongó személyiségének részévé váljon. Vagy egy út a sok közül ahhoz, hogy a történet életre keljen: nemcsak az író saját fantáziájának korlátai között, hanem kihajthat rengeteg olvasóban is.

Többiek bejegyzései:

Bartos Zsuzsa
Buglyó Gergely
Demi Kirschner
Gaura Ágnes
Kleinheincz Csilla
On Sai
Puska Veronika

A körblogolás korábbi témáit itt találjátok.

Sorok mögött: Zeusz fejéből

Harlow híres kísérletében újszülött bundermajmokat választott el az anyjuktól, majd mesterséges környezetbe helyezte őket két pótanya közé: az egyik fémdrótos, hideg váz cumisüveggel, a másik szőrös bábfigura, táplálék nélkül. A kismajmok a nap jó részét a plüss pótanyán csimpaszkodva töltötték, és csak szopni jártak át a fémből lévőre: szükségük volt a testi kontaktusra, a biztonságérzetre, a kötődés illúziójára.

Az írók is hajlamosak Harlow-t játszani, amikor megteremtik a karaktereiket. Kipattannak a fejükből frissen, mintha abban a pillanatban születtek volna meg, gyökerek és háttér nélkül, minimálisra lenyesett kapcsolati hálóval – csak még a szőrös pótanyát sem kapják meg kárpótlásul. A zsánerirodalom karakterei hős-alapanyagok, sárkányt kell ölniük, háborúba menni, gyilkosságok után nyomozni, és ilyen izgalmak mellett érdekel bárkit is, milyen családja volt neki? Minek terheljük a kalandot ennyi fölös sallanggal? A karakter üres, fehér lap, amelyet majd a történet során írnak tele.

De természetesen nincs olyan ember, aki üres lapként lépne bárkinek az életébe. Az írói klisé-eszköztár számtalan módon próbálkozik ezt elkenni: amnéziás főszereplő, hisz úgy még véletlenül sem kell törődni a kötelékekkel; vagy árva főszereplő, aki nem ismeri a családját, így senki nem kérheti számon a hiányosságokat. Olyan, mintha a karakter „üres lap” léte hitelesítődne, pedig az árva szereplők ábrázolása ugyanolyan összetett, mint a családosoké. A teljes szeparációban élő, fajtársakat sosem látott bundermajom kölyköknek felnőtt korukra szociális zavaraik lettek, ha pedig maguk is anyává váltak, minta híján gyakran nem tudtak bánni a kicsinyükkel. Ezzel szemben az árva hősöknél az ezzel járó lelki sérülések már nem kívánatos hozadékok, hisz ki akar olyan főszereplőt választani, aki esetleg kötődési zavarokkal küzd, sárkányölés előtt pedig előjön az anya/apakomplexusa? Vagy úgy egyáltalán: miért nem foglalkoznak azzal, milyen szülők nélkül felnőni? Kik hatottak a szülők helyett a karakterre, milyen nehézségekkel járt mindez? Egy ilyen szereplőt hitelesen ábrázolni ugyanolyan kemény munka és felelősség, mint kidolgozni egy szerteágazó családi hátteret.

Ha a főhős nem is árva, akkor is ritkaság, hogy kötöttségei lennének. Általában fiatal felnőtt, előtte az élet, akárcsak maga a regény története. Még az is szokatlan, hogy házas legyen, hiszen a szerelem majd a kalandok között talál rá. Ha mégis házas, akkor általában férfi, és csak azért kell a feleség, hogy párás szemmel elbúcsúzhasson az épp állapotos nőtől, vagy a lövészárokban is a gyerekétől kapott zsinórkarkötőt morzsolgathassa. A családi kapcsolatok gyakran instant könnyfacsaró eszközök, olyan tétek, amelyek mindenkinek ismerősek, ezért nem kell túlmagyarázni – de nem cselekmény- és karakterformáló erők, csupán díszletmotivációk.

Pedig a zsáner annyi lehetőséget tartogat akár furcsa családi viszonyok felépítésére is. Ahogy egy fantasy vagy sci-fi világban más kultúra kialakul, miért ne alakulhatna ki más családmodell? (Sőt, megfordítva: ha egy fantasy világban más kultúra jelenik meg, óhatatlanul kialakulnak más családi szokások.) A Horgonyhely írásakor külön élveztem, hogy egyetlen hagyományos család sem szerepel a regényben – nehéz is lenne ott, ahol a nők a terhességet csak kihasználjak, a csecsemőktől pedig rövid úton megszabadulnak. Vagy férfiak nevelik fel a gyerekeket, vagy lelencházba kerülnek, vagy ha lányok, akkor olyan női közösségekbe, ahol csak a terhességre készítik fel őket. Az elhagyott gyerekek problémás felnőttekké válnak, akik feldolgozás híján a gyerekükhöz sem tudnak megfelelően viszonyulni, az érzelmi sérülések pedig nemzedékről nemzedékre gyűrűznek tovább. Az épp aktuálisan írt regényben teljesen más helyzettel küzdök, itt fizikailag sem lehet családja a főszereplőknek, akik kétségbeesetten keresnek különböző pótlékokat, akár a bundermajmok a pótanyákat, és mindannyian különböző helyeken és formában találják meg azt a gondoskodást és biztonságérzetet, amit máskor a családjukban keresnének. Most érzem a saját bőrömön, hogy gyökerek nélküli szereplőkről írni sokkal nagyobb munka, és korántsem kényelmes „fehér lap”.

A konzervatív apuka-anyuka-gyerekek felállásra annyi megírásért kiáltó alternatíva létezik: csonka vagy vegyes családok, homoszexuális szülők, kommunák vagy generációs nagycsaládok; és a zsáner még ennél is többet tartogathat, avagy mi a helyzet mondjuk egy szűznemzéssel szaporodó idegen fajnál, vagy a klónok érzelmi életével? Rengeteg izgalmas, kiaknázatlan konfliktus rejlik a családi kötelékekben, de ami fontosabb: mivel ez oly nagy mértékben meghatározza a szereplőket, a fogékony kisgyermekkori hatások annyira befolyásolják a felnőtt személyiséget, nem is lehet lesöpörni a témát az asztalról, és kitépett gyökerekkel bedobni a hőst a történetbe. Nem csak azért, mert nem szabad túl kényelmesnek lenni – hanem mert csak így lehet hiteles.

Kép innen.

Többiek bejegyzései:

Bartos Zsuzsa
Buglyó Gergely
Gaura Ágnes
Kleinheincz Csilla
On Sai
Puska Veronika

Sorok mögött: Kell-e egy regénybe szerethető főszereplő?

Szeretem a problémás karaktereket.

Ha rá kellene vágnom a címbeli kérdésre a választ, gondolkodás nélkül azt mondanám, hogy nem. Persze nem baj, ha megkedvelem, de egyáltalán nem követelmény. Amióta csak aktív olvasó lettem, mindig így gondoltam, és ez valószínűleg nem is fog változni. Annyira mélyen gyökerezik bennem, hogy őszintén meglepődtem, amikor rájöttem, hogy ez a kérdés egyáltalán létezik, és elsősorban a zsánerirodalomban: senki sem rója fel Raszkolnyikovnak vagy Patrick Batemannek, hogy nem túl kedves alak. De ha fantasy vagy sci-fi kerül terítékre, rögtön számon kérhetővé válik a főhős erkölcsi normája, ha pedig nem passzol a megszokott hős-skatulyába, és nem akarja megmenteni a világot, mindjárt megkérdőjeleződik, alkalmas-e egyáltalán ez a figura főszereplőnek.

Nem szeretem a hősöket. Pontosabban nem hiszek a hősökben. Abban igen, hogy vannak olyan pillanatok, amikor emberek helyes döntést hoznak vagy példamutatóan cselekednek; a hősies tettekben hiszek. De abban nem, hogy valaki éjjel-nappal, minden pillanatban feddhetetlen héroszként él. (A szuperhősök köpenyét is néha el kell küldeni a tisztítóba.)

A zsánerregényekben gyakran pátosz lengi körül a hőst, és most tekintsünk el a kifejezett antihősöktől*, akik már reggeli előtt lemészárolnak egy fél falut. Ha valaki kimenekít egy gyereket egy égő házból, az reggel is biztosan mintaférjként viselkedett, és véletlenül sem itta meg a kávéhoz az utolsó korty tejet a felesége elől; vagy a legcsúnyább szó, amit életében kiejtett, a teringettét! Mintha a szereplő élete egyetlen kiterjesztett pillanat lenne, és az egyetlen hősies cselekedet alapján örökös erkölcsi mintává válna. Ez egy biztonságos, polarizált helyzetet mutat az olvasónak: aki egyszer jó, mindig jó; aki egyszer gonosz, mindig az.

De persze az élet nem olyan biztonságos, hogy címkék virítsanak az emberek homlokán, és így a hitelesség jegyében elvárom, hogy egy karakter se legyen ilyen. Rendelkezzen rossz tulajdon-ságokkal. Legyen önző vagy utálatos. Hibázzon. És lehet, hogy ettől sok olvasó számára szerethetetlenné válik, de amivel megengedők vagyunk a való életben, miért bánunk olyan szigorúan a könyvszereplőkkel? A karakternek nem kötelező kedvesnek lennie, mintha épp akkor csöppenne bele egy új társaságba, és a szebbik arcát próbálná mutatni. Nincs szüksége udvariaskodó bájolgásra, az első laptól fogva őszintén látjuk a rossz oldalát is. Így a karakter egy remek lehetőség, hogy a kényelmes fotelben olyan emberekkel találkozzunk, akikkel a való életben sosem – akár pont azért nem, mert nem szimpatikusak –, de most megfigyelhető az észjárásuk, megismerhetőek a vágyaik és félelmeik, és kicsit talán megérthetővé válnak. Egy regényben olyan emberek kerülnek a nagyító lencséje alá, akik teljesen különböznek tőlünk, és pont ettől lesz izgalmas.

Mert a szerethetőséggel szemben két dolgot elvárok a karaktertől. Először is legyen hiteles. Nyilvánvalónak tűnik, de számomra az idealizált, mesterségesen szerethetővé faragott karakterekben ez gyakran sérül. Mert létezik olyan személy, aki mindig tündéri, megbízható és helyesen dönt? Másodszor értsem meg, miért olyan, amilyen. Felfejteni a karakterek motivációjában vagy viselkedési mintájában megbúvó okokat izgalmas játék, és ha nem is bontható fel minden okokra és okozatokra, de bepillanthatok egy idegen személyiségbe, és megérthetem, miért cselekszik úgy, ahogy én talán sosem tenném. És számomra ez az, ami a karakterekkel kapcsolatban a legfontosabb.

Erről mindig Ender monológja jut eszembe a Végjátékból, amelyben azt mondja, az ellenségét csak akkor tudja legyőzni, ha teljes mértékben megérti őt. Ha pedig megértette, óhatatlanul meg is szereti. Így vagyok én is a karakterekkel. Meg akarom érteni, mi hatja őket, mi határozza meg a személyiségüket – és onnantól bármennyit is hibáznak, bármennyire sem bíznám rájuk a macskámat, abban a pillanatban kicsit megszeretem őket. Nem a tökéletességükért, hanem a valódiságukért.

„A végén erre az eredményre jutottam: abban a pillanatban, amikor tökéletesen megértem az ellenségemet, de annyira, hogy már le tudom győzni, abban a pillanatban meg is szerettem őt. Azt hiszem, lehetetlen a másikat igazán megérteni, megérteni, hogy mit akar, hogy miben hisz, és közben nem megszeretni, de úgy, ahogy ember önmagát szereti.” **

* Nem igazán szeretem a hős és antihős felosztást, mert a skatulyákat erősíti. Csak egyedileg megítélhető tettek vannak, jó és rossz tulajdonságok, helyes és helytelen döntések, nem pedig örök életükre felcímkézett szereplők.

** Orson Scott Card: Végjáték

Többiek bejegyzései:

Bartos Zsuzsa
Buglyó Gergely
Gaura Ágnes
Kleinheincz Csilla
Laura Arkanian
Markovics Botond
On Sai
Puska Veronika
Róbert Katalin

Sorok mögött: Írói becsípődések és a fő téma

A közös blogolás vezérfonala ezúttal a fő téma, amely mindennél jobban foglalkoztatja az írót, de előre szólok, hogy csalok: nem tudok, és nem is írhatok fő témáról. Ha esetleg szerencsével és kitartással, évtizedek múlva lesz annyi írásom, hogy legyen értelme ilyesmiről beszélni, akkor sem szeretnék öndefinícióként ilyen kijelentéseket tenni; majd az olvasók megmondják, ha szeretnék.

Helyette olyasmiről írok ma, ami elsősorban olvasóként és persze némileg szerzőként is foglalkoztat. A kedvenc íróim életművén végighaladva előbb-utóbb enyhe csömört kapok. Változó, mikor jön el a pont, amikor az önismétlés miatt már egy új könyve semmiben sem nyújt többet vagy mást, mint egy polcon porosodó régi. Kingtől tizenévesen vagy ötven regényt befaltam – és ennyi után már bátran megmondom, mik a fő témái, mint a kisvárosi viszonyrendszer; a mély emberi félelmek; az író lét; az erős női és gyerekkarakterek, stb; de ehhez kell egy életműnyi szöveg. Murakamit szintén szeretem, az ő műveire is könnyű felírni a rá jellemző összetevőkből álló receptet. De mitől függ, hogy egy írót már a második-harmadik könyve után félreteszek, mert zavar a folyamatos önkopírozás, mást pedig szeretni tudok akkor is, ha ilyen diagramokkal lehet illusztrálni a munkásságát. Avagy hol húzódik a határ fő téma és önismétlés között.

Természetes, hogy bizonyos témák annyira meghatározzák az írót, hogy újra és újra előveszi őket. A friss kismama szívesen áradozik a gyermekéről, de a barátai a „Micike fogzik, és tárgyakat rágcsál” c. fotósorozat ötszázadik darabjánál telítődnek, akármennyire is szeretik őket egyébként. Az író is hajlamos erre, csak mondja és mondja újra és újra ugyanazt, és nem veszi észre, hogy az olvasó már ásítozik. Az önismétlések gyakran tudattalanok, valami annyira becsípődik, hogy a szerző vagy nem tud szabadulni tőle, vagy önkéntelenül is ehhez a megoldáshoz nyúl, hisz egyszer (kétszer-háromszor-sokszor) már működött.

A kisebb ismétlődések inkább csak ártalmatlan becsípődések – mint Murakami fül- vagy macskamániája –, és okosan használva nem idegesítő elemek, hanem kézjegyek, amelyek hozzájárulnak, hogy szeressük az adott írót. Murakami macskák nélkül nem lenne Murakami. Apróságokat magamon is észreveszek, van egy szólistám, amire néha rákeresek, és ritkítom a túlhasználást – higany, érzitek a szó mágikus vonzását? én túlzottan is –, de amit már felismerek, azt könnyű kordában tartani (amit nem, azzal még bizonyára tele a szöveg:)). Fülmánia helyett pedig határozott vonzalmat érzek a fogak kiveréséhez, gyűjtéséhez, a szép vagy csúnya fogsorok ecseteléséhez, de igyekszem legyűrni. (És hopp, egy bekezdéssel feljebb Micike fogzott.)

A nagyobb ismétlések – és ez az, ami igazán zavaró tud lenni – a panelhasználat. Egy történetsablon, amelyben csak a szereplők nevét cseréli ki a szerző, de a fordulatok változatlanok; egy tipikus karakter, például a szürke egér, csetlő-botló fiatal lány, akitől az istennek sem tud szabadulni, pedig tucatszor megírta már. Biztonsági játék a rég beváltat használni ahelyett, hogy új eszközökkel kísérleteznénk, és ezért tudom maximálisan tisztelni azokat az írókat, akiknek minden könyvén érezni, hogy új utakat próbálgatnak. (Ennek koronázatlan királya pl. Dan Simmons vagy David Mitchell, akik egy regényen belül is hat stílusban és hat zsánerben képesek írni. Fantasztikus!)

Ezekkel az ismétlésekkel szemben a fő téma jóval mélyebben gyökerezik. Az írót meghatározó fontos érzelmek és tapasztalatok, traumák, érzékenység bizonyos szociális problémákra sokszor és sokféleképpen beleszőhető az írásokba anélkül, hogy zavaró lenne. Néha mellékszereplőkben, néha egy-egy gondolat erejéig, máskor pedig központi, felvállalt magként. Ezek annyira erős és mélyről fakadó dolgok, hogy erőszakkal sem lehet visszatartani őket; nem kilazult szögek, hogy visszakalapáljuk őket a falba. A fő téma az író személyiségében rejlik, elválaszthatatlan tőle – ha pedig nincs elég fejlett és tudatosan használt eszköztára, hogy meséljen róla, akkor önismétlésbe fullad. Az önismétlés írói gyengeség, a fő téma viszont az író maga.

Persze az íróban motoszkáló téma idővel változhat, ahogy a személyiség is alakul, és ez szokott a legjobb érvem lenni amellett, amikor valaki azzal jön: „olyan fiatal vagy, majd írsz, ha idősebb leszel”. Igen, ha idősebb leszek, remélhetőleg fejlődöm, több élettapasztalatom lesz, és ez segít majd az írásban is. De azokat a történeteket, amik huszonévesen foglalkoztatnak, nem mesélhetem el harminc-, negyven- vagy ötvenéves koromban, csak most. Harminc-, negyven- és ötvenévesen más témák piszkálnak majd, vagy esetleg hasonló témák, de egészen más oldalról. Mert az lenne a baj, ha évtizedek múlva is pont ugyanerről és pont ugyanígy szeretnék mesélni.

A diagram innen származik.

A többiek bejegyzései:

Bartos Zsuzsa
Buglyó Gergely
Gaura Ágnes
Kemese Fanni
Kleinheincz Csilla
On Sai
Puska Veronika

Sorok mögött: Az olvasói elvárások és a határok feszegetése

Amikor megtudtam, hogy a következő körblogolás témája az olvasói elvárások és az írói megfeleléskényszer, rögtön egy tavalyi élményem ugrott be. 2014. április, Könyvfesztivál. Patrick Ness előadásán ülök, a Szólít a szörny egy példányát szorongatom, ő pedig könyvekről, írásról, életről mesél. Zseniális előadó, pont akkor humoros és pont akkor bölcs, amikor kell, egy pillanatra sem veszti el a figyelmünket. Egy írónak nem feltétlenül kell vérprofi előadónak lennie, de ő az. És akkor beszélni kezd az elvárásokról. Azt mondja, ő azokat a könyveket írja meg, amelyeket el akarna olvasni. Nem nézi, mi az eladható és divatos téma, vagy mit részesítenek előnyben a kiadók, mert ha élvezi az írást, hisz a történetben és beleteszi a szívét, akkor bármennyire is nehezen beskatulyázható vagy fura a regénye, lesz néhány olvasó, aki pont ezt keresi. Csillogó szemmel mondja, és hinni szeretnék neki. Akkor még csak egy-két napja, hogy a Bábel fiai megjelent, pont aznap délutánra írták ki a dedikálást, fogalmam sincs, mire számítsak, reszket a gyomrom, és azt kívánom, Ness legalább egy kicsit legyen profetikus.

Szólít a szörny –  Jim Kay illusztrációja

Nem tudom, van-e olyan író, aki kicsit sem szorong az elvárásoktól (ha van is, az nem én vagyok). Írás közben könnyű elköteleződni egy-egy keményebb döntés mellett, ott még könnyű az asztalra csapni, hogy márpedig ezt vállalom, akárki akármit gondol róla – de amikor olvasók kezébe kerül a könyv, ezek a döntések már nem egyértelműek. Megérte itt és itt kockáztatni? Túl sokat veszíthetek vele?

Egykönyvesként természetesen kevesebb elvárást tapasztalok* – bár most, hogy közeledik a Horgonyhely megjelenése, elég sokszor eszembe jut, vajon mit várnak tőlem, és vajon elég lesz-e, amit nyújtani tudok –, de pont ebben a helyzetben szembesül vele az ember először, hogy nem felelhet meg mindenkinek. Ha megfeszül, akkor sem. És lassan megtanulja, hogy ez nem feltétlenül baj. Amikor épp kétségbeesem, hogy „nem tudok megfelelni az olvasóknak”, valaki mindig visszakérdez: „melyiknek nem tudsz”? És ez igaz, hiba lenne masszaként gondolni rájuk, mert nem arctalan tömeg, hanem egyéni ízléssel és preferenciákkal rendelkezők sokasága. Mindannyian mást szeretnének: Elérje-e a főszereplő a célját? Belássa-e a hibáit? Melyik karakter szimpatikus? Meghaljon-e X vagy Y? Ezekre a kérdésekre a legtöbben mást és mást felelnének, és hacsak nem ír az ember lapozgatós könyvet, lehetetlen mindnek megfelelni – ha azt szeretnéd, hogy a hős ellovagoljon a naplementébe, lapozz a 271. oldalra; ha a vérfürdőt választod, menj a 301.-re.

Olvasóként azt szeretem, ha egy könyv meglep. Ha a szereplők szokatlan figurák, akiknek nincs kőbe vésve a sorsuk, ha a világ egyedi és pimasz, és ha eleinte furcsa is, pont ezt keresem. Ez lendít ki a komfortzónából, ez ad új élményt a kaptafára gyártott sablonok helyett, amelyeket már százszor olvastam. Mert miért ne zárulhatna egy romantikus történet úgy, hogy a szereplők mégsem illenek össze, vagy miért ne mesélhetnének el egy fantasyt a gonosz sötét mágus szemszögéből?** Mennyire meglepődött mindenki a Trónok harca regényeken! Az elvárások azt diktálták, a főhősök biztonságban vannak, és sok féltéglán át együtt utazhatunk velük, ezért lettek Martin gyilkosságai olyan elemi erejűek. A kötetek alatt azonban megváltoztak felé az elvárások: most azon csodálkoznánk, ha nem vérengzene tovább, és a szétszakított családok egyesülnének. Ha újra szembe akarna menni a prekoncepciókkal, boldog fordulatokat írna, az olvasók egy része pedig csalódna, hisz nem ezért szeretett bele a sorozatba.

Semmi sem öli meg jobban a befogadói élményt, mint az elkényelmesedés. Ha nem akarnám, hogy egy regény meglepjen és felrázzon, megríkasson vagy elbizonytalanítson, ugyanazt a könyvet olvasnám el újra meg újra a megszokott élményért. Ha visszagondolok az elmúlt öt év olvasmányaira, igazán maradandót az nyújtott, ami merészen kiröhögte az elvárásaimat, vagy épp kemény dolgokkal szembesített, ami abban a pillanatban nem feltétlenül esett jól.

Egyik kedvenc íróm, Linn Ullmann néhány éve egy interjúban annyira precízen megfogalmazta mindezt:

„Nem hiszem, hogy a jó irodalom szabálya az, hogy kellemes vagy megnyugtató legyen. A jó irodalom mindig kritikus, határokat feszeget, kilép a komfortzónából. Azoknak, akik a kanapéra kucorodva akarják magukat kényelembe helyezni egy könyvvel, fel kell tenni a kérdést: komfortosan akarod érezni magad, vagy jó könyvet akarsz olvasni?”

Írás közben nem gondolok arra, egyes döntések hogyan tetszenek majd a reménybeli olvasóknak. Ha erre gondolnék, a folyamatos görcsöléstől egy sort sem írnék. Nem akarok szánt szándékkal felégetni mindent, és odaszúrni az elvárásoknak, de arra sem törekszem, hogy megfeleljek mindnek, és olyat írjak, ami divatos vagy eladható, ám nem áll közel hozzám. Az erőltetett, öncélú lázadás szerintem pont annyira visszaüt, mint a szolgalelkű megfeleléskényszer. Felesleges csak azért trancsírozást vagy durva szexet rakni egy szövegbe, hogy sokkoljon: a szerzőnek tudnia kell, mikor és miért akar sokkolni. Patrick Ness vagy Linn Ullmann pont ilyen író, ők bátran, de céllal kockáztatnak. Tudják, mit akarnak elmondani, és ismerik az ehhez illő, nem mindig kellemes eszközöket. Ez a hozzáállásuk megerősít abban, hogy amikor félek egy-egy keményebb döntéstől, mert vajon mit szólnak majd hozzá az olvasók, akkor kitartsak az eredeti szándékom mellett. Írom azt, ami igazán fontos nekem, és bízom benne, hogy lesznek néhányan, akikhez mindez szólni fog.

* Az elvárások néha összefolynak az előítéletekkel. Sokszor hitték már azt, hogy mivel fiatal nő vagyok, biztos romantikus-napsugaras történeteket írok, és meglepődtek, amikor kiderült, hogy nagyon nem.

** Ha az én elvárásom olvasóként az, hogy az író menjen ellene az elvárásoknak, akkor amennyiben megteszi, tulajdonképpen megfelel az elvárásaimnak?:)

Többiek bejegyzései:

Bartos Zsuzsa
Brandon Hackett
Buglyó Gergely
Gaura Ágnes
Kemese Fanni
Puska Veronika
Varga Bea (On Sai)

Sorok mögött: A velünk élő könyvszereplők

amelyben a körblogolás folytatódik.

Az írók ábrázolására kialakult sztereotípiák inkább viccesek, mintsem igazak: nem szoktam látványosan galacsinná gyűrni a szemétre való piszkozatoldalakat, és dühödten a kuka mellé lőni velük; nem zárkózom be ihlettől részegen a szobába hetekre, hogy kócosan és soványan, kézirattal a hónom alatt jöjjek elő; nem meredek egy tengerparti ház teraszáról a semmibe, hogy mindenki értse, leterített az írói válság. Egyetlen* sztereotípia azonban menthetetlenül igaz rám: képes vagyok úgy beszélni a karaktereimről, mintha élő személyek lennének.

Ez kicsit bogarasnak tűnhet, igen. De nem szoktam csoszogva, félrebiccent fejjel magamban motyogni, és plusz egy terítéket sem teszünk ki vacsorakor az asztalra. Egy regény megírására fordított hosszú-hosszú idő alatt azonban a szerző kénytelen összekötni magát a karaktereivel, kénytelen együtt élni velük. Amennyire meghatározza a mindennapokat az, kivel közös az otthonunk, az még inkább meghatározza, ki lakik a gondolatainkban évekig. Egy idő után pedig a karakterek aktuális nyűgjeiről beszélgetni természetessé válik, mint a „ki viszi le a szemetet?”-viták.

Számomra megismerni egy szereplőt olyan, mint viszonyba bonyolódni valakivel. Ugyanúgy megvan a kezdeti puhatolózás, amikor a felszín és néhány harsány jellemvonás elvonja a figyelmet az igazán fontos dolgokról; aztán az elmélyülés mohó és intenzív szakasza, amikor azt hiszem, már tényleg értem őt; az unalommá szelídülő egymás mellett élés, hogy aztán kiderüljön, mégsem ismerem, és még mindig meg tud lepni. Nem érzem magam a karakterek „teremtőjének”, nem „kitalálni”, sokkal inkább „feltérképezni” szeretem őket, jelenetről jelenetre megismerkedni velük írás közben, mintha hagymákról húznám le a héjakat, és mindig nagyon kíváncsi vagyok, vajon mit találok a közepükben. Persze mielőtt ez az egész túl misztikusan csengne, szerintem csupán arról van szó, hogy a tudatos karakteralkotás visszaszorul a tudattalan javára. Ahelyett, hogy karakterkérdőíveket töltenék ki, és patikamérlegen hozzáadnék az előéletükhöz egy-két gyerekkori traumát, csak hagyom, hogy előbb-utóbb tényleg arról szóljon a történetük, ami tudat alatt régóta piszkált.

Egy ilyen szimbiotikus kapcsolat során könnyű elmenni afelé, hogy a karakterek az író saját vágyteljesítő játékszereivé váljanak, egy okosabb, ügyesebb, szebb kiadássá, akinek valóra válnak azok az álmai, amelyek a valóságban nem teljesültek. Ábrándok és kellemes fantáziák, avagy a tökéletes Mary Sue-koktél receptje. A karakter nem a játékszerem. Nem a barátom, nem a szeretőm, nem a lakótársam, még ha fentebb hasonlítottam is ezekhez. De legfőképpen: a karakter nem én vagyok.

Íráskor próbálok arra koncentrálni, miben különbözik tőlem a szereplőm, miben látja másként a világot – más a neme, a neveltetése, a vallása, a temperamentuma, a célja –, és ez segít, hogy bár szerves részem, mégis önálló személy maradjon. Ez az eltávolítás szükséges is, hiszen gyakran a karakterek nem olyanok, akiket a való életben is szívesen látnék. Kiállhatatlanok, önzők, hisztisek, annyira különbözünk, hogy egy sört sem tudnék velük vita nélkül meginni, de ez így van jól: mindegyikük egy rejtvény, egy megfejtendő talány, amely felpiszkál, hogy tudni akarjam, miért és hogyan váltak olyanná, amilyenné. (Belemehetnék itt a vesszőparipámba, az antihősök dicséretébe, de ezt majd egy másik alkalommal.)

És hogy mi történik velük, miután beteljesítették a sorsukat, és lezárult a történetük? Nem tudom. Sosem képzeltem el, hogyan folytatódik az életük az utolsó leírt pont után, mert valahogy nem tartozik rám. Évek távlatából rég nem látott, külföldre szakadt barátoknak tűnnek, akik nem tudnak hírt adni magukról, mert mondjuk esőerdőt mentenek Kongóban; de azért még hiányoznak néha, és szeretem őket. Hiába képzeletbeliek, hiába megváltoztathatatlan már a történetük, nyomot hagynak maguk után bennem, hisz miért ne hagyna nyomot valaki, akit az utolsó porcikájáig ismerek.

* Na jó, szemüvegem, kávéfüggőségem és macskáim is vannak.

A többiek képzeletbeli barátai:

Bartos Zsuzsa
Brandon Hackett
Buglyó Gergely
Gaura Ágnes
Kemese Fanni
Kleinheincz Csilla
Laura Arkanian
On Sai

Sorok mögött: Az ihletről

amelyben néhány szerző körblogolásba kezd, és időről-időre feldobnak egy-egy témát.

Az ihlet szónak sokak számára misztikus és rejtélyes jelentése van: egyszer csak „megszállja” az embert, „megjön” magától úgy, hogy semmit sem kell tenni érte. Az effajta ihletben nem hiszek. Mint mindenért, ami íráshoz kötődik, ezért is meg kell küzdeni.

Úgy vagyok vele, ahogy az Alice Csodaországban regényben mondják, és már reggeli előtt hat lehetetlen dologra gondolok. Ez persze tudattalan; egyetlen villanás, félreolvasott vagy félrehallott szó, másként eső fény rávilágíthat, hogy a körülöttem lévő természetes dolgok valójában másmilyenek, mint ahogy megszoktam. Egy üres samponos flakon megmentheti a világot. Az ágy alatt felhalmozódott macskaszőr valójában rejtjeles üzenet. A croissant-ban a csokitöltelék hallucinációkat okoz, ezért spórolják ki. Persze ezek nem ötletek, csak a folyamatosan játszó agy feldobott képei, amelyek szempillantás múlva semmivé foszlanak. Ezerből talán egy megragad, elraktározódik az elme egyik zsebében, és hátha, idővel valami lehet belőle.

Ihletnek azt a pillanatot tartom, amikor két korábban független dolog között kapcsolat alakul ki. Amikor hirtelen rádöbbenek, mi a közös a hiúságban és a halpástétomban. Maga az ötlet pedig egész asszociációs hálóval épül ki, korábban idegen elemeket fűz fel sorban egymás után, amelyek furcsamód mégis kitesznek valamiféle egészet. Ami illik a sorba, megtartom. Ami kilóg, hullania kell. Írtam már regényt olyan ötletcsírából, amely egy lusta reggelen futott át a fejemen: bár házhoz jönnének a könyvtárak, ne nekem kellene elmennem odáig. Csak játékból kezdtem töprengeni egy olyan világon, ahol ez lehetséges – miért lehetséges? csak akkor alakul ki, ha az olvasók valamiért helyhez kötöttek –, és az asszociációs lánc végére az idétlen magból igazi ötlet lett. Találkozott más, a fejemben keringő képekkel és témákkal, amelyből egy egész regény lehetősége formálódott meg.

Mielőtt beléptem az írókörbe, nem hittem, hogy az ihletért dolgozni kell. Egy-egy tábori feladat nyomása – legjobb esetben is egy órát kapunk egy jelenetre, amelyhez a startkor még ötletünk sincs – világossá tette számomra, hogy edzeni kell az elmének azt a részét, amely az asszociációkat feldobja. Segített abban, hogy ne csak karba tett kézzel várjam az ötleteket, hanem egy adott problémára fókuszáltan is keressek megoldást. Volt, hogy egyetlen góc megoldására ötven ötletet felírtam, és mind az ötven rettenetes lett. De nem az a lényeg, mennyi selejt keletkezik, hanem hogy a végén legyen köztük egy használható. És igen, az asszociáció, a felfedezés pillanata olyan löketet ad, amit akár rejtélyes és misztikus ihletnek is tarthatunk. Ezek a homlokra csapós "miért nem láttam ezt korábban?" pillanatok.

Régebben mindig attól féltem, egyszer elfogy az „ihlet”, elfogynak az ötletek, és akkor mihez fogok kezdeni. Most sokkal inkább tartok attól, hogy a mondanivaló fogyhat el egyszer, és akkor fölösleges ráaggatni színes és csillogó karácsonyfadísz-ötleteket. Mert nem az a fontos, hogy legyen mit írni, hanem az, hogy legyen mit elmondani.

A többiek az ihletről:

Bartos Zsuzsa
Brandon Hackett

Gaura Ágnes

On Sai

Ha van kedvetek, csatlakozzatok a témához!