2015. május 14., csütörtök

Sorok mögött: Kell-e egy regénybe szerethető főszereplő?

Szeretem a problémás karaktereket.

Ha rá kellene vágnom a címbeli kérdésre a választ, gondolkodás nélkül azt mondanám, hogy nem. Persze nem baj, ha megkedvelem, de egyáltalán nem követelmény. Amióta csak aktív olvasó lettem, mindig így gondoltam, és ez valószínűleg nem is fog változni. Annyira mélyen gyökerezik bennem, hogy őszintén meglepődtem, amikor rájöttem, hogy ez a kérdés egyáltalán létezik, és elsősorban a zsánerirodalomban: senki sem rója fel Raszkolnyikovnak vagy Patrick Batemannek, hogy nem túl kedves alak. De ha fantasy vagy sci-fi kerül terítékre, rögtön számon kérhetővé válik a főhős erkölcsi normája, ha pedig nem passzol a megszokott hős-skatulyába, és nem akarja megmenteni a világot, mindjárt megkérdőjeleződik, alkalmas-e egyáltalán ez a figura főszereplőnek.

Nem szeretem a hősöket. Pontosabban nem hiszek a hősökben. Abban igen, hogy vannak olyan pillanatok, amikor emberek helyes döntést hoznak vagy példamutatóan cselekednek; a hősies tettekben hiszek. De abban nem, hogy valaki éjjel-nappal, minden pillanatban feddhetetlen héroszként él. (A szuperhősök köpenyét is néha el kell küldeni a tisztítóba.)

A zsánerregényekben gyakran pátosz lengi körül a hőst, és most tekintsünk el a kifejezett antihősöktől*, akik már reggeli előtt lemészárolnak egy fél falut. Ha valaki kimenekít egy gyereket egy égő házból, az reggel is biztosan mintaférjként viselkedett, és véletlenül sem itta meg a kávéhoz az utolsó korty tejet a felesége elől; vagy a legcsúnyább szó, amit életében kiejtett, a teringettét! Mintha a szereplő élete egyetlen kiterjesztett pillanat lenne, és az egyetlen hősies cselekedet alapján örökös erkölcsi mintává válna. Ez egy biztonságos, polarizált helyzetet mutat az olvasónak: aki egyszer jó, mindig jó; aki egyszer gonosz, mindig az.

De persze az élet nem olyan biztonságos, hogy címkék virítsanak az emberek homlokán, és így a hitelesség jegyében elvárom, hogy egy karakter se legyen ilyen. Rendelkezzen rossz tulajdon-ságokkal. Legyen önző vagy utálatos. Hibázzon. És lehet, hogy ettől sok olvasó számára szerethetetlenné válik, de amivel megengedők vagyunk a való életben, miért bánunk olyan szigorúan a könyvszereplőkkel? A karakternek nem kötelező kedvesnek lennie, mintha épp akkor csöppenne bele egy új társaságba, és a szebbik arcát próbálná mutatni. Nincs szüksége udvariaskodó bájolgásra, az első laptól fogva őszintén látjuk a rossz oldalát is. Így a karakter egy remek lehetőség, hogy a kényelmes fotelben olyan emberekkel találkozzunk, akikkel a való életben sosem – akár pont azért nem, mert nem szimpatikusak –, de most megfigyelhető az észjárásuk, megismerhetőek a vágyaik és félelmeik, és kicsit talán megérthetővé válnak. Egy regényben olyan emberek kerülnek a nagyító lencséje alá, akik teljesen különböznek tőlünk, és pont ettől lesz izgalmas.

Mert a szerethetőséggel szemben két dolgot elvárok a karaktertől. Először is legyen hiteles. Nyilvánvalónak tűnik, de számomra az idealizált, mesterségesen szerethetővé faragott karakterekben ez gyakran sérül. Mert létezik olyan személy, aki mindig tündéri, megbízható és helyesen dönt? Másodszor értsem meg, miért olyan, amilyen. Felfejteni a karakterek motivációjában vagy viselkedési mintájában megbúvó okokat izgalmas játék, és ha nem is bontható fel minden okokra és okozatokra, de bepillanthatok egy idegen személyiségbe, és megérthetem, miért cselekszik úgy, ahogy én talán sosem tenném. És számomra ez az, ami a karakterekkel kapcsolatban a legfontosabb.

Erről mindig Ender monológja jut eszembe a Végjátékból, amelyben azt mondja, az ellenségét csak akkor tudja legyőzni, ha teljes mértékben megérti őt. Ha pedig megértette, óhatatlanul meg is szereti. Így vagyok én is a karakterekkel. Meg akarom érteni, mi hatja őket, mi határozza meg a személyiségüket – és onnantól bármennyit is hibáznak, bármennyire sem bíznám rájuk a macskámat, abban a pillanatban kicsit megszeretem őket. Nem a tökéletességükért, hanem a valódiságukért.

„A végén erre az eredményre jutottam: abban a pillanatban, amikor tökéletesen megértem az ellenségemet, de annyira, hogy már le tudom győzni, abban a pillanatban meg is szerettem őt. Azt hiszem, lehetetlen a másikat igazán megérteni, megérteni, hogy mit akar, hogy miben hisz, és közben nem megszeretni, de úgy, ahogy ember önmagát szereti.” **


* Nem igazán szeretem a hős és antihős felosztást, mert a skatulyákat erősíti. Csak egyedileg megítélhető tettek vannak, jó és rossz tulajdonságok, helyes és helytelen döntések, nem pedig örök életükre felcímkézett szereplők.

** Orson Scott Card: Végjáték

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése