Szeretem
a problémás karaktereket.
Ha
rá kellene vágnom a címbeli kérdésre a választ, gondolkodás nélkül azt mondanám,
hogy nem. Persze nem baj, ha megkedvelem, de egyáltalán nem követelmény. Amióta csak aktív olvasó
lettem, mindig így gondoltam, és ez valószínűleg nem is fog változni. Annyira
mélyen gyökerezik bennem, hogy őszintén meglepődtem, amikor rájöttem, hogy ez
a kérdés egyáltalán létezik, és elsősorban a zsánerirodalomban: senki sem rója
fel Raszkolnyikovnak vagy Patrick Batemannek, hogy nem túl kedves alak. De ha
fantasy vagy sci-fi kerül terítékre, rögtön számon kérhetővé válik a főhős
erkölcsi normája, ha pedig nem passzol a megszokott hős-skatulyába, és nem
akarja megmenteni a világot, mindjárt megkérdőjeleződik, alkalmas-e egyáltalán
ez a figura főszereplőnek.
Nem
szeretem a hősöket. Pontosabban nem hiszek a hősökben. Abban igen, hogy vannak
olyan pillanatok, amikor emberek helyes döntést hoznak vagy példamutatóan
cselekednek; a hősies tettekben hiszek. De abban nem, hogy valaki éjjel-nappal,
minden pillanatban feddhetetlen héroszként él. (A szuperhősök köpenyét is néha el kell küldeni a tisztítóba.)
A
zsánerregényekben gyakran pátosz lengi körül a hőst, és most
tekintsünk el a kifejezett antihősöktől*, akik már reggeli előtt lemészárolnak egy
fél falut. Ha valaki kimenekít egy gyereket egy égő házból, az reggel is biztosan
mintaférjként viselkedett, és véletlenül sem itta meg a kávéhoz az utolsó korty
tejet a felesége elől; vagy a legcsúnyább szó, amit életében kiejtett, a teringettét! Mintha a
szereplő élete egyetlen kiterjesztett pillanat lenne, és az egyetlen hősies
cselekedet alapján örökös erkölcsi mintává válna. Ez egy biztonságos,
polarizált helyzetet mutat az olvasónak: aki egyszer jó, mindig jó; aki egyszer
gonosz, mindig az.
De
persze az élet nem olyan biztonságos, hogy címkék virítsanak az emberek
homlokán, és így a hitelesség jegyében elvárom, hogy egy karakter se legyen
ilyen. Rendelkezzen rossz tulajdon-ságokkal. Legyen önző vagy utálatos.
Hibázzon. És lehet, hogy ettől sok olvasó számára szerethetetlenné válik, de
amivel megengedők vagyunk a való életben, miért bánunk olyan szigorúan a
könyvszereplőkkel? A karakternek nem kötelező kedvesnek lennie, mintha épp
akkor csöppenne bele egy új társaságba, és a szebbik arcát próbálná mutatni.
Nincs szüksége udvariaskodó bájolgásra, az első laptól fogva őszintén látjuk a
rossz oldalát is. Így a karakter egy remek lehetőség, hogy a kényelmes fotelben
olyan emberekkel találkozzunk, akikkel a való életben sosem – akár pont azért nem, mert nem szimpatikusak –, de most megfigyelhető az észjárásuk, megismerhetőek
a vágyaik és félelmeik, és kicsit talán megérthetővé válnak. Egy regényben olyan
emberek kerülnek a nagyító lencséje alá, akik teljesen különböznek tőlünk,
és pont ettől lesz izgalmas.
Mert
a szerethetőséggel szemben két dolgot elvárok a karaktertől. Először is
legyen hiteles. Nyilvánvalónak tűnik, de számomra az idealizált, mesterségesen
szerethetővé faragott karakterekben ez gyakran sérül. Mert létezik olyan
személy, aki mindig tündéri, megbízható és helyesen dönt? Másodszor értsem meg,
miért olyan, amilyen. Felfejteni a karakterek motivációjában vagy viselkedési
mintájában megbúvó okokat izgalmas játék, és ha nem is bontható fel minden
okokra és okozatokra, de bepillanthatok egy idegen személyiségbe, és megérthetem,
miért cselekszik úgy, ahogy én talán sosem tenném. És számomra ez az, ami a karakterekkel kapcsolatban a legfontosabb.
Erről mindig Ender monológja jut eszembe a Végjátékból, amelyben azt mondja, az ellenségét csak akkor tudja
legyőzni, ha teljes mértékben megérti őt. Ha pedig megértette, óhatatlanul meg
is szereti. Így vagyok én is a karakterekkel. Meg akarom érteni, mi hatja őket,
mi határozza meg a személyiségüket – és onnantól bármennyit is hibáznak,
bármennyire sem bíznám rájuk a macskámat, abban a pillanatban kicsit
megszeretem őket. Nem a tökéletességükért,
hanem a valódiságukért.
„A végén erre az eredményre jutottam: abban a pillanatban, amikor tökéletesen megértem az ellenségemet, de annyira, hogy már le tudom győzni, abban a pillanatban meg is szerettem őt. Azt hiszem, lehetetlen a másikat igazán megérteni, megérteni, hogy mit akar, hogy miben hisz, és közben nem megszeretni, de úgy, ahogy ember önmagát szereti.” **
*
Nem igazán szeretem a hős és antihős felosztást, mert a skatulyákat erősíti. Csak
egyedileg megítélhető tettek vannak, jó és rossz tulajdonságok, helyes és
helytelen döntések, nem pedig örök életükre felcímkézett szereplők.
**
Orson Scott Card: Végjáték
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése