Sorok mögött: Tehetség vs tanulás rangadó

Mindenki tudni szeretné, tehetséges-e. Olyan húszéves korom körül hajtott a kérdés leginkább, mindenáron választ akartam kapni rá, mintha létezne egy bizottság, ahol lemázsálják az ember képességeit, és aztán kiállítanak egy igazolást, van-e értelme ezzel a továbbiakban foglalkoznia. Úgy gondoltam, el tudnám fogadni az ítéletet, bármi is az, csak tudjam meg az igazat. Persze nem létezik ilyen mindent eldöntő határozat: kaptam véleményeket innen is, onnan is, és akadt köztük olyan, hogy menjek inkább kapálni vagy a cementgyárba dolgozni.

Idővel sem múlik el a késztetés, legfeljebb enyhül. A mai napig szinte minden nap kétségeim támadnak a képességeimet illetően, és ez nem afféle úri nyafogás. A legtöbb író, tartson az első novellájánál vagy a huszadik regényénél, időről időre elbizonytalanodik magában, legfeljebb nem hangoztatja. És ezt én nem is bánom: a legjobb hajtóerő, hogy az ember folyamatosan fejlődni akarjon.

Ha nekem nem hinnétek, higgyetek Murakaminak, aki a Miről beszélek, amikor futásról beszélek? c. önéletrajzi könyvében így írt a kérdésről:

„Akadnak persze olyanok, valódi, óriási tehetséggel megáldott emberek – noha csak egy maroknyi –, akiknek a tehetsége soha ki nem szárad, és a műveik színvonala sem esik. Létezik olyan vízforrás, melyből meríthetnek akármennyit, nem apad el. Az irodalom szempontjából ez örvendetes tény. Ilyen óriások nélkül az irodalomtörténet szerényebb képet mutatna. Hogy konkrét neveket említsek: Shakespeare, Balzac, Dickens… Ám az óriások bizony óriások: kivételes, mitikus létezők. A világ íróinak többsége nem az (természetesen én sem), és a tehetségből hiányzó kisebb-nagyobb részt ügyességgel és erőfeszítéssel kell pótolnia.”

Nem kételkedem Murakami őszinteségében, amikor a szorgalmas kategóriába sorolja magát, bár számomra, külső szemlélőként ő egyértelműen az óriások között él.

Túl nagy jelentőséget tulajdonítunk a tehetségnek. Ezzel nem szeretném lesöpörni az asztalról, nem mondom azt, hogy csak a gyakorlás számít, és bárki elérhet bármit, ha szorgalmas – ez nem az amerikai álom. Ha szerettem volna, akkor se lehettem volna soha balerina vagy úszóbajnok vagy énekes, mert már a fizikai adottságaim sem passzolnak hozzá. És lehet, hogy vannak bizonyos képességeim, mondjuk, a kosárfonáshoz, amik sosem derülnek ki – a tehetség már a téma iránti érdeklődésnél kezdődik. Ha valamiféle képletet kellene felírni rá, legtöbben ezt szokták: 20% érdeklődés és adottság, 80% gyakorlás és munka.

A tehetség nem egy titkos szupererő, nem a bennünk rejlő kryptonit, amit megnyer az ember, és hátradőlhet vele. Ezért tartom „veszélyesnek”, ha az írás körüli tehetséget túlmisztifikáljuk, és valaki a saját vélt vagy valós adottságába kapaszkodik, erre hivatkozva pedig elutasítja a tanulás fontosságát. Mert a technikai tudás szerinte csak „elrontja azt, ami ösztönösen jönne”. Minden más szakmában ez eszméletlenül fura lenne: senki sem szeretne egy tehetséges kezű, ám az orvosi egyetemet kikerülő agysebész szikéje alá kerülni, ugye? És más művészeti ágnál is megvan a tanulás elvárása, egyetlen zongoristának sem ciki, ha ötéves korától zeneiskolába járt, majd esetleg ilyen egyetemet végzett, az írásnál meg ez néha még mindig szitokszó.

Hiszek az írás taníthatóságában – sőt, hiszek az írás tanításának fontosságában. Csak a saját példámat ismerem, de tizenévesen, amikor zabolázatlanul írtam, és azt sem tudtam, hogy egyáltalán létezik írástechnika, éreztem, hogy rengeteg dolog döcög a szövegeimben, csak nem tudtam rábökni, mik azok. Mint egy egész testre kisugárzó fájdalom, amit lehetetlen lokalizálni, de egy orvos rögtön megmondja, mi a baj. Tizennyolc évesen léptem be a Delta Műhely írókörbe, és az első néhány év azzal telt, hogy „hűha, ez így működik” meg „wow, hát ez tényleg ilyen” élmények rohantak le. Apró dolgokat is lehetett gyakorolni – pl. írjuk meg egy jelenetet csupa rövid mondattal, egy másikat pedig kacifántos mondatkígyókkal, és figyeljük meg a hatást –, vagy nagyobb rácsodálkozások, mint a nézőpontok kérdése, amit akkor értettem meg igazán, amikor ugyanazt a novellát megírtam öt különböző elbeszélő szemszögéből (a végén már a helyszínül szolgáló ház is mesélt). A mai napig rengeteget köszönhetek az írókörnek, nem tudom, mi lett volna velem nélkülük. Nemcsak technikát tanítottak, hanem azt is, hogy nyugodtan dobj ki szöveget, írj újra, kísérletezz, játssz. Egy szemléletet, amivel megértettem: akár egy apró tehetséget is ki lehet bontani rengeteg gyakorlással és önfegyelemmel, és a legnagyobb tehetség is elkallódhat, ha nem veszi a fáradságot, és ül le a fenekére dolgozni.

Persze az írástechnika sem csodaszer, nincs garancia, hogy az ember a végén jó író lesz – ahogy arra se, hogyha valaki zongorázni kezd, majd hangversenytermeket tölt meg, vagy ha beiratkozik az orvosira, vezető sebésszé válik. Minél többet tanultunk, annál világosabbá vált: nem létezik egyetlen üdvözítő út. Sosem kaptunk szájba rágott tanulságokat, azokat magunknak kellett levonnunk. Nem derült ki, hogyan lesz valaki jó, de kipróbáltunk rengeteg eszközt, hogy válogassunk közülünk. Vannak trükkök és gyakorolható részek – még a megfigyelés is: akadt olyan feladat, hogy csak üljünk egy téren, és nézzük az embereket –, de nincs recept, aminek a pontjait követve kizárólag működőképes történetek születnek. A részfeladatok gyakorolhatók, de hogy mi áll össze az alkotóelemekből, az már a szerzőn múlik.

Ez az egyetlen dolog, ami szerintem taníthatatlan: hogy miről írjál, és hogy mit akarsz elmondani. Nincs olyan írástechnikai könyv, ami helyetted megszabja, mi foglalkoztat téged, mi feszít annyira, hogy nem bírod ki nélküle. A forma tanítható, de amit el akarsz mondani, az csak a tiéd. Az írástechnikai abban segít, hogy a szerző fejében megszülető mondanivaló a lehető legvilágosabban kerüljön papírra. A legmélyebb tartalommal rendelkező írás is elbukik, ha csikorognak a mondatok és hiteltelenek a jelenetek, ahogy a legkiműveltebb szöveg is üres marad, ha a szerző nem akart vele semmit mondani.

Hiszek a kitartásban. Hiszek a kemény munkában. Hiszek benne, hogy sosincs kényelmes hátradőlés. Minden egyes elolvasott könyv, leírt sor, újraírt fejezet, vagy csak tűnődés egy kerti padon fejleszt, és ez örökké tart, egészen az utolsó kitett pontig.

Többiek bejegyzései:

Bartos Zsuzsa
Buglyó Gergely
Demi Kirschner
Gaura Ágnes
On Sai

Puska Veronika

A körblogolás korábbi témáit itt találjátok.

Írótábor kócsaggal, klaviatúrával

Minden évben vágom a centit a szokásos nyári táborig, ahol mindig azt érzem, hogy jó helyen vagyok, jó emberekkel, akikkel legalább ezen az öt napon meg lehet osztani az írás egyébként magányos tevékenységét. Ismerősök elhűlve szokták kérdezni, hogy „és akkor ültök egymás mellett, és írtok?”, és igen, ülünk egymás mellett, és írunk, és hihetetlenül inspiráló tud lenni a többiek csattogó billentyűzete. Az esték persze aztán hajnalig nyúló beszélgetésekbe és alváshiányba torkollnak, így rég többek lettünk alkotókörnél, és baráti társasággá is váltunk.

Idén Nagyhörcsökpusztán jártunk, ahol a tóparti kisháznak nem is címe, hanem GPS-koordinátája van, így az írástól nem az interneten való teljesen fölös szörfözés vonta el a figyelmet, hanem az elröpülő kócsagcsapatok vagy a vízhez inni járó őzek. Két új táborozó jött velünk, a tavalyi Fantasztikus Kéziratéj győztese, Tallódi Julianna; valamint Buglyó Gergely, akitől eddig az Oni-trilógia első két része jelent meg; mindkettőjük új, értékes nézőpontjának nagyon örültünk. Tábori vendégként J. Goldenlane beszélt néhány órát írásról, pályájáról, és még egy adag novella véleményezésére is kapható lett.

Ezúttal főleg novellaírásos feladatokat kaptunk, az egyikben klasszikus sci-fi és fantasy toposzokat kellett újra felhasználnunk – halálsugár! törpök és elfek! mindent elpusztító varázstárgy! –, lehetőleg úgy, hogy a végeredmény ne legyen klisés; másnap a hét fő bűn adott alapot, harmadik nap bizarr képektől rugaszkodtunk el. Örömmel néztem a többiek humoros, frappáns, formailag kísérletező vagy szívszorító megoldásait, és ezek közül kettő-háromra még sokáig emlékezni fogok. Nem éreztem magamat formában, bár az első két feladatra is lett ötletem, megírni csak a harmadikat sikerült, azt is itthon fejeztem be. Levezetésképp kisebb gyakorlatokkal játszottunk, így írtunk közös mesét megadott szavak alapján – avagy hogyan lázadnak fel a mágikus képességű disznók a kondás ellen –, és Jeff VanderMeer Wonderbookját is szerettük volna fellapozni, de végül csak első nap vettük elő egy bemelegítő krakentámadás erejéig.

Számomra kemény dió egy nap alatt elkészülni egy kerek novellával, pedig nem a lehengerlő végeredmény a cél, hanem a tudatalatti felszabadítása, a folyamatos írás élménye. Az első táborban rettegtem, hogyan tudok majd adott időre bármilyen szöveget megírni, mert a nyomás alatti alkotás nagyon távol áll tőlem. Néhány sikeres megoldás után jöttem rá, mi számomra a lényeg: amikor megkapjuk a feladatot, van, aki már egy percen belül gépel, én rendszerint az idő első felét mélázással töltöm. Aztán egyszer csak átszakad valami, és onnantól folynak a szavak, a maradék időben akkora szöveg zúdul ki belőlem, amekkorát máskor egy hétig írnék. Ezért szeretem a gyakorlatokat, mert a kényszer ledönti azokat a gátakat, feloldja azokat a görcsöket, amiket egy fehér papír láttán vagy egy jelenet elején érzek. Ez ment most a legnehezebben, így csak az utolsó napokra szabadultam fel annyira az aktuális félelmek és kétségek alól, hogy elég bátor legyek írni. Viszont az összegyűjtött bátorságmorzsákból hoztam haza valamennyit, és remélem, visz a lendület és az öt nap élménye előre még néhány hétig.

Aztán elkezdem vágni a centit a jövő évi táborig.


Mások élményei:

Kleinheincz Csilla – aki minden évben szívvel-lélekkel fogja össze a társaságot

Varga Bea/On Sai – aki a tízéves írókör történetéről is mesél

Sümegi Attila – a villámkezű, aki két megoldást is megír egy feladatra, míg más csak egyet

Buglyó Gergely – aki először jött velünk táborozni, és nagyon örültünk neki:)

Tallódi Julianna – a Kéziratéj győztese, akinek egy hangulatos novellája olvasható pl itt.