Sorok mögött: Írói becsípődések és a fő téma

A közös blogolás vezérfonala ezúttal a fő téma, amely mindennél jobban foglalkoztatja az írót, de előre szólok, hogy csalok: nem tudok, és nem is írhatok fő témáról. Ha esetleg szerencsével és kitartással, évtizedek múlva lesz annyi írásom, hogy legyen értelme ilyesmiről beszélni, akkor sem szeretnék öndefinícióként ilyen kijelentéseket tenni; majd az olvasók megmondják, ha szeretnék.

Helyette olyasmiről írok ma, ami elsősorban olvasóként és persze némileg szerzőként is foglalkoztat. A kedvenc íróim életművén végighaladva előbb-utóbb enyhe csömört kapok. Változó, mikor jön el a pont, amikor az önismétlés miatt már egy új könyve semmiben sem nyújt többet vagy mást, mint egy polcon porosodó régi. Kingtől tizenévesen vagy ötven regényt befaltam – és ennyi után már bátran megmondom, mik a fő témái, mint a kisvárosi viszonyrendszer; a mély emberi félelmek; az író lét; az erős női és gyerekkarakterek, stb; de ehhez kell egy életműnyi szöveg. Murakamit szintén szeretem, az ő műveire is könnyű felírni a rá jellemző összetevőkből álló receptet. De mitől függ, hogy egy írót már a második-harmadik könyve után félreteszek, mert zavar a folyamatos önkopírozás, mást pedig szeretni tudok akkor is, ha ilyen diagramokkal lehet illusztrálni a munkásságát. Avagy hol húzódik a határ fő téma és önismétlés között.

Természetes, hogy bizonyos témák annyira meghatározzák az írót, hogy újra és újra előveszi őket. A friss kismama szívesen áradozik a gyermekéről, de a barátai a „Micike fogzik, és tárgyakat rágcsál” c. fotósorozat ötszázadik darabjánál telítődnek, akármennyire is szeretik őket egyébként. Az író is hajlamos erre, csak mondja és mondja újra és újra ugyanazt, és nem veszi észre, hogy az olvasó már ásítozik. Az önismétlések gyakran tudattalanok, valami annyira becsípődik, hogy a szerző vagy nem tud szabadulni tőle, vagy önkéntelenül is ehhez a megoldáshoz nyúl, hisz egyszer (kétszer-háromszor-sokszor) már működött.

A kisebb ismétlődések inkább csak ártalmatlan becsípődések – mint Murakami fül- vagy macskamániája –, és okosan használva nem idegesítő elemek, hanem kézjegyek, amelyek hozzájárulnak, hogy szeressük az adott írót. Murakami macskák nélkül nem lenne Murakami. Apróságokat magamon is észreveszek, van egy szólistám, amire néha rákeresek, és ritkítom a túlhasználást – higany, érzitek a szó mágikus vonzását? én túlzottan is –, de amit már felismerek, azt könnyű kordában tartani (amit nem, azzal még bizonyára tele a szöveg:)). Fülmánia helyett pedig határozott vonzalmat érzek a fogak kiveréséhez, gyűjtéséhez, a szép vagy csúnya fogsorok ecseteléséhez, de igyekszem legyűrni. (És hopp, egy bekezdéssel feljebb Micike fogzott.)

A nagyobb ismétlések – és ez az, ami igazán zavaró tud lenni – a panelhasználat. Egy történetsablon, amelyben csak a szereplők nevét cseréli ki a szerző, de a fordulatok változatlanok; egy tipikus karakter, például a szürke egér, csetlő-botló fiatal lány, akitől az istennek sem tud szabadulni, pedig tucatszor megírta már. Biztonsági játék a rég beváltat használni ahelyett, hogy új eszközökkel kísérleteznénk, és ezért tudom maximálisan tisztelni azokat az írókat, akiknek minden könyvén érezni, hogy új utakat próbálgatnak. (Ennek koronázatlan királya pl. Dan Simmons vagy David Mitchell, akik egy regényen belül is hat stílusban és hat zsánerben képesek írni. Fantasztikus!)

Ezekkel az ismétlésekkel szemben a fő téma jóval mélyebben gyökerezik. Az írót meghatározó fontos érzelmek és tapasztalatok, traumák, érzékenység bizonyos szociális problémákra sokszor és sokféleképpen beleszőhető az írásokba anélkül, hogy zavaró lenne. Néha mellékszereplőkben, néha egy-egy gondolat erejéig, máskor pedig központi, felvállalt magként. Ezek annyira erős és mélyről fakadó dolgok, hogy erőszakkal sem lehet visszatartani őket; nem kilazult szögek, hogy visszakalapáljuk őket a falba. A fő téma az író személyiségében rejlik, elválaszthatatlan tőle – ha pedig nincs elég fejlett és tudatosan használt eszköztára, hogy meséljen róla, akkor önismétlésbe fullad. Az önismétlés írói gyengeség, a fő téma viszont az író maga.

Persze az íróban motoszkáló téma idővel változhat, ahogy a személyiség is alakul, és ez szokott a legjobb érvem lenni amellett, amikor valaki azzal jön: „olyan fiatal vagy, majd írsz, ha idősebb leszel”. Igen, ha idősebb leszek, remélhetőleg fejlődöm, több élettapasztalatom lesz, és ez segít majd az írásban is. De azokat a történeteket, amik huszonévesen foglalkoztatnak, nem mesélhetem el harminc-, negyven- vagy ötvenéves koromban, csak most. Harminc-, negyven- és ötvenévesen más témák piszkálnak majd, vagy esetleg hasonló témák, de egészen más oldalról. Mert az lenne a baj, ha évtizedek múlva is pont ugyanerről és pont ugyanígy szeretnék mesélni.

A diagram innen származik.

A többiek bejegyzései:

Bartos Zsuzsa
Buglyó Gergely
Gaura Ágnes
Kemese Fanni
Kleinheincz Csilla
On Sai
Puska Veronika