Azt már említettem, hogy a regény alapötlete állatmesék kapcsán jött. Olyan állatmeséket olvastam, amelyeket az Irha és bőr világában "fajistának" neveznének: sztereotípiák szerint mutatják be a nyulakat, akik gyáván kereket oldanak, ravasznak a rókákat, ez pedig egy olyan világban súlyos kérdés, ahol ez akár az előítélet alapja is lehet. (Ez a Wikipédia-oldal komoly szociológia elemzések tárgya lehetne a regényben.;))
Szóval motoszkáltak már bennem a mesék gondolatai, amikor rájöttem, hogy szeretném tágítani a regény látószögét. Az Irha és bőr három nézőpontból mesél, közülük ketten elsősorban a Budapesthez közeli gettó helyzetét ismerik, a harmadik kicsit szélesebben lát rá a világra, de még úgyis szűknek éreztem a fókuszt, hogy a fő, kiéleződő konfliktus itt játszódik, és a tét emeléséhez nem volt szükségem másra. Mégis, szerettem volna megmutatni a fajzatok sokféleségét, valamint hogy az emberek reakciói is mennyire sokfélék lehetnek ugyanarra a jelenségre.
Ezért került be a történetbe tizenhárom, mininovellaként is olvasható mese – nem a gyerekeknek szánt fajtából. Az egyik főszereplő, Kirill gyűjti a sztorikat, majd írja meg őket, így a történetek hangulata némileg az ő szubjektív válogatásának is az eredménye. Némelyik szervesen kapcsolódik a regény fő történetéhez, akár a szereplők közt is akad átjárás, másik a világot árnyalja, hogy legalább egy kikacsintás erejéig lássuk, mi zajlik Indiában, amikor egy elefánt átváltozik; hogyan kísérleteztek fajzatokon laborállatokként, amíg a törvény nem tiltotta; milyen a sorsa egy családhoz bébiszitterként szegődött farkasé vagy a csincsillanőé, akinek a férfiak nemcsak ezüstfényű szőrét csodálják.
A regény elején is egy ilyen mese található, avagy így kezdődik az Irha és bőr:
Mese az elsőszülött
nyúlról
A kislány a
törpenyulat Szamócának nevezte el. Születésnapjára kapta ajándékba, és a szülei
megengedték, hogy az ágyában aludjon. Leckeírás közben ölbe vette, karalábéval
kínálgatta, amikor pedig biciklire pattant, a nyúl radírgumi orrával kiszimatolt
a kormány elé szerelt műanyag kosárból.
Az első
teremtési hullám kapta el. Már reggel zavartan viselkedett, a szőnyeget kaparta,
mintha üreget akarna ásni, aztán körbe-körbe rohangált, karma csattogott a
parketten, míg fejjel nekirontott a komódnak. A kislány próbálta csitítani, de Szamóca
menekült előle, búvóhelyet keresett a szennyeskosár mögött.
Az állatorvos
azt mondta, valami fertőzése lehet. Felfúvódott a gyomra, mint egy lufi,
magyarázta. Ad egy gyulladáscsökkentő injekciót, figyeljék a székletét, és
hozzák vissza alapos kivizsgálásra, ha romlik az állapota.
Az első
elváltozások daganatoknak tűntek. Dudoroknak a bőre alatt, amelyek a nyaka
alatt fürtté burjánzottak, aztán törzse is deformálódni kezdett, mintha
olvadna, nyúlna, akár kánikulában a beton.
– Semmi baj –
mondogatta neki a kislány. – Jobban leszel, mindjárt jobban leszel.
De félt, hogy
nem lesz jobban. Az orvos szavai jutottak eszébe, az alapos kivizsgálás,
ami semmi jót nem jelenthet: talán ezúttal szikével metszi ki a csomókat a nyúl
nyaka alól. Nem szólt a szüleinek, inkább pulóverekből fészket rakott, és a
gardrób mélyére rejtette Szamócát. Akkor már nem ficánkolt. Zihálva, tátott
szájjal lélegzett. Barna ragacs szivárgott bőréből, beletapadt a bundájába,
majd hosszú fonalakká szilárdult. Arra a bebábozódó hernyóra hasonlított, amelyet
a kislány tavasszal megfigyelt a körtefán.
– Hol van
Szamóca? – kérdezgette az anyja. – Ugye, nem szökött ki a kerítésen?
Végül az apja
hallotta meg a nyüszítést a szekrényből. Addigra a nyúl megnőtt, akkora lett,
mint a kislány. A prém maradványa tenyérnyi foltokban hámlott róla. A
karamellabábba ragadt lény szörnyeteg volt: deformált gerinc, megnyúlt
végtagok, ahol pedig nyúlpofának kellett volna lennie, a burok alatt emberi
vonások rajzolódtak ki. Egy száj mosolyra húzható íve sejlett fel a ragacsban.
Hosszú füle helyén cimpában végződő kagyló látszott.
– Meg lehet
gyógyítani, ugye? – zokogta a kislány. – Vigyük orvoshoz, apa, kérlek!
Meg akarta
ölelni Szamócát, de apja rárivallt, hogy hozzá ne érjen. Fertőző lehet, mosson
kezet. Szája elé sálat kötött, vécépucoláshoz használt gumikesztyűt húzott.
Megparancsolta, hogy maradjanak a házban, aztán végigcibálta a parketten a
nyulat a kertig.
A kislány
szófogadó gyerek volt, nem követte őket. Az emeleti ablakból leste apját, ahogy
a fészerhez megy, a fűnyíró mellett kotorászik, aztán visszatér Szamócához a
fűre. Csak arra a rózsaszín, íves vonalra tudott gondolni a nyúl bundájában,
amely annyira hasonlított egy szájra, hogy talán meg is szólalhatott volna
vele.
Az ablakra hajolt,
tenyerét az üvegre nyomta. Nézte, ahogy a kertben a fényes fejű ásó újra és
újra és újra lesújt.
A regény teljes első fejezetének beleolvasója megtalálható ezen a linken.
Kép: Amy Judd
* * *