2021. május 10., hétfő

Bevezetés a sokváltozós viszonyrendszerekbe – új novella a Légszomj antológiában


A mai napig gyakran rémálmodom a vizsgaidőszakkal. Újra el kell mennem állattan szigorlatra, de eltévedek az egyetem folyosóján, és lekésem a vizsgát. Vagy kihúzok egy tételt, amiből egy szót se értek. Megpróbálom felidézni a Krebs-ciklust, de nem jut eszembe semmi. Az egyetem körüli nyomás és bizonytalanság olyan maradandó, hogy tudtam, egyszer írni akarok belőle egy horror/weird sztorit – már ha eltekintünk attól, hogy ez az időszak önmagában is felér egy horror/weird sztorival.

Június elején érkezik a Légszomj-antológia Roboz Gábor szerkesztésében, és lesz benne egy novellám Bevezetés a sokváltozós viszonyrendszerekbe címen. Igazából negyedszerre futottam neki ugyanennek a témának – először még évekkel ezelőtt egy soha meg nem valósuló, magyar weird antológiába –, és minden verziónál kicsit másfelé alakult a fókusz: eleinte az egyetemi professzorok hatalmi visszaélései és a kiszolgáltatottság lett volna a téma, de ennél a verziónál ez teljesen eltűnt, maradt a tanulás, a kapunyitási pánik, a szorgosan gyűjtött kreditek és a masszív bizonytalanság, mire lesz jó ez az egész. (Igen, az ötletek gyakran nem oda futnak ki, ahová először terveztük, és bár nem mindig lendülök neki ennyiszer egy-egy témának, szerettem volna érzékeltetni, hogy előfordul ilyen is, az alkotófolyamatokban sok a zsákutca. Amennyit szenvedtem vele korábban, ez a verzió már olyan könnyen jött, mint a lélegzés.)

A novella egyetlen albérletben játszódik, ahol az új lakótárs, Juli semmi mást nem szeretne, csak elég kreditet szerezni a félévben, nehogy a tanulmányi osztály átsorolja önköltséges képzésre – a többiek azonban ennél sokkal többet kínálnak neki. Remélem, hogy elő fog jönni minden tanulási élményeket abból az időből, amikor bizonyos  feladatokból a kötőszavakon kívül semmit se értettünk.

Készítsétek elő a számológépeteket, ne felejtsétek el felírni a Neptun-kódot a vizsgalapra. 60%-tól kettes, rossz válaszért mínusz pont. Óra indul.

A Légszomj 30% kedvezménnyel előrendelhető a Gabo kiadónál. A beleolvasó után kirakom a tartalomjegyzéket: szuper névsor olyanokkal is, akiket nem feltétlenül zsáner kiadóknál olvashattatok eddig.


Bevezetés a sokváltozós viszonyrendszerekbe


12. feladat

Vizsgálja meg a következő állítást, és jelölje meg a helyes választ! (5 pont)

A perifatális bezerédumok indivizinálása során több halanema keletkezik, ha tremiflúria szabadul fel a brennáció során, ezért a bezerédumok mindig több flaktuánst tartalmaznak, mint az azonos kaenna-szinttel rendelkező tunulátumok.

A) Mindkét állítás igaz, és a második állítás magyarázza az elsőt

B) Mindkét állítás igaz, de a második állítás nem magyarázza az elsőt

C) Az első állítás igaz, a második hamis

D) A második állítás igaz, az első hamis

E) Egyik állítás sem igaz

                                                                    

– Van pár egyszerű szabályunk – mondta Iván, amikor körbevezetett az albérletben.

A nekem szánt szoba korrektnek tűnt. Bérlő híján nem fűtötték, de Iván a szemem láttára kapcsolta be a gázkonvektort, amely pattogva melegedett be, az égett por szagától tüsszögtem. A korábbiakból tanulva felhajtottam a heverő matracát, nincs-e poloska. Az íróasztal régi, de használható, az ajtó kulcsra zárható. Négyen lettünk volna, mind külön szobában, de a közös helyiségeket alaposan átnéztem: a fürdőben a mosógép épp zakatolt – az előző helyen öt hetet vártam, mire a főbérlő kijött megjavítani az ottanit –, a lefolyót nem tömítette el haj. A konyha szűkösnek tűnt, és pont annyira rendetlennek, amit három egyetemistától vártam a tűzhelyen felejtett, már bőrösödő vizű virslis lábossal.

– Milyen szabályok? – kérdeztem.

Arra számítottam, nem fűthetem fel a szobát huszonegy fok fölé, vagy a kádban csak zuhanyozni szabad, fürdés kizárva.

Iván a konyhapultnak támaszkodva mért végig. Melegítőnadrágot és feltűrt ujjú garbót viselt, karja belső felén alkoholos filccel írt ábrák kígyóztak, amekkora puskával én sosem mertem volna beülni egy vizsgára. Mezítláb volt, így látszott körmén a félig lepattogzott fekete lakk.

– Mi itt tanulni szeretnénk – mondta. A többiek közül eddig csak Cintivel találkoztam, ő épp kávéhoz forralt vizet a konyhában, Patrik viszont ki se jött köszönni a szobájából. – Olyannal akarunk együtt élni, akinek szintén ez az elsődleges. Nincs részegen hazatántorgás éjjel, hogy felébressz mindenkit. Nincs buli, nincsenek hangos vendégek, nincs zene. Cserébe mi is csendet és nyugalmat biztosítunk, amire szükséged lesz a tanulmányaid során.

Azt vártam, felnevet, de nem adta jelét, hogy viccelne.

– Már értem, miért olyan nehéz kiadnotok ezt a szobát, hiába egy köpés ide az egyetem.

Mielőtt idejöttem, a kollégistáknál körbekérdeztem Ivánról. A pletykák szerint nyolc-kilenc éve végzi a szakot, és még meg se közelítette az abszolutóriumot. Arra számítottam, hajnalban esik haza betépve, nem arra, hogy egy igazi stréber.

– Mennyi az átlagod? – kérdezte.

– Hogy mi van?

– A tanulmányi átlagod. Mennyi volt az előző félévben.

Albérletet kerestem, nem pótanyát, de ezt mégsem vághattam a fejéhez: szükségem volt arra a szobára. Az elmúlt hat hónapban háromszor költöztem.

– Átlagos – vontam vállat.

– Átlagos?

– Normális, azt hiszem.

Iván várt, hátha hozzáfűzök valamit, igazgatta postagumival felkötött haját. Először mosolyodott el azóta, hogy bemutatkozott.

– Oké. A szobát egyetlen helyen hirdettük a kampuszon: a tanulmányi osztály előtti táblán. A szorgalmi időszak után pedig egyetlen okból járhatsz ott: ha kérvényt kell beadnod pót-, vagy pótpótvizsgákra. Melyik tárgynak futottál neki hányadszor is?

– Hogy jön ez a szobához?

– A mailben azt írtad, másodéves vagy. Az első év a belerázódásról szól, de most már elvárják, hogy teljesíts. Kaptál már figyelmeztetést a tanulmányi osztályról? Persze hogy kaptál. Az igazi kérdés az, mennyit. A kollégiumi helyedet rég elvesztetted, különben nem akarnál kivenni havi hatvanért egy olyan szobát, aminek ablaka sincs. Ha ebben a félévben sem teljesíted a minimum kreditet, elveszíted az állami támogatást, és ha tippelnem kellene, nincs épp fölös félmilliód tandíjra.

– Mi a picsa közöd van ehhez?

Elvörösödhettem, mert olyan elégedetten nevetett fel, mint aki tudja, hogy mindenre rátapintott. A tanulmányi osztálytól három figyelmeztetést kaptam. Ha a vizsgaidőszakban nem szerzek legalább tizennyolc kreditet, tényleg átsorolnak önköltséges képzésre. A kötelező gyakorlatok ütnének bármilyen normális munkahelyet, ahol összeszedhetném a tandíjra valót, és a végén úgyis kibuknék: mehetnék vissza anyámhoz Nagyszalontára a tyúkudvaros házba, és ki tudja, szabad-e még a régi részmunkám a pékségben.

* * *

Tartalomjegyzék:


Előszó

Komor Zoltán: Az embergólya

Papp-Zakor Ilka: A jegenyésdi beszélő halottak

Farkas Balázs: Bróda Szálló

Jónás Zsolt: Folyondár

Benedek Szabolcs: A második fanyűvős sztori

Szabó Róbert Csaba: Nemlélegzők

Kleinheincz Csilla: Szárnya alatt a meleg

Szarvas Szilvia: Ajka fehér, mint a hó

Körmendi Ágnes: A Bach-tenger megszelídítése

Kiss Gabriella: Túlélők

Gaura Ágnes: Hasad

Harmath Dávid: A lámpáshal

Sereg Gitta: A dolgok rendje

S. Kolozsvári Zsófia: Porszemek

Moskát Anita: Bevezetés a sokváltozós viszonyrendszerekbe


* * *

Köszönöm, hogy itt jártál! Ha érdekelnek hasonló tartalmak, megtalálsz Facebookon és Instagramon is.

2021. április 23., péntek

Az Irha és bőr Zsoldos Péter-díjat kapott

Az Irha és bőr kapta a 2020-as Zsoldos Péter-díjat regény kategóriában, a zsűri választása szerint.

Hatalmas megtiszteltetés és öröm számomra, kellett is pár nap, hogy el merjem hinni. Nem csak a nyilvánvaló okból örülök és vagyok hálás hihetetlenül, hanem a díj körüli változások miatt is: az újjáalakult szakmai zsűri miatt; hogy ez az első év, hogy nem csak science-fiction, hanem fantasy, horror, weird műveket is lehetett nevezni; valamint a díj történetében ez az első, hogy a regénydíjat női szerző kapja.

Elsősorban pedig nem lehetek elég hálás H. Nagy Péter laudációjáért és szavaiért:

"Az ember egyediségének mémje visszaszorulóban van. Az erre a tendenciára és antropocén állapotra reflektáló művek sorába illeszkedik az Irha és bőr, de összetett problémaérzékenységével, a fajpusztulás inverziójának irodalmi alkalmazásával és modálisan rögzíthetetlen eljárásaival olyan felcserélhetetlen intermediális világot épít fel, amely a valaha írt magyar nyelvű fantasztikus alkotások egyik legkülönösebb és legkülönlegesebb darabjává teszi."

A teljes szöveg itt olvasható, szívből köszönöm.

Ezt a rengeteg lendületet pedig, amit a napokban kaptam, arra fogom használni, hogy még keményebben dolgozzam a következő történeteimen. :)

Szívből gratulálok a többi kategória díjazottjainak, nagyszerű szerzők, fordítók és szövegek kapták meg az elismerést, hatalmas öröm köztük lennem – valamint a shortlistre került szerzők közt, akik szintén megérdemlik a figyelmet és elismerést.

Novella 2020
Sepsi László: Rossz beszéd

Fordítás 2020
G. Bogár Edit ford. – Johanna Sinisalo: A Nap Magja

Közönségdíj 2020
Szélesi Sándor: Az ellopott troll

Regény 2021
Markovics Botond (Brandon Hackett): Eldobható testek

Novella 2021
Veres Attila: A világ helyreállítása

Fordítás 2021
Molnár Berta Eleonóra ford. – Susanna Clarke: Piranesi

Közönségdíj 2021
Markovics Botond (Brandon Hackett): Eldobható testek


* * *

Köszönöm, hogy itt jártál! Ha érdekelnek hasonló tartalmak, megtalálsz Facebookon és Instagramon is.


2021. március 10., szerda

Istenanyák – új novella a Prae Spekulatív fikció számában

Az évösszegzős posztban meséltem róla, milyen keveset tudtam írni tavaly, egész pontosan két novellát: a Gyompálma december óta olvasható a Könyves Magazinon, most pedig megjelent a másik, egy hosszabb a Prae Spekulatív fikció számában Istenanyák címen. Amikor tavaly év végén éjjelente, egy borzasztó kimerítő időszakban istenektől terhes tinilányokról írtam, az agyam tudta, hogy inkább pihennem kellene, de nem bírtam ellenállni a történetnek, és annak, hogy valamiben ennyire elengedhetem magam.

Ebben a világban a panteon hatalmas, az elfelejtett telefonszámoktól kezdve a hűtőszekrényeken át az időig mindennek van istene – könnyű is megharagítani őket , és mind szűz emberlányokkal szeretné kihordatni a gyermekét. Hiába próbálják kölcsönös beleegyezéses béranyaságnak beállítani a rendszert, nemcsak a jutalom kétséges, hanem az is, vajon melyik isten választotta ki őket: egészen a szülés pillanatáig nem tudni, kinek a gyermeke növekedett bennük, és arra sem lehet felkészülni, milyen maradandó károsodást okoznak.

Lapis József szerkesztette, akinek nemcsak a gondosságát köszönöm, hanem a végtelen türelmet is, amíg várta, hogy az éjjeli írásoknak eredménye legyen.

Egyébként feltétlenül nézzétek végig a tartalomjegyzéket (beszúrtam a poszt végére!), mert a próza és a tanulmány rész is nagyon erős neveket vonultat fel – a legnagyobb öröm számomra, amikor a zsáner felől és a szépirodalom felől érkező emberek egy helyen találkozhatnak.

Ami pedig külön megtiszteltetés: szerepel benne egy írás Keserű Józseftől Performativitás, hazugság és világépítés címen, amiben a Mesterhazugság c. novellámat elemezte és gondolta tovább, amiért nagyon hálás vagyok, sosem hittem volna, hogy egy novellám ilyen alapos figyelmet kaphat. (Az év magyar science fiction és fantasynovellái 2018 kötetben jelent meg a novella.) Valamint Lapis József Kontroll és bőr. Nyelvi és testi idegenség néhány kortárs disztópiában címen írt több kötetről, köztük az Irha és bőrről is – és bár ezt még nem olvastam, úgy hallottam, az Amatkáról is, amivel egy szövegben szerepelni már öröm. (Tudjátok, mennyire szeretem ezt a regényt, de ha nem, #afantasynemmese sorozatban ajánlottam itt.)

Kapható az Írók boltjában, hamarosan az újságárusoknál, vagy rendelhető a kiadótól. További részletek itt.


Így kezdődik a novella:


Istenanyák


A lányok megkötős hálóingben olvasnak a kórház udvarán, hajuk frissen mosott. A szülészeti klinika már nem olyan szigorú, mint régen, kiengedik őket a napfényre, őr sincs mellettük. Szebbek, mint szűzként, a terhesség és az istenük csókja a homlokukon ragyogóvá teszi őket.

Dejana agyonnyom egy rovart. A könyvön mászott, ő pedig ujjával beledörgöli a papírba. Sötét maszat takarja ki a szót, annyi marad belőle: esség. Ha ez jel volt, talán magára haragít egy közepesen befolyásos rovaristent, a sáskajárások urát, a beporzó méhek parancsolóját, esetleg a teljes átalakulás irányítóját, ám Dejana hisz benne, hogy a hasában egy ezeknél jóval nagyobb hatalmú isten gyermeke fejlődik, és nem fél.

– Ti éreztek bármi mozgást? – kérdezi Szofija, és felpillant a könyvből.

– Az enyém könnyebb a levegőnél – feleli Milena. Hisznek neki, lámpaoltás után látták, hogy a lány felemelkedik a kórházi vaságyból, akár egy héliumos léggömb, fel a plafonig.

– Az enyém folyton csíp, mintha chilit dugtam volna a pinámba – mondja Violeta, aztán a szájára csap, ahogy az intézetben tanulta. – De mozogni nem mozog.

– Ez normális – bólogat Szofija. A hasát simogatja, óvatosan, mintha nem tudná, szúrni fog-e. – A legtöbb gyerek nem mozog. A tiéddel mi a helyzet, Dejana?

Dejana becsukja a könyvét. Zavarja, hogy a parkban ülnek, ahol a tizenkét főistenszobor figyeli őket, zavarják a hálóinge ujjába varrt jelképek is. Legjobban az idő urától tart, akinek házi márványmását otthon konyharuhával borították le. Dejana három karórát visel, az egyiket megsimogatja.

A többiek irigyek rá. Nem mindenkinek jut vőlegényül egy teokrata miniszter fia, vagy a postán hetente kapott ajándékok, a jókívánság-kártyák. A nővérek is gyengédek vele, egyedül neki nincs bíbor folt a karján a vérvételektől. Ritkaság, hogy valakit egy főisten tiszteljen meg.

Dejana elmosolyodik. Homlokáról orrára ereszti a napszemüvegét, ami nélkül sem pisilni, sem átöltözni nem mer.

– Az enyém olyan ragyogó, hogy rá sem bírsz nézni.

És hogy bizonyítsa igazát, felhúzza a kórházi hálóinget, és terpeszbe ül, hogy vakítson, vakítson a fény.

* * *


Tartalomjegyzék


KERBER Balázs verse

MÉCS Anna: A kislányunk arca (novella)

Brandon HACKETT / MARKOVICS Botond: Sosem hal már meg (novella)

GÁSPÁR-SINGER Anna: Aranykapu (novella)

FARKAS Balázs: Másolat (novella)

NÉMETH Zoltán verse

 

NEMES Z. Márió: Spekulatív hibridek. A magyar prózapoétika spekulatív mutációja a kétezertizes években

KESERŰ József: Performativitás, hazugság és világépítés (Moskát Anita: Mesterhazugság)

LAPIS József: Kontroll és bőr. Nyelvi és testi idegenség néhány kortárs disztópiában

 

SIROKAI Mátyás verse

MOSKÁT Anita: Istenanyák (novella)

SEPSI László: Höksring gombái. A babaház (regényrészlet)

OLÁH Péter: a delfinek nem alszanak; acélgyomor (rövidprózák)

MOLNÁR Illés versei

 

SZÉP Eszter: A fantasy újragondolása és a sebezhetőség etikája Ursula K. Le Guin Szigetvilág-ciklusában

TAKÁCS Gábor: A Dűne az ökokrízis korában

NOVÁK Zsófia: Rekviem egy fényes jövőért. Felügyelet, megfigyelés és menedék a Fifteen Million Meritsben

 

TATÁR Sándor versei

NYERGES Gábor Ádám: Álmodik a magyar (novella)

SZÉKELYHIDI Zsolt: A grinnyei gőzgombóc (regényrészlet)

SZILÁGYI Zsófia Emma: Alternatív Éden (novella)

LUKÁCS Bence versei

TAMÁS Péter: A legértékesebb páros New Yorkban (rövidpróza)

VERSÉNYI Anna: Haruspex. A béljós (novella)

BAKA L. Patrik versei

 

NEMES István: A Káosz Szívének káosza, avagy hogyan (ne) adjunk ki könyvet a kilencvenes években?

KONKOLY Dániel: Halállal festeni (Jan van den Boomen: Az árnyékfestő)

SZEDLÁK Ádám: Ceglédi cyberware és makói mágusok

H. NAGY Péter: Bekezdések egy karanténkultúráról szóló monográfiából II.

 

Clark Ashton SMITH versei (Mohácsi Balázs fordításai)

 

A borító Szalay Miklós munkája.


* * *

Köszönöm, hogy itt jártál! Ha érdekelnek hasonló tartalmak, megtalálsz Facebookon és Instagramon is.

2021. január 6., szerda

Körbe-körbe a lényeg körül – 2020 nyomában


Évek óta azt éreztem, hogy hiányzik valami. Tavaly nagyon nehéz évem volt, de már előtte is bennem volt valami nyugtalanság, hogy valamit változtatnék, új dolgokat akarok csinálni. Eleinte kicsiben próbáltam, lett új hobbim (2018-ban írtam arról, miért tanultam meg varrni), de később átfogóbb változást akartam, és arra gondoltam, teljesen otthagyom a könyvszakmát (nem az írást, de a többit igen). Ekkor iratkoztam be marketinget tanulni, hogy új feladataim legyenek, új közegben, és hiába dolgoztam egész életemben itthonról, szerettem volna 8 órában bejárni egy irodába. (Tudom, tudom, fura vágy, sokan szívesen menekülnének az ilyen kötöttség elől. Én viszont még sosem próbáltam, és szükségem volt rá.)

Idén ez majdnem – majdnem! – sikerült. Na jó, másfél hónapig összejött év elején, aztán persze jött a covid, és ugyanúgy itthonról dolgoztam, mint előtte, ugyanabban a mamuszban, ugyanazzal a kávésbögrével (és közben rohadt szerencsésnek éreztem magam a home office-ért), de pont az nem valósult meg, amire vágytam: pörgősebb feladatokra, több emberre, rendezvényekre, több adrenalinra, és elfelejteni kicsit a négy falat, ahová az előző tíz évben be voltam zárva. Szép tervek, 2020.

Nem tudom, hogyan alakult volna a világjárvány nélkül, meg tudtam-e volna állni, hogy elgondolkodjak azon, honnan ez a nyugtalanság, a kétségbeesett vágy a változásra, mi feszít valójában. Mitől félek valójában. Idén ezzel foglalkoztam legtöbbet (nem egyedül, hanem egy szuper pszichológussal, meg a végtelen türelmű barátaimmal), a munkához, hivatáshoz való viszonyommal. És most már le tudom írni akár ide is – nem könnyen, de azért le tudom –, hogy rohadtul féltem. Nem „szinte” akartam menekülni a könyvszakmából, hanem „tényleg”. Újra akartam kezdeni valahol, ahol még senki sem ismer, ami egy teljesen új terep, ahol nulláról kell bizonyítanom, mert ezt az érzést szeretem, bebizonyítani egy területen, ahol semmit sem tudok, hogy mégis képes leszek valamire. Ezt ismerem. Az éjszakázást, a küzdést. De azt senki nem tanította meg, egyetlen példám se volt, hogy egy olyan területen, ahol már éppen elkezdtem bizonyítani, és már vannak elvárások felém, ott hogyan kell folytatni. Hogyan kell építkezni, kitartani. Én csak elindulni tanultam meg.

Szóval el akartam futni. Az elmúlt három évben sokat futottam. Körbe-körbe, akörül, amit mindennél jobban szeretek, és amitől egyben a legjobban félek. Azzal foglalkozni, ami a szenvedélyem, és ami miatt folyamatos bűntudat gyötört, hogy „nem érdemlem meg”.

Próbálom szokni a gondolatot, hogy de. Hogy ne fussak tovább.

Jövőre szeretnék fordítani a dolgokon. Eddig az írás olyan volt, mint egy jutalom, amit megkaphattam, ha ledolgoztam a 8-10 órát, elvégeztem az egyetemi feladataimat, és még esetleg maradt bennem erő, akkor nekiültem. Mondanom se kell, hogy alig írtam 2020-ban. Nem lehet szétszakadni, több fenékkel ennyi lovat megülni. Nem lehetek egyszerre szerkesztő, meg marketinges, meg egyetemista, meg író, mert ezt néha két állásnál is többnek érzem. És nem lehet ezek közül a legutolsó, a leginkább hátra sorolt az, ami számomra a legfontosabb.

Itt az ideje tudatosabban az írás köré szervezem az életem. Akkor is, ha itt már nem a nulláról kezdek valamit, hanem meg kell tanulnom az alapokra építkezni, folytatni, amit elkezdtem. Úgy vállalok munkákat és feladatokat, hogy tudjak időt csoportosítani a regényemre, amennyire csak a feltételek engedik. Nyilván nem fog tökéletesen menni, de törekedhetek rá.

És akkor végre talán nem futok körbe-körbe akörül, ami a legfontosabb.

*

Akit pedig a tényszerűbb dolgok érdekelnek 2020-ból:

– az aligírás eredményeként idén egyetlen novellám jelent meg a Könyves Magazinon a 20/20 projekt keretében Gyompálma címen; valamint írtam egy másikat (egy elég furát!), ami 2021-ben érkezik máshol;

– az SFF Vektor zsűrije az Év Fantasyjének választotta az Irha és bőrt, amitől kiugrottam a bőrömből;

– ebben a karanténos időszakban rengeteg online beszélgetést hallgattam kívülről, és néhányra meg is hívtak:

– Sándor Annával a Nők Lapja Inspiráló nők podcastjában beszélgettünk;

Sütő Fanni a Shoggoth TV-n kérdezett írásról;

– a Próza Nostra online estjén pedig a számomra legfontosabb idei projektemről beszélgettünk Gaborják Ádámmal, A fantasy nem mese ajánlóim kapcsán – amiről ha még nem hallottál volna, itt utánaolvashatsz, miért kezdtem el remek fantasy regényeket ajánlani, és ezt töretlenül folytatom idén is;

– Kleinheincz Csillával a szerethető szereplőkről beszélgettünk itt, és azóta is gondolkozunk rajta, hogy jó lenne ennek akár rendszeres folytatás valamilyen formában (feltétlenül jelezzétek, ha szerintetek is);

– TV-ben szereplős parám is lehetett idén, Diósi Zsófia hívott meg a Fülszövegelő műsorba, ahol sokat gesztikuláltam hülyén, és beszéltem számomra fontos dolgokról;

– aki pedig hiányolja a testhorrort és a saját belső szervek kiokádását, a Vakfolt-podcastnál voltam vendégségben, ahol Frivalszky Péterrel és Huszár Andrással a Légy című film eredeti és Cronenberg-féle feldolgozásáról beszélgettünk.


Akit inkább a listázós évértékelőm érdekel, itt írtam a kedvenc 2020-as könyv- és sorozatélményeimről.


Boldog új évet kívánok mindenkinek!

* * *

Köszönöm, hogy itt jártál! Ha érdekelnek hasonló tartalmak, megtalálsz Facebookon és Instagramon is.

2021. január 4., hétfő

Az év legjobbjai 2020 – A nászajándék medve és a spirálfüggőség


Könyvek

Évek óta nem tudok olvasni rendesen. Vagy a regényírás hajrája, vagy munka, vagy bármi miatt, nem tudok addig koncentrálni, hogy végigrágjam magam 600+ oldalas könyveken, vagy sorozatokon, vagy olyanokon, amiket „csak úgy” olvasnék. Idén a tavaszi karantén alatt rám szakadt kényszeridőben volt pár hét, amikor nem csináltam semmi mást, csak ezeket a folyton halogatott könyveket daráltam – teljesen belefeledkezve, tét nélkül, mint utoljára mondjuk a gimiben, és hihetetlenül jó volt.

Amúgy se szoktam törekedni az év végi listák objektivitására, nincsenek rajta „muszáj” címek, és az se érdekel, hogy a többségük nem idei könyv. Egyetlen szempontom volt: ezek a könyvek kapcsoltak ki annyira, hogy még a tetves covidot is elfelejtettem.

Az évet Ali Smith-szel indítottam: a Hogy lehetnél mindkettő borzasztó izgalmas szöveg egy középkori festőről és az anyját gyászoló, kamasz George-ról, akikben több a közös, mint elsőre hinnénk. A kötet a világon mindenhol két változatban jelenik meg, az egyik a festő, a másik George történetével kezdődik, és hogy melyiket kapod kézhez, és így hogyan értelmezed a történéseket, csak a véletlenen múlik.

Az ehető nő meglepett, hiába imádom Atwoodot, egy első regénytől tartottam. Pedig már itt is megjelennek a számára fontos témák és az érzékenysége, ahogy egy házasságra készülő fiatal nő az utolsó eszközzel próbál lázadni a társadalmi nyomás ellen. Az evésről és ételekről szóló leírásokat nem győztem újraolvasni.

A Nix a karantén közepén talált meg, és nekem ez a tipikus elveszős-szórakoztató könyv: imádtam bolyongani ebben a több síkon futó, néhol szószátyár, de nagyon mesélős sztoriban diáklázadásról, kisiklott életről, tönkrement kapcsolatokról, és magáról a nix-ről, a ló képében megjelenő szellemről, amely megbabonáz, majd a szakadékba nyargal veled. Van benne egy fejezet egy gamer szemszögéből, ami már önmagában műalkotás.

Az Uzumaki miatt ezer éve rágja a fülemet B., hogy olvassam már el, de addig fokozta az elvárásaimat, hogy alig mertem belekezdeni. Pedig a fiktív japán kisváros, amelynek lakói belecsavarodnak a spirál vonzásába, a legeredetibb és legbetegebb horror, amivel találkoztam. A vizuális megoldásai mai napig kísértenek.

A Piranesi számomra az év fantasyje. Érzékeny, eredeti és szörnyen bátor: egy naiv, de tudományos érdeklődésű, sérülésekkel küzdő főszereplő története a végtelen csarnokokból álló világban, amelyből bármely Clarke-nál rosszabb író trilógiát kerekített volna, ő viszont csodálatosan tömörre kerekítette. Sokszor ajánlottam már, itt pl. spoilermentesen beszéltük ki Molnár Bertával és Gaborják Ádámmal az online ViTa keretében.

Az Amit sohasem mondtam el váratlanul megérintett, nem számított rá, hogy ennyire tetszeni fog. Szeretem az ilyen mikrotörténeteket, belelátni egy látszólag működő, de a mélyben rengeteg sérelmet hordozó amerikai-kínai családba, amit Celeste Ng érzékenyen, minden rezdülésre figyelve mesélt el. (Ezen felbuzdulva rögtön megrendeltem a második könyvét, a Kis tüzek mindenüttet, és tudom, hogy sokan szeretik ezt is, de ha lenne év csalódása kategóriám, azt biztosan ennek ítélném.)

Az év utolsó külvilágkizárós olvasmánya a Vezércsel volt: olyan jó volt elmerülni Beth fejében, aki egyszerre sakkzseni, kívülálló, alkoholista és nyugtatófüggő, én meg odavagyok az ennyire nem tipikus női főhősökért. És sosem hittem volna, hogy izgalmasan le lehet írni sakkmeccseket, amikor csak emberek tologatnak bábukat, majd fél órát gondolkoznak, de az Év akciója-díjat ezeknek a mérkőzéseknek osztanám ki, nem az időcsavaros Tenetnek.


Sorozatok

Szokott lenni filmes kategóriám, de most kihagyom, mert alig láttam idén filmeket. Mozik híján is lett volna mit bepótolnom (az Egy napot pl idén néztem meg, és nagyon szerettem), de annyira rácsúsztunk a friss Netflix- és HBO-előfizetésünkre, hogy sorozatokat daráltunk orrvérzésig.

Valamikor már év közben áradoztam a Successionről, és ki is akadtak rajta sokan, hogy vagyok képes élvezni a teljesen szétesett Roy-család genyóságait, de semmit nem várok jobban, mint a harmadik évadot ehhez a csodához:

„Kendall, aki tönkretette a házasságát a drogproblémáival (nem oké összekokózni a gyerek tabletjét, ugye?) kétségbeesetten küzd apja figyelméért; Connor életében nem dolgozott semmit, de szívesen lenne az USA elnöke, és egy luxusprostinak fizet, hogy vele éljen; Shioban a legélesebb eszű, aki a családi bizniszen kívül is tudott karriert építeni, de talán a legridegebb is, a vőlegényével pedig bármikor feltörölné a padlót; míg Roman, nos, Roman egy potyautas, egy mindenen és mindenkin élősködő kullancs, aki elvek nélkül csapódik arra, amerre épp érdeke kívánja, de közben azért nagyon is jól tudja, hogy ez az egész egy családi bohózat. Nem tudom, mit árul el ez rólam, de a végtelenségig tudnám nézni, ahogy gyötrik egymást és saját magukat. Ritkán látni valamit, ami ennyire nem akar küzdeni a néző szimpátiájáért, és mégis ennyire könnyedén, szinte csettintésre képes elérni, miközben ennyire szórakoztató.”

Bővebben itt írtam róla.

A másik kedvencem az Unorthodox volt. Egyébként is vonzódom a zárt vallásos csoportokról szóló sztorikhoz, a haszid közösségről pedig túl keveset tudtam előtte: nem hiszem, hogy létezik nagyobb bátorság kiszakadni úgy, hogy nem ismersz a külvilágból szinte semmit, hogy ez tűnik az egyetlen biztonságos helynek. A könyvet is rögtön megvettem, de halogattam még, hogy ne folyjon össze túlságosan a sorozattal (aminek a Berlin-szálát hozzáírták a készítők).


Idén csúsztunk rá a Mr. Robotra is, hogy szélsebesen ledaráljuk az összes részt (ne röhögjetek ki, de mindig azt hittem, hogy ez egy robotos sztori, nem egy „elcseszett hekkeres”), ahogy a Vezércsel feldolgozását is szerettem a lenyűgöző Anya-Taylor Joy-jal. Ha már elcseszett főhősök, egy barátom ajánlotta a The Knicket, ami a „századfordulós Vészhelyzet”, és könyörgöm, ne vacsorázzatok előtte, hacsak nem bírja a gyomrotok, hogy az orr nélküli nőnek úgy plasztikáznak újat, hogy a felkarja bőrét hozzáöltik, és hónapokig az arcához varrt karral kell járkálnia. Kevésbé megbotránkoztatónak a Criminal (UK) sorozatot ajánlanám: egyetlen kihallgatószoba, minden részben új ügy, remekül megírt dialógusok és feszültség a detektívtükör két oldalán.

Valamint breaking news: mégis van humorérzékem! Év elején a Sex Education és a Fleabag is bejött, pedig soha nem nézek semmit, ami kicsit is vicces, nem találtam olyat, ami szórakoztatna. Erre most egymás után kettőt is: mindkettőben nagyon bénázó, de nagyon emberi karakterek szerepelnek, Fleabag cinikus feketehumora pedig az én kérges lelkemnek is telitalálat. És ha már felültem erre a vonatra, imádtam a The Great sorozatot Elle Fanninggel és Nicolas Houlttal, ahol az egy kicsit sem történelmű orosz cári udvarban vacsorakor legyőzött katonák szemét nyomják ki a tányérra, fiatal lányok pedig medvét kapnak nászajándékba.


A tavalyi kedvenceimet itt találjátok, szerdán pedig érkezem a szokásos személyes évértékelővel.

* * *

Köszönöm, hogy itt jártál! Ha érdekelnek hasonló tartalmak, megtalálsz Facebookon és Instagramon is.