2018. október 3., szerda

A mesterhazugság – új novella

Gyerekkoromban rengeteget gondolkodtam a hazugság fogalmán. Emlékszem, akkor hallottam először a bűnökről, szóval olyan hatéves lehettem, és azon töprengtem: ezt nem gondolhatják komolyan! Hogy a "ne hazudj" azt jelenti, hogy sose. Mármint azt se, hogy megmostam a kezem ebéd előtt, közben nem. Meg azt se, hogy a szülinapi torta finom, közben fűrészporízű. Letaglózott a gondolat, hogy soha, kicsit se. Hát mit fogok én a nehéz helyzetekben mondani? Hogy élem ezt túl?

Talán emiatt alakult ki, hogy felnőttként szörnyen érzékeny vagyok a hazugságokra. Ha bárki a szemembe mondja az igazat, ami kellemetlen, vagy adott esetben fáj, sokkal-sokkal többre becsülöm, mintha össze-vissza hazudozna a kedvemért. Cserébe én is ezt adom: ha már megkérdezi a véleményemet, teljes őszinteséget kap. És bár ez annyira természetesnek tűnik egy kapcsolatban, valójában túl ritka, a becsületes, egyenes embereket pedig mindig is a legtöbbre fogom becsülni.

Szóval írtam egy novellát a hazugságokról. Mármint rengeteg hazugságról. Füllentésekről, kellemetlen és fájó hazugságokról, egész életet beárnyékoló, évtizedekig növekvő hazugságokról. Olyan nagyokról, hogy akár városokat is lehet emelni belőlük.

Október közepén érkezik a Gabo Kiadótól Az év magyar science fiction és fantasynovellái 2018 c. antológia, tizenkilenc magyar szerzővel. Sokak nevét talán már ismeritek, néhány név új lehet, de biztosra veszem, hogy közülük sokat meg fognak jegyezni a kötet olvasói. Én pedig őszintén örülök, hogy köztük lehetek.

A kötetet Kleinheincz Csilla és Roboz Gábor szerkesztette, a benne szereplő írók névsora:

Baráth Katalin • Buglyó Gergely • Dragomán György • Erdei Lilla • Farkas Balázs • Gaura Ágnes • Brandon Hackett • Kiss Gabriella • László Zoltán • Lőrinczy Judit • Molnár B. Gábor • Moskát Anita • Rusvai Mónika • Sepsi László • Sümegi Attila • Sziács Viola • Takács Bogi • Tallódi Julianna  Veres Attila

A novellám pedig így kezdődik:

Régen már reggeli előtt öt-hat alkalommal hazudtam. Átgördültem Khao felére az ágyon, a füle körül göndörödő tincsek közé mormogtam, hogy:
– Aludj nyugodtan, még csak hajnalodik.
Máskor eldugtam a papucsát a kamrába, és amikor némán szitkozódva kereste mindenütt, rezzenéstelen hangon állítottam:
– Utoljára a konyhaasztal alatt láttam.
Néha pedig, ha szükséges volt, egy pohár buggyant tejet nyomtam a kezébe:
– Még friss, én is ebből ittam.
Naponta akár ötszázszor tudtam füllenteni. Ötszázszor simíthattam tenyerem a téglafalra, hogy a malter ne peregjen ki porcukorként. Ötszáz korhadt, bármelyik lépésre beszakadható lépcsőfok bírta még egy kicsit tovább miattam. Ha pedig egy-két igazi hazugságot is sikerült kiötölnöm, amitől Khao szemöldöke valódi fájdalommal rándult össze, azzal áltattam magam, néhány arasznyira feltartóztattam a város felé közeledő felbomlást."

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése