2019. október 24., csütörtök

A test a végső művészet – Belgrádba utaztunk Marina Abramovicért

2014-ben találkoztam Marina Abramovic nevével először. A 2010-es híres videó jött szembe a New York-i kiállításáról, ahol három hónapon át minden egyes nap ott ült egy asztalnál, és ha leült vele szemközt egy látogató, ő felemelte a fejét, és ránézett. Aztán egyszer csak eljött hozzá Ulay, régi szerelme és alkotótársa, akit huszonkét évvel korábban látott utoljára a Kínai Nagy Fal közepén: egy gigantikus szakítás során elindultak ketten a két végéről, és félúton találkoztak. A videóban annyi érzelem van, néhány arckifejezéssel mesélnek el egy teljes történetet, hogy azonnal tudni akartam, kik ők, és mit műveltek együtt. És mint utána egész napos netezéssel és a performanszaik visszanézésével kiderült: csupa olyasmit, amibe akár bele is halhattak volna. Olyat, ami balról nézve őrültség, jobbról viszont a lehető legcsodálatosabb művészet.


Mert minek neveznéd, ha kifeszítenek ketten egy íjat, amit ha bármelyikük elereszt, Abramovic meghal (Nyugvó energia)? Vagy hogy órákon át ütemesen pofozzák egymást (Light/Dark)? Esetleg addig lélegeznek egymás szájából, míg elájulnak (Belégzés/kilégzés)? Nagyjából egy nap alatt rajongó lettem – Abramovicé, mert azért hamar kiderült, hogy az ő zsenije kellett mindehhez –, mintha valami olyat találtam volna meg, amit addig hiába kerestem, valami egyértelműt és nyerset, amit más művészeti ágban nem kap meg az ember, vagy legalábbis nem így. És ezért akartam elutazni most ősszel Belgrádba az életmű-kiállításra – amiről előtte háromszor is lemaradtam, Koppenhágában, Firenzében és Lengyelországban, így extrán szorongva kezdtem el szervezni az utat, hogy most már tényleg menni akarok. Komfortzóna-tágításért, gyomorgörcsért, csodálatért, és persze elsősorban katarzisért.

Abramovic leghíresebb performanszai középpontjában a test áll. Egy festő elrejtőzik az ecset, a festék és a vászon mögé. Egy író a kellemes otthonában ül, miközben mások a szövegét olvassák. De itt nincs semmiféle fal a közönség és a művész között, és nincs semmiféle biztonságos közvetítő közeg sem. Könnyű úgy fontos dolgokról beszélni, hogy a művész közben a háttérből figyel, és egészen más a performansz. A Ritmus 0 (1974) során Marina hat órán át egy szobában maradt a „közönséggel”, akik azt tehettek vele, amit akarnak. Ehhez eszközöket is kaptak, amiket szabadon felhasználhattak, ő nem reagált rájuk, ő csak „egy tárgy”: a közönség levetkőztette, borotvapengével vagdosta, rózsatövist döfött a hasába, valaki ivott a véréből, a végén pedig töltött pisztolyt tartottak a fejéhez. Ahogy lejárt a hat óra, és Abramovic először megmozdult, a résztvevők elmenekültek. Mennyivel nyersebben beszél ez az emberi pszichéről, mennyivel valóságosabb a saját testén demonstrálni, mint leírni, milyen könnyen kijön az emberből a legrosszabb, ha azt hiszi, nincsenek következmények, ha arról van szó, hogy „megteheti”. És mennyivel igazabb az üzenet így, hogy valaki a saját testi épségét teszi kockára a hatásért.

A test és az ahhoz való viszony amúgy is imádott nemezisem – ez, gondolom, nem nagy titok az írásaim visszatérő témái alapján –, szóval lenyűgöz, mi mindent tett magával: feküdt lángoló csillag közepén (Ritmus 5; ebbe majdnem bele is halt, elájult az oxigénhiánytól); beszedett pszichiátrián használatos gyógyszereket a közönség előtt (Ritmus 2); csattant neki egy oszlopnak újra és újra (Interruption in Space); evett meg egy bödön mézet, majd karcolt a hasába csillagot pengével és korbácsolta magát véresre (Tamás ajkai). És döbbenetes belegondolni, melyik performansz meddig tartott: négy napig pucolt vérben és bűzben marhalábszárakat a Velencei Biennálén, hogy a háborúról meséljen (Balkán barokk), vagy órákig üvöltött teli torokból, míg elment a hangja (Freeing the Voice). Ez utóbbi a kiállításon úgy van elhelyezve, hogy az üvöltést mindenhonnan halld: már az ötödik szinten jársz, de még mindig az üvöltése visszhangzik az egész múzeumban, míg ki nem lépsz a parkba.

Nagyon vártam bizonyos performanszok újrajátszását, de a Firenzeivel ellentétben itt csak az Imponderabilia (1977) látható nem felvételről, hanem újraalkotva. Ahhoz, hogy bizonyos híres előadások videóit láthasd, át kell kelni egy szűk ajtóban álló meztelen férfi és nő között, akik közt szinte lehetetlen úgy lavírozni, hogy ne érj hozzájuk egy picit. Kíváncsi voltam, felkavar-e ez az egész, de sokkal inkább intim volt: egy idegen nemi szervének látványa és közelsége ma már kevésbé fura, mint ’77-ben lehetett, ellenben a művészek ilyen kitárulkozása, hogy érzed köztük a leheletüktől melegebb levegőt, megható és bensőséges. És hiába néztünk előtte performanszokat tárgyiasított testekről, mégse tudtam rájuk tárgyként tekinteni, sőt, ahogy elléptem köztük, arra gondoltam, le ne tapossam véletlenül a meztelen lábujjukat.

A felső szinteken Abramovic frissebb munkái is jelen vannak, bár az időrendi sorrend annyira nem kedvez nekik: a 2014-es londoni kiállítás öt meditatív stációja kevésbé működik itt, amikor az életmű régebbi darabjaitól felzaklatva megérkezik az ember. Így nem is sikerült túl türelmesen szétválogatnom a kupacba halmozott fehér és fekete magokat; csak miután kijöttem a kiállításról, és elmúlt a zaklatottság, akkor jött volna meg a kedvem, hogy most már szívesen bogarásznám őket.

Hiába láttam már szinte minden performanszát netről, hatalmas vásznon, szuggesztív elrendezésben, Abramovic jegyzeteivel és instrukcióival még jobban működnek, és a katarzis ugyanúgy letarol, mint amikor először rátaláltam a művészetére. A kiállítás még január közepéig látható – Belgrád négy óra autóval, akár egynapos program is lehet, bár akkor mi már előző este ott aludtunk egyet. Ha pedig még csak ismerkednél vele, a The Artist Is Present c. dokumentumfilmet ajánlom, ami a New York-i kiállításáról mesélve veszi végig az életét és a legfőbb munkáit.

Lehet valakinek csodálatos vagy bizarr, megbotránkoztató vagy katartikus, de ezek a performanszok kimozdítanak a szellemi tespedtségből. Nem öncélúan viszik be a gyomrost, és nem is öncélúan teszi kockára saját épségét a művész sem: hanem hogy a legtisztábban és legigazabban meséljen önmagunkról és az emberről.


Museum of Contemporary Art Belgrade
Marina Abramovic, The Cleaner - 2020. január 20-ig

* * *

Köszönöm, hogy itt jártál!:) Ha érdekelnek hasonló tartalmak, megtalálsz Facebookon és Instagramon is.