
Mert minek neveznéd, ha kifeszítenek ketten egy íjat, amit ha bármelyikük elereszt, Abramovic meghal (Nyugvó energia)? Vagy hogy órákon át ütemesen pofozzák egymást (Light/Dark)? Esetleg addig lélegeznek egymás szájából, míg elájulnak (Belégzés/kilégzés)? Nagyjából egy nap alatt rajongó lettem – Abramovicé, mert azért hamar kiderült, hogy az ő zsenije kellett mindehhez –, mintha valami olyat találtam volna meg, amit addig hiába kerestem, valami egyértelműt és nyerset, amit más művészeti ágban nem kap meg az ember, vagy legalábbis nem így. És ezért akartam elutazni most ősszel Belgrádba az életmű-kiállításra – amiről előtte háromszor is lemaradtam, Koppenhágában, Firenzében és Lengyelországban, így extrán szorongva kezdtem el szervezni az utat, hogy most már tényleg menni akarok. Komfortzóna-tágításért, gyomorgörcsért, csodálatért, és persze elsősorban katarzisért.

A
test és az ahhoz való viszony amúgy is imádott nemezisem – ez, gondolom, nem
nagy titok az írásaim visszatérő témái alapján –, szóval lenyűgöz, mi mindent
tett magával: feküdt lángoló csillag közepén (Ritmus 5; ebbe majdnem bele is halt, elájult az oxigénhiánytól);
beszedett pszichiátrián használatos gyógyszereket a közönség előtt (Ritmus 2); csattant neki egy oszlopnak
újra és újra (Interruption in Space);
evett meg egy bödön mézet, majd karcolt a hasába csillagot pengével és
korbácsolta magát véresre (Tamás ajkai).
És döbbenetes belegondolni, melyik performansz meddig tartott: négy napig
pucolt vérben és bűzben marhalábszárakat a Velencei Biennálén, hogy a háborúról
meséljen (Balkán barokk), vagy órákig
üvöltött teli torokból, míg elment a hangja (Freeing the Voice). Ez utóbbi a kiállításon úgy van elhelyezve,
hogy az üvöltést mindenhonnan halld: már az ötödik szinten jársz, de még mindig
az üvöltése visszhangzik az egész múzeumban, míg ki nem lépsz a parkba.
Nagyon
vártam bizonyos performanszok újrajátszását, de a Firenzeivel ellentétben itt
csak az Imponderabilia (1977) látható
nem felvételről, hanem újraalkotva. Ahhoz, hogy bizonyos híres előadások
videóit láthasd, át kell kelni egy szűk ajtóban álló meztelen férfi és nő
között, akik közt szinte lehetetlen úgy lavírozni, hogy ne érj hozzájuk egy
picit. Kíváncsi voltam, felkavar-e ez az egész, de sokkal inkább intim volt:
egy idegen nemi szervének látványa és közelsége ma már kevésbé fura, mint
’77-ben lehetett, ellenben a művészek ilyen kitárulkozása, hogy érzed köztük a
leheletüktől melegebb levegőt, megható és bensőséges. És hiába néztünk előtte
performanszokat tárgyiasított testekről, mégse tudtam rájuk tárgyként
tekinteni, sőt, ahogy elléptem köztük, arra gondoltam, le ne tapossam véletlenül
a meztelen lábujjukat.

Hiába
láttam már szinte minden performanszát netről, hatalmas vásznon, szuggesztív
elrendezésben, Abramovic jegyzeteivel és instrukcióival még jobban működnek, és
a katarzis ugyanúgy letarol, mint amikor először rátaláltam a művészetére. A
kiállítás még január közepéig látható – Belgrád négy óra autóval, akár egynapos
program is lehet, bár akkor mi már előző este ott aludtunk egyet. Ha pedig még
csak ismerkednél vele, a The Artist Is
Present c. dokumentumfilmet ajánlom, ami a New York-i kiállításáról mesélve
veszi végig az életét és a legfőbb munkáit.
Lehet
valakinek csodálatos vagy bizarr, megbotránkoztató vagy katartikus, de ezek a
performanszok kimozdítanak a szellemi tespedtségből. Nem öncélúan viszik be a
gyomrost, és nem is öncélúan teszi kockára saját épségét a művész sem: hanem
hogy a legtisztábban és legigazabban meséljen önmagunkról és az emberről.
Museum of Contemporary Art Belgrade
Marina Abramovic, The Cleaner - 2020. január 20-ig
* * *
Köszönöm, hogy itt jártál!:) Ha érdekelnek hasonló tartalmak, megtalálsz Facebookon és Instagramon is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése