2019. január 9., szerda

A változások éve, avagy mit csináltam 2018-ban?


Mielőtt nekiültem ennek a bejegyzésnek, visszaolvastam a tavalyi évértékelős posztomat, ami egy pillanat alatt előhozta az akkori érzéseimet, és most realizáltam csak igazán, mi minden változott azóta. Akkor még csak az elhatározás született meg, hogy újra egyetemre megyek, és otthagyom a munkám, ami épp nem okozott örömöt – most meg vizsgaidőszakom van, épp letudtam egy mikroökonómiát és nyakig ülök a gazdasági matekban. Akkor még csak reméltem, hogy idén befejezem az Irha és bőrt, de valójában iszonyatosan féltem, hogyha most se sikerül, amikor végre időm is van rá, mihez kezdek – most meg lassan elkezdjük a kézirat szerkesztését.

A dolgok észrevétlenül elkezdtek a helyükre zökkenni.

Rég sejtem, hogy a szubjektív boldogságérzetem annak a függvénye, mennyire a saját döntéseim irányítják az életemet. Persze vannak fix, külső kényszerek, amik behatárolnak – be kell fizetni a számlákat, meg egyéb unalmas felnőtt-dolgok –, de a többi tényezőn múlik minden. Hogy azokkal az emberekkel töltöm-e az időmet, akiket szeretek, vagy kényszeredetten mosolygok egy sosem látott távoli rokon esküvőjén. Hogy dönthetek-e a szabadidőmről, vagy hónapok óta mindent kell csinálnom, csak azt nem, ami örömet okoz. És persze a munka. Hogy azt a munkát végzem-e, amit most is választanék, vagy beleragadok valamibe, ami időközben már elveszítette a vonzerejét.

Ezért éreztem tizenévesen azt, hogy fulladozom. Alig vártam, hogy kikerüljek a gimiből és elköltözzek otthonról, mert akkor végre a saját döntéseim alapján osztom be az életem. Sőt, kicsit azt is éreztem, ott kezdődött el az életem, mintha abban a pillanatban születtem volna meg a kezemben szorongatott érettségivel, hogy na, most aztán azt kezdesz magaddal, amit csak akarsz. És ez eleinte hatalmas lökést adott. Volt pár év, amikor azt éreztem, végre jó irányba mennek a dolgok, a mindenféle nehézségekkel együtt is azért többségében sínen vagyok – ezért volt olyan alattomos, ahogy ez a fulladásérzet visszatért, mintha cseppenként telne meg egy tartály, hogy végül az orromig érjen a víz, és észre se vegyem, mikor változott minden a szabad választásból külső kényszerré.

Hisz olyat nem csinálunk, hogy feladjuk a munkát, ami kamaszkori vágy volt. Hisz nem lehet fölösleges az a sok tapasztalat meg fejlődés. Hisz minek akarsz már tanulni közel harminc évesen egy teljesen új dolgot, amiben totál kezdő leszel?

Úgyhogy ez az év olyan volt, mint egy reboot. A nehéz döntéseket meghoztam tavaly, decemberben megvizsgáltam, mi az, amit kényszernek élek meg, és mi lenne helyette a friss döntésem – idén pedig igyekeztem annyit megvalósítani ebből, amennyit csak lehetséges. Ezért hagytam ott a szerkesztői munkát, és kezdtem el marketinget tanulni egy egyetemen. Ezért tettem félre minden mást, és fejeztem be az Irha és bőrt. Ezért kezdtem el gyakorolni a nemet mondást bizonyos dolgokra – bár ha valamiben, ebben még biztosan sokat kell fejlődnöm.

Végre megint tudok lélegezni.

És bár ez egy nagyon megfoghatatlan, de számomra a legfontosabb eredmény, azért álljanak itt olyan tényszerű dolgok, minthogy írtam pár novellát, amikkel nagyon szerettem időt tölteni. A Rügyeid villámsztori egy pusztuló közeljövőből, egy anyáról és lányáról, amely a PIM Utópia 501 online kötetében jelent meg. A Gumicukorszív a 2050 c. ifjúsági sci-fi antológiában kapott helyet, és egy kamaszlányról szól, aki bepereli a szüleit, miközben a családjuk egy komoly veszteséget próbál feldolgozni. A mesterhazugság pedig fantasy novella egy olyan világról, amelyet a kimondott hazugságok tartanak egyben; ez az Az év science fiction és fantasynovellái 2018 c. kötetben olvasható. Arról pedig, mit olvastam, néztem és játszottam idén, készítettem egy másik év végi összefoglalót.

2019-ben szeretném folytatni az irányt, amit 2018-ban elkezdtem, és néhány dolgot talán le is zárni: a tervek szerint az Irha és bőr tavasszal jelenik meg. Egyszerre várom és izgulok miatta rettenetesen; nehéz elengedni valamit, ami öt évig ennyire az életem része volt, de lassan tényleg itt az ideje, hogy ez a történet már a Tiétek is legyen.:)

(Most pedig vissza a deriváláshoz!)

*  *  *

Köszönöm, hogy itt jártál!:) Ha érdekelnek hasonló tartalmak, megtalálsz Facebookon és Instagramon is.

2019. január 3., csütörtök

2018 legjobbjai


Könyvek és képregények

A tavalyi bejegyzésemet úgy kezdtem, egy olvasási válság miatt rekordkevés könyvvel zárom az évet, és a helyzet sajnos idén sem javult, sőt. Egy kezemen meg tudom számolni, hány könyvet élveztem úgy igazán, annyira belefeledkezve, hogy elfelejtsek leszállni a villamosról. Ez az olvasástalanság az idei véráldozatom a regényírás oltárán. Egyszerűen képtelen voltam odafigyelni szövegekre, amikor azt éreztem, haladnom kell a sajátommal: féltem, hogy elveszítem az éppen elcsípett lendületet, és talán sose találom meg újra.

Azért persze ki tudok emelni pár kedvencet. Az évet rögtön Lionel Shriverrel kezdtem, akitől a Beszélnünk kell Kevinről örökös kedvenc, és aki felőlem bármit írhat, a bevásárló listáját is elolvasom. Még a Mandible családhoz hasonló regényeket is, pedig belém aztán nem sok közgazdász véna szorult; lenyűgözött ez a lassú gazdasági apokalipszis a maga tudományos fejtegetéseivel, miközben a több generációs család viszonyrendszere a Shriverre jellemző emberismerettel és pontos jellemrajzokkal bomlik ki.

Az év meglepetése számomra a Minden szív kaput nyit Seanan McGuire-től – avagy gyerekek, akik átkerültek a számukra készült tökéletes fantasy világba, majd kiutasították őket onnan. Ez a kisregény annyi ötletet és érzelmet foglal magába, olyan szépen beszél a kamaszkori útkeresésről, hogy jobban elvarázsolt bármilyen nyolcszáz oldalas monstrumnál.

Az év „tökéletes komfortzóna könyve”-díját viszont Nick Cave Bunny Monroe halála című ámokfutása érdemli. Nyáron olvastam el, a budapesti koncert után, mert még annyira hatása alatt álltam az élménynek, emiatt nem is vártam tőle sokat – ehhez képest úgy beszippantott, mint idén semmi. Palahniuk-féle abszurddal meséli el egy alkoholista, a nőket egyetlen testrészükre leegyszerűsítő apa bukását, egyszerre térdig a mocsokban és mégis emberien.

Az idei legjobb képregény számomra a Beautiful Darkness: cuki tündérmesék stílusában megrajzolt őrület, ahol a manócskák egy halott kislány testében laknak, a brutalitás és cukormáz keverékéből pedig valami különleges és borzongató sül ki.

Sorozatok

Ha már képtelen voltam eleget olvasni, idén rákaptam a sorozatokra, sokkal többet néztem, mint eddig bármikor. Talán az év eleji tökéletes startnak köszönhető ez a lelkesedés, amikor egymás után futottam bele két szuper sorozatba: a Waco megtörtént eseményeket mesél el egy szektáról, amelyet az FBI több mint egy hónapos ostrom alá vett; a Halt and Catch Fire pedig a számítógépek hőskorába repít vissza, és nem csak a nosztalgikus hangulat, hanem a kitűnően megrajzolt karakterek miatt is imádtam. Mindkettőről írtam bővebben itt.

Ezen felbuzdulva hirtelen rengeteg pilotot próbáltunk ki – és ezúttal szigorúan kaszáltunk mindent, ami nem hozta egy-két rész alatt a „húha-élményt”. Így találtunk rá a Peaky Blindersre, amibe nem csak Cillian Murphy vizenyős halszeme miatt szerettem bele, hanem a felemelkedni vágyó ír maffiacsalád összetett viszonyai és a lehengerlő feszültség miatt is (ó, azok a leszámolások!). Egyben ledaráltuk az egészet, azóta is tudok kamu ír akcentussal káromkodni, most meg rághatom a körmöm a következő évadig.

Az év második felében pedig mintha ráálltam volna a diszfunkcionális családokra és traumákkal küzdő főhősökre. Így szerettem meg Patrick Melrose családi tragédiákkal terhelt életét, hogyan válik a bántalmazott gyerekből sérült és szeretetre vágyó, drog és alkoholproblémákkal küzdő felnőtt; a Firstre, amelyben még a Marsutazásnál is nagyobb kihívás a gyász és a családi viszonyok rendezése; a Trustra, amelyben a világ egyik leggazdagabb embere nem hajlandó váltságdíjat fizetni az unokája életéért; valamint a Sharp Objectsre, ahol még a sorozatgyilkosnál is félelmetesebb szembenézni a zsarnoki anyával.

És hogy ne csak pozitív élmények kerüljenek ide: a tavalyi kedvenc, a Szolgálólány meséje idén hatalmas csalódásba fordult, a második évad céltalan körbe-körbe járás és öncélú sokkolás, sehol már az okos történetvezetés vagy az ügyesen tálalt társadalmi kérdések. (Annyira felidegesített, hogy írtam róla anno egy dühöngőt „Mi a fene történik Gileádban?” címmel, de végül sosem került ki a blogomra.)

Játékok

Volt egy fogadalmam: amíg nem fejezem be az Irha és bőrt, nem játszom. Ha egyszer leülök, már könnyen elcsábítanak a játékok, ezért próbáltam a kontrollert teljesen elkerülni (csak azért nem dugtam el egy széfbe, aminek aztán elásom a kulcsát, mert más is használja). Egyszer szegtem csak meg a fogadalmat, de akkor rettenetesen megérte: a Detroit: Become Human számomra az év játéka. Három android öntudatra ébredése a közeljövő Detroitjában, egy olyan interaktív film típusú játék, ahol a döntéseknek végre tényleg súlyuk van, a téma mély és megrázó, a karakterei pedig úgy hozzámnőttek, hogy még most is régi ismerősként gondolok rájuk. Az SFmagon lelkendeztem róla bővebben is.

Amikor pedig végre legálisan is megkaparinthattam a konzolt, a tavalyról halogatott Hellblade-et választottam: az északi mitológia alvilága nem is lehetne szuggesztívebb, mint egy mentális beteg lány szemszögén keresztül, miközben a fülhallgatóban hangok duruzsolnak szüntelen. Itt a blogomon írtam róla hosszabban, elsősorban abból a szemszögből, miért ábrázolnak a fantasztikus művek ilyen kevés mentális beteg főszereplőt, és miért csodálatos, ahogy a Hellblade ezt megette.

* * *

Ha pedig a személyesebb jellegű évértékelőre lennél kíváncsi, milyen változások történtek velem 2018-ban, és milyen célokat tűztem ki az új évre, itt találod.:)


Köszönöm, hogy itt jártál!:) Ha érdekelnek hasonló tartalmak, megtalálsz Facebookon és Instagramon is.