amelyben néhány szerző körblogolásba
kezd, és időről-időre feldobnak egy-egy témát.
Az
ihlet szónak sokak számára misztikus és rejtélyes jelentése van: egyszer csak
„megszállja” az embert, „megjön” magától úgy, hogy semmit sem kell tenni érte. Az
effajta ihletben nem hiszek. Mint mindenért, ami íráshoz kötődik, ezért is meg
kell küzdeni.
Úgy
vagyok vele, ahogy az Alice
Csodaországban regényben mondják, és már reggeli előtt hat lehetetlen
dologra gondolok. Ez persze tudattalan; egyetlen villanás, félreolvasott vagy
félrehallott szó, másként eső fény rávilágíthat, hogy a körülöttem lévő
természetes dolgok valójában másmilyenek, mint ahogy megszoktam. Egy üres
samponos flakon megmentheti a világot. Az ágy alatt felhalmozódott macskaszőr
valójában rejtjeles üzenet. A croissant-ban a csokitöltelék hallucinációkat
okoz, ezért spórolják ki. Persze ezek nem ötletek, csak a folyamatosan játszó
agy feldobott képei, amelyek szempillantás múlva semmivé foszlanak. Ezerből talán
egy megragad, elraktározódik az elme
egyik zsebében, és hátha, idővel valami lehet belőle.
Ihletnek
azt a pillanatot tartom, amikor két korábban független dolog között kapcsolat
alakul ki. Amikor hirtelen rádöbbenek, mi a közös a hiúságban és a
halpástétomban. Maga az ötlet pedig egész asszociációs hálóval épül ki,
korábban idegen elemeket fűz fel sorban egymás után, amelyek furcsamód mégis
kitesznek valamiféle egészet. Ami illik a sorba, megtartom. Ami kilóg, hullania
kell. Írtam
már regényt olyan ötletcsírából, amely egy lusta reggelen futott át a fejemen:
bár házhoz jönnének a könyvtárak, ne nekem kellene elmennem odáig. Csak
játékból kezdtem töprengeni egy olyan világon, ahol ez lehetséges – miért
lehetséges? csak akkor alakul ki, ha az olvasók valamiért helyhez kötöttek –,
és az asszociációs lánc végére az idétlen magból igazi ötlet lett. Találkozott
más, a fejemben keringő képekkel és témákkal, amelyből egy egész regény
lehetősége formálódott meg.
Mielőtt
beléptem az írókörbe, nem hittem, hogy az ihletért dolgozni kell. Egy-egy tábori
feladat nyomása – legjobb esetben is egy órát kapunk egy jelenetre, amelyhez a
startkor még ötletünk sincs – világossá tette számomra, hogy edzeni kell
az elmének azt a részét, amely az asszociációkat feldobja. Segített abban, hogy ne csak karba tett kézzel várjam az ötleteket, hanem egy adott problémára fókuszáltan is keressek megoldást. Volt, hogy egyetlen
góc megoldására ötven ötletet felírtam, és mind az ötven rettenetes lett. De
nem az a lényeg, mennyi selejt keletkezik, hanem hogy a végén legyen köztük egy
használható. És igen, az asszociáció, a felfedezés pillanata olyan löketet ad,
amit akár rejtélyes és misztikus ihletnek is tarthatunk. Ezek a homlokra csapós "miért nem láttam ezt korábban?" pillanatok.
Régebben mindig attól féltem, egyszer elfogy az „ihlet”, elfogynak az ötletek, és akkor
mihez fogok kezdeni. Most sokkal inkább tartok attól, hogy a mondanivaló
fogyhat el egyszer, és akkor fölösleges ráaggatni színes és csillogó
karácsonyfadísz-ötleteket. Mert nem az a fontos, hogy legyen mit írni, hanem
az, hogy legyen mit elmondani.
A többiek az ihletről:
Ha
van kedvetek, csatlakozzatok a témához!
