Sorok mögött: Állatok a regényekben, avagy mesélek az Irha és bőrről

amelyben a körblogolás állati fordulatot vesz.

Gyerekkoromban egyszer kaptam karácsonyra egy klasszikus, bútorozott-lakott babaházat. Nem voltam babázós típus – LEGO-zni és számítógépes játszani szerettem –, ezért hozzá se nyúltam addig, míg rá nem jöttem, hogy az amorf, festett művigyorú lányokat száműzhetem az ágyneműtartóba, a házat pedig einstandolhatják a plüssállataim. Aludjanak az ágyakban zsiráfok, főzőcskézzenek a konyhában lovak! Mélyebben be tudtam vonódni a klasszikus szerepjátékokba, ha állatokat tettem meg főszereplőnek, ami valahol nem meglepő: egy biológus apával állatok vettek körül, természetes volt a szeretetük. Én voltam az, aki a zsúrokon inkább a kutyával játszik a kertben; aki a nyaralót megszálló egereknek kikészíti a sajtot, hátha megszelídülnek; aki törött szárnyú madarat etet csipesszel. Tudtam, hogy előbb-utóbb írni fogok egy olyan regényt, amiben kulcsszerepet játszanak az állatok: az Irha és bőr ilyen lesz.

Az alapötletről talán már egy kicsit meséltem régebben. A sztori egy olyan alternatív, mágikus valóságban játszódik, ahol az állatok bármikor bebábozódhatnak, és részben ember, részben állat fajzatokká alakulnak át. A siker változó, akadnak köztük torzak, beszédképtelenek, végtagok nélkül kifejlettek, de egészen emberi testűek is, akik szocializáció után elboldogulnak a társadalomban, sőt, néhányan embernek tekintik magukat. Rengeteg téma foglalkoztat ezzel kapcsolatban – hogyan alakul ki egy gyökerek nélküli egyén identitása szülők, hagyományok, közösség nélkül; hányféle választ adnak a „kik ők” kérdésekre; miként változik meg az „emberi” fogalom. Nagy szerepet kapnak az eredettörténetek és mesterséges mítoszok, ahogy az identitás formálódása is. Ma viszont arról írok, miért olyan jó játék nem emberi szereplők nézőpontjait írni.

Egy ember érzékelését ismerjük. Látásra és hallásra koncentrál, az érintések szerepe és jelentése kultúránként változik, a mimika és a testbeszéd külön nyelv. A Bábel fiaiban Dávid vaksága miatt másként kellett ezt kezelnem, de az Irha és bőrben ez sokkal kifejezettebb. A három főszereplőm közül az egyik, Kirill egy őzbakból alakult át – van agancsa, őzarcával képtelen az emberi mimika jó részére, és egyik kezén sem alakultak ki ujjak, a patájába szerelt eszközökkel próbál boldogulni az emberi kézre tervezett társadalomban. Nem tud bekötni egy cipőfűzőt, nem tud megfogni egy bögrét – de közben blogger, a fajzatok történeteit gyűjti össze, és úgy akar élni, mint bárki. Mégis, már az öntudatra ébredésének első pillanatában azt érzi, hogy ez a világ ellenséges vele, hiszen nem kompatibilisek, és ez a testélmény nagyban formálja a személyiségét.

Közben ott „kísértenek” az állati maradványok is, sok tekintetben úgy viselkedik, mint egy állatőz. Tudatközösségben él egy csordával: szinkronban mozognak, együtt érzik magukat biztonságban, egyszerre esznek, és elméjében, mintegy visszhangként, folyton a többiek vágyait és gondolatait hallja. Nem szavakkal kommunikálnak – pedig tudnak beszélni –, hanem érintéssel, így kötődnek egymáshoz. A regény egyik központi konfliktusa is ez, hogy Kirill mennyiben tud megszabadulni az állati berögződésektől. Bár őz, ezért szelídnek és törékenynek látják, rengeteg agresszivitás és düh munkál benne. Ez a két világ közé szorultság érzése adja majd Kirill és a másik két főszereplőm tragédiáját is.

Persze mindenki más mennyiséget őriz meg az állati tulajdonságokból. Amikor egy másik fő karakterem (egyelőre legyen titok, hogy ő miféle), aki mindig is emberek közt élt, bekerül egy fajzatközösségbe, először ösztönösen mosolyog és szemkontaktust keres – aztán rájön, hogy ezeket egyesek fenyegetésnek vehetik, mert az állatvilágban ezek provokatív gesztusok. Több ez a kultúrák ütközésénél, hiszen a fajzatok mindegyike más és más kultúrát választ magának. Az egyikük ezzel is csábítja magához a többieket: azt ígéri, azok lehetnek, akik csak lenni akarnak. Ők definiálhatják saját magukat az ember-állat koordinátarendszerben, nem fekete-fehéren, nem vagy-vagy alapon, és ezért bármit feláldoznának.

Nem szerettem volna, ha a szereplők állati eredete csak dísz, mert milyen menőn néz már ki valaki aganccsal. Azt akartam, hogy a problémáik, kétségeik mind ebből eredjenek. Ettől válik fantasyvé: nem vonhatom ki belőle a fantasztikumot, nem tehetem át a cselekményt „normális környezetbe”. Persze ugyanezekről a témákról, mint másság, identitás vagy gyökértelenség, beszélhetnék rengeteg fajta eszközzel, de valahol még mindig az a kislány vagyok, aki száműzi a babákat a játékházból, hogy benépesíthesse állatokkal. Ha pedig már ezt teszem, felelősen kell nyúlnom az ötlethez, és mélységében megírnom, nem csak csinos díszként a sztorin.

Most már csak azon kell dolgoznom, hogy ez sikerüljön is.

* * *

Többiek bejegyzései:

Bartos Zsuzsa
Gaura Ágnes
On Sai
Puska Veronika