Vonzanak
a földhözragadt elemekkel párosított mágiarendszerek. A fantasyben a mágia
legtöbbször lenyűgöző és csillogó, el kell kápráztatnia, mint egy
bűvésztrükknek – engem meg az érdekelt, mi van, ha semmi elkápráztató nincs
benne, csak jogi iratok, bürokrácia meg gerincferdüléses hivatalnokok. Ebben a
világban a fizikai törvények szerződéseken keresztül szabályozhatók, az
országok adhatják-vehetik egymás közt a zivatarokat, a tengeráramlatokat, a
légszennyezettséget, vagy bármit, amit természettudományos módszerekkel pontosan
meg tudnak határozni – a valóság átírásának csak az állami pecsétek jóváhagyása
szabhat határt.
A hazugság tézisei novelláskötet, mégis tartalmaz egy kisregényt (a
kötetnek kb a felét teszi ki, így talán azoknak is kedvez, akik bánni szokták,
hogy a novellák túl hamar véget érnek). A főszereplő, Gavin egy szerződéskötő –
egyfajta jogász-hivatalnok-fizikus-katona, mondjuk –, akit a mágikus képessége
miatt gyerekkorában elszakítottak a családjától és a szülőhelyétől, a katonai
megszállás alatt álló Adrennaustól. A megszállók országában, Lagowban nevelték
fel (nevelték át), és most őket
képviselve kell visszautaznia Ardennausba, ahol ötéves kora óta nem járt, és
már az anyanyelvét sem beszéli. Egy olyan szerződésről tárgyal, amely a két
ország mindennapjait gyökeresen átírná – és amely felszítja az indulatot a negyven
éve tartó megszállás ellen –, közben pedig Gavin meg akarja keresni a gyökereit,
és az utazás hamarosan felborít körülötte mindent.
Amikor
elkezdtem írni ezt a történetet, nem tudtam pontosan, mi lesz belőle. Azt hamar
láttam, hogy novellánál hosszabb: a szerződések mindenre kihatottak, nem csak
az országok közti konfliktusra, a természet-jog viszonyára, vagy a velük kicsalt
privilégiumokra, hanem olyan apróságokra is, mint a gyereknevelési elvek, és én egyiket sem akartam kihagyni. Amikor látszott, mennyi téma van benne, többen kérdezték, miért nem
írok belőle regényt, és alaposan átgondoltam: ez a történet Gavin története. Ott
kezdődik, hogy visszautazik a szülőhazájába, és minden politikai konfliktus
mellett arról szól, mihez kezd azzal, amit ott talál, és hogyan határozza meg
magát ezek függvényében. És nem volt szükségem más nézőpontra, az ő kettős
helyzetében megvolt minden, ami érdekelt – egyszerre ardennausi és lagowi; a
rendszer áldozata és a rendszer elkövetője; tele van belső ellentmondásokkal,
billeg egy szürke zónában, amit íróként annyira szeretek, ami miatt sokáig én
sem tudtam, milyen döntéseket hoz meg végül.
És
már csak azért is ragaszkodtam az egyedüli nézőpontjához, mert biztos voltam
benne: ezt a történetet az elnyomó szemszögéből szeretném elmesélni. Mert ez
a kényelmetlenebb. Mert ez vet fel több kellemetlen kérdést – számomra is. Mert
ez a történet nagyban szól azokról a privilégiumokról, amiket természetesnek
veszünk, amikhez hozzászoktunk, és bele sem gondolunk, miféle árat fizetünk
értük. Ezért akartam a szövegben ezt a kényelmetlenebb pozíciót, annak a bőrét, aki hozzászokott, hogy elvegyen bármit, amire
szüksége van, amihez joga van – hátha
be tudja tömni velük magában a betölthetetlen űrt.
A
történetről nem szeretnék sokat elárulni – lesz benne sok-sok irattári böngészés és jogi kiskapu-keresés; táskaírógépek és tárcsás telefonok; brutalista építészet és súlyos döntések –, de beteszem az első
jelenet elejét, ha beleolvasnátok.
A hazugság tézisei előrendelhető a GABO Kiadó webshopjában 30% kedvezménnyel.
1. § Általános szerződési feltételek
„Gavin két ügyben utazott Ardennausba: hogy
megkössön egy szerződést, és hogy felbontson egy másikat.
Órákat töltöttek a tranzitban, pedig egy ügyintéző
rögtön átkísérte őket a cigarettafüstös váróteremből egy különszobába – a
kedvesség Gavin egyenruhájának szólt, nem Filippának, aki már a vonaton is
dőlt-borult a fáradtságtól, és az apja karjában, vállára hajtott fejjel aludt,
amíg az útleveleiket ellenőrizték. Később felélénkült, érdekelni kezdte az új
hely, és Lucas hiába vett elő neki egy kifestőt, hogy színezzen, amíg a
papírokkal bajlódnak, csak az ügyintézőtől kapott keksszel sikerült rávenni,
hogy maradjon a fenekén pár percre.
Miután lepecsételték a vízumaikat, Gavin kipakolta
a magánszerződéseit a pultra. Három stósz dosszié tele iratokkal, amelyek
nélkül be se tette volna a lábát az országba.
– Ez mind
a tiéd? – kérdezte Lucas, miközben Filippa száját törölgette egy zsebkendővel.
Az ügyintéző szeme is elkerekedett, pedig igazán
nem várhatott mást Lagow egyik állami szerződéskötőjétől. Magához húzott egyet
az egészségügyi, termodinamikai, optikai, biokémiai papírok kötegéből – Gavin
mindet maga fogalmazta, ő nem fekete szavakat látott a fehér papíron, hanem
kristálytiszta összecsengéseket, láthatatlan harmóniát, amelyre az életét is
rábízná.
– A honosítás eltarthat pár óráig – mondta a nő. –
Van egy kávézó a tranzitban, meg egy kis udvar, ha friss levegőt szívnának.
Filippa alig várta, hogy induljanak, csuklójukba
kapaszkodva húzta ki őket a folyosóra. Életében először járt Lagowon kívül.
Gavin aggódott, hogy Lucas túl szépeket mesélt neki Ardennausról, egzotikus
édességeket és ritka fajokkal teli állatkertet ígért, hogy az utazás
bizonytalanságát enyhítse, és a város óhatatlanul csalódást okoz majd
mindkettőjüknek. Szürke, vizes, hideg. Mindenütt beton és pára. Gavin nem csak az
irattári szerződésekből tudta, emlékezett is rá; ötéves lehetett, amikor
utoljára itt járt, pont, mint most a lányuk. Csak ő azért várakozott a
tranzitban, ölében egy hátizsákkal, amelybe belefért mindene, hogy a friss gyámja
kivigye a határon.
– Mikor lett ennyi magánszerződésed? – kérdezte
Lucas. Kis csészében kapták a kávét, amelyen több kockacukor sem segített, a
tubusos sűrített tejet nem merték kipróbálni. Filippa az üvegajtón át a belső
udvart bámulta, egy mondókát dúdolt a kint csipegető galamboknak.
– Nem lett
ennyi – vont vállat Gavin. – Csak ritkán látni őket így, egy kupacban.
– Mennyit kötöttél az elmúlt egy évben?
Olyan hangon kérdezte, mintha azt akarná tudni,
találkozgat-e más férfiakkal.
– Néhányat. Apróságokat. Ne csinálj már ügyet
ebből, jó?
– Hat hétre jöttünk, te meg…
Gavin áthajolt az asztalon, megszorította Lucas
kezét.
– Csak biztonságban akarok tudni mindenkit. Ez mégiscsak
’naus.
Már a tranzitban látta, mennyien bámulják. A lagowi
hadsereg egyenruháját viselte, a díszzseb fölötti csillagokból pedig tudhatták,
mivel foglalkozik. Az ügyintéző emiatt nyájasan kereste a kedvét, de a pincérnő
arcáról már lefagyott a mosoly, amikor a kávét kihozta. Talán egyedül kellett
volna utaznia, Lucas és Filippa nélkül, de hat hét hosszú idő. Lucas vetette
fel, hogy vele tarthatnának, talán viszonzásul, amiért Gavin is elkísérte őt a
szimfonikus turnéra, és nem kellett sokáig győzködnie: Gavin nem akart egyedül
szembenézni a szülőhelyével. Ardennaus az elmúlt harminc évben csak katonai
jelentésekben és szerződésekben létezett számára.
A környező asztaloknál ’nausit beszéltek,
ropogó-sisegő mássalhangzókkal, az utolsó szótagokat elharapva. Gavin ismerős
szavakat próbált kivenni, egy igent, egy nemet, pedig szinte semmire sem
emlékezett, a kávét is lagowiul kérte ki. Ujja a csuklóján fehérlő hármas
sebhelyre tévedt. Tettek róla, hogy időben elfelejtse az anyanyelvét.
– Minden rendben lesz – mondta Lucas. – Lagowi
állampolgárok vagyunk.
– Épp ezért tartok ettől az egésztől.
– Nem történhet semmi. Katonai területen fogunk
lakni.
– Tudom. – Nem Lucasra nézett, hanem az asztalon
szétszóródott cukorszemekre. Az ujjbegyével gyűjtötte össze őket, az üres
csészébe söpörte. – Tudom.
– Apa, apu, nézzétek!
Filippa kiáltására egyszerre kapták fel a fejüket.
A belső udvar nyitott ajtajában állt, maga elé kitartott tenyerével éppen
elérte a szemerkélő esőt. Ha nincs ilyen döbbenet a hangjában, eszükbe se jut,
hogy életében először látja.
– Mi ez? – kérdezte, és úgy mutatta feléjük nedves
kezét, mintha valami radioaktívval kente volna össze. – Apa, mi ez?
Lucas mozdult előbb, lehajolt hozzá, és máris
felhőkről magyarázott, amelyek túl kövérre híznak, és úgy zubog alá belőlük a
víz, akár a zuhanyrózsából. Ne féljen tőle, otthon se fél a fürdőben, igaz?
Gavin is végigfuttatta ujjait az esőn, ahogy
Filippa. Mintha fullánkja lett volna, rovarok csípnék a tenyerét.
Megborzongott, milyen hideg, aztán azt tette, mint gyerekkorában: szájába vette
az ujját, és megkóstolta. Rezes íze volt, akár egy megnyalt vezetéknek. Hordóban
és lavórokban gyűjtötték otthon, ezt használták a vécé leöntésére és ivóvíznek
is, még ha folyton csikart is tőle a hasuk. Amikor a gyámja elvitte magával
Lagowba, azt ígérte, soha többé nem ázik meg. Nem kell cuppogó zokniban járnia,
celluxszal foltozni be a viharkabátját.
Akkor száznapos esőnek hívták. Ma már
kétszázhatvanhét napig esett szünet nélkül.”
* * *