A 2022-es ajándékjegy az érzelmi hullámvasútra – évértékelő

Sűrű év volt 2022, amit azért is vicces leírnom, mert pár hete az szaladt ki a számon, hogy "nem csináltam idén semmit". Csak látszólag paradoxon a kettő: hiába a sok változás, történés, meg az egész érzelmi hullámvasút és sok munka idén, akkor érzem igazán, hogy "valamit" csináltam, ha minél többet tudtam elmélyülten, csendben, szinte láthatatlanul írni. És hát ez nem ilyen év volt, inkább kifelé forduló, zsizsgő, vagyis "tényleg" sűrű – csak nem attól sűrű, mint mondjuk tavaly, amikor rengeteg szöveg készült. Az alkotómunkának van egy hullámzása, befelé és kifelé forduló időszakok váltakozása, de az a rengeteg figyelem és kedvesség, amit A hazugság tézisei kapott, arra nem igazán készültem fel, nem is lehetett. Velem "történt", nem pedig én "csináltam", talán innen ez a kettős érzés. Amikor tavaly év végén befejeztem a kéziratot, ez csak az én szerelemprojektem volt, most meg hihetetlenül sokan kapcsolódtatok hozzá, amiért szörnyen hálás vagyok. És persze alaposan ki is merültem, nem feltétlenül fizikailag, inkább mentálisan. Sokszor voltam idén lelkes, izgatott, hálás, meghatódott, máskor meg szorongó, elveszett, magányos, és ezek teljesen megférnek együtt. De közben meg leginkább azt érzem, mennyi minden kattant idén helyre, és mennyire jó volt, hogy szinte kizárólag azzal foglalkozhattam, amit igazán szeretek, és hogy ezért milyen szerencsés vagyok.

Néhány dolgot emelnék csak ki idénről, amikre szívesen emlékezem majd vissza később is:

Márciusban színpadra került a Gumicukorszív, Kőműves Csaba Bence készített belőle vizsgaelőadást, és hihetetlen jó volt látni, hogyan értelmezte ő a történetet. 

Júniusban a Könyvhétre megjelent A hazugság tézisei, mi meg rá egy héttel költözködtünk (ezzel a rengeteg könyvvel! a nagyját gurulós bőröndökben húztuk át), rá két héttel pedig rögtön megérkezett Borsó – utólag érzem csak, mennyire kimerítő volt a nyár, de közben nem tűnt fel, muszáj volt folyton úszni, mozgásban maradni, mint egy cápa, ami különben megfullad. 

A létező legcsodálatosabb dolog idén persze Borsó, akit hívunk pislogó rongyszőnyegtől kezdve porosz tábornokig mindennek. Mindenki ezt mondja a kutyájáról, nyilván, de Borsó tényleg csodálatos: nyitott, kíváncsi, lelkes, alkalmazkodó, de közben ki is áll magáért, és vicces (nagyon vicces!). Egy pillanat alatt beillett a családba, és úgy felnéz a macskákra, mint a menő nagytesókra, akiktől eltanult egy csomó macskaviselkedést. 

Augusztusban hihetetlen élmény volt, hogy az Irha és bőr lett a Nincs időm olvasni kihívás közös könyve, és ennek kapcsán szuperjót beszélgettünk Szabados Ágival. 

Azért írtam idén is új szövegeket, még ha nem is ezen volt a fókusz: év elején a prae.hu-ra a Helyzetjel rovatba, tavasszal a Hévíz Repülés számába, nyártól Veres Attilával felváltva a Könyves Magazin Zöld rovatába (Legdrágább; Jöjjön el a fotoszintézis országa; Talált tárgyak jegyzéke, 2047. szeptember), most meg épp műhelynaplót a Panodyssey projekt kapcsán. 

Apró örömök: lett végre új tetoválásom, voltam Rómában, és végre megint funkcionál a lábam rendes kirándulásokhoz.

Decemberre az Irha és bőr harmadik kiadása is megérkezett, azóta is alig hiszem el, hogy ennyi ember könyvespolcán, éjjeli szekrényén, billegő asztallába alatt ott van már.

Néhány részlet az Irha és bőrből olvasható lett angolul (itt és itt), valamint a Négyszemközt c. novellám is, mind Austin Wagner csodás fordításában.

És hát tényleg elképesztő, amennyi szeretettel A hazugság téziseit fogadtátok. Egyrészt köszönöm a Gabo Kiadó munkatársainak, hogy ilyen odaadóan törődtek vele és gondozták, másrészt pedig nektek, hogy ennyien olvassátok. Szuper volt találkozni egy csomó rendezvényen, Könyvfesztiválon, Könyvhéten, Margón, Szegeden, vagy akár a virtuális térben (itt találtok például egy maratoni élőzést az Andi kis könyves világa csatornán). Sok interjúból tanultam rengeteget, különösen szuper volt beszélgetni Sándor Annával a Könyves Magazinon, Gaborják Ádámmal a Népszavában, Császár Tímeával a kulter.hu-n, és persze még sokakkal, hálás vagyok, hogy ennyit mesélhettem erről a könyvről. A fogadtatásáért pedig különösen: Veszprémi Szilveszter írásáért a Kortárs online-on, Forgách Kingáéért az Alföld online-on, Farkas Balázséért az Élet és Irodalomban, vagy az Odaértett olvasó alapos elemzéséért a Szerződési szabadságról (első és második rész), és még nagyon sokaknak, nagyon sok helyen. Azt pedig tényleg alig hittem el, hogy a Könyves Magazin év legjobb könyvei listáján a 9. helyére került: spekulativ fikciós szerzőként és fiatal szerzőként is hatalmas dolog ez nekem.

Számomra az Irha és bőr után az volt a tét, hogy ki tudok-e jönni a kiégésből, és vajon tudok-e még valaha igazi szenvedéllyel történetet mesélni. Ez a kötet ilyen lett, a kisregény különösen jutalomjáték volt nekem. Talán ezért is tartottam tőle, mit szóltok hozzá, "szabad-e" ennyire szabadon írnom, vagy mindenképpen bele kell halni minden könyvbe az utolsó vérig. 

Szabad volt; köszönöm nektek.

 

 * * *

Köszönöm, hogy itt jártál! Ha érdekelnek hasonló tartalmak, megtalálsz Facebookon és Instagramon is.

Szerződési szabadság – erről szól a kisregény A hazugság téziseiben

Vonzanak a földhözragadt elemekkel párosított mágiarendszerek. A fantasyben a mágia legtöbbször lenyűgöző és csillogó, el kell kápráztatnia, mint egy bűvésztrükknek – engem meg az érdekelt, mi van, ha semmi elkápráztató nincs benne, csak jogi iratok, bürokrácia meg gerincferdüléses hivatalnokok. Ebben a világban a fizikai törvények szerződéseken keresztül szabályozhatók, az országok adhatják-vehetik egymás közt a zivatarokat, a tengeráramlatokat, a légszennyezettséget, vagy bármit, amit természettudományos módszerekkel pontosan meg tudnak határozni – a valóság átírásának csak az állami pecsétek jóváhagyása szabhat határt.

A hazugság tézisei novelláskötet, mégis tartalmaz egy kisregényt (a kötetnek kb a felét teszi ki, így talán azoknak is kedvez, akik bánni szokták, hogy a novellák túl hamar véget érnek). A főszereplő, Gavin egy szerződéskötő – egyfajta jogász-hivatalnok-fizikus-katona, mondjuk –, akit a mágikus képessége miatt gyerekkorában elszakítottak a családjától és a szülőhelyétől, a katonai megszállás alatt álló Adrennaustól. A megszállók országában, Lagowban nevelték fel (nevelték át), és most őket képviselve kell visszautaznia Ardennausba, ahol ötéves kora óta nem járt, és már az anyanyelvét sem beszéli. Egy olyan szerződésről tárgyal, amely a két ország mindennapjait gyökeresen átírná – és amely felszítja az indulatot a negyven éve tartó megszállás ellen –, közben pedig Gavin meg akarja keresni a gyökereit, és az utazás hamarosan felborít körülötte mindent.

Amikor elkezdtem írni ezt a történetet, nem tudtam pontosan, mi lesz belőle. Azt hamar láttam, hogy novellánál hosszabb: a szerződések mindenre kihatottak, nem csak az országok közti konfliktusra, a természet-jog viszonyára, vagy a velük kicsalt privilégiumokra, hanem olyan apróságokra is, mint a gyereknevelési elvek, és én egyiket sem akartam kihagyni. Amikor látszott, mennyi téma van benne, többen kérdezték, miért nem írok belőle regényt, és alaposan átgondoltam: ez a történet Gavin története. Ott kezdődik, hogy visszautazik a szülőhazájába, és minden politikai konfliktus mellett arról szól, mihez kezd azzal, amit ott talál, és hogyan határozza meg magát ezek függvényében. És nem volt szükségem más nézőpontra, az ő kettős helyzetében megvolt minden, ami érdekelt – egyszerre ardennausi és lagowi; a rendszer áldozata és a rendszer elkövetője; tele van belső ellentmondásokkal, billeg egy szürke zónában, amit íróként annyira szeretek, ami miatt sokáig én sem tudtam, milyen döntéseket hoz meg végül.

És már csak azért is ragaszkodtam az egyedüli nézőpontjához, mert biztos voltam benne: ezt a történetet az elnyomó szemszögéből szeretném elmesélni. Mert ez a kényelmetlenebb. Mert ez vet fel több kellemetlen kérdést – számomra is. Mert ez a történet nagyban szól azokról a privilégiumokról, amiket természetesnek veszünk, amikhez hozzászoktunk, és bele sem gondolunk, miféle árat fizetünk értük. Ezért akartam a szövegben ezt a kényelmetlenebb pozíciót, annak a bőrét, aki hozzászokott, hogy elvegyen bármit, amire szüksége van, amihez joga van – hátha be tudja tömni velük magában a betölthetetlen űrt.

A történetről nem szeretnék sokat elárulni – lesz benne sok-sok irattári böngészés és jogi kiskapu-keresés; táskaírógépek és tárcsás telefonok; brutalista építészet és súlyos döntések –, de beteszem az első jelenet elejét, ha beleolvasnátok.

A hazugság tézisei előrendelhető a GABO Kiadó webshopjában 30% kedvezménnyel.

 

1. § Általános szerződési feltételek

  

„Gavin két ügyben utazott Ardennausba: hogy megkössön egy szerződést, és hogy felbontson egy másikat.

Órákat töltöttek a tranzitban, pedig egy ügyintéző rögtön átkísérte őket a cigarettafüstös váróteremből egy különszobába – a kedvesség Gavin egyenruhájának szólt, nem Filippának, aki már a vonaton is dőlt-borult a fáradtságtól, és az apja karjában, vállára hajtott fejjel aludt, amíg az útleveleiket ellenőrizték. Később felélénkült, érdekelni kezdte az új hely, és Lucas hiába vett elő neki egy kifestőt, hogy színezzen, amíg a papírokkal bajlódnak, csak az ügyintézőtől kapott keksszel sikerült rávenni, hogy maradjon a fenekén pár percre.

Miután lepecsételték a vízumaikat, Gavin kipakolta a magánszerződéseit a pultra. Három stósz dosszié tele iratokkal, amelyek nélkül be se tette volna a lábát az országba.

– Ez mind a tiéd? – kérdezte Lucas, miközben Filippa száját törölgette egy zsebkendővel.

Az ügyintéző szeme is elkerekedett, pedig igazán nem várhatott mást Lagow egyik állami szerződéskötőjétől. Magához húzott egyet az egészségügyi, termodinamikai, optikai, biokémiai papírok kötegéből – Gavin mindet maga fogalmazta, ő nem fekete szavakat látott a fehér papíron, hanem kristálytiszta összecsengéseket, láthatatlan harmóniát, amelyre az életét is rábízná.

– A honosítás eltarthat pár óráig – mondta a nő. – Van egy kávézó a tranzitban, meg egy kis udvar, ha friss levegőt szívnának.

Filippa alig várta, hogy induljanak, csuklójukba kapaszkodva húzta ki őket a folyosóra. Életében először járt Lagowon kívül. Gavin aggódott, hogy Lucas túl szépeket mesélt neki Ardennausról, egzotikus édességeket és ritka fajokkal teli állatkertet ígért, hogy az utazás bizonytalanságát enyhítse, és a város óhatatlanul csalódást okoz majd mindkettőjüknek. Szürke, vizes, hideg. Mindenütt beton és pára. Gavin nem csak az irattári szerződésekből tudta, emlékezett is rá; ötéves lehetett, amikor utoljára itt járt, pont, mint most a lányuk. Csak ő azért várakozott a tranzitban, ölében egy hátizsákkal, amelybe belefért mindene, hogy a friss gyámja kivigye a határon.

– Mikor lett ennyi magánszerződésed? – kérdezte Lucas. Kis csészében kapták a kávét, amelyen több kockacukor sem segített, a tubusos sűrített tejet nem merték kipróbálni. Filippa az üvegajtón át a belső udvart bámulta, egy mondókát dúdolt a kint csipegető galamboknak.

– Nem lett ennyi – vont vállat Gavin. – Csak ritkán látni őket így, egy kupacban.

– Mennyit kötöttél az elmúlt egy évben?

Olyan hangon kérdezte, mintha azt akarná tudni, találkozgat-e más férfiakkal.

– Néhányat. Apróságokat. Ne csinálj már ügyet ebből, jó?

– Hat hétre jöttünk, te meg…

Gavin áthajolt az asztalon, megszorította Lucas kezét.

– Csak biztonságban akarok tudni mindenkit. Ez mégiscsak ’naus.

Már a tranzitban látta, mennyien bámulják. A lagowi hadsereg egyenruháját viselte, a díszzseb fölötti csillagokból pedig tudhatták, mivel foglalkozik. Az ügyintéző emiatt nyájasan kereste a kedvét, de a pincérnő arcáról már lefagyott a mosoly, amikor a kávét kihozta. Talán egyedül kellett volna utaznia, Lucas és Filippa nélkül, de hat hét hosszú idő. Lucas vetette fel, hogy vele tarthatnának, talán viszonzásul, amiért Gavin is elkísérte őt a szimfonikus turnéra, és nem kellett sokáig győzködnie: Gavin nem akart egyedül szembenézni a szülőhelyével. Ardennaus az elmúlt harminc évben csak katonai jelentésekben és szerződésekben létezett számára.

A környező asztaloknál ’nausit beszéltek, ropogó-sisegő mássalhangzókkal, az utolsó szótagokat elharapva. Gavin ismerős szavakat próbált kivenni, egy igent, egy nemet, pedig szinte semmire sem emlékezett, a kávét is lagowiul kérte ki. Ujja a csuklóján fehérlő hármas sebhelyre tévedt. Tettek róla, hogy időben elfelejtse az anyanyelvét.

– Minden rendben lesz – mondta Lucas. – Lagowi állampolgárok vagyunk.

– Épp ezért tartok ettől az egésztől.

– Nem történhet semmi. Katonai területen fogunk lakni.

– Tudom. – Nem Lucasra nézett, hanem az asztalon szétszóródott cukorszemekre. Az ujjbegyével gyűjtötte össze őket, az üres csészébe söpörte. – Tudom.

– Apa, apu, nézzétek!

Filippa kiáltására egyszerre kapták fel a fejüket. A belső udvar nyitott ajtajában állt, maga elé kitartott tenyerével éppen elérte a szemerkélő esőt. Ha nincs ilyen döbbenet a hangjában, eszükbe se jut, hogy életében először látja.

– Mi ez? – kérdezte, és úgy mutatta feléjük nedves kezét, mintha valami radioaktívval kente volna össze. – Apa, mi ez?

Lucas mozdult előbb, lehajolt hozzá, és máris felhőkről magyarázott, amelyek túl kövérre híznak, és úgy zubog alá belőlük a víz, akár a zuhanyrózsából. Ne féljen tőle, otthon se fél a fürdőben, igaz?

Gavin is végigfuttatta ujjait az esőn, ahogy Filippa. Mintha fullánkja lett volna, rovarok csípnék a tenyerét. Megborzongott, milyen hideg, aztán azt tette, mint gyerekkorában: szájába vette az ujját, és megkóstolta. Rezes íze volt, akár egy megnyalt vezetéknek. Hordóban és lavórokban gyűjtötték otthon, ezt használták a vécé leöntésére és ivóvíznek is, még ha folyton csikart is tőle a hasuk. Amikor a gyámja elvitte magával Lagowba, azt ígérte, soha többé nem ázik meg. Nem kell cuppogó zokniban járnia, celluxszal foltozni be a viharkabátját.

Akkor száznapos esőnek hívták. Ma már kétszázhatvanhét napig esett szünet nélkül.”

* * *

Köszönöm, hogy itt jártál! Ha érdekelnek hasonló tartalmak, megtalálsz Facebookon és Instagramon is.

A hazugság téziseinek igaz története, avagy mi várható a novelláskötetben

Ha valaki egy évvel ezelőtt megkérdezte tőlem, mikor lesz novelláskötetem, biztosan mentegetőztem neki valami bénát, miért nem lesz nekem soha. Évek óta kaptam ilyen kérdéseket, és mindig ugyanazt feleltem: a zsánerben ez nem igazán szokás, nincs is túl sok novellán, és persze _bármilyen_kifogás_helye_. Amikor publikálni kezdtem, magyar sci-fi vagy fantasyszerzőtől elvétve jelent csak meg novelláskötet, ami valahol pont ellentéte a szépirodalomban bejárható útnak, ahol gyakran a folyóiratos publikációkból összeálló kötet az első önálló könyv, és csak később jön a regény. A zsánerben – főleg a publikációs lehetőségek szűkössége és az olvasási szokások miatt – fordítva van: kisebb kockázat egy regény, mint egy novelláskötet, ezért szinte mindenki azzal nyit. És annyira ez lett a status quo a fejemben, hogy fel sem tűnt, mennyire megváltozott itthon az SFF novellák olvasottsága, mennyi szerzői kötet jelent meg közben, és milyen sok novellát írtam ez idő alatt. Ti meg addig kérdezgettétek kitartóan, lesz-e novelláskötetem, míg valami átkattant, leromboltátok ezt a rosszkor rögzült hiedelmet a fejemben, és tavaly májusban megkérdeztem a szerkesztőmet, Csillát, hogy akkor ezt most így tényleg lehet? És ő azt mondta, tényleg. Hát így lett A hazugság tézisei.

Másként írok novellát, mint regényt. Szabadabban kísérletezem formákkal, előveszek olyan témákat, amik nagyon piszkálnak, de nem töltenének ki sok száz oldalt. Sokkal sűrűbbnek érzek ilyenkor mindent: itt megtehetem, hogy ráfókuszálok a világ egy-egy részletére, és a többi skicc marad, vagy akár leszűkítem a világot egy kapcsolatra, egy szereplőre. Minden könyvemnél elmondom, hogy „kicsit más lesz, mint az előzőek”, igyekszem újat mutatni, és ez erre is igaz – bár most először érzem azt, hogy ezt már mondanom sem kell, már magatoktól is erre számítotok. Közben meg valahol mégis ugyanaz foglalkoztat: kimozdított valóságok, nehéz döntések, diszfunkcionális kapcsolatok.

Így lettek olyan történetek, amelyekben:

…az építészek hazugságokból építenek, és hazugságaikkal elodázzák a világ szétesését;

…hélium-, alkohol- és növényistenek termékenyítenek meg kamaszlányokat;

…a Balaton áldozatokat követel;

…a vizsgaidőszak mentálisan és fizikailag is megváltoztat;

…egy kizsákmányoló multicég alkalmazottai belenéznek a fekete monitorba, és többé nem lesznek önmaguk;

...tinédzserek perelik be a szüleiket;

…a természeti törvények országok közti szerződésekkel átírhatók.

A kötet egyrészt már megjelent novellákból válogat, ezek közül a legrégebbi 2017-es (kettő kivételével ezek az írások nem hagyományos zsánerirodalmi helyeken jelentek meg, ami szintén jól mutatja, hol volt több publikációs lehetőség az elmúlt öt évben, ha az ember novellákat írt). Csak olyat válogattunk be, ami ma is közel áll hozzám, amiről ma is szívesen írnék még. Néhányat alaposabban ráncfelvarrtam, de mindet újraszerkesztettük.

Mindenképpen azt szerettem volna, hogy a kötetnek legalább a fele teljesen új szöveg legyen. Már meséltem róla, hogy írtam egy kisregényt, a Szerződési szabadságot, ami itt kapott helyet (örökös esővel, katonai megszállással és szerződésmágiával, de mesélek róla majd még külön). És végre elővehettem egy olyan novellaötletemet is, ami korábban sehová se fért be, mert „lapozgatós” szerkezet passzolt hozzá, ahol az olvasó dönt az egyes részek után, hogyan cselekszik és merre megy tovább, ez a Fekete monitor. Ha túl akarjátok élni ezt a munkanapot ennél a multicégnél, bölcs döntéseket kell majd hoznotok, én szóltam.

Nagyon várom, hogy olvassátok, és kíváncsi leszek, melyik történet hogyan hat majd rátok!

Megjelenés június elején, és már előrendelhető a GABO Kiadó webshopjában 30% kedvezménnyel. Lesz dedikálás a Könyvhéten (szombatra tervezzük), ahol személyesen is találkozhatunk, de ha valamiért nem tudsz eljönni, kérheted az előrendeléskor névre szóló dedikálással, csak írd be a megjegyzés rovatba, kinek készüljön.:)

Ez lesz a tartalomjegyzék:

A mesterhazugság

Istenanyák

Rügyeid

A gyertya a magasban tündöklő nap

Bevezetés a sokváltozós viszonyrendszerekbe

Hattyú

Négyszemközt

Fekete monitor

Gumicukorszív

Szerződési szabadság

Ez pedig a fülszövege:

Mi történik, ha belenézel a fekete monitorba? Hogyan őrzik meg a hátországban maradó családtagjaikat a háborúba vonuló katonák? Milyen, ha a halott apa tudata az okosház rendszerébe költözik? Hazugságokból felépülő életek és világok jelennek meg ebben a novelláskötetben: fizikai törvényeket szerződésekkel manipuláló jogászok, fénylő istengyereket váró leányanyák, áldozatot követelő tavak és hazugságokból városokat emelő építészek. Moskát Anita olyan, mint a kötet kisregényének szerződéskötője: pontosan ismeri a valóságot, hogy aztán a paraméterek átírásával új valóságokat hozzon létre. Első regénye 2014-ben jelent meg, és az eltelt évek alatt a magyar fantasztikus irodalom egyik legeredetibb és legizgalmasabb írójává vált. A Horgonyhely, majd a Zsoldos Péter-díjat nyert Irha és bőr c. regényei mellett számos novellája jelent meg antológiákban, zsáner- és szépirodalmi magazinokban. A hazugság tézisei ezek legjobbjaiból és új írásokból válogat.

* * *

Köszönöm, hogy itt jártál! Ha érdekelnek hasonló tartalmak, megtalálsz Facebookon és Instagramon is.

Online novellák a Helyzetjelben

Az elmúlt fél évben öt rövid novellát írtam a prae.hu Helyzetjel rovatába, és most összegyűjtöttem őket, hogy meglegyenek egyben is. Főleg közeljövős sci-fi, kicsit Black Mirror-szerű tematika lett belőle végül, pedig nem terveztem így előre, csak hagytam magam játszani formákkal, hangokkal, vagy bármivel, amivel hosszabb terjedelemben kevesebbet próbálkoztam. Az instrukció annyi volt, írjak olyat, ami éppen foglalkoztat, és ha visszanézem őket, tele vannak a szorongással – úgy látszik, ez foglalkoztat.

Nagyon köszönöm, hogy követtétek a sorozatot, és a rengeteg visszajelzést is végig – úgy látszik, titeket is ilyesmi foglalkoztat.

Bemásolom, hogy kezdődnek, a linken pedig olvashatjátok a teljes szöveget.

1. Adj, király, katonát!

"JÁTÉKSZABÁLY

1. A játék előkészítése

Minden játékos hagyja el az irodaépületet, és gyülekezzen az udvaron. A HR osztályvezetője kijelöl két csapatkapitányt, akik szabadon választanak társakat a munkavállalók közül.

Mindig is utáltad a csapatjátékokat. A felvételi interjún persze nem árultad el, beírtad a CV-dbe, hogy csapatjátékos, asszertív kommunikáció, proaktivitás, meg az összes kötelező szart. Utáltad az iskolai sorversenyt, sportnapon a kosármeccset, tesiórán a kidobóst. Kicsi voltál és vézna, ezért téged választottak utoljára, és rendszerint pórul is jártál: orra estél a fűben, ahogy a vízzel töltött lufival rohantál, kihagytad a ziccert, elsőként vágtak hátba a kislabdával. Most is szívesebben üldögélnél a kispadon, de a játék az udvaron kötelező."

* * *

2. Türelmüket és megértésüket köszönjük

"Németh Kata, Biatorbágy, 2021. 05. 07. 14:29

Értékelés: 4/5

Ár-érték arányban korrekt mosógép. Viszonylag csendes, a gyerek simán aludt a centrifuga mellett. Van benne energiatakarékos mód. A műanyag részek nem tűnnek túl tartósnak. A macska imádja nézni a forgódobot.:)

 

Névtelen felhasználó, 2021. 10. 17. 22:32

Értékelés: nem értékelt

Oké, ez most komoly? Nyáron ez a szar még feleennyibe került! Kínában gyártják, csak aztán rányomják a logójukat, hogy horror áron adhassák el, a sok barom meg megveszi. Én inkább maradok a márkátlan kínainál, kösz. Nézzetek hülyének mást!"

* * *

3. Négyszemközt

"Miért ne vacsoráznátok a milánói dóm mellett, Dóri? Repülőjegy most 7990 Ft-tól.

A személyre szabott hirdetést nézem, és megdermedek. A fehér abroszos asztalnál mi ülünk, előttünk a pizza fénylik, mintha lakkal rögzítették volna a mozzarellát, és mosolygunk, hát persze, az algoritmus szerint így koccintanánk az olasz naplementében. A modellek teste szokás szerint pontatlan, a nőnek jóval nagyobb a melle az enyémnél, a férfi túl széles vállú, de a mi arcunkat viselik, hadd képzeljem magunkat Milánóba. Remeg a kezem, elgörgetek, mielőtt a kőre ejteném a telefont. Amikor eljöttem otthonról, kikapcsoltam a helyadatokat; sosem ajánlana repjegyet, ha tudná, hogy a Péterfy ügyeleti rendelőjében várakozom."

* * *

4. Határozat gyermekengedélyezésről

"Tisztelt Igénylő!

Ezúton értesítjük, hogy GI-0048729 sorszámú kérvényét, amelynek tárgya egy (azaz 1) darab természetes úton létrehozni kívánt gyermek, a Magyar Gyermekengedélyezési Bizottság (továbbiakban: a Bizottság) a hatályos törvények szerint elbírálta."

* * *

5. Kedves e-Isten!

"Kedves e-Isten, most az egyszer hallgass meg, csak most, amikor nem a filtertől vérvörös az ég, nem a dubstep dübörög át a falakon, kérlek, pedig sejtem, hogy nem igazán kérhetek tőled semmit, csomót vétkeztem, tényleg kurva sokat, tele a bűneimmel az applikációd, miket követtem el gondolatban, szóban, cselekedettel és mulasztással, ott tárolsz a felhőben mindent..."

* * *

Köszönöm, hogy itt jártál! Ha érdekelnek hasonló tartalmak, megtalálsz Facebookon és Instagramon is.

Vár ám a munka a kertben – 2021-ről

 

2020 nekem arról szólt, hogy rájöjjek, ami elől menekülni akarok, azt szeretem a legjobban csinálni. 2021-ben ezért az elsődleges ez volt: hazatalálni, végre a prioritási lista elejére tenni az írást. Hogy ne előzze meg minden – más munka, egyetem, szívességek, kötelességek –, hanem ki tudjam mondani, hogy ezt akarom csinálni, és nemet tudok mondani másra, hogy ezzel foglalkozhassak. Ez olyan egyszerűnek és magától értetődőnek tűnik, de iszonyat hosszú út van mögötte, a „nem érdemlem meg”, „nem hasznos tevékenység”, „nem rendes munka” hiedelmek felszámolása.

Szóval 2021-ben írtam. Sokat. Ezek közül néhányat olvashattatok már, novellákat pl. a Légszomjban, Könyves Magazinon, 168 órában, HVG-ben, és fut jelenleg is egy sorozat a prae.hu-n, de a hosszabb szövegek majd csak 2022-ben jönnek, és iszonyatosan várom, hogy megmutathassam őket.

Ez így szépen hangzik, nem? Elhatároztam, megcsináltam, hurrá, a helyemen vagyok. Pedig ez így nem igaz. Akkor sem, ha tényleg nagyon örülök, hogy ezek elkészültek, de ez egy őszinte felület, szóval elmesélem a másik oldalt is, milyen akkor az év, ha nem számokban és teljesített célokban mérik.

Már meséltem, hogy év közepén írtam egy kisregényt (itt írtam róla picit, a jelenlegi címe Szerződési szabadság), és nagyon-nagyon régen nem élveztem semmit annyira, mint ebben elmerülni kb. három hónapra. Ez nálam a se lát, se hall-állapot, amikor hajnali négykor azt veszem észre, hogy egy kitalált világ kitalált szereplőivel foglalkozom, húsz órája nem ettem, és azt se tudom, milyen nap van ma. Sokszor elgondolkodtam már rajta, vajon abba tudnám-e hagyni az írást, és ha valamiért nem, hát ezért: erre az érzésre vágyom, a heteken át tartó flow-vonatra és valami nagyon mély kapcsolódásra saját magammal. Ráadásul tizenévesen írtam utoljára ennyire felszabadultan, külső elvárások nélkül. Mindenki úgy hitte, egy regényen fogok dolgozni, közben idén megbeszéltük a kiadóval, hogy novellákat írok egy kötethez – senki sem várt tőlem kisregényt, fogalmam se volt, lesz-e helye, érdekel-e bárkit, kibújtam minden kötelezettség alól. Mindezt minimális tervezéssel, teret hagyva az intuíciónak, ahogy nagyon régen nem mertem írni – figyelem, a légtornász biztosítókötél nélkül ugrik, és élvezi.

Akkor hol itt a gond? Ha nem lettem volna borzalmasan idén, biztosan nem írom ezt meg. A fizikai gond látványosabb volt: egy csípőprobléma miatt két hónapot feküdtem a hátamon, és bámultam a plafont, és persze, hogy az agyam belemászott egy nem várt történetbe. De ugyanez igaz volt mentálisan is: nem tudom, mikor éreztem magam ennyire egyedül. A covid miatt is fellazult egy csomó kapcsolatom, mindenkinek megvan a saját baja, nem tudtam se az örömöm, se a nehézségeket megosztani kellő mélységben másokkal, és egyetlen megküzdési mechanizmust ismerek arra, ha fáj: addig dolgozom, amíg össze nem esem. Hiába ismerem ezt már fel, hiába pörgettem el magam már kétszer a kiégésig és egészségügyi következményekig, még mindig ezt a megküzdést választom, ha bármi gond van. És ez így ment év végéig: karácsonykor egy jó hosszú novellán dolgoztam, amelynek a szerkezetével kísérleteztem, és amikor év vége előtt pár nappal befejeztem, megrémültem attól, hogy mi marad így, mihez fogok kezdeni magammal.

Ez az egy, amit ismerek. A maximalizmus, a túlmunka, a teljesítménykényszer. Bennem van gyerekkorom óta, hogyha eleget dolgozom, akkor eljön majd valamiféle jutalom – nem tudni, miféle, megkönnyebbülés, az értékesség érzése, mások szeretete, empátiája, bármi, de ez mind hazugság, nem ettől jön el. Szóval muszáj megállnom, és megvizsgálnom, ki és mi vagyok, amikor nem dolgozom. Miért szeretnek mások, ha nem azért, hogy munkát végzek. Vagy úgy egyáltalán: mi másra vagyok még „jó”.

Ez is egy függőség, csak az alkoholizmussal vagy a játékszenvedéllyel ellentétben társadalmi elismeréssel jár. Mindenki folyton bizonygatja, mennyit dolgozik, és folyton megdicsérjük egymást, ha sokat dolgozunk. És ezzel nem azt mondom, hogy rossz, ha az ember élvezi a munkáját, vagy ha számára fontos dolgokért küzd, néha akár erején felül is – a probléma az, amikor ez leural minden mást.

Fogalmam sincs, mit fogok csinálni 2022-ben (mármint jó, mondhatok ilyeneket, hogy: a sok munka eredményeként csak jön egy kötet idén tőlem novellákkal és a kisregénnyel, kopp-kopp, előtte vagyunk egy rég várt költözésnek, és mindennel jobban szeretnék idén örökbe fogadni egy kutyát), de szeretnék kicsit „haszontalan” lenni. Varrni, társasjátékozni, cél nélkül olvasni, nagyokat sétálni, ha a csípőm engedi, és együtt lenni a barátaimmal. Megérteni, hogy nem a munka határoz meg, nem attól leszek értékes mások vagy magam szemében, az vagyok amúgy is – ahogy mind azok vagyunk.

Nagyon boldog új évet kívánok nektek, és hogy afelé tudjatok fordulni, amire igazán szükségetek van.

(És elnézést, de elmarad a szokásos év legjobbjai-típusú poszt, annyira fáradt vagyok. Úgy nyár óta alig ajánlottam könyvet, pedig annyi jót olvastam. Nem tudom, mikor térek vissza ehhez, de ez is rajta van a prioritási listámon: jó könyvekkel úgyis szuper kapcsolódni.)

* * *

Köszönöm, hogy itt jártál! Ha érdekelnek hasonló tartalmak, megtalálsz Facebookon és Instagramon is.