2022. január 2., vasárnap

Vár ám a munka a kertben – 2021-ről

 

2020 nekem arról szólt, hogy rájöjjek, ami elől menekülni akarok, azt szeretem a legjobban csinálni. 2021-ben ezért az elsődleges ez volt: hazatalálni, végre a prioritási lista elejére tenni az írást. Hogy ne előzze meg minden – más munka, egyetem, szívességek, kötelességek –, hanem ki tudjam mondani, hogy ezt akarom csinálni, és nemet tudok mondani másra, hogy ezzel foglalkozhassak. Ez olyan egyszerűnek és magától értetődőnek tűnik, de iszonyat hosszú út van mögötte, a „nem érdemlem meg”, „nem hasznos tevékenység”, „nem rendes munka” hiedelmek felszámolása.

Szóval 2021-ben írtam. Sokat. Ezek közül néhányat olvashattatok már, novellákat pl. a Légszomjban, Könyves Magazinon, 168 órában, HVG-ben, és fut jelenleg is egy sorozat a prae.hu-n, de a hosszabb szövegek majd csak 2022-ben jönnek, és iszonyatosan várom, hogy megmutathassam őket.

Ez így szépen hangzik, nem? Elhatároztam, megcsináltam, hurrá, a helyemen vagyok. Pedig ez így nem igaz. Akkor sem, ha tényleg nagyon örülök, hogy ezek elkészültek, de ez egy őszinte felület, szóval elmesélem a másik oldalt is, milyen akkor az év, ha nem számokban és teljesített célokban mérik.

Már meséltem, hogy év közepén írtam egy kisregényt (itt írtam róla picit, a jelenlegi címe Szerződési szabadság), és nagyon-nagyon régen nem élveztem semmit annyira, mint ebben elmerülni kb. három hónapra. Ez nálam a se lát, se hall-állapot, amikor hajnali négykor azt veszem észre, hogy egy kitalált világ kitalált szereplőivel foglalkozom, húsz órája nem ettem, és azt se tudom, milyen nap van ma. Sokszor elgondolkodtam már rajta, vajon abba tudnám-e hagyni az írást, és ha valamiért nem, hát ezért: erre az érzésre vágyom, a heteken át tartó flow-vonatra és valami nagyon mély kapcsolódásra saját magammal. Ráadásul tizenévesen írtam utoljára ennyire felszabadultan, külső elvárások nélkül. Mindenki úgy hitte, egy regényen fogok dolgozni, közben idén megbeszéltük a kiadóval, hogy novellákat írok egy kötethez – senki sem várt tőlem kisregényt, fogalmam se volt, lesz-e helye, érdekel-e bárkit, kibújtam minden kötelezettség alól. Mindezt minimális tervezéssel, teret hagyva az intuíciónak, ahogy nagyon régen nem mertem írni – figyelem, a légtornász biztosítókötél nélkül ugrik, és élvezi.

Akkor hol itt a gond? Ha nem lettem volna borzalmasan idén, biztosan nem írom ezt meg. A fizikai gond látványosabb volt: egy csípőprobléma miatt két hónapot feküdtem a hátamon, és bámultam a plafont, és persze, hogy az agyam belemászott egy nem várt történetbe. De ugyanez igaz volt mentálisan is: nem tudom, mikor éreztem magam ennyire egyedül. A covid miatt is fellazult egy csomó kapcsolatom, mindenkinek megvan a saját baja, nem tudtam se az örömöm, se a nehézségeket megosztani kellő mélységben másokkal, és egyetlen megküzdési mechanizmust ismerek arra, ha fáj: addig dolgozom, amíg össze nem esem. Hiába ismerem ezt már fel, hiába pörgettem el magam már kétszer a kiégésig és egészségügyi következményekig, még mindig ezt a megküzdést választom, ha bármi gond van. És ez így ment év végéig: karácsonykor egy jó hosszú novellán dolgoztam, amelynek a szerkezetével kísérleteztem, és amikor év vége előtt pár nappal befejeztem, megrémültem attól, hogy mi marad így, mihez fogok kezdeni magammal.

Ez az egy, amit ismerek. A maximalizmus, a túlmunka, a teljesítménykényszer. Bennem van gyerekkorom óta, hogyha eleget dolgozom, akkor eljön majd valamiféle jutalom – nem tudni, miféle, megkönnyebbülés, az értékesség érzése, mások szeretete, empátiája, bármi, de ez mind hazugság, nem ettől jön el. Szóval muszáj megállnom, és megvizsgálnom, ki és mi vagyok, amikor nem dolgozom. Miért szeretnek mások, ha nem azért, hogy munkát végzek. Vagy úgy egyáltalán: mi másra vagyok még „jó”.

Ez is egy függőség, csak az alkoholizmussal vagy a játékszenvedéllyel ellentétben társadalmi elismeréssel jár. Mindenki folyton bizonygatja, mennyit dolgozik, és folyton megdicsérjük egymást, ha sokat dolgozunk. És ezzel nem azt mondom, hogy rossz, ha az ember élvezi a munkáját, vagy ha számára fontos dolgokért küzd, néha akár erején felül is – a probléma az, amikor ez leural minden mást.

Fogalmam sincs, mit fogok csinálni 2022-ben (mármint jó, mondhatok ilyeneket, hogy: a sok munka eredményeként csak jön egy kötet idén tőlem novellákkal és a kisregénnyel, kopp-kopp, előtte vagyunk egy rég várt költözésnek, és mindennel jobban szeretnék idén örökbe fogadni egy kutyát), de szeretnék kicsit „haszontalan” lenni. Varrni, társasjátékozni, cél nélkül olvasni, nagyokat sétálni, ha a csípőm engedi, és együtt lenni a barátaimmal. Megérteni, hogy nem a munka határoz meg, nem attól leszek értékes mások vagy magam szemében, az vagyok amúgy is – ahogy mind azok vagyunk.

Nagyon boldog új évet kívánok nektek, és hogy afelé tudjatok fordulni, amire igazán szükségetek van.


(És elnézést, de elmarad a szokásos év legjobbjai-típusú poszt, annyira fáradt vagyok. Úgy nyár óta alig ajánlottam könyvet, pedig annyi jót olvastam. Nem tudom, mikor térek vissza ehhez, de ez is rajta van a prioritási listámon: jó könyvekkel úgyis szuper kapcsolódni.)


* * *

Köszönöm, hogy itt jártál! Ha érdekelnek hasonló tartalmak, megtalálsz Facebookon és Instagramon is.

4 megjegyzés:

  1. Jobbulást a csípőproblémából!
    És várom az új megjelenéseket!

    VálaszTörlés
  2. Kedves Anita!

    Az is igazán kemény munka volt, hogy ennyire szépen, egész éven át dolgoztál a gondolataidon, egyes dolgokhoz való hozzáállásodon és végül eljutottál egy olyan felismerésig, ami számodra remélhetőleg boldogságot okoz. Ezzel a bejegyzéssel megerősítettél engem is, nekem is foglalkoznom kellett magammal az elmúlt 1-1,5 évben.

    Borzasztóan nehéz a rossz berögzülésekkel szembenézni és még nehezebb változtatni rajtuk, szóval hatalmas gratula, hogy ezt végigjártad/járod, azt pedig köszönöm, hogy ezt meg is osztottad, nagyon jól esett olvasni! :)

    Sok társasjátékozós, csakúgyolvasós, csakúgyírós, kutyázós-macskázós órákat, napokat kívánok!

    U.i.: a Horgonyhelyet a napokban olvastam el – letöltendő karantén közben, passzolt a téma a szituációhoz – és nagyon tetszett! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon köszönöm a kommentedet!:) Igen, önmagunkon dolgozni a leghasznosabban eltöltött idő és energia, és nagyon jó olvasni, hogy neked is mennyit segített.

      Köszönöm, hogy olvastad a Horgonyhelyt, és nagyon örülök, hogy tetszett! Remélem, a karantén azóta véget ért/ér lassan, és gyors jobbulást, ha még benne vagy a betegségben!

      Törlés