Ha az emberi jogok érdekelnek, olvass sci-fit és fantasyt – aztán cselekedj

Ma van az emberi jogok világnapja. A fantasy és a science fiction sokszor kapja azt a vádat, hogy örök gyerek felnőtteknek szánt mesék sárkányokkal vagy lézerpisztollyal, és emiatt akár kevéssé is tartják irodalomnak. Pedig a spekulatív fikció az egyik legjobb eszköz arra, hogy a "mi lenne, ha?" kérdésből kiindulva a jelen problémáit más megvilágításba helyezze, hogy kifordítsa az ismert világot, és miközben idegen tájakról, idegen fajokról beszél, közben mégis a ma emberéhez szól. És nagyon gyakran foglalkozik az emberi jogokkal is.

Összeszedtem pár, többségében friss, vagy kevesebb figyelmet kapott SFF könyvet, ami emberi jogok szempontjából is érdekes lehet: olyan címeket, amiket azoknak is bátran a kezébe adnék, akik félve ismerkednek csak a zsánerrel, mert esetleg nem tartják elég "komolynak". Minden könyvhöz ajánlok egy civil szervezetet/jelenleg futó kampányt is, ami kiáll valamilyen formában az emberi jogok és méltóság mellett, és amelyeket akár támogathattok is, ha szimpatikusnak érzitek a céljaikat.

Mert a science fiction és fantasy problémái itt vannak körülöttünk.

Nnedi Okorafor: A halálmegvető

Afrika 27 országában jelenleg 200 millió nő esett át körülmetélésen, vagyis a külső női nemi szerv részleges vagy teljes eltávolításán. Egyes országokban a nők 80-98%-a érintett. Ez nem fantasy, ez a valóság. Ezért is öklözött gyomron A halálmegvető, ami ezen kívül sok más aktuális emberi jogi problémáról is beszél, de a női körülmetéléssel annyira kevés SFF regény foglalkozik, hogy ezt emelném ki. A lányok közül sokan önként, tudatlanul is alávetik magukat az eljárásnak, mert a rítus által fogadják el őket a társadalomban – és mivel ez egy fantasy, később hatalmat nyernek arra is, hogy visszaszerezhessék az uralmat megcsonkított testük felett.

A nők elleni erőszak gyakran láthatatlan – de ez nem jelenti azt, hogy nincs

A 25 éves NANE egyesület a családon belüli erőszak áldozataiért, bántalmazott nőkért, gyerekekért dolgozik, és egy segélyvonalat is fenntart. Akár önkéntesként, akár adománnyal is segítheted őket, vagy elmehetsz a Jurányi Produkciós Házzal közös színdarabjukra, amelyet Kérsz teát? címmel játszanak, és amely közös beszélgetéssel zárul. "Ha a partnerünk nem akarja a teát, nem kényszerítjük bele. Ha a partnerünk nem akarja a szexet, nem kényszerítjük rá. Nem?"

* * *

Sigríður Hagalín Björnsdóttir: A sziget

Azt hiszed, jogállamban élsz. Hogy feléd nem történnek meg "olyan" dolgok. Hogy biztonságban vagy, a törvény szemében mindenki egyenlő, és bízhatsz a demokratikus hatalomban, amelyet választottál. Aztán történik egy apróság, és kiderül, hogy mindez illúzió. A sziget félelmetes jövőkép Izlandról, ami innen, Közép-Európából felvilágosult országnak tűnik, nyitottnak és elfogadónak, de ez a könyv bemutatja, hogy krízishelyzetben mindenki embersége egyformán mérlegre kerül. Hogy a jogállamiság hogyan válik semmissé, vagy hogyan kezd szétválni egy társadalom "mi"-re és "ők"-re, ha fogytán az élelem és nincs antibiotikum. Hogy a civilizáció néha elfeledteti velünk, milyen is lehet az emberi természet, és ha változtatni akarunk, rohadtul ideje lépnünk.

A szigetre nem jutnak el az üzeneteid, de hozzájuk igen

Az Amnesty International idén megszervezte a "Levélíró maraton" nevű programot, amellyel négy bebörtönzött emberi jogi aktivistán szeretnének segíteni. Az egyikük Yasaman Aryani, akit tizenhat év börtönre ítéltek, amiért idén nőnapon egy csak nőknek fenntartott vasúti kocsiban kendő nélkül jelent meg, és fehér virágot osztott az utasoknak. Az akciójával arra szerette volna felhívni a figyelmet, hogy egy szabad világban mindenki eldöntheti, mit visel.  Hamarosan letartóztatták, magánzárkába került, és tizenhat évre ítélték. Az ő ügye mellett még három másikat is megismerhetsz itt, és a levél aláírásával támogathatod a szabadulásukat és az emberi jogokat.

* * *

Louise O'Neill: Örökké a tiéd

Ajánlhatnám a Szolgálólány meséjét, de valószínűleg úgyis mindenki ismeri: inkább egy olyan ifjúsági regényt vennék elő, ami mellett a Romana-füzetes címe miatt talán sokan elmennek (majdnem én is megtettem). A fülszöveg is kísértetiesen hasonlít egy habos-babos Párválasztóra, pedig ez a regény olyan kőkemény pofonnal zárul, olyan hiteles befejezéssel, hogy a fal adja a másikat. Mert mégis mi jó sülhet ki abból, ahol a lányokat kiskoruk óta feleségnek nevelik, kisbetűvel írják a nevüket, és egyetlen dolguk szépnek és kívánatosnak lenni jövendőbeli férjük számára? Mondhatnánk, hogy Atwood-light, de én teljesen máshogy közelíteném meg: olyan ifjúsági regény, ami komolyan veszi az olvasóját, és számára érthető konfliktusokon keresztül mesél tárgyiasításról és szexuális kihasználtságról, a témához illő realizmussal, cukormáz nélkül. Gimiben remek beszélgetésindító olvasmány lehet, ha értő pedagógusok foglalkoznak vele.

Bármi lehet belőled

Fontosnak tartom, hogy ne csak jogvédő szervezetek álljanak ki nemes ügyekért, hanem cégek is, akik így egészen más rétegetekhez is eljuthatnak. A The Body Shop rendszeresen foglalkozik nemes ügyekkel – több millió aláírást gyűjtött a kozmetikai célú állatkísérletek betiltásáért –, és most azon van, hogy felhívja rá a figyelmet, hogy sok kislány előtt nem ugyanazok a lehetőségek állnak, mint a többiek előtt. Ha szerinted is fontos, hogy egy lányból akár matematikus, űrhajós vagy sebész válhasson, ismerd meg az Egyszülős Központtal közös kampányukat itt.

* * *

Köszönöm, hogy itt jártál!:) Ha érdekelnek hasonló tartalmak, megtalálsz Facebookon és Instagramon is.

Első – online novella

Néhány hete vendégként szerepeltem a Spagetti Lakóautó podcastben – itt vissza tudjátok hallgatni az adást –, amelynek első blokkjában komolytalanabban beszélgettünk állatokról, a másodikban komolyabban a komfortzónáról, harmadikban pedig egy-egy rövid szöveggel készültünk "szellemíró" témában. Kiteszem most az én villanásnyi novellám – Káposztalepke és Mr. Jackpot megoldásáért kattintsatok az adásra. ;)

* * *

„Azért akart elsőként a Marsra költözni, hogy ő legyen a bolygó legjobb sakkozója” – ezzel kellene kezdenem, valami könnyűvel, ami elfelejteti velünk, hogy haldoklunk, hogy ennek a bolygónak vége, és meg kell váltanunk jegyünket arra a másikra. Propaganda-író, így fognak nevezni. De hát ki ne vállalta volna el, ha cserébe helyet kap a védett övezetben?

„Victor Boyle. Született 2011. január 17-én, Manchester iparvidékén. Anyja gépkezelő, apja középiskolai történelemtanár. Családi alkoholproblémák miatt tizennégy évesen elszökött otthonról egy New Yorkba tartó óceánjáró felszolgálójaként.” – Ilyeneket írt róla az a négy mesterséges íróintelligencia, akiket felkértek az életrajzára. Tények és precizitás, most mégsem erre van szükség, hanem személyességre, olyan hitelességre, mintha ott lennél te magad is, mintha épp készülnél vele a Marsra. Próbálja meg egy emberi író, mondták.

Matt Harrison Clough

Fekszem az üres kádban, csípőmet nyomja a porcelán. Egy ponyvát húztam a fejem fölé, a kinti fény halványan dereng át. A műanyag szaga, úgy képzelem, olyan, mint a szkafanderé. Lélegzem a sötétben, a szűk helyen, és arra gondolok, ilyen lehet az űrkapszulában feküdni. Ilyen érzés egy idegen bolygó felé repülni, hogy te legyél az első hivatalos lakosa, ilyen érzés elbúcsúzni a Földtől. Ilyen érzés nem fuldokolni.

Anyám torokgyulladásban halt meg 2037-ben. Hiába tömték belé az antibiotikumot hátha-alapon, az orvosok is tudták, hogy esélytelen. Apámat egy klímamenekült rejtegetéséért tartóztatták le. Alig emlékszem az ugandai férfira, csak a sovány kezére, amivel kortyonként emelte szájához az ivóvizet, és hogy éjjeli háromkor járt ki a fészerből friss levegőt szívni, nehogy a szomszédok jelentsék.

Róluk tudnék írni. Hitelesen, ahogy kérték. De ki a faszom az a Victor Boyle? A fotókon öntelten vigyorog a marsi dobozlakásban, mintha csak kertes házat vett volna a zöldövezetben. Hősnek kellene neveznem, amiért a pszichológiai profilja alapján a pionírok közé választották, amiért hátrahagyott mindenkit, hogy egy idegen bolygón öregedjen meg, de hogy nevezhetném hősnek, amikor neki könnyű? Már kamaszként elszökött otthonról, nem volt senkije. Még a jólét utolsó napjaiban született, és mielőtt igazán felforrósodott volna a helyzet, beszállt az űrkompba, és lelépett. Na, ezt biztos nem írták róla az íróintelligenciák! Ők sosem mondanák ki, hogy Victor Boyle egy gyáva szar patkány, aki elmenekült a süllyedő hajóról, és itt hagyott minket meghalni.

Szorít a mellkasom. Hirtelen szűk a porcelánkád, amit még soha életemben nem töltöttem fel csurig esővízzel, sötét a ponyva a fejem felett. Csillagtalan ég, műanyagszagú börtön. A torkom markolászom, és lélegezni próbálok, mélyebbet, nyugodtabban, de a kád most koporsónak tűnik, és ki kell ugranom belőle, levegő után kapkodva tántorgok ki a nappaliba.

„Victor Boyle pánikrohamot kapott az űrkapszulában” – fogalmam sincs, igaz-e, de legalább erről őszintén írhatok. Legalább némi együttérzést csikarhatok ki iránta, ha már helyettünk menekült el a Földről. „Victor Boyle hetekig tasakokba pisilt.” „Victor Boyle a heréjét se tudta leborotválni a szkafanderben.” Röhögve kapkodom a levegőt, aztán a térdem átkarolva sírok, ringatózom, míg múlni kezd a szorítás.

Sétálni indulok a sötétben. Alszik a város, csak a széndioxid-megkötők zümmögnek, mintha próbálkoznának még a lehetetlennel. Az égen nem látszik a Mars. Nem látszik semmi, és innen olyan, mintha egyedül lennénk az univerzumban.

Egy játszótéren állok meg. A homokozó padkáján lerúgom a cipőmet, ujjaimat a homokba fúrom; felül hideg, alul még őrzi a nap melegét. Az utcalámpák fényében vörösesnek tűnik, rezes, idegen sivatagnak. Victor Boyle tizenkét évet élt a Marson. Tizenkét évig kísérletezett növénytermesztéssel és ellenőrizte a létfenntartó berendezéseket, aztán elvitte egy keringési rendellenesség. Infarktus odafenn. És persze nem ő az egyedüli: a pionír csapat fele halott. Most rajtunk a sor, de ki akar ezek után elindulni, követni a hamis reményt?

 „A Föld díszpolgára.”

„A jövő reménysége.”

„Az új élet előkészítője.”

Az íróintelligenciáknak jobban megy.

Elképzelem Victort odafenn. A protokollfotózás után talán lelohadt az a vigyor, amikor ott maradt a vörös semmi közepén. Talán akkor sújtott le rá a gondolat, hogy soha nem mehet haza. Hogy még azt a vacak manchesteri gyártelepet se látja többé, nemhogy az erdőket vagy az óceánt. Talán ott vált akaratlanul hőssé.

Ujjaimmal a homokot görgetve arra gondolok, így fogom kezdeni: „Victor Boyle egyedül halt meg a Marson, hogy nekünk már ne kelljen.”

* * *

Köszönöm, hogy itt jártál!:) Ha érdekelnek hasonló tartalmak, megtalálsz Facebookon és Instagramon is.

A fantasy lelkiismerete, avagy a következmény nélküli erőszakról

Vajon hány gyilkosságot követ el egy átlagos fantasy regény főszereplője? Hány torkot vág el, hány épületet robbant fel, hány névtelen áldozatot hagy maga mögött a végjátékig? De ami még fontosabb: a gyilkosságok közül hány után érzi azt az olvasó, hogy itt valami szörnyűség történt? Vagy hányszor legyint, hogy ez a sztori része?

Pózol és hentel, a sorrend tetszőleges

Sokat foglalkoztat ez a kérdés mostanában. Próbálok egyre kevesebb tettleges konfliktust írni – egyrészt azért, hogy a szövegben maradó erőszaknak igazi súlya és hatása legyen, másrészt meg azért, mert túl könnyű ilyen eszköz után nyúlni. Az Irha és bőrnél például direkt úgy választottam ki a három főszereplőt, hogy közülük kettőnek esélye se legyen tettlegességgel megoldania bármit, boldoguljanak más, számomra izgalmasabb képességekkel; a harmadik szereplő történetének pedig szerves részévé tettem az agresszióhoz való viszonyát. Abban a regényben pedig, amit most kezdek el írni (psszt!), a háborúk, csaták és hasonlók helyett valami egészen más történik.

A grimdark elterjedése valószerűbbé tette az erőszakot, a gyilkosság már nem olyan, mint a fénykard vértelen vágásától békésen összeesni, hanem kihúzott belektől és kiköpködött fogaktól mocskos. Mégis, a lelki vonatkozásai nem mindig lettek valószerűbbek. Az olvasó megbocsátja a tömeggyilkosságot. Sőt, néha nem is megbocsátja, hanem rá sem döbben, hogy itt valami erősen problémás dolog történt. Az erőszak következmények nélküli, mint egy számítógépes játékban végighentelni egy pályát, ahol mindenki csak legyőzendő pixelellenfél. A névtelen statiszták lemészárlása a plot elemek közti habarcs, helykitöltő, adrenalinnövelő, vagy akár tényleg szükséges rossz – mégsincs tényleges következménye. (Ellenpélda: a Tomb Raider (2013) eleinte kényelmetlenül szembesít vele, milyen egy egyetemista lány számára a túlélés és az első gyilkosság. Közelről látjuk az arcát pánikhelyzetben, a rémült, hisztérikus küszködést, a halálfélelmet. Kár, hogy utána ő is átmegy üres hentes és mészárosba.)

Néha tükörbe nézhetnének a fantasy főhősök is

A fantasy regényekben ritkán küzdenek poszttraumás stresszel. Ritkán kapnak pánikrohamot, ha pisztoly kerül a kezükbe. És még ritkábban éreznek a helyzet súlyához illő bűntudatot, ha elkövettek valamit. Vagy ha éreznek is bűntudatot, hamar elhessentik, hogy az agresszió szükséges volt, ne emésszék magukat. Ez pedig az olvasó előtt mentegetni a szereplőt. Mert az írók egy része retteg attól, hogy az olvasói nem kedvelik majd a főhőst; nehogy sarokba hajítsák emiatt a könyvet! Ezért minden eszközt megragadnak, hogy ne tűnjenek fel a hőseik rossz színben a többrendbeli, különös kegyetlenségekkel elkövetett gyilkosságok miatt.

Dehumanizáció – Az ellenfelek nem emberek; úgy nem is rossz dolog gyilkolni, ugye? Ezer ork vagy zombi vére nem olyan szörnyű, mintha embereket mészárolnánk. Ezek az ellenfelek általában nem beszélnek, nem mutatnak érzelmeket, gyakran rusnyák, és nincs semmi olyan vonásuk, ami miatt empátiát ébresztenének az olvasóban, így "nem kár értük". Mennyire más lenne, ha az orkok csata előtt félelmükben énekelnének, vagy megölelnék egymást! Vagy ha lenne otthonuk, ahová hazavárják őket. Így azonban nem többek bábuknál, akik azért dőlnek el, hogy a hős hősiesebb legyen.

Egyébként imádtam a Joker filmet,
de azért ő is "szimpatikussá tett pszichopata"

A rosszfiúk megérdemlik – Ha nincs más lehetőség, és a főszereplőnek akadnak kisebb jellemhibái – például mondjuk pszichopata sorozatgyilkos –, akkor az író gyakran azzal menti fel őket, hogy igazi rohadékokat gyilkoltat velük. Megbújik itt egy összekacsintás az olvasóval: „te is szívesen megbüntetnéd a pedofilokat, ugye? Gondoltál már rá, hogy bevernéd a nőket zaklató mocskok orrát, mi?” És ezzel rögtön kicsit fel is menti Dextert vagy Jokert, hiszen bár morálisan elítélendő dolgot tesznek, ugyanakkor morálisan is ítélkeznek. Bűnösek is, meg kicsit a szegény ember hősei is. Így pedig az olvasó a szórakozásért cserébe "elfelejti", hogy ezeknek a szereplőknek rács mögött lenne a helyük. (Pláne, ha még viccesek is. A vicces karakternek mindig van felmentős kártyája.)

Csak statiszták – Ki siratta meg a Halálcsillag áldozatait, kezeket fel! Egy bolygó méretű űrállomáson elképesztő sok ember halhatott meg, takarítók, szakácsok, mérnökök, sőt, nekem logikus lenne, hogy sok ottani dolgozó a családját is vitte magával, szóval ovisok is. Érdekelt ez valakit a filmben? Ugyan. Egyrészt itt is játszik a dehumanizáció – a rohamosztagosoknak nincs nevük, az egyensisak miatt arcuk sem, a néző nem gondol bele, hogy ők is személyek –, másrészt nem ismerjük őket. A hősökért izgulunk, az ő vágyaikat, félelmeiket, motivációikat ismerjük, de a pillanat töredékére feltűnt, lézerrel lövöldöző, majd elhulló random katonát nem. Ez pedig könnyű választás: az ember ahhoz húz szívesebben, akit ismer és kedvel. (És most képzeljük el a filmet másfajta narratívával: ha látjuk a Halálcsillag dolgozóinak mindennapjait, az átlagos arcokat, és aztán egyszer csak bumm, a terroristák felrobbantják, gyászolnak a családok.)

Fogadjunk, hogy még az olifántokat is jobban sajnáltad,
mint az orkokat

Ebbe a statiszta-kérdésbe az Irha és bőr írásakor bele is futottam: az első változatban a fő erőszakos kulcsjelenetnek – és akkor most tojáshéjon járva kerülöm a spoilert – minden brutalitása ellenére se lett igazi súlya. Az áldozat egy jelentéktelen szereplő volt, mert végig csak a hatásra koncentráltam, hogy fogja a gyilkosság felforgatni a status quo-t, mennyire kilendíti a sztorit. De az áldozat statiszta volt, így a halála nem tűnt elég súlyosnak. Sőt, az elkövetőt is könnyű volt felmenteni. Csak akkor kezdett el működni a jelenet, amikor kicseréltem az áldozatot: ismerje őt is az olvasó, és legyen legalább egy másik szereplő, akit megrendít a halála, hogy átérezhető legyen a veszteség. A másik fontos célkitűzés pedig az volt, hogy ez az erőszak ne maradjon üres és következmények nélküli.

Sok esetben fölösleges körnek érződhet hosszan olvasni gyászról, következményekről, bűntudatról – bár én gimiben is imádtam a Bűn és bűnhődést –, de a hitelesség látja kárát, ha ezeket kényelmi szempontból kihagyja az író. Ha pedig már erőszakról ír, először inkább meg kell vizsgálni a kérdést: valóban szükség van erőszakra ebben és ebben a jelentben? Meg lehetne-e oldani ezt másként is? Csak azért írom bele, mert nem volt jobb ötlet/leült már a sztori/jól néz ki az akció? Ha viszont az jön ki, hogy igen, az erőszak a történet és a karakterek szerves része, így nem lehet kihúzni, akkor viszont arra sem kell sajnálni a teret, hogy a hatását ábrázoljuk.

Mert gyávaság a karaktert vagy a tettét az olvasó előtt mentegetni. A gyilkosság súlyát az átélhetősége adja – és igen, ha ezt realistán ábrázolják, akkor az lehet a következménye, hogy az olvasó elfordul a szereplőtől. Olyan érzelmeket él át, amikkel már nem akar azonosulni, olyan mélységbe húzza a történet, amit nem akar elviselni. De ez olyan ár, amit az íróknak alkalomadtán meg kell fizetniük – aki pedig nem akarja megfizetni, az ne piszkolja be a szereplői kezét.

* * *

Köszönöm, hogy itt jártál!:) Ha érdekelnek hasonló tartalmak, megtalálsz Facebookon és Instagramon is.

A test a végső művészet – Belgrádba utaztunk Marina Abramovicért

2014-ben találkoztam Marina Abramovic nevével először. A 2010-es híres videó jött szembe a New York-i kiállításáról, ahol három hónapon át minden egyes nap ott ült egy asztalnál, és ha leült vele szemközt egy látogató, ő felemelte a fejét, és ránézett. Aztán egyszer csak eljött hozzá Ulay, régi szerelme és alkotótársa, akit huszonkét évvel korábban látott utoljára a Kínai Nagy Fal közepén: egy gigantikus szakítás során elindultak ketten a két végéről, és félúton találkoztak. A videóban annyi érzelem van, néhány arckifejezéssel mesélnek el egy teljes történetet, hogy azonnal tudni akartam, kik ők, és mit műveltek együtt. És mint utána egész napos netezéssel és a performanszaik visszanézésével kiderült: csupa olyasmit, amibe akár bele is halhattak volna. Olyat, ami balról nézve őrültség, jobbról viszont a lehető legcsodálatosabb művészet.

Mert minek neveznéd, ha kifeszítenek ketten egy íjat, amit ha bármelyikük elereszt, Abramovic meghal (Nyugvó energia)? Vagy hogy órákon át ütemesen pofozzák egymást (Light/Dark)? Esetleg addig lélegeznek egymás szájából, míg elájulnak (Belégzés/kilégzés)? Nagyjából egy nap alatt rajongó lettem – Abramovicé, mert azért hamar kiderült, hogy az ő zsenije kellett mindehhez –, mintha valami olyat találtam volna meg, amit addig hiába kerestem, valami egyértelműt és nyerset, amit más művészeti ágban nem kap meg az ember, vagy legalábbis nem így. És ezért akartam elutazni most ősszel Belgrádba az életmű-kiállításra – amiről előtte háromszor is lemaradtam, Koppenhágában, Firenzében és Lengyelországban, így extrán szorongva kezdtem el szervezni az utat, hogy most már tényleg menni akarok. Komfortzóna-tágításért, gyomorgörcsért, csodálatért, és persze elsősorban katarzisért.

Abramovic leghíresebb performanszai középpontjában a test áll. Egy festő elrejtőzik az ecset, a festék és a vászon mögé. Egy író a kellemes otthonában ül, miközben mások a szövegét olvassák. De itt nincs semmiféle fal a közönség és a művész között, és nincs semmiféle biztonságos közvetítő közeg sem. Könnyű úgy fontos dolgokról beszélni, hogy a művész közben a háttérből figyel, és egészen más a performansz. A Ritmus 0 (1974) során Marina hat órán át egy szobában maradt a „közönséggel”, akik azt tehettek vele, amit akarnak. Ehhez eszközöket is kaptak, amiket szabadon felhasználhattak, ő nem reagált rájuk, ő csak „egy tárgy”: a közönség levetkőztette, borotvapengével vagdosta, rózsatövist döfött a hasába, valaki ivott a véréből, a végén pedig töltött pisztolyt tartottak a fejéhez. Ahogy lejárt a hat óra, és Abramovic először megmozdult, a résztvevők elmenekültek. Mennyivel nyersebben beszél ez az emberi pszichéről, mennyivel valóságosabb a saját testén demonstrálni, mint leírni, milyen könnyen kijön az emberből a legrosszabb, ha azt hiszi, nincsenek következmények, ha arról van szó, hogy „megteheti”. És mennyivel igazabb az üzenet így, hogy valaki a saját testi épségét teszi kockára a hatásért.

A test és az ahhoz való viszony amúgy is imádott nemezisem – ez, gondolom, nem nagy titok az írásaim visszatérő témái alapján –, szóval lenyűgöz, mi mindent tett magával: feküdt lángoló csillag közepén (Ritmus 5; ebbe majdnem bele is halt, elájult az oxigénhiánytól); beszedett pszichiátrián használatos gyógyszereket a közönség előtt (Ritmus 2); csattant neki egy oszlopnak újra és újra (Interruption in Space); evett meg egy bödön mézet, majd karcolt a hasába csillagot pengével és korbácsolta magát véresre (Tamás ajkai). És döbbenetes belegondolni, melyik performansz meddig tartott: négy napig pucolt vérben és bűzben marhalábszárakat a Velencei Biennálén, hogy a háborúról meséljen (Balkán barokk), vagy órákig üvöltött teli torokból, míg elment a hangja (Freeing the Voice). Ez utóbbi a kiállításon úgy van elhelyezve, hogy az üvöltést mindenhonnan halld: már az ötödik szinten jársz, de még mindig az üvöltése visszhangzik az egész múzeumban, míg ki nem lépsz a parkba.

Nagyon vártam bizonyos performanszok újrajátszását, de a Firenzeivel ellentétben itt csak az Imponderabilia (1977) látható nem felvételről, hanem újraalkotva. Ahhoz, hogy bizonyos híres előadások videóit láthasd, át kell kelni egy szűk ajtóban álló meztelen férfi és nő között, akik közt szinte lehetetlen úgy lavírozni, hogy ne érj hozzájuk egy picit. Kíváncsi voltam, felkavar-e ez az egész, de sokkal inkább intim volt: egy idegen nemi szervének látványa és közelsége ma már kevésbé fura, mint ’77-ben lehetett, ellenben a művészek ilyen kitárulkozása, hogy érzed köztük a leheletüktől melegebb levegőt, megható és bensőséges. És hiába néztünk előtte performanszokat tárgyiasított testekről, mégse tudtam rájuk tárgyként tekinteni, sőt, ahogy elléptem köztük, arra gondoltam, le ne tapossam véletlenül a meztelen lábujjukat.

A felső szinteken Abramovic frissebb munkái is jelen vannak, bár az időrendi sorrend annyira nem kedvez nekik: a 2014-es londoni kiállítás öt meditatív stációja kevésbé működik itt, amikor az életmű régebbi darabjaitól felzaklatva megérkezik az ember. Így nem is sikerült túl türelmesen szétválogatnom a kupacba halmozott fehér és fekete magokat; csak miután kijöttem a kiállításról, és elmúlt a zaklatottság, akkor jött volna meg a kedvem, hogy most már szívesen bogarásznám őket.

Hiába láttam már szinte minden performanszát netről, hatalmas vásznon, szuggesztív elrendezésben, Abramovic jegyzeteivel és instrukcióival még jobban működnek, és a katarzis ugyanúgy letarol, mint amikor először rátaláltam a művészetére. A kiállítás még január közepéig látható – Belgrád négy óra autóval, akár egynapos program is lehet, bár akkor mi már előző este ott aludtunk egyet. Ha pedig még csak ismerkednél vele, a The Artist Is Present c. dokumentumfilmet ajánlom, ami a New York-i kiállításáról mesélve veszi végig az életét és a legfőbb munkáit.

Lehet valakinek csodálatos vagy bizarr, megbotránkoztató vagy katartikus, de ezek a performanszok kimozdítanak a szellemi tespedtségből. Nem öncélúan viszik be a gyomrost, és nem is öncélúan teszi kockára saját épségét a művész sem: hanem hogy a legtisztábban és legigazabban meséljen önmagunkról és az emberről.

Museum of Contemporary Art Belgrade

Marina Abramovic, The Cleaner - 2020. január 20-ig

* * *

Köszönöm, hogy itt jártál!:) Ha érdekelnek hasonló tartalmak, megtalálsz Facebookon és Instagramon is.

Miért gyere el a Kéziratok Éjszakájára?

A Könyvfesztiválon valaki megkérdezte tőlem, „szoktam-e még zsűrizni”, én meg halálos nyugalommal feleltem, hogy „de hát nem is szoktam zsűrizni”. Utána esett le, hogy az illető a Kéziratok Éjszakájára gondol, és utána jöttem rá, mennyire másként látom ezt a rendezvényt, ami nem fér össze a fejemben a „zsűrizéssel”. Számomra ez nem verseny, nem helyezésekről szól. Nem véletlen, hogy a győztes díja is inkább egy lehetőség, hogy részt vegyen az Írókör táborában, ami mindig is közös tanulásról szólt. Mert én ennek látom a Kéziratéjt: akik beküldik a szövegeiket, olyan, mintha egy műhelybe jönnének, hogy elbeszélgessünk az ötletekről, erényekről és gyengeségekről. Nincs mérleg, nem ítélkezik senki. Csak egy formálódó sztori, amiről a barátaimmal is így beszélgetnék egy kávé felett.

Ha esetleg nem ismernéd a rendezvényt: idén tartjuk meg kilencedik alkalommal, véleményt kereső kezdő vagy kevésbé kezdő írók küldhetik be sci-fi/fantasy/horror szövegüket 5000 és 25000 leütés közti terjedelemben, amit mi a rendezvény előtt elolvasunk, és ott a helyszínen véleményezünk – természetesen csak az adott írónak, külön asztalnál, nem élveboncolva a többiek előtt. A részleteket megtaláljátok itt, a beküldési határidő pedig elég közel van, augusztus 1.

Az évek alatt nagyon fontossá vált számomra a Kéziratéj. Emlékszem, milyen szörnyű volt, amikor senkitől se kaptam visszajelzést az írásaimra: azt se tudtam, mit csinálok jól, miben kell fejlődnöm, vagy egyáltalán milyen hibák léteznek, amiket tudtomon kívül elkövetek. Légüres térben éreztem magam, és ezen csak az írókör változtatott. Emlékszem egy csomó aha-élményre: amíg például valaki rá nem mutatott, hol váltok nézőpontot, magamtól észre se vettem, fel se merült, hogy ez miért gond, utána meg annyira egyértelmű volt, hogy nem is értettem, miért nem bökte ki a szemem korábban.

Ha írsz már egy ideje, és érdekel a Kéziratok Éjszakája, de esetleg hezitálsz, mert nem tudod, mire számíts, neked való-e, összeszedtem pár szempontot, hátha segít dönteted.

1. Itt nem kell tökéletesnek lenned

Talán ez a legfontosabb: egy pályázatra egyetlen esélyed van beküldeni egy szöveget, amivel vagy nyersz, vagy nem. Egy dobás, és ez engem rendszeresen görcsössé tesz. Itt nincs ilyen: akár egy regény első fejezeteit is beküldheted úgy, hogy nincs megírva a többi, és kíváncsi vagy, milyen a felütés, felkelti-e az érdeklődést. Itt nem eljátszod az esélyedet, hanem teszteled a szöveget, felkészíted a későbbi megmérettetésekre. Azzal a visszajelzéssel, amit itt kapsz, egy következő „éles” pályázatra átgyúrhatod a novellát vagy a regényt.

2. Személyre szól

Egy pályázaton nagyon ritkán adnak visszajelzést az elutasítás okáról. Az írástechnikai könyvekben sok mindenre ráismerhet az ember, mégsem személyes. Sőt, néha annyira közelről nézi az író a saját történetét, hogy talán észre se veszi, hogy az adott tanács épp rá vonatkozik. Sokszor éreztem én is, hogy elolvastam egy cikket, bólogattam, értettem – aztán elkövettem a ugyanazokat a hibákat, és addig fel sem ismertem, míg valaki rá nem mutatott. Itt a „zsűritagok” mind elolvassák az adott szöveget, és abban a 15-20 percben csak erről beszélnek az íróval. Nincs általánosítás, ott van a szöveg, és akár mondatszintű kérdésekbe is belemehetünk, teljesen az adott íróra vonatkozva.

3. Mert kérdezhetsz

És kérdezz is, légyszi! Sokan meghallgatják, mit gondolunk az írásukról, és aztán elköszönünk anélkül, hogy egyetlen kérdés elhangzott volna. És ez valahol érhető, nehéz mit felelni a hirtelen zúduló „és van esetleg kérdésed?”-re, de ne hagyjátok ki ezt a lehetőséget. Próbáld meg előre kitalálni, mit szeretnél kérdezni. Mi az, ami miatt bizonytalankodsz, hogyan csapódik le az olvasóban? Ha attól félsz, lassú a kezdés, kérdezd meg, mennyire vont be bennünket. Hogy melyik szereplő keltette fel az érdeklődést. Hogy megfelelő volt-e az információadagolás, vagy valahol elvesztünk. Ezekre persze valószínűleg magunktól is kitérünk, de ha tudjuk, hogy ez bizonytalanabb pont számodra, beszélhetünk róla többet, több szempontból. És egyébként is: éljetek azzal a lehetőséggel, hogy bármit kérdezhettek szerkesztőktől vagy íróktól. Akár az adott szövegről, akár írástechnika kapcsán.

(Ugyanitt: valahogy jegyzeteljetek, vagy akár rögzítsétek a beszélgetést. Annyi infó zúdul 20 perc alatt az emberre, hogy természetes, ha már hazafelé a metrópótlón kiesik a fele.)

4. Nem fekete-fehér

Az írás nem matematika, hogy egyértelműek legyenek egy egyenlet megoldásai. Még a szerkesztők sem ugyanúgy látják ugyanazt a szöveget, nincs egyetlen igazság. Épp ezért jó, hogy nem egy, hanem rögtön több véleményt kapsz, amiből sok mindent le lehet szűrni: ami többeknek feltűnik, azon érdemes elgondolkozni, mi mehetett félre, de sokszor mi sem értünk egyet, és ami az egyiknek kevésbé tetszik, a másik talán lelkesedik érte. Engem például nehezebb lenyűgözni akciójelenettel, de volt már olyan kézirat, aminél pont ezt dicsértem meg. Viszont fele királyságomat egy izgalmas és eredeti ötletért, és az egészet, ha meg is ríkat a szöveg.

5. Együtt könnyebb

Esély sincs rá, hogy rivalizálás alakuljon ki a résztvevők közt, hisz a szó szoros értelmében verseny sincs. És nincs annál jobb, mint a várakozás óráiban új írói ismeretségeket kötni, akikkel később bétázhatjátok egymás műveit, átsegíthetitek egymást az írói blokkokon. Nekünk is jó látni, amikor valaki nem egyedül ül oda, hanem a barátai is izgulnak érte, támogatják: az írás maga magányos tevékenység, de nehezebb társak nélkül. Kell valaki, akinek lehet sírni a vállán a „sosem áll ez össze”-napokon, és akinek a nyakába lehet borulni, amikor mégis.

Szóval ha eddig nem tudtál dönteni, belevágj-e a Kéziratok Éjszakájába, remélem, most kicsit jobban el tudod képzelni, mire számíts. A beküldési határidő augusztus 1., ha pedig esetleg kérdésed merült fel, nyugodtan tedd fel akár itt, akár az eredeti kiírás alatt.

Remélem, hogy sokatokkal találkozunk szeptemberben! :)

* * *

Köszönöm, hogy itt jártál!:) Ha érdekelnek hasonló tartalmak, megtalálsz Facebookon és Instagramon is.

Találkozzunk a Könyvhéten!

Jövő héten itt a Könyvhét – a szokásos Vörösmarty tér helyett ezúttal nem messze tőle a Duna korzón –, én meg még mindig nem böngésztem át a friss megjelenéseket, annyira nincs időm a vizsgaidőszak mellett. Szóval ha esetleg tanácstalanul láttok bóklászni a standok közt, nyugodtan világosítsatok föl, milyen könyveket nem szabad otthagynom.:)

Aki esetleg lemaradt az árpilisi könyvfesztes dedikálásról, a Könyvhét szombatján megint tartunk egyet. Ezúttal kicsit nyugisabb-beszélgetősebb hangulatra számítok (és remélhetőleg a szokásos könyvheti az eső se mossa el), és alig várom, hogy találkozzunk.:)

Mikor? – 2019. június 15. (szombat), 17.00-18.00

Hol? – Könyvhét, Duna korzó

Facebook-esemény és részletek itt.

Előtte 15.00 órától Rusvai Mónika fogja dedikálni debütáló fantasy regényét, a Tündöklőt, 16.00 órától pedig Lőrinczy Judittal találkozhattok, akitől tavaly jelent meg az Elveszett Gondvána.

Mindenkit nagyon sok szeretettel várunk!:)

Mi a fene történt Westeroson? – A Trónok harcáról spoileresen

Figyelem! A teljes írás spoileres a Trónok harca befejezésére.

Sosem az érdekelt igazán, ki ül majd a baromi kényelmetlen Vastrónra. Nekem nem a lezárás számít, hanem maga az út, az odáig vezető döntések és változások sora, és ha ez működik, egy esetlen véget is megbocsátok. Bármikor feláldoznék egy egész részes csatát egyetlen jó párbeszédért vagy őszinte karakterpillanatért – engem könnyű lenyűgözni.

Ezért vagyok mérhetetlenül dühös a Trónok harcára. Mert elfeledkeztek az idáig vezető útról.

A sorozat arról lett híres, mennyire nyíltan szembemegy a nézői elvárásokkal, hogyan számol le a bebetonozott fordulatokkal, és ha azt vesszük, a fináléban is ezt próbálta követni. Hiszen a klasszikus történetvezetés szerint Daeneryst a korábbi évadok konfliktusai arra készítették fel, hogy jó királynő legyen, a korábban elkövetett hibákból tanulva végre felelősen ülhet a trónra. Hiszen Jon, a mellőzött fattyú valójában a jogos trónörökös, és nem térhetett vissza a halálból ok nélkül: ő a tényleg talpig becsületes hős, aki a végén el szokta nyerni jutalmát. Ráadásul ők ketten olyan szerelmesek, hogy a sárkányröptetős, vízesésnél csókolózós jelenetnél szinte vártam, hogy felcsendül egy Disney-betétdal.

De Ned Stark óta ugye tudjuk, mi lesz a talpig becsületes hősökkel. A Vörös Nász óta tudjuk, meddig tarthat a szerelmesek boldogsága. Martin megtanította nekünk, hogy még véletlenül se éljük bele magunkat egy effajta befejezésbe, és egy idő után a nézők elvárásai is megváltoztak: vért, drámát és fordulatokat vártak, sokkoló pillanatokat, mint korábban. És ez az elvárás az, ami kinyírta az utolsó évadot. Annyira el akarták hitetni mindenkivel, hogy közeledünk a megszokott, ha nem is happy, de igazságos end felé, hogy csak az utolsó pillanatban ránthatták félre a kormányt, hogy haha, csak nem hittél nekünk? És ez az utolsó pillanatos átfordulás az, ami tönkretett mindent.

Imádtam volna az őrült Dany szálat, ha szépen felépítik. Ehelyett minden karakter unásig vágja a néző arcába a hasonlatot a Targaryenek születésekor feldobott érméről, amelynek egyik oldala őrületet ígér, mert a forgatókönyvírók is tudták, hogy nincs igazán megalapozva ez a változás. Az őrület nem egy jolly joker kártya, amit elő lehet húzni az írói ingujjból. Ha igazán ügyesek, Királyvár porig égetése közben egyszerre éreztünk volna mélységes iszonyatot és empátiát egy elveszett, szinte még gyerek királynő iránt, aki nem bírt másként cselekedni. Ehelyett csak az értetlenség marad, hogy ezt most minek?

Dany sokkal durvább traumákat élt már át az elmúlt évadokban. Ha a stressz hatására összeroppant volna, valószínűbb, hogy már Viserys megkoronázásakor megteszi, vagy ha ott nem is, de Khal Drogo halálakor biztosan. Dany ennél mentálisan sokkal erősebb volt. Igen, szörnyűségeket él át a nyolcadik évadban, a szeme láttára fejezik le Missandeit – akivel évadok óta alig volt közös jelenete, hogy a kapcsolatukat átérezzük –, megölik egy sárkányát – ez már megtörtént az előző évadban is, és nem roppant bele –, valamint Jon származása is megrémíti – de azért ő sem vak, láthatta azokat a kiskutya szemeket, és Jon mást se hajtogat részek óta, minthogy te vagy a királynőm. Ha érezni szerettük volna, mi megy végbe Danyben, ennél sokkal mélyebbre kellett volna menni a karakterben, ehelyett az utolsó részekben eltávolodik tőle az elbeszélés, és szinte csak kívülről látjuk. Nem tudom, gyávaságból alakult-e így, vagy azért, mert maguk sem tudták volna végigvezetni Danyt a változáson, mert ők is érezték, hogy lóg a levegőben.

Vagy – és nekem talán ez tetszett volna legjobban – elég lett volna, ha Dany Királyvár felégetése helyett csak legyőzi Cerseit, és utána döbben rá, hogy nincs célja többé. Hogy ami kislánykorától hajtotta, az igazságszolgáltatás a családja ellen elkövetett bűnökért és a Vastrón megkaparintása, az most megtörtént, kész, és innentől ő céltalan, nincs miért tovább mennie. És ez lehetett volna olyan erő, ami kellően megroppantja, és ostoba cselekedetekbe űzi, hisz olyasmit veszített volna el, ami jóval nagyobb bármilyen korábbi veszteségénél.

Amitől viszont kezdettől fogva féltem, legalább nem következett be. Azt hittem, az egész őrült Dany szálat azért kell ennyire kihangsúlyozni, mert Jon magától sosem venné el a trónt. Jont nem lehet igazán bemocskolni árulással, az hiteltelen lenne egy ennyire erkölcsös figurától, ezért attól tartottam, a forgatókönyvírók kellemesen megágyaznak neki: ekkora szörnyűségnél még az is jobb, ha elveszi a trónt. Ehhez képest az, hogy visszaküldték a Falra, egyszerre vicces és üdvözlendő. Bár nagyban hitelteleníti az ő korábbi fontosságát, de legalább beleáll a Martin-féle ars poeticába: a tipikus hősből végül nem lesz király, bármennyire is szeretnénk.

Ehhez képest Bran üdítő választás – már ha eltekintünk attól, hogy pont ugyanolyan bizonytalan és trónviszályos helyzetet eredményez, mint amiből az egész konfliktus kibomlott. Hiszen nincs vér szerinti joga az uralkodáshoz, erre egyedül Jon, vagy talán Gendry lehetett volna jó. A többi ház túlélői közül mikor lobban majd fel a vágy valakiben, hogy megszerezze magának az uralkodás jogát? Most még megtépázott mindenki serege, de milyen hamar indul újra a lökdösődés? Ha máskor nem, Bran halálakor minimum kitörhet egy jó kis háború (hisz nincs több öröklés, hanem választás alapján kerül ki az új király), de én nem hiszem, hogy odáig fog ez tartani. Ráadásul Brannek nincs igazi serege, az Sansáé maradt északon. És ha már Észak függetlenedése: miért nem állt fel abban a pillanatban a többi ház is, hogy akkor ő most szeretne függetlenedni? Dorne vagy a Vas-szigetek ugyanígy kiválhatott volna, erre meg sem próbálták. Nagyon nehezen hittem el, hogy Bran a megválasztáskor valóban trónra ülhet, de ha el is fogadom ezt: vajon mennyi idő után kezdi zavarni az alattvalókat, hogy a létező legközönyösebb arcú király uralkodik rajtuk? Bran többször elmondta, hogy ő már nem érez semmit – az empátia viszont nem jön rosszul, ha valaki értő uralkodó szeretne lenni, az kevés, hogy ő a világ emlékezete.

A fordulatok hirtelensége miatt feláldozták a szereplők lelki útjának hitelességét. Gyönyörű pillanat lehetett volna Dany megőrülése, vagy Jon szerelmi gyilkossága, ha megalapozzák. Ned lefejezésénél tudtuk, hogy a makacsságának következményei lehetnek, így bár meglepődtünk, nem vált a döntés hiteltelenné. A Vörös Násznál is látszott, hogy Robb választását nem fogja az öreg Frey csont nélkül lenyelni. Ezeknél az alapok szilárdan álltak, így a fordulat tényleg sokkoló lehetett. Most azonban csak a sokkolónak szánt képsorok maradtak, olyan fordulatok, amiktől le kellett volna esnie az állunknak – de talán elég lett volna, ha a meglepetésre játszás helyett csak végigvezetik a fő karaktereket egy megérdemelt katarzisig.

* * *

Köszönöm, hogy itt jártál!:) Ha érdekelnek hasonló tartalmak, megtalálsz Facebookon és Instagramon is.

Irha és bőr könyvbemutató

"Holnap népszavazás, a tévében meg sapiensek vitatkoznak más sapiensekkel arról, mik vagyunk valójában. Az utolsó pillanatban se jut eszébe senkinek megkérdezni a véleményünket!" – mondja az Irha és bőrben az egyik fajzat szereplő, és be kell vallanom, a május 24-ei könyvbemutatón se lesz ez másként, de ígérjük, hogy Gaborják Ádámmal, Kleinheincz Csillával és Takács Gáborral azon leszünk, hogy a fajzatok álláspontját minél körültekintőbben képviseljük.;)

Gyere bátran akkor is, ha még nem olvastad a könyvet, kerülni fogjuk a spoilereket, de remélhetőleg szolgálunk érdekességgel annak is, aki már elolvasta.:)

Mikor? – 2019. 05. 24. (péntek), 18.00 órától

Hol? –  Nem Adom Fel! kávézó, Budapest, 1086, Magdolna u. 1.

A bemutató a Próza Nostra szervezésében, a ViTa-estek keretében kerül megrendezésre.

Facebook-eseményért katt ide.

Mindenkit nagyon sok szeretettel várunk! :)

Ötéves a Bábel fiai – tanulságok egy első regényről

„Első regényed csak egyszer lehet” – szokta mondani egy barátom, és bár banálisan hangozhat, nem az. Ő inkább a bemutatkozás és az első benyomás fontosságára szokta ezzel felhívni a figyelmet, és persze, fontos szempont ez is, de nekem valami egészen másért szokott ez eszembe jutni. Egy első regény rengeteg mindenből áll össze: a fiókban hagyott korábbi kéziratokból; a halomban gyűlő elutasításokból; a rengeteg kételyből, vajon van-e értelme ezt csinálni; egy nagy adag szerencséből, hogy jókor kerül-e jó szerkesztő kezébe a szöveg – és egy nagyon fontos döntés meghozatalából, amiről valamiért keveset beszélünk.

Tizenkilenc éves voltam, amikor elkezdtem dolgozni a Bábel fiain, huszonnégy, amikor számtalan újrakezdés, írástechnikai tanulás és átírás után megjelent. Előtte négy kéziratot dobtam ki. Ezeket, hála az égnek, sosem küldtem el kiadóknak, akkor is éreztem, hogy finoman szólva is zsengék, vagy inkább rettentő kínosak. A Bábelt vízválasztónak éreztem: az elsőnek, amivel szerkesztők szeme elé merek kerülni. Elsősorban a kíváncsiság hajtott, mire elég a kézirat, és ez a megjelenés utáni vágynál sokkal erősebben dolgozott bennem. Hozzáértőktől szerettem volna visszajelzést arra, hol tartok épp íróilag, mert ez az, amit kezdőként a legnehezebben tud megszerezni az ember.

Ez a legnehezebb része érzelmileg a folyamatnak. Ha lehetett volna, már a befejezése pillanatában rátettem volna egy mérlegre a szöveget, hogy azonnal megkapjam az értesítőt: „az objektív kézirat-értékelő bizottság ítéletének értelmében az ön által írt történet 57%-ban áll készen a publikálásra”, vagy valami ilyesmit. De éveken át várni az ítéletre, őrjítő. Főleg, hogy a legtöbb helyről sosem érkezik válasz, amiről lehetetlen eldönteni, azért történt-e, mert ki se nyitották a fájlt, vagy mert egy rakás szar. Főleg, mert ha olyan szerencsés vagy, hogy mégis kapsz véleményt, akkor azok még a szerkesztők részéről is lehetnek ellentmondásosak.

Ilyenkor jön el az a bizonyos döntés. A legnehezebb, ami az írói hozzáállást nagyban meghatározhatja. Ezért érzem kiemeltem fontosnak az első regényeket. A döntés, hogy mit teszel ebben a bizonytalan, ellentmondásos időszakban.

Illusztráció: Gályász Szonja

Kezdőként az ember rengeteg tanácsot kap, hogyan érheti el a publikációt. És itt most nem arra gondolok, hogyan javítson egy szövegen, miben fejlődjön, milyen gondok merülnek fel egy kézirattal, mert azok tényleg a legértékesebbek, és minden ilyenért hálás voltam. Én most ilyenekről beszélek: „ez egy bekategorizálhatatlan regény, ha meg akarsz jelenni, írj tiszta célcsoportnak”. „Írj férfiaknak.” „Írj nőknek.” „Írj kalandregényt.” „Írj sci-fit.” „Írj szelídebben.” „Írj véresebbet.” „Írj férfi álnéven.”

Biztosra veszem, hogy ezek jó szándékú tanácsok, de iszonyat veszélyesek: az ember előbb-utóbb kezdi úgy érezni, hogy a megjelenés lehetőségéért cserébe, nincs más választása, fel kell adnia önmagát. Ezek a tanácsok nem arról szólnak, hogyan legyen valaki jobb, hanem hogyan legyen valaki más. Engem ez nem kísértett meg igazán, az önkifejezés vágya mindig sokkal-sokkal erősebb volt bennem a publikálás utáni vágynál, és miközben ilyeneket mondtak nekem, már a nem kevésbé fura Horgonyhelyen dolgoztam. Úgy éreztem, ha feladom magam, az a megjelenés üres lenne, nem okozna igazi örömöt. (Persze sosem tudom meg, mi lett volna, ha tíz éven át próbálkozom hiába.) De szörnyű belegondolni, hányan kaphatnak hasonló javaslatokat, és hányan érezhetik úgy, muszáj változtatni magukon ahhoz, hogy megjelenhessenek.

Most komolyan? Írd azt, amit szeretnél. Amit annyira szeretnél, hogy nem bírsz tőle aludni. Amit annyira szeretnél, hogy ezen jár az eszed a munkahelyeden, ami miatt lelépsz a járdáról a pirosban. Amit iszonyatosan bánnál öreg korodban, ha félelemből vagy kishitűségből félretettél volna.

Írd meg azt a történetet. Kit érdekel a többi?

Persze, mondhatjátok, az igazán sikeres könyveknek populárisnak kell lenniük, ha valaki sok pénzt akar kaszálni, kompromisszumot kell hoznia, de ki kell ábrándítanom mindenkit: aki sok pénzt akar keresni, csináljon valami mást. Tanuljon meg programozni. Tőzsdézzen. Készítsen cuki kisállatos videókat. Vegyen lottót. Azért hangsúlyozom ezt ki, mert egy ennyire kicsi anyagi haszonnal kecsegtető időtöltésnél engem semmivel se tudnának rávenni, hogy feladjam benne önmagam. Az írás nagyrészt magányos tevékenység, évekig csak te vagy és a történet; hogy lehetne pont ennek az örömét kihúzni az egyenletből?

Ez a legfontosabb, amit a Bábel fiaiból megtanultam. Hogy szabad fura és nehezen skatulyákba illeszthető regénnyel kijönni. Hogy persze, sokan nem tudnak majd mit kezdeni vele, de lesznek olyanok, akik pont ezt keresik, és pont ezért fogják szeretni. Hogy nem kell megváltozni azért, hogy elfogadjanak. Ezt érzem a leglényegesebb döntésnek, és nemcsak az első, hanem a második, harmadik, sokadik regénynél is: megőrzöd-e az önazonosságodat akkor is, ha úgy érzed – helyesen vagy helytelenül – a környezet valami mást vár tőled.

Az író szívében pedig mindig különleges hely lesz azoknak az olvasóknak, akik először bizalmat szavaztak neki. Köszönöm Nektek, hogy minden hibája és elsőregénysége ellenére esélyt adtatok ennek a történetnek!:)

* * *

Köszönöm, hogy itt jártál!:) Ha érdekelnek hasonló tartalmak, megtalálsz Facebookon és Instagramon is.

Találkozzunk a Könyvfesztiválon!

Emlékszem az első Könyvfesztiválomra, ahol íróként szerepeltem, pont most öt éve, a Bábel fiai megjelenésekor. Annyira féltem, hogy nem jön el senki a dedikálásra, hogy kint ültem egy padon az aranyhalas tónál egy kávés papírpoharat szorongatva, és bámultam az órán a perceket, hogy most már muszáj lesz bemennem, mindjárt kezdünk. Az összes fényképen nagyon viccesen látszik a megilletődöttség az arcomon: "Úristen, eljöttek, és esélyt adnak a könyvemnek, hát mennyire hihetetlen!"

A mostani Könyvfesztiválon biztos nem a halastó előtt fogom szorongatni a kávémat – de csak azért nem, mert valószínűleg iszonyatosan sietni fogok, hogy délre kiérjek, viszont az érzés később ugyanaz lesz: "Úristen, vannak, akik eljöttek, és esélyt adnak a könyvemnek, hát mennyire hihetetlen!"

Legalábbis bízom benne. Ha mégsem, a halastónál megtaláltok.:)

Mikor? – 2019. április 27-én 12 órától

Hol? – Könyvfesztivál, Millenáris B épület, a Gabo Kiadó standja (B17)

Facebook-esemény itt.

Nagyon sok szeretettel várok mindenkit, és alig várom, hogy találkozzunk!:)

Mese az elsőszülött nyúlról – Az Irha és bőr világáról 2.

Azt már említettem, hogy a regény alapötlete állatmesék kapcsán jött. Olyan állatmeséket olvastam, amelyeket az Irha és bőr világában "fajistának" neveznének: sztereotípiák szerint mutatják be a nyulakat, akik gyáván kereket oldanak, ravasznak a rókákat, ez pedig egy olyan világban súlyos kérdés, ahol ez akár az előítélet alapja is lehet. (Ez a Wikipédia-oldal komoly szociológia elemzések tárgya lehetne a regényben.;))

Szóval motoszkáltak már bennem a mesék gondolatai, amikor rájöttem, hogy szeretném tágítani a regény látószögét. Az Irha és bőr három nézőpontból mesél, közülük ketten elsősorban a Budapesthez közeli gettó helyzetét ismerik, a harmadik kicsit szélesebben lát rá a világra, de még úgyis szűknek éreztem a fókuszt, hogy a fő, kiéleződő konfliktus itt játszódik, és a tét emeléséhez nem volt szükségem másra. Mégis, szerettem volna megmutatni a fajzatok sokféleségét, valamint hogy az emberek reakciói is mennyire sokfélék lehetnek ugyanarra a jelenségre.

Ezért került be a történetbe tizenhárom, mininovellaként is olvasható mese – nem a gyerekeknek szánt fajtából. Az egyik főszereplő, Kirill gyűjti a sztorikat, majd írja meg őket, így a történetek hangulata némileg az ő szubjektív válogatásának is az eredménye. Némelyik szervesen kapcsolódik a regény fő történetéhez, akár a szereplők közt is akad átjárás, másik a világot árnyalja, hogy legalább egy kikacsintás erejéig lássuk, mi zajlik Indiában, amikor egy elefánt átváltozik; hogyan kísérleteztek fajzatokon laborállatokként, amíg a törvény nem tiltotta; milyen a sorsa egy családhoz bébiszitterként szegődött farkasé vagy a csincsillanőé, akinek a férfiak nemcsak ezüstfényű szőrét csodálják.

A regény elején is egy ilyen mese található, avagy így kezdődik az Irha és bőr:

Mese az elsőszülött nyúlról

A kislány a törpenyulat Szamócának nevezte el. Születésnapjára kapta ajándékba, és a szülei megengedték, hogy az ágyában aludjon. Leckeírás közben ölbe vette, karalábéval kínálgatta, amikor pedig biciklire pattant, a nyúl radírgumi orrával kiszimatolt a kormány elé szerelt műanyag kosárból.

Az első teremtési hullám kapta el. Már reggel zavartan viselkedett, a szőnyeget kaparta, mintha üreget akarna ásni, aztán körbe-körbe rohangált, karma csattogott a parketten, míg fejjel nekirontott a komódnak. A kislány próbálta csitítani, de Szamóca menekült előle, búvóhelyet keresett a szennyeskosár mögött.

Az állatorvos azt mondta, valami fertőzése lehet. Felfúvódott a gyomra, mint egy lufi, magyarázta. Ad egy gyulladáscsökkentő injekciót, figyeljék a székletét, és hozzák vissza alapos kivizsgálásra, ha romlik az állapota.

Az első elváltozások daganatoknak tűntek. Dudoroknak a bőre alatt, amelyek a nyaka alatt fürtté burjánzottak, aztán törzse is deformálódni kezdett, mintha olvadna, nyúlna, akár kánikulában a beton.

– Semmi baj – mondogatta neki a kislány. – Jobban leszel, mindjárt jobban leszel.

De félt, hogy nem lesz jobban. Az orvos szavai jutottak eszébe, az alapos kivizsgálás, ami semmi jót nem jelenthet: talán ezúttal szikével metszi ki a csomókat a nyúl nyaka alól. Nem szólt a szüleinek, inkább pulóverekből fészket rakott, és a gardrób mélyére rejtette Szamócát. Akkor már nem ficánkolt. Zihálva, tátott szájjal lélegzett. Barna ragacs szivárgott bőréből, beletapadt a bundájába, majd hosszú fonalakká szilárdult. Arra a bebábozódó hernyóra hasonlított, amelyet a kislány tavasszal megfigyelt a körtefán.

– Hol van Szamóca? – kérdezgette az anyja. – Ugye, nem szökött ki a kerítésen?

Végül az apja hallotta meg a nyüszítést a szekrényből. Addigra a nyúl megnőtt, akkora lett, mint a kislány. A prém maradványa tenyérnyi foltokban hámlott róla. A karamellabábba ragadt lény szörnyeteg volt: deformált gerinc, megnyúlt végtagok, ahol pedig nyúlpofának kellett volna lennie, a burok alatt emberi vonások rajzolódtak ki. Egy száj mosolyra húzható íve sejlett fel a ragacsban. Hosszú füle helyén cimpában végződő kagyló látszott.

– Meg lehet gyógyítani, ugye? – zokogta a kislány. – Vigyük orvoshoz, apa, kérlek!

Meg akarta ölelni Szamócát, de apja rárivallt, hogy hozzá ne érjen. Fertőző lehet, mosson kezet. Szája elé sálat kötött, vécépucoláshoz használt gumikesztyűt húzott. Megparancsolta, hogy maradjanak a házban, aztán végigcibálta a parketten a nyulat a kertig.

A kislány szófogadó gyerek volt, nem követte őket. Az emeleti ablakból leste apját, ahogy a fészerhez megy, a fűnyíró mellett kotorászik, aztán visszatér Szamócához a fűre. Csak arra a rózsaszín, íves vonalra tudott gondolni a nyúl bundájában, amely annyira hasonlított egy szájra, hogy talán meg is szólalhatott volna vele.

Az ablakra hajolt, tenyerét az üvegre nyomta. Nézte, ahogy a kertben a fényes fejű ásó újra és újra és újra lesújt.

A regény teljes első fejezetének beleolvasója megtalálható ezen a linken.

Kép: Amy Judd

* * *

Köszönöm, hogy itt jártál!:) Ha érdekelnek hasonló tartalmak, megtalálsz Facebookon és Instagramon is.