Ötéves a Bábel fiai – tanulságok egy első regényről

„Első regényed csak egyszer lehet” – szokta mondani egy barátom, és bár banálisan hangozhat, nem az. Ő inkább a bemutatkozás és az első benyomás fontosságára szokta ezzel felhívni a figyelmet, és persze, fontos szempont ez is, de nekem valami egészen másért szokott ez eszembe jutni. Egy első regény rengeteg mindenből áll össze: a fiókban hagyott korábbi kéziratokból; a halomban gyűlő elutasításokból; a rengeteg kételyből, vajon van-e értelme ezt csinálni; egy nagy adag szerencséből, hogy jókor kerül-e jó szerkesztő kezébe a szöveg – és egy nagyon fontos döntés meghozatalából, amiről valamiért keveset beszélünk.

Tizenkilenc éves voltam, amikor elkezdtem dolgozni a Bábel fiain, huszonnégy, amikor számtalan újrakezdés, írástechnikai tanulás és átírás után megjelent. Előtte négy kéziratot dobtam ki. Ezeket, hála az égnek, sosem küldtem el kiadóknak, akkor is éreztem, hogy finoman szólva is zsengék, vagy inkább rettentő kínosak. A Bábelt vízválasztónak éreztem: az elsőnek, amivel szerkesztők szeme elé merek kerülni. Elsősorban a kíváncsiság hajtott, mire elég a kézirat, és ez a megjelenés utáni vágynál sokkal erősebben dolgozott bennem. Hozzáértőktől szerettem volna visszajelzést arra, hol tartok épp íróilag, mert ez az, amit kezdőként a legnehezebben tud megszerezni az ember.

Ez a legnehezebb része érzelmileg a folyamatnak. Ha lehetett volna, már a befejezése pillanatában rátettem volna egy mérlegre a szöveget, hogy azonnal megkapjam az értesítőt: „az objektív kézirat-értékelő bizottság ítéletének értelmében az ön által írt történet 57%-ban áll készen a publikálásra”, vagy valami ilyesmit. De éveken át várni az ítéletre, őrjítő. Főleg, hogy a legtöbb helyről sosem érkezik válasz, amiről lehetetlen eldönteni, azért történt-e, mert ki se nyitották a fájlt, vagy mert egy rakás szar. Főleg, mert ha olyan szerencsés vagy, hogy mégis kapsz véleményt, akkor azok még a szerkesztők részéről is lehetnek ellentmondásosak.

Ilyenkor jön el az a bizonyos döntés. A legnehezebb, ami az írói hozzáállást nagyban meghatározhatja. Ezért érzem kiemeltem fontosnak az első regényeket. A döntés, hogy mit teszel ebben a bizonytalan, ellentmondásos időszakban.

Illusztráció: Gályász Szonja

Kezdőként az ember rengeteg tanácsot kap, hogyan érheti el a publikációt. És itt most nem arra gondolok, hogyan javítson egy szövegen, miben fejlődjön, milyen gondok merülnek fel egy kézirattal, mert azok tényleg a legértékesebbek, és minden ilyenért hálás voltam. Én most ilyenekről beszélek: „ez egy bekategorizálhatatlan regény, ha meg akarsz jelenni, írj tiszta célcsoportnak”. „Írj férfiaknak.” „Írj nőknek.” „Írj kalandregényt.” „Írj sci-fit.” „Írj szelídebben.” „Írj véresebbet.” „Írj férfi álnéven.”

Biztosra veszem, hogy ezek jó szándékú tanácsok, de iszonyat veszélyesek: az ember előbb-utóbb kezdi úgy érezni, hogy a megjelenés lehetőségéért cserébe, nincs más választása, fel kell adnia önmagát. Ezek a tanácsok nem arról szólnak, hogyan legyen valaki jobb, hanem hogyan legyen valaki más. Engem ez nem kísértett meg igazán, az önkifejezés vágya mindig sokkal-sokkal erősebb volt bennem a publikálás utáni vágynál, és miközben ilyeneket mondtak nekem, már a nem kevésbé fura Horgonyhelyen dolgoztam. Úgy éreztem, ha feladom magam, az a megjelenés üres lenne, nem okozna igazi örömöt. (Persze sosem tudom meg, mi lett volna, ha tíz éven át próbálkozom hiába.) De szörnyű belegondolni, hányan kaphatnak hasonló javaslatokat, és hányan érezhetik úgy, muszáj változtatni magukon ahhoz, hogy megjelenhessenek.

Most komolyan? Írd azt, amit szeretnél. Amit annyira szeretnél, hogy nem bírsz tőle aludni. Amit annyira szeretnél, hogy ezen jár az eszed a munkahelyeden, ami miatt lelépsz a járdáról a pirosban. Amit iszonyatosan bánnál öreg korodban, ha félelemből vagy kishitűségből félretettél volna.

Írd meg azt a történetet. Kit érdekel a többi?

Persze, mondhatjátok, az igazán sikeres könyveknek populárisnak kell lenniük, ha valaki sok pénzt akar kaszálni, kompromisszumot kell hoznia, de ki kell ábrándítanom mindenkit: aki sok pénzt akar keresni, csináljon valami mást. Tanuljon meg programozni. Tőzsdézzen. Készítsen cuki kisállatos videókat. Vegyen lottót. Azért hangsúlyozom ezt ki, mert egy ennyire kicsi anyagi haszonnal kecsegtető időtöltésnél engem semmivel se tudnának rávenni, hogy feladjam benne önmagam. Az írás nagyrészt magányos tevékenység, évekig csak te vagy és a történet; hogy lehetne pont ennek az örömét kihúzni az egyenletből?

Ez a legfontosabb, amit a Bábel fiaiból megtanultam. Hogy szabad fura és nehezen skatulyákba illeszthető regénnyel kijönni. Hogy persze, sokan nem tudnak majd mit kezdeni vele, de lesznek olyanok, akik pont ezt keresik, és pont ezért fogják szeretni. Hogy nem kell megváltozni azért, hogy elfogadjanak. Ezt érzem a leglényegesebb döntésnek, és nemcsak az első, hanem a második, harmadik, sokadik regénynél is: megőrzöd-e az önazonosságodat akkor is, ha úgy érzed – helyesen vagy helytelenül – a környezet valami mást vár tőled.

Az író szívében pedig mindig különleges hely lesz azoknak az olvasóknak, akik először bizalmat szavaztak neki. Köszönöm Nektek, hogy minden hibája és elsőregénysége ellenére esélyt adtatok ennek a történetnek!:)

* * *

Köszönöm, hogy itt jártál!:) Ha érdekelnek hasonló tartalmak, megtalálsz Facebookon és Instagramon is.