2018. április 3., kedd

Egy sorozatfüggő vallomásai


Mostanában sikerül jó tempóban haladnom az Irha és bőrrel, ezért esténként, fáradt aggyal többször ülök le sorozatokat nézni, mint olvasni (ez elő szokott fordulni, ha túl mélyen belesüppedek a regényszövegbe). Az utóbbi években a kedvenceim véget értek – örökké hiányozni fog a Hannibal vagy a Leftovers –, én meg sokáig nem találtam semmit, ami pótolhatná őket, olyat, ami nem „csak egy remek sorozat”, hanem ami beszippant, lenyűgöz, amiről csillogó szemmel mesélhetek bárkinek. Épp azt hittem, kiégett macskás öregasszony leszek, akinek már semmi se tetszik igazán, aztán hirtelen sikerült, egymás után két sorozat is rajongóvá változtatott.

Waco (2018)

Van ez a mániám a szektás sztorikkal. Elég annyit hallanom valamiről, hogy „egy szektában játszódik”, és már meg is vettem. Vonz a mikroközösségek dinamikája, hogyan válik valakiből bálványozott vezető, hogyan alakulnak ki a szabályok – pl. mi kell ahhoz, hogy valaki átengedje a feleségét a szektavezér ágyába, vagy lemondjon a saját gyerek lehetőségéről. A Wacóról is annyit tudtam, hogy „szektás cucc”, meg „igaz történet alapján”, és már bele is kezdtem.

1993, Texas. Az FBI és az ATF közös hadművelettel megtámad egy világtól elzártan élő, felfegyverzett szektát, az első tűzpárbaj után pedig ötven napig tartó patthelyzet és ostrom alakul ki. Nem lehet felkészülni arra, mi következik (senki ne olvassa el a Wikipédiát!). Ahogy az események eldurvulnak, egyre csak arra gondoltam, ilyen nem történhet meg. Ez a ’90-es évek, nem a középkor, akkor mégis hogyan? Embertelenség, rossz döntések sorozata, erőfitogtatás, az empátia teljes hiánya.

Valószínűleg egyik fél sem volt patyolat ebben a helyzetben – a sorozat a szekta irányába húz, és bár megmutatja, hogy David Koresh kiskorú lányokkal alakít ki szexuális kapcsolatot, hogy mindenkit életveszélybe sodor önzésével, azért mégis átérezhető az a karizmája, amivel maga köré gyűjtötte az embereket. Sőt, sokszor kifejezetten menő. Az FBI oldalán ezzel szemben mindenki ősbarom, egyetlen túsztárgyaló, Gary Noesner képviseli az emberséget, és nélküle valószínűleg a tragédia sokkal hamarabb, sokkal több áldozattal következett volna be. A két oldal közti konfliktus, a tökéletesen felépített feszültség végigvezet mind a hat részen, a zárás pedig kitépi az ember szívét. Mert ott már nem számít, kinek miben volt igaza. Ott csak egy olyan tragédia marad, aminek soha, semmilyen körülmények közt nem lenne szabad megtörténnie.

Amit pedig még feltétlenül kiemelnék: bár egyik színészre se lehet igazán panaszkodni, Taylor Kitsch alakítása Davidként zseniális. Nekem ő utoljára a Marson bolondozott kipattintott John Carterként, most pedig a világ leghülyébb frizurájával ábrázol tökéletesen egy ellentmondásos,  egyszerre karizmatikus és őrült figurát; emberi, érzékeny, maradandó.




* * *

Halt and Catch Fire (2014-2017)

Alig éltem a ’80-as években! Commodore 64-est csak képről láttam! Életemben először apám DOS-os számítógépén henteltem egy ősemberrel dinoszauruszokat, akkor miért szívott be ennyire egy sorozat a számítógépek hőskorából?

Eleinte úgy indult, mint egy informatikusokkal elmesélt Mad Men. Joe MacMillan, egy „bárkit rádumálok bármire” típusú sales-es kiugrik az IBM-től, hogy a névtelen Cardiff Electronicet rávegye: fejlesszenek saját PC-t. Ehhez szükség lesz egy mellőzött, több kudarcot megélt mérnökre, Gordon Clarkra, és az egyetemről frissen kibukott, lázadó programozózsenire, Cameron Howe-ra. Az egész sorozatot elviszi a hátán a köztük lévő dinamika – a második évadra melléjük kerül Gordon felesége, a háziasszonyszerepet üzleti életre cserélő Donna –, és ha semmi más nem történne, csak nézném, ahogy ezek a problémás, öntörvényű, egyszerre érzéketlen és érzékeny karakterek tönkreteszik egymást és magukat, már akkor imádnám. Rég láttam ilyen izgalmas karakterfelállást sorozatban, ahol egyikük se küzd a néző szeretetéért és szimpátiájáért – ellenben a figyelme az övék maximálisan. Mackenzie Davis és Lee Pace amúgy is zseniális benne, egyikőjükről se gondoltam, hogy ilyen jól állhat nekik efféle szerep, a második évadtól pedig Kerry Bishé-t is örömmel odateszem melléjük.

És fölöslegesen féltem attól, hogy a ’80-as évek informatikája majd távol áll tőlem. Bár nem értem, hogyan lehet visszafejteni egy BIOS működését a garázsban egy hétvége alatt, a játékfejlesztés, az első chat-szobák hangulata a pre-internet korszakban, az első vírus és antivírus, vagy a hardveresek igyekezte, hogy hét kiló (!) alá vigyék a személyi számítógép súlyát, engem is ugyanúgy elkaptak. Még ha nyilvánvaló is, hogy a kitalált cégek és kitalált szereplők sosem fognak semmi igazán úttörőt felfedezni, nem happolhatják el a sikert egy Macintosh elől, de az ötleteik korukat megelőzően ott vannak az élvonalban. És ha valamivel elbuknak, majd kitalálnak mást: mindig van egy új ötlet, egy utolsó utáni nagy dobás.

Furcsa, hogy korábban nem hallottam a sorozatról, mintha a geek-közösség nem találta volna meg igazán magának, pedig abszolút „nekünk készült”. Az első évad kisebb hullámzásai után – minden rész végére kellett valami Baromi Drámai esemény; meg a karakterek néha túl szélsőségessé váltak – a második évadtól szinte hibátlan és precíz dráma. A szereplők sokat változnak, talán kicsit „megszelídülnek”, így lesz Joe szociopata Don Draperből egy visszafogottabb, Steve Jobs-féle látnok, ahogy Cameron is szembesül egy saját cég nehézségeivel, és nem maradhat örökké lázadó punk, aki még a barátait is elmarja maga mellől. Cameron és Donna kapcsolata, a közös útjuk már önmagában is csodálatos; az informatika nem csak a fiúk játszótere, egy sokkal inkább szexista korban kell bizonyítaniuk egy férfiak uralta szakmában, és amilyen túlzások nélkül, a maga természetességen kezeli ezt a sztori, azért külön jár a nagy szívecske.

A Halt and Catch Fire négy évadot élt meg, és mind után aggódni lehetett, berendelik-e a következőt. Nem tudom, hogy bírtam volna külön-külön, most egyben daráljuk az egészet, amitől én, aki életében nem programozott többet, mint suliban a képernyőre geometrikus alakzatokat rajzoló teknős parancsait, átcsúszott egy kicsit a ’80-as évek tech-bizniszébe. A világ pedig szürkébb és komorabb hely lesz, ha nemsokára a végére érek.