Mostanában
sikerül jó tempóban haladnom az Irha és
bőrrel, ezért esténként, fáradt aggyal többször ülök le sorozatokat nézni,
mint olvasni (ez elő szokott fordulni, ha túl mélyen belesüppedek a
regényszövegbe). Az utóbbi években a kedvenceim véget értek – örökké hiányozni
fog a Hannibal vagy a Leftovers –, én meg sokáig nem találtam
semmit, ami pótolhatná őket, olyat, ami nem „csak egy remek sorozat”, hanem ami
beszippant, lenyűgöz, amiről csillogó szemmel mesélhetek bárkinek. Épp azt
hittem, kiégett macskás öregasszony leszek, akinek már semmi se tetszik igazán,
aztán hirtelen sikerült, egymás után két sorozat is rajongóvá változtatott.
Waco (2018)
Van
ez a mániám a szektás sztorikkal. Elég annyit hallanom valamiről, hogy „egy
szektában játszódik”, és már meg is vettem. Vonz a mikroközösségek dinamikája,
hogyan válik valakiből bálványozott vezető, hogyan alakulnak ki a szabályok –
pl. mi kell ahhoz, hogy valaki átengedje a feleségét a szektavezér ágyába, vagy
lemondjon a saját gyerek lehetőségéről. A Wacóról is annyit tudtam, hogy
„szektás cucc”, meg „igaz történet alapján”, és már bele is kezdtem.
1993,
Texas. Az FBI és az ATF közös hadművelettel megtámad egy világtól elzártan élő,
felfegyverzett szektát, az első tűzpárbaj után pedig ötven napig tartó patthelyzet
és ostrom alakul ki. Nem lehet felkészülni arra, mi következik (senki ne
olvassa el a Wikipédiát!). Ahogy az események eldurvulnak, egyre csak arra
gondoltam, ilyen nem történhet meg. Ez a ’90-es évek, nem a középkor, akkor mégis
hogyan? Embertelenség, rossz döntések
sorozata, erőfitogtatás, az empátia teljes hiánya.
Valószínűleg
egyik fél sem volt patyolat ebben a helyzetben – a sorozat a szekta irányába
húz, és bár megmutatja, hogy David Koresh kiskorú lányokkal alakít ki szexuális
kapcsolatot, hogy mindenkit életveszélybe sodor önzésével, azért mégis
átérezhető az a karizmája, amivel maga köré gyűjtötte az embereket. Sőt,
sokszor kifejezetten menő. Az FBI
oldalán ezzel szemben mindenki ősbarom, egyetlen túsztárgyaló, Gary Noesner
képviseli az emberséget, és nélküle valószínűleg a tragédia sokkal hamarabb, sokkal
több áldozattal következett volna be. A két oldal közti konfliktus, a
tökéletesen felépített feszültség végigvezet mind a hat részen, a zárás pedig
kitépi az ember szívét. Mert ott már nem számít, kinek miben volt igaza. Ott
csak egy olyan tragédia marad, aminek soha, semmilyen körülmények közt nem
lenne szabad megtörténnie.
Amit
pedig még feltétlenül kiemelnék: bár egyik színészre se lehet igazán panaszkodni, Taylor Kitsch alakítása Davidként zseniális. Nekem ő
utoljára a Marson bolondozott kipattintott John Carterként, most pedig a világ
leghülyébb frizurájával ábrázol tökéletesen egy ellentmondásos, egyszerre karizmatikus és
őrült figurát; emberi, érzékeny, maradandó.
* * *
Halt and Catch Fire (2014-2017)
Alig
éltem a ’80-as években! Commodore 64-est csak képről láttam! Életemben először
apám DOS-os számítógépén henteltem egy ősemberrel dinoszauruszokat, akkor miért
szívott be ennyire egy sorozat a számítógépek hőskorából?
Eleinte
úgy indult, mint egy informatikusokkal elmesélt Mad Men. Joe MacMillan, egy
„bárkit rádumálok bármire” típusú sales-es kiugrik az IBM-től, hogy a névtelen
Cardiff Electronicet rávegye: fejlesszenek saját PC-t. Ehhez szükség lesz egy
mellőzött, több kudarcot megélt mérnökre, Gordon Clarkra, és az egyetemről
frissen kibukott, lázadó programozózsenire, Cameron Howe-ra. Az egész sorozatot
elviszi a hátán a köztük lévő dinamika – a második évadra melléjük kerül Gordon
felesége, a háziasszonyszerepet üzleti életre cserélő Donna –, és ha semmi más
nem történne, csak nézném, ahogy ezek a problémás, öntörvényű,
egyszerre érzéketlen és érzékeny karakterek tönkreteszik egymást és magukat,
már akkor imádnám. Rég láttam ilyen izgalmas karakterfelállást sorozatban, ahol
egyikük se küzd a néző szeretetéért és szimpátiájáért – ellenben a figyelme az
övék maximálisan. Mackenzie Davis és Lee Pace amúgy is zseniális benne, egyikőjükről se gondoltam, hogy ilyen jól állhat nekik efféle szerep, a második évadtól pedig Kerry Bishé-t is örömmel odateszem melléjük.
És fölöslegesen féltem attól, hogy a ’80-as évek informatikája majd távol áll tőlem. Bár nem értem, hogyan lehet visszafejteni egy BIOS
működését a garázsban egy hétvége alatt, a játékfejlesztés, az első chat-szobák
hangulata a pre-internet korszakban, az első vírus és antivírus, vagy a
hardveresek igyekezte, hogy hét kiló (!) alá vigyék a személyi számítógép súlyát,
engem is ugyanúgy elkaptak. Még ha nyilvánvaló is, hogy a kitalált cégek és
kitalált szereplők sosem fognak semmi igazán úttörőt felfedezni, nem
happolhatják el a sikert egy Macintosh elől, de az ötleteik korukat megelőzően
ott vannak az élvonalban. És ha valamivel elbuknak, majd kitalálnak mást:
mindig van egy új ötlet, egy utolsó utáni nagy dobás.
Furcsa,
hogy korábban nem hallottam a sorozatról, mintha a geek-közösség nem találta
volna meg igazán magának, pedig abszolút „nekünk készült”. Az első évad kisebb
hullámzásai után – minden rész végére kellett valami Baromi Drámai esemény; meg
a karakterek néha túl szélsőségessé váltak – a második évadtól szinte hibátlan
és precíz dráma. A szereplők sokat változnak, talán kicsit „megszelídülnek”,
így lesz Joe szociopata Don Draperből egy visszafogottabb, Steve Jobs-féle
látnok, ahogy Cameron is szembesül egy saját cég nehézségeivel, és nem maradhat
örökké lázadó punk, aki még a barátait is elmarja maga mellől. Cameron és Donna
kapcsolata, a közös útjuk már önmagában is csodálatos; az informatika nem csak a fiúk
játszótere, egy sokkal inkább szexista korban kell bizonyítaniuk egy férfiak
uralta szakmában, és amilyen túlzások nélkül, a maga természetességen kezeli ezt a sztori, azért külön jár a nagy szívecske.
A
Halt and Catch Fire négy évadot élt
meg, és mind után aggódni lehetett, berendelik-e a következőt. Nem tudom, hogy
bírtam volna külön-külön, most egyben daráljuk az egészet, amitől én, aki
életében nem programozott többet, mint suliban a képernyőre geometrikus
alakzatokat rajzoló teknős parancsait, átcsúszott egy kicsit a ’80-as évek
tech-bizniszébe. A világ pedig szürkébb és komorabb hely lesz, ha nemsokára a
végére érek.
