amelyben kiderül, mit taníthat az
írásról egy olyan könyv, amelyben egyetlen érthető szó sincs.
Egy
virág, amely ha elhullatja szirmait, a száron keresztül léggömbbé fújható, és
felrepíti az embert. Fák, amelyek gyökereikkel kilépnek a földből, és
vándorútra kelnek. Szeretkező férfi és nő, akikből az összeolvadáskor hús-vér
krokodil keletkezik. Számos, még ezeknél is furcsább szerzet szerepel a Codex Seraphinianusban, amely egy képzeletbeli világ enciklopédiája, és a legkülönösebb könyv, amit valaha „olvastam”.
A
középkori kódexek mintájára készült kötet nem igazi olvasmány. Olyan
alapossággal és szisztémával mutatja be ezt a bizarr lényekkel teli univerzumot, mintha egy tudós
tanulmányozta volna annak természetrajzát, néprajzát, fizikáját és kémiáját.
Fejezetekre bontva vizsgálja az egysejtűektől kezdve a növényeken, állatokon keresztül, míg elér az emberihez hasonló
civilizációig – csak lehet, hogy a gyerekek itt két lábon járó gombolyagok,
máshol pedig gyárban készülnek az élők, ahol húst és bőrt feszítenek az
üzemsorról legördült csontvázakra. És hogy a hatás teljes legyen, és az olvasó
azt érezze, tényleg egy idegen kultúrába pillant bele, a kódexben egyetlen érthető
szó sem szerepel. A margón a cikornyás, finom írás, amely látványra olyan, mintha arab és
tünde keveréke volna, egyik ismert nyelven sem értelmezhető.
Luigi
Serafini műve 1981-ben jelent meg először, és a célját illetően megoszlanak a
vélemények. Van, aki a Voynich-kézirat hatását fedezi fel benne, mások szerint
a képek tudatmódosult hallucinációk eredményei. A szöveges részt megszállott kriptográfusok
és nyelvészek kutatják, hátha rendszert fedeznek fel a szavakban. Serafini néhány éve azt nyilatkozta, nincs megfejtés, a szöveg automatikus írás, amely csak látszatát
kelti az értelmes nyelvnek. Azt az érzést akarta átadni az olvasónak, ahogy egy
kisgyerek láthatja a környezetét. Aki számára az írott vagy beszélt nyelv
halandzsa, és akinek a világ ugyanolyan furcsa, mint a könyv szürreális képei.
Hogy valóban igaz-e az állítás, nem tudom, de az ábrákat nézegetve nekem is
hasonló élményem volt: mintha a kulcslyukon leselkednék egy idegen civilizáció
után. Néha rendszerbe illeszthető részei villannak fel, hisz krokodil az ismert
valóságban is létezik, csak tojásból kel ki, de közben végig megmarad a
kívülálló rácsodálkozása.
Nagyon
hasonlít ez ahhoz, ahogy egy science fiction vagy fantasy világ felépül.
Mostanában sokat gondolkozom azon, mennyi az elegendő világábrázolás: amikor az olvasó már elhiszi, hogy egy
szinte valóságos rendszert lát, de nem fojtják meg a hosszas magyarázatok a csipkeverők céhrendszerének felépítéséről vagy az ötszáz
évvel azelőtti örökösödési viszályról. Amikor pont annyit kap, hogy higgyen az
írónak, de ne érezze azt, hogy papírízű tankönyvet olvas.
Az
író mindig jóval többet tud a saját világáról, mint amennyi a regénybe
belekerül. Tipikus jéghegy-effektus: ő A-tól Z-ig rendszerszinten ismeri az
alapokat, megérti a működést, hogy aztán kicsíphesse a nagy egészből azt a
keveset, amely a történethez szükséges. Így olvasóként bár nem ismerem az
összes fellelhető egzotikus állatot, vagy minden népcsoport szertartásait, de
elhiszem, hogy a háttérben, a jéghegy víz alá merült részén megvannak ezek is. És az
igazi kihívás ez, a megfelelő részletek kiválasztása, amelyekkel meg lehet
teremteni a hitelességet. (Fordítva ez nem működik. Az olvasó hamar megérzi, ha
az író kamuzik, és a bemutatott jéghegycsúcs alatt valójában semmiféle alap
nincs. Az írónak muszáj ismernie a világát. Ez nem olyan házi feladat, amit meg
lehetne spórolni, mert úgysem bukik le. A hitelesség nem elmaszatolható.)
Ebben
zseniális a Codex Seraphinianus. Bár
csak felvillannak bizarr szilánkjai, és minden oldala szürreális elmetűzijáték, mégis elhiteti, hogy működő világról mesél. Mert úgy mutatja be a
kémiai reakciókat, az öltözködést, a városok struktúráját vagy az emberek
által játszott játékokat, hogy nem marad bennem kétség a valódiságukról. Lehet, hogy nem ábrázol legalább öt különböző pogány vallást, és a
vándorló fák evolúcióját sem értem meg, de nem is kell. Nem hiányzik, hogy a furcsa betűs, ismeretlen
nyelvű szócikkek megmagyarázzák a látottakat. Mert a jó írónak nincs szüksége
több ezer oldalra, hogy a világa életre keljen, elég egy gondosan kiválasztott
kulcslyuk.
