2017. szeptember 14., csütörtök

A Vakfolt podcast vendége voltam − Life is Strange

Ismeritek a Vakfolt podcastet? Frivalszky Péter és Huszár András hetente jelentkező adása popkult témában, általában egy-egy olyan művel a középpontban, ami valamelyiküknek addig "vakfolton" volt. A héten egy indie kalandjáték került sorra, a döntéseken alapuló Life is Strange, engem pedig meghívtak vendégnek − nincs is nagyobb öröm, mint egy olyan kedvencről beszélgetni, amiről a megjelenése óta csillogó szemmel lelkendezem bárkinek. Amúgy is ritkán van alkalmam számítógépes játékot ajánlani, pedig még a könyveknél is régebbi szenvedély, már akkor Prince of Persiát játszottam DOS-on, amikor olvasni se tudtam.

Az adás első fele közel spoilermentes − annyit lövünk el a történetből, amennyi a trailerből is kiderül −, a második felét viszont csak azok hallgassák, akik már meghozták a játék cseppet sem egyszerű döntéseit (igen, azt is, hogy palacsinta vagy bacon legyen a reggeli). A felvétel óta persze rengeteg minden eszembe jutott, mit hagytunk ki, de egy valamit szerettem volna kiemelni: aki ritkán játszik, és ismerkedne a műfajjal, nyugodtan próbálja ki a Life is Strange-t. Nem beláthatatlanul hosszú − 10-12 óra alatt végig lehet vinni, nem hosszabb egy sorozatévadnál −, nincs különleges gépigénye, a sztori- és karakterközpontú meséléssel, az intenzív érzelmi élménnyel meg tökéletes kapudrog lehet.

A teljes adást itt találjátok (remélem, korlátozott mennyiségben tartalmazza csak a kerékbe tört összetett mondataimat).