2020. június 2., kedd

Barabási, fizesd a terápiám – A képletről, és hogy sikeresek leszünk-e valaha

Nem sokkal a megjelenés után olvasta egy barátom A képletet, én meg megkérdeztem tőle, ajánlja-e nekem. Ilyesmi párbeszéd zajlott le:

D: Attól függ. Sikeres szeretnél lenni?

A: Nyilván. Miért, te nem?

D: Hát. Nem.

A: Uhh. De hát hogyhogy? Hiszen mindig törekszel kihozni mindenből a maximumot, túllépsz a saját korlátaidon. A személyes fejlődés számodra tök fontos.

D: Jó, ha így vesszük, akkor igen. De a könyvben a siker mérőszáma, hogy híres vagy, díjakat kapsz és hülyére keresed magad.

A: Á, értem. Akkor tévedtem, mégsem szeretnék sikeres lenni.

Létezik külső és belső siker. A belső siker, amit az egyén annak él meg – nálam ez az, ha tökéletesen bevarrok egy rejtett cipzárt; minden tű- és vérfóbiám ellenére elmegyek tetováltatni; felvállalok valakivel egy konfliktust ahelyett, hogy mindenki mást érdekeit a sajátjaim elé helyezném; és igen, az is, ha sok év szenvedés után végre összeáll egy regény, amit nem úgy írtam, hogy a külső elvárásoknak megfeleljen, és amiből rengeteget tanultam magamról.

De ezeket szinte senki se látja. A külső siker látható csak: mennyiért kelt el a festményed, milyen díjakat kaptál a borodra, hány hétig tanyázott a könyved a sikerlisták csúcsán. Barabási definíciója szerint siker az, amit a közösség sikerként ítél meg. Nem azért, mert ki akar szúrni a belső sikert megélőkkel, hanem mert ez vizsgálható matematikailag A képlet ugyanis nem egy önsegítő könyv, hogyan legyünk sikeresek 7 egyszerű lépésben 3 nap alatt, rendeld meg MOST!, hanem tudományos módszerekkel, rengeteg adat elemzésével vizsgálja (és akár meg is jósolja) a sikert különböző területeken.

Mindig is tudtam magamról, hogy nekem a belső siker fontosabb. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a külső lényegtelen, de ha létezne siker Maslow-piramis, akkor a szükségletek alján a belső állna: semmilyen külső elismerés nem tenne boldoggá, ha nincs meg a belső elégedettség, ha kicsit nem léptem túl a saját árnyékomon. És másoknál is hajlamosabb vagyok ezt díjazni, szóval nem igazán tud meghatni, amikor valaki azzal próbál lenyűgözni, hány Facebook-követője van.

Viszont abban is hittem, hogy a külső siker attól függ, mennyit dolgozol. Hogy mennyit fejleszted magad, hány álmatlan éjszakát raksz bele, hogy nem adod fel évtizedekig. Nem gondoltam, hogy mindenki sikeres lesz, aki megérdemli, ennyire nem vagyok naiv, és azt se gondoltam, hogy érdemtelenül nem lesznek sikeresek az emberek. De annyira a teljesítményben hiszek – helló, maximalizmus! –, hogy mindig is úgy gondoltam, a siker felé vezető legoptimálisabb út a kemény munka.

A képletből már tudom, hogy ez nem egészen igaz. 

Vegyük azt a borversenyt, ahol a zsűri anélkül kóstolja a borokat, hogy tudná, melyik bor került elé: ha tudtán kívül többször is megkapja ugyanazt az italt, akár három szélsőséges pontot is adhat neki, a legrosszabbtól a díjra javasolt legjobbig. És ha azt hinnéd, vannak következetes zsűritagok, akik felismerik, hogy ugyanazt kóstolják, és másodszor meg harmadszor is közel hasonló pontszámot adnak, tévedsz.

Vagy vegyük a zongoraversenyt, ahol amatőr és profi zeneértőket kértek meg, tippeljék meg, melyik versenyző fog nyerni a zsűri szerint. Három csoportra osztották őket: az első csak hangot hallott, a második látta és hallotta is a darabokat, a harmadik csoportban csak látták az előadást. Ha hozzám hasonló naivitással azt gondolnád, azok tippelték meg legjobban a győztest, akik csak hallották a darabot, hiszen ez egy zongoraverseny, tévedsz. Ők tippeltek a legrosszabbul. Azok találták el 50% körüli pontossággal, ki nyer, akik csak látták az előadást, és egy árva leütött hangot sem hallottak.

Vagy vegyük a könnyűzenét. Legyen egy kontrollcsoport, ahol fiataloknak adnak számukra ismeretlen zeneszámokat, hogy rangsorolják őket, és töltsék le azokat, amelyeket szerettek. És legyen nyolc párhuzamos csoport, ahol a résztvevők már látják, hogy előttük hányan töltötték le az adott számokat. Nem meglepő, hogy a csoporthatás működik, ha látják a fiatalok, hogy egy számot előttük már sokan szerettek, ők is azt fogják letölteni. De az már meglepő, hogy mind a nyolc csoportban más dalok lettek népszerűek és más dalok lettek legrosszabbnak kikiáltva. Teljesen lényegtelen volt a dalok minősége, bármelyik lehetett első és utolsó, mintha nyolc párhuzamos univerzum létezne egymás mellett.

A siker első törvénye Barabási szerint, hogy a teljesítmény vonzza a sikert. Ezzel eddig vígan együtt tudnék élni. Azonban így folytatódik: ha a teljesítmény nem mérhető, a sikert a hálózatok határozzák meg.

Minél szubjektívebb egy terület, annál kevésbé számít valójában a teljesítmény. Sportban, például teniszben van remény, de művészeknél tragikus a helyzet: félmillió (!) esetet vizsgálva csak 227 személyt találtak, aki annak ellenére be tudott futni, hogy az első három kiállítása közül legalább az egyik nem egy, a belterjesen kevés kulcsintézmény egyikében történt. Ahogy a világ legigazságosabbnak titulált hegedűversenye sem egészen a teljesítményről szól. És azt már mondanom sem kell, hogy a díjak sem úgy működnek, ahogy kellene, láthatjuk ezt a borokból is, de érdemes a Nobel-díjnak is a mélyére nézni.

Nagyon nehéz feldolgoznom mindezt úgy, hogy ennyire a teljesítményben hiszek. És némi megnyugtatással tölt el, hogy Barabási ugyanígy volt vele.

Egyetlen, nagyon is lényeges vigaszt azért hadd hagyjak itt: a fenti példák többsége arra vonatkozik, amikor nagyon jó és nagyon jó közt próbálnak különbséget tenni. A világ legjobb hegedűművészei messze elválnak a közepesektől, de nem válnak el egymástól. A jó bort meg lehet különböztetni a lőrétől, de a jó borokat rangsorolni már nehéz. A teljesítmény korlátos – és a szerencse vagy a körülmények vagy más hatások tehetnek róla, a sok hasonlóan jó közül ki válik sikeressé.

A könyv legfontosabb tanulságának mégsem ezt érzem – oké, máshogy működik a világ, mint szeretném, kisírom magam a paplan alatt –, hanem azt, hogy mi mit tehetünk ez ellen. Kickstarter projekteket vizsgálva kiderült, hogy a 0 dolláron álló ötleteknek csak egy kis kezdőlökés kell, és az első adomány után hirtelen csatlakozni kezdenek a többiek is. Az is egyértelmű, hogy a legjobban az emberek mások ajánlásának hisznek: egy periférián lévő művészt, tudóst támogatni láncreakciószerű előrelépést indíthat el. És persze ha valaha oda kerülsz, hogy állásinterjúkat vezetsz vagy díjakat oszthatsz ki, és ismered az összes torzító mechanizmust, talán tehetsz ellene: nem pontozod le akaratlanul az első napi jelentkezőt, és nem húz afelé a szíved, aki már kapott korábban más díjat.

De ezeken túl, ami számomra a legfontosabb, hogy társadalomszinten megkérdőjelezzük, mit gondolunk a sikerről. Hogy ne az eladási és letöltési számok előtt hódoljunk, ne csak azt érezzük nagy számnak, ha egy festmény rekordösszegen kelt el vagy egy könyv minden díjat bezsebelt. És nem azt mondom, hogy ezek jelentéktelen dolgok, mert ezek mögött is ott a teljesítmény – hiszen alapvetően korlátos teljesítményű nagyon jók és nagyon jók közt kell választani –, de a magam részéről továbbra is nagyra értékelem mások belső sikereit, sőt, ezek után még nagyobbra.

És talán, talán magammal szemben sem lesznek olyan irreális elvárásaim, hol kellene tartanom, vagy mit kellene tennem érte, hogy sikeresebb legyek. Mert eddig valami olyasmi volt a fejemben, hogy „ó, hát írj még jobb könyveket, és akkor még több eredménye lesz, csak ennyi a dolgod, fejlődni”, és ha valami nem jött, akkor rögtön a teljesítményemben kerestem a hibát. És persze, nyilván abban is van, de azért ez a könyv segít megérteni, hogy mennyi minden más faktor van még mögötte. "Ha a teljesítmény nem mérhető, a sikert a hálózatok határozzák meg" – szól a törvény, és biztos nem én leszek az, aki érdekből épít hálózatot kulcsemberekkel, hogy előre jusson. Eddig sem barátkoztam soha senkivel vélt vagy valós előnyökért, nekem ez nem fér bele, a kapcsolataim közös érdeklődés és azonos értékek mentén szerveződtek. De mindig arra gondoltam, hogy ha keményen dolgozom, az majd kompenzálja mindezt. Hogyha tényleg „megérdemlem”, akkor nincs szükségem ilyesmire. Most már tudom, hogy nem feltétlenül lesz így. Nem fog a teljesítmény miatt egyszer csak bekövetkezni, mint valami jutalom egy számítógépes játékban a pálya végén – legalábbis a nagy számok törvénye szerint nem. És ez nekem így oké.

Nem tudom, mennyire hangzik ez elkeserítően, nem egészen annak szánom. Inkább annak, hogy jó rálátni, a big data alapján hogy működik a siker. És ha már értjük a működést, könnyebb meghozni döntéseket, könnyebb átgondolni, személyesen nekünk mi is számít igazán, a külső vagy a belső siker, és azt hogyan szeretnénk elérni. A folyamatok ismeretében pedig már csak rajtuk áll, mihez kezdünk ezzel a tudással.


* * *

Köszönöm, hogy itt jártál!:) Ha érdekelnek hasonló tartalmak, megtalálsz Facebookon és Instagramon is.

2020. április 30., csütörtök

A fantasy nem mese – első negyed

Egy ideje fut egy havi ajánlósorozatom Facebookon és Instagramon (külön csodás kihívás beleférni ott a szűkre szabott 2200 leütésbe), de a blogon mégis jobban megmarad, és könnyebb megtalálni egyben. Úgyhogy hármasával ki fogom őket tenni negyedévente, míg lefut mind a tizenkét tervezett poszt.

Bevezető, avagy miről is szól a sorozat

Fantasyíróként legtöbbször azzal az előítélettel találkozom, hogy a fantasy komolytalan irodalom.

"Akkor te mesét írsz?"
"Hm, biztos jó, de én igazi dolgokról szeretnék olvasni."
"És írsz majd komoly irodalmat is?"

Én meg rendszerint belekezdek a magyarázkodásba, hogy a fantasy összetettebb, szólhat gyerekeknek vagy felnőtteknek, és nem attól függ, hogy varázsolnak-e benne, és igen, lehet "komoly" is, és az, hogy valami SFF, nem a minőségét jelzi, csak egy tematika, egy eszköztár, amivel mesél. Nem attól lesz valami jó vagy rossz, hogy fantasy. Ahogy nem is attól lesz valami jó vagy rossz, hogy mainstream irodalom. Vannak jó szövegek és rossz szövegek, mélyek és felszínesek, és ezt nem az határozza meg, milyen tematikában vagy milyen eszközökkel mesélik el. Azt mondani, hogy a fantasy alacsonyabb rendű, olyan, mint a borító színe alapján válogatni könyveket, és kihagyni a kékeket, mert "minden kék borítós könyv szar".

Fantasyírónak és fantasyolvasónak lenni néha bélyeg. Sosem mondtam ezt ki nyíltan, de ez az igazság. És néha rosszul tud esni.

Persze az utóbbi években sok fejlemény történt, egyre több kritikus ír ilyen könyvekről, egyre több egyetemi kutató foglalkozik velük, és ez jó - én pedig kiváltságos helyzetben érzem magam. De akkor is, a változás lassú, és ahelyett, hogy várnám a sült galambot, szeretnék a jövőben kiemelten foglalkozni a témával. Mert hiába fontos nekem ennyire, az az igazság, hogy nem sokat tettem eddig a helyzet ellen. Nem próbáltam a felszínes ítéletet megváltoztatni - sőt, néha inkább meg se mondom, mit írok, elmaszatolom a kérdést. Így pedig hogy várhatnék változást?

Most viszont egy éven át minden hónapban ajánlok egy fantasyt úgy, hogy miért tartom komolyan vehető, elemzésre érdemes irodalomnak, ahol igen, az eszköztár eltérhet a megszokottól, mások a keretek, de mondanivaló, formai kísérletezés terén ugyanolyan értékes irodalom. Nem jobb, nem rosszabb. Csak más.

Szubjektív válogatás lesz számomra fontos könyvekkel, szóval csatlakozzatok bátran a ti kedvenceitekkel. Vagy csak osszátok meg ezeket olyanokkal, akik sosem olvasnának fantasyt, mert gyerekesnek hiszik.

* * *

1/12.
Lev Grossman: A varázslók

Azért szerettem volna ezzel a könyvvel kezdeni az ajánlókat, mert pontosan ez a premisszája: #afantasynemmese. "A varázslók" felnövéstörténet, de nem csak a szereplőké, hanem a zsáneré is. Talán nem véletlenül megosztó (a molyon 68%): a fantasy alapköveinek számító Narnia vagy Harry Potter regények elvesztik benne minden varázslatosságukat, és marad a szürke valóság.

Nagyon tetszik az a boldogságdefiníció, hogy "Boldogság = Valóság – Elvárások". Ha valaki túl magas elvárásokkal indul neki egy munkának, utazásnak, bárminek, és ehhez képest lassabban halad, több a nehézség, az boldogtalanabb lesz, mint aki keveset várt, de ahhoz képest előrébb jutott. Ez tipikus Y-generációs probléma: mi vagyunk a "bármi lehet belőled" korosztálya, akiket nagy álmokra bátorítottak, és most mindent gyorsan akarnak elérni. Ez nem csak a mi hibánk: a saját különlegességünk üzenetével nőttünk fel. Ezzel az érzéssel az Y-generációnak meg kell küzdenie a valóságban is, hát még mekkora szívás, ha az ember az "Elvárásokat" úgy lövi be, hogy varázsló-egyetemre megy, és mágiával bármit megvalósíthat.

Ezzel küzd a könyv főhőse, Quentin, akinek mindig is hiányzott valami megfoghatatlan az életéből. Ezért hiszi, hogy ha megtörténik vele minden fantasyrajongó álma, és megkapja az elmaradt "Roxfort-levelét", könnyebb lesz. Ha átkerül a gyerekkori kedvenc regényének világába, boldog lesz. Hőssé válhat, és célja lesz az életének. De nem lesz sem boldog, sem hős. Az "Elvárások" olyan magasak, hogyha kivonjuk őket a "Valóságból", nihil marad.

"A varázslók" tehát Y-generációs regény. Ha nem lenne benne mágia és alkoholista beszélő medve, sokkal többen értelmeznék így. Pedig fontos írói döntés fantasyként elmesélni: a Harry Potter és Narnia könyvekre kikacsintó sztori megszólítja azokat, akik ezeken nőttek fel, és így beszél a zsáner kijózanító felnövéséről is. Hogy a Harry Potter és a varázslatos gyerekkor után itt maradtunk a küzdelmes felnőttléttel, ahol nincs mindenízű drazsé és bagolyposta. Fájdalmas döntés ez Grossman részéről, hogy pont a gyerekkori álmokba tapos bele, minden fantasyrajongó közös, titkos vágyába, de pont ezért üt ez a regény.

Nem varázslattól leszünk boldogok.

* * *


2/12.
Robert Holdstock: Mitágó-erdő


Azért vannak erdők a fantasykben, hogy eltévedhessünk bennük.

De talán nem is az erdővel kellene kezdenem a „Mitágó-erdőnél”, hanem az önismerettel. Hogy vajon létezik-e olyan személy, aki magabiztosan állítja, hogy ő ezzel végzett, pont, látott már mindent, évekig járt terápiába, már nem tud meglepetést okozni saját magának. Remélem, hogy nincs. De ha mégis, kiköltöztetném George Huxley-val a Ryhope-erdő mellé, és megvárnám, mit szól, ha egy nap a tudatalattija kopogtat a verandaajtón.

Ha azt hiszitek, nincs jungi fantasy, tévedtek. Jung elmélete szerint mindenki osztozik a kollektív tudattalanon, olyan emlékeken, szimbólumokon, amik nem a saját élményein alapulnak. Ezzel magyarázta, hogy a világ minden táján mennyire hasonlók a mítoszok, ugyanazokból az elemekből épülnek fel. És ez történik Ryhope ősvadonjának mélye felé haladva is: az elme által teremtett mitikus alakok, mitágók bukkannak fel olyan formában, ahogy a megidézője képzelni őket.

Ha nekem azt mondjátok, „Robin Hood”, rókaarcú rajzfilmfigura ugrik be a füle mögé tűzött nyílheggyel. De nektek talán valaki más: hősies igazságosztó, törvényen kívüli mészáros. Vagy mondhatok modern alakokat: Banksyt, a rejtőzködő lázadót, Grumpy Catet, az örök elégedetlenkedőt, Chuck Norrist, a legyőzhetetlent. A mi erdőnk talán velük lenne tele Artúr király(ok) helyett. Az egyén szűrője mindig ott van a mítosz és a valóság között. Kitörölhetetlenül, mint George Huxley történetében: ő a háborúból hazatért, traumákkal és gyásszal küzdő férfi, aki az erdő mélye felé haladva nem találhat mást, csak szembenézést legnagyobb félelmeivel és a kegyetlen apja arcát viselő medverémmel.

Ezért teremt a fantasy erdőket. Nem széparcú boszorkányokért, akik a kalandozókra vadásznak. Nem sötét és nyirkos helyekért, ahol a harc félelmetesebb. Hanem olyan lelki utazások fizikai teréül, amely mélyén nem megnyugtató válaszokat találunk, hanem felzaklató, kellemetlen felismeréseket. Tükröt, ha úgy tetszik.

Mind történetek vagyunk, és mind csak magunk mesélhetjük el a saját történetünket – egyszerre a közös nyelven és egyszerre megismételhetetlenül egyedien.

Mind a saját ősvadonunkban bolyongunk.

* * *
3/12.
Karin Tidbeck: Amatka

A nyelv a ********** eszköz, amivel a ******* befolyásolhatja az ******. Akié a szó, azé a *******. A ******* pedig saját képére formálja a *********.

A nyelvi relativitás elmélete szerint az anyanyelv alapvetően meghatározza a gondolkodásunkat, így a népek gondolkodásbeli különbségei elsősorban az eltérő nyelvekből fakadnak. Ettől függ az is, hogyan viszonyulunk a valósághoz, mennyire másként érzékeljük akár ugyanazt a benyomást.

Ha valamit sokszor mondanak, igaznak tűnik. Ha sokszor elmondják, hogy Csernobil körül nincs sugárzás, nem sérült meg a reaktor, igaznak tűnhet – de persze nem lesz az. Attól még ugyanúgy sugárzásban halnak meg a környező településeken, és senki sem szól, hogy jódtablettát kellene szedni. Így működik a propaganda és a látszat-igazságok, amelyekkel ki akarják váltani a valódit, de ez sosem lehet teljes – kivéve akkor, ha a szavak tényleg átformálják a gondolkodást, a gondolkodás pedig a környezetet. Amennyiben ez lehetséges lenne, a rezsimek addig szajkóznák hazugságaikat, míg elgörbül a világ: a szavaktól tényleg megszűnne a reaktorsugárzás.

Erről szól az Amatka, ez a weird fantasy disztópia, amit mindenképpen be szerettem volna venni a #afantasynemmese sorozatomba: egy képzelt, de szovjet diktatúrára emlékeztető világról, ahol az elnyomás eszköze maga a nyelv. Ahol a szavak szinte parancsok, és ha elfeledkezünk róla, hogy az asztalt „asztalnak” nevezzük, akkor megszűnhet asztalnak lenni. Ha elfeledkezünk róla, hogy a zsarnokot „zsarnoknak” nevezzük, akkor megszűnhet annak lenni. Ezért kontrollál minden szót Amatka kormánya, ezért hatol be polgárai gondolataiba, amelyeket ketté akar választani helyesre és helytelenre, támogatottra és cenzúrázottra. Mert fél a ********* formáló gondolatok ********.

Ijesztően hangzik, pedig hatalmas erő van ebben. A nyelv nem csak az elnyomás eszköze lehet, hanem a lázadásé is: a „gondolatbűnözés” sosem volt még ennyire apokalipszissel fenyegető, hogy a szavaktól az ismert világ szó szerint széteshet. De hát nincs olyan lázadás, amit áldozatok nélkül véghez lehetne vinni.

Ha megváltozik, hogyan gondolkodsz és miben hiszel, az megváltoztatja a világot.


* * *

Folytatás minden hónapban Facebookon és Instagramon, negyedévente pedig a blogon.



2020. január 7., kedd

2019 sem a csillámpóni éve volt – Mit csináltam tavaly?

Van ez a klasszik tanmese arról, aki belelép egy gödörbe.
Legközelebb is ugyanazon az úton megy, látja a gödröt messziről, emlékszik az első esetre, próbálja kikerülni, de megint belelép.
Harmadszor is megpillantja, ezúttal okosabb, sikerül kikerülnie.
Negyedszer már másik úton halad.

Na, ez nálam valahogy így néz ki: rohadtul fáj a lábam az előző gödörtől, ugyanazon az úton belelépek megint ugyanabba, sántikálok tovább, most már észreveszem, hogy ott a kráterméretű gödör, egy egész meteor nyoma, ezért jól kikerülöm, csakhogy belelépjek egy háromszor olyan mélybe, amiből alig bírok kimászni.

Szóval 2019 sem a csillámpóni éve volt.

Benne vagyok ebben a körkörös ciklusban: újra és újra addig hajtom magam, amíg valami egészségügyi problémám lesz tőle, teljesen ledarál, és hónapokig kell magam összesepernem romjaimból. Azt hiszem, tanulok belőle, de legközelebb máshogy facsarom ki magam. Ha kilépek a munkahelyemről, akkor a saját főnökömként űzöm magam addig, hogy hónapok után csak összeesni bírok. Az első félévben minden erőmmel azon voltam, hogy az Irha és bőr a tőlem telhető legjobb legyen  azért volt közben sok egyéb határidő meg egy remek vizsgaidőszak is! , és ha valamit ennyire szeretek csinálni, észre sem veszem, hogy amúgy harmadik hete minden éjjel hajnali 4 és 5 között fekszem le. Hogy a nyomdába adás előtti éjjelen végigolvasom mind a hatszáz oldalt, hogy még két elütést kiszúrjak. Hogy egyszer felriadok rá éjjel, hogy bár már elment a szöveg a tördelőhöz, még kimaradt egy fontos beszélgetés a szereplők közt, és mobilon gyorsan megírom, hogy még beleférjen.

Én régen büszke voltam a maximalizmusomra. Most már tudom, hogy ha így folytatom, egyszer az fog kinyírni.

A stressz akkor viseli meg az embert a legjobban, ha nem tudja befolyásolni a körülményeket, és ha nem látja előre, mi fog történni. Amint a szöveg elment a nyomdába, ez következett. Mire lenne kevesebb ráhatása az embernek, mint a könyvére, ha már kinyomták? Akkor még azt sem tudni, mit fognak szólni hozzá az olvasók, mennyire fogja megtalálni őket: Schrödinger-regénye. Lejön-e majd belőle, mit szerettem volna? Elfogadják, hogy nem olyan, mint a Horgonyhely? Nem lesz szörnyen személyes a szöveg? Szóval a túlhajtás után következett a túlaggódás (ugyanazok a gödrök, helló, ismerlek ám titeket is), és a megjelenés előtti napon otthon feküdtem életem legkeményebb gyomorgörcsével, hogy konkrétan nem bírtam felkelni a kanapéról, és fogalmam se volt, hogy vonszolom ki másnap magam a dedikálásra.

Lehet, hogy ez így túl őszinte? Nem baj. Legyen. Idén különösen sokat szorongtam vélt vagy valós dolgokon, és hiába küzdök ellene, ez mindig a személyiségem része lesz. Ettől persze még nem kell tehetetlenül hátradőlnöm, sőt: az év második felét azzal töltöttem, hogy igen, összerakjam magam megint. Hogy újra odafigyeljek a testemre, amit az első félévben olyan könyörtelenül meggyötörtem. Hogy elkezdjek meditálni. Tudatosan enni, hogy visszaszedjem a stressztől elvesztett kilókat. Barátokkal beszélgetni, és céltalannak látszó, hosszú sétákat tenni a Duna-parton, amikor nem számít semmi más, csak a sötétedő víz meg a HÉV-zakatolása a síneken.

Biztos sokan azt várják, azt írom majd, hogy 2019-ből az Irha és bőrre vagyok a legbüszkébb. De azt hiszem, arra, hogy iszonyat sokat dolgoztam azért, hogy kijöjjek abból a krátermély gödörből, amibe nem véletlenül, hanem magamat hajszolva léptem bele megint.

És idén iszonyat sokat fogok dolgozni azon is, hogy legközelebb már tényleg kikerüljem.

Viszont nem csak erre fogok emlékezni 2019-ből. Hanem arra is, amikor az után a bizonyos gyomorgörcs után kimentem a Könyvfesztre, és nem hittem el, hogy az az őrült sor, ami miatt a szervezők még a dedikálós asztalt is áttelepítették, tényleg hozzám áll. Hogy mennyi kedvességet kaptam tőletek abban a pár órában, és hogy arra gondoltam, "Jézusom, ennyi szeretetet meg sem érdemlek". Emlékezni fogok minden találkozásra, meg levélre, amit írtatok, meg minden véleményre, és hogy remélni sem mertem, hogy ennyire szeretni fogjátok ezt a könyvet. És emlékszem majd egy tengerpartra Gdansk mellett, ahol a barátokkal ültünk a homokban, miután átvágtunk egy csomó "sivatagi" dűnén, és amúgy tökre leégett a fejbőröm, de abban a pillanatban, lábujjaimmal a Balti-tengerben minden rendben volt. Ilyesmikre fogok emlékezni, és ez így nagyon jó.

Akit pedig az ilyen tényszerű dolgok érdekelnek, a teljesség igénye nélkül történtek ilyenek is 2019-ben:

 Sándor Anna a hvg.hu-n kérdezett az Irha és bőrről és a Horgonyhelyről;
 de volt interjú például az SFmagon, a Próza Nostrán, a Tiszatájon és a Watchaholicson is, sőt, készült egy a regény LMBTQ kérdéseire fókuszálva is;
 volt az Irha és bőrnek egy szuper könyvbemutatója, ahol megszavaztátok a fajzatok emberi jogát;
 jelent meg  írás a regényről H. Nagy Pétertől az Alföldben, és Keserű Józseftől az Opusban, ami megerősített abban, hogy a zsánerirodalom gettójának falai repedeznek;
 szerepeltem egy iszonyat kreatív podcastben két csupaszív emberrel a Spagetti Lakóautón
 ennek kapcsán írtam is egy villanásnyi novellát Első címen, ami olvasható a blogomon;
 jártam meghívottként például a Prae műfordítói táborban; a komáromi Selye János Egyetemen egy "állati" témák köré szervezett tudományos szimpóziumon; a III. ViTán a Bem Moziban; Szegeden egy Próza Nostra esten, valamint egy író-olvasó találkozón a Vault 51-ben;
– készítettetek egy csomó szuper illusztrációt a regényhez – általában Kirillről –, Gályász Szonja pedig egy elképesztő átváltozás-animációt alkotott;
 és végül, az Irha és bőr felkerült a KönyvesBlog év végi legjobb 50 könyve toplistára, amit elhinni sem mertem.

Instán idén egész aktív voltam:
ezeket a képeket szerettétek a legjobban.
A blogon is végre aktívabb voltam, írtam egy személyeset arról, hogy ötéves a Bábel fiai, és mit tartok fontosnak egy első regény kapcsán; jártam Belgrádban a Marina Abramovic-kiállításon, amire ezer és egy éve vártam, mert rajongok Abramovic művészetéért; valamint írtam egy vitaindítót a fantasyben megszokott erőszak-ábrázolásról

És persze rengeteg meséltem az Irha és bőrről: ha a személyesebb része érdekel, itt van egy bejegyzés a születéséről, ami talán árnyalja is azt a sok szorongást, amiről fentebb írtam; itt és itt pedig a világáról és kérdésfelvetéseiről beszéltem.

Hihetetlenül köszönöm Nektek azt a sok kedvességet, amit egész évben adtatok: a jó dolgok most nagyrészt Tőletek jöttek. Rettenetesen féltem, mit szóltok majd egy regényhez, amiben őzemberek szaladgálnak Magyarországon, és a látványos fantasy elemek helyett sokkal inkább három személyről szól, akik a helyüket és magukat keresik ebben a fura világban.

Kívánok Nektek nagyon boldog új évet, és ha csak tehetitek, ne lépjetek bele azokba a rohadt gödrökbe!

(Ha a klasszikus olvasmányokat-filmeket toplistázó évösszegző érdekel, katt ide.)

* * *


Köszönöm, hogy itt jártál!:) Ha érdekelnek hasonló tartalmak, megtalálsz Facebookon és Instagramon is.


2020. január 6., hétfő

2019 legvadabb, legmeghatóbb, legokosabb legleglegjei - könyvek, képregények, filmek, sorozatok

Könyvek


A tavalyi gyalázatosan keveset olvasós év után idén kicsit magamra találtam, bár még mindig nem mertem igazán hosszú könyvekbe belefogni, féltem, hogy valahol félúton elfogy a lendületem. Annyira ritkaságnak számított, hogy úgy igazán bele tudok feledkezni egy szövegbe anélkül, hogy elkezdene kattogni az agyam az élet szarságain, hogy szigorúan félretettem mindent, ami épp nem feküdt annyira. Szóval helló, félbehagyott könyvek éve.

Amik viszont tetszettek, azok nagyon. A Cameron Post rossz nevelése a legmegrázóbb közülük, mert nem tudok elvonatkoztatni tőle, hogy ezek a homoszexuális fiataloknak fenntartott átnevelőiskolák tényleg léteznek, és hány embert próbálnak megnyomorítani az identitásukat taposva. Minden szülőnek a kezébe adnám, aki valamiért elfelejtette már, őt hogyan csorbították a szüleik vagy az iskola a szeretetük nevében. A Mélybe ránt a lápvilág a csodálatos Minden szív kaput nyit még csodálatosabb folytatása, pedig én nem szeretem az utólag írt előzménytörténeteket, mert gyakran lenyúzottbőr-szaguk van. Hát itt nem: gyönyörűen megírt történet két ikerlányról, akiket a szüleik rosszul szerettek, és akik csak egy sötét és mágikus világban találhattak önmagukra.


Karin Tidbeckért az Amatka óta rajongok (a neten fellelhető, ingyenesen elérhető novelláit is érdemes elolvasni!), úgyhogy hihetetlen megtiszteltetés volt, hogy a Rénszarvas-hegy és más történetek a peremlétről c. novelláskötetének én írhattam a borítójára ajánlót. És egész évben utána nem olvastam semmit, ami ekkora agyrobbanást okozott volna a friss és bizarr ötleteivel, a biztos kezű stílussal.

A szigetet már ajánlottam ebben a bejegyzésben, de itt a helye az év végi legjobbak közt is. Izlandi disztópiával nehéz nálam mellélőni, főleg ha ennyire pontosan ábrázol társadalmi folyamatokat, elemi emberi reakciókat, ami után kinézel az ablakon, és hálát adsz, hogy még nem, hogy még tehetsz valamit mindezek ellen. És ha már disztópia, A szolgálólány meséjének folytatása, a Testamentumok lett az év végi örömolvasmányom, amiből úgy csúszott le hatszáz oldal, hogy észre se vettem. És bár a második felében a cselekmény mozgatórugóinak logikája sok helyen bicsaklik, Atwood még mindig csodálatosan ír és ábrázol emberi sorsokat Gileádban.

Amit még szívesen ajánlok: A Nap magja - finn weird genderdisztópia, amiben a főhősnő már az első oldalon csilipaprikát dug a vaginájába; Hajnal - Octavia Butler végre magyarul, és hiába telt el az idő, cseppet sem poros ez az emberséggel foglalkozó, idegenekről szóló sci-fi.

Képregények

Amennyi képregényt vásároltam idén, ahhoz képest keveset olvastam el, és hiába vártam mindennél jobban a Wicked and the Divine lezárását, még mindig nem mertem az utolsó három kötetet elolvasni, annyira nem akarom elengedni ezt a sorozatot. Az év elején viszont két klasszikus mindent vitt: a Mausról tudtam, hogy fájdalmas lesz, és ennek megfelelően ki is bőgtem a szememet rajta, mert hiába egerek a főszereplői, a legemberibben meséli a legembertelenebb történelmi szörnyűséget. A V mint vérbosszút pedig ajánlottam már a Próza Nostra az év végi körkérdésén: meglepett, mennyire összetett, sok dimenzióval dolgozó képregény, mert bár Alan Moore-ban megbíztam, az évekkel ezelőtt látott felszínes, közhelyekké butított filmadaptáció nem hozta meg a kedvemet a sztorihoz.

A másik nagy idei szerelmem a Monstress volt, amit már régebben is olvastam, de most, hogy kiadta a Fumax, Kleinheincz Csilla lefordította, én pedig megszerkesztettem, újra elveszhettem a grafikáiban, ahol a sokfarkú macskák és a rókakislány cukisága megfér a literszámra kiontott vérrel. Jelenleg számomra ez az egyik vizuálisan legcsodálatosabb futó képregény-sorozat.

Filmek

Tavaly nem is volt külön filmes kategóriám! Idén meg azon töprengek, ragaszkodnom kellene-e ahhoz az önmagamnak felállított szabályhoz, hogy maximum ötöt ajánljak?

A kedvenc számomra megmentette a tavalyi béna Oscar-szezont, bár én már a rendező egyik előző filmjét, a Lobstert is rajongásig szerettem (abban egy általa választott állattá változtatnak minden szinglit, aki az erre a célra kijelölt hotelben képtelen párt találni magának megadott időn belül). Itt viszont középpontban az udvari intrika, remek karakterek, fura jelenetek és párbeszédek, meg rengeteg nyúl, akik nagyon fontosak ám, és mindezt csodálatos színészi alakításokkal. Hasonlóan weird jelenetek akadnak az Élősködőkben, amit szintén azért néztem meg, mert a rendező előző filmjei (Snowpiercer, Okja) annyira különlegesek voltak, hogy nem bírtam elmenni mellettük. És ami még azokban "hm, fura, oké", itt végre tökéletesen simul össze a sztorival, a szereplőkkel és a mondanivalóval, végre kibontja az előző két filmben is megpendített társadalmi osztályok közti különbségeket. Avagy a félszuterénben élő szélhámos család beférkőzik egy gazdag család otthonába, de a titkok és frusztrációk előbb-utóbb felszínre törnek.



Ennyi harsány és bizarr film után szinte felüdülés a Házassági történet, ami egyszerűen, a maga hétköznapiságában meséli el, hogyan válik el két intelligens ember, akik valaha szerették egymást. Nem nagy sztori, ugye? Pedig ennyi intimitást, ennyi valóságosságot rég láttam filmen, és mesterien csinálja meg, hogy bár mindketten követtek el jóvátehetetlen hibákat, a néző mindkettőjükkel együtt tudjon érezni, és végül megsirassa ezt a kapcsolatot.

Zsánerfilmekből idén nálam a Joker mindent vitt: ő az a képregény-gonosz, aki mindig is a legjobban érdekelt, és féltem, hogy egy ennyire valóságos háttér majd elveszi a varázsát. Hát, nem így történt. Ebben a filmben ő nem képregényfigura, hanem hús-vér ember, akinek minden fájdalma és megpróbáltatása dacára sem válnak a tettei helyessé, de a motiváció megérthetővé igen. A világítótorony pedig a maga fekete-fehér művészhorror stílusával a komfortzónám közepére talált: egy világtól elzárt zátonysziget, két egymással viaskodó, nehéz természetű toronyőr, sirályok (!), és egy mitologikus, zsigerileg ható, végig feszült történet, amelyet bármikor újranéznék.

Amit még szívesen ajánlok: FOMO - hitelesen beszél kamaszokról, fontos film; A két pápa - kicsit persze elfogult meg szirupos, de nagyon jó nézni.

Sorozatok

A Csernobil dicsőítése behúzta nálam a kéziféket, hogy na, nekem ez tuti nem fog ennyire tetszeni. És mégis ennyire tetszett. Azon kívül, hogy gyomorgörcsösen remekül meséli el emberi sorsokon keresztül a történetet, rengeteg kérdést felvet a hatalom felelősségéről, és ezek nem is csak a '80-as évekről szólnak, hanem a jelenről is. Ahogy a Years & years is a jelenről beszél, csak a jövőn keresztül: amerre haladunk és amilyen döntéseket hozunk, amilyen politikusokat választunk meg, olyan jövőre számíthatunk. A britek leforgatták nekünk, hogy okos döntésekkel megélnünk már ne kelljen.

Ha van olyan képregény, amihez nem akartam folytatást, az tuti a Watchmen. Ha csak egy képregényt menthetnék ki a világmindenség lángoló képregény-könyvtárából, ez lenne az, ezért biztos voltam benne, hogy nem lehet hozzátenni semmit. Pedig bízhattam volna a Leftovers után Lindelofban: okosan, karakterekre fókuszáltan mesél egy olyan világban, aminek a múltja valaha a képregények Watchmenje volt, de a jelene új, releváns problémákkal teli.


Ha már fent említettem a FOMO-t, az Eufória annak amerikai nagytestvére. Komolyan veszi a kamaszok problémáit, beszél útkeresésről, drogokról, szülőkkel való gondokról úgy, hogy egy korabeli se érezze hamisnak, és a felnőttek se kezdjenek el "ezek a mai fiatalokozni". És közben gyönyörű. És hogy egy horror is ideférjen: a Hill house szelleme szuper karakterekkel elmesélt családi dráma, amiben mellékesen megfér egy kísértetház is, csak hogy az emberi problémákat felszínre hozza. Azért az egyik epizód után felriadtam a rémálmokra éjszaka.

Az év csalódása a Trónok harca, bővebben és spoileresen itt írtam róla.

Coming soon: holnap pedig a szokásos személyes visszatekintő jön a blogomon, maradjanak velünk. szerk: azóta meg is érkezett.


* * *


Köszönöm, hogy itt jártál!:) Ha érdekelnek hasonló tartalmak, megtalálsz Facebookon és Instagramon is.