Nem sokkal a megjelenés után olvasta egy barátom A képletet, én meg megkérdeztem tőle, ajánlja-e nekem. Ilyesmi párbeszéd zajlott le:
D: Attól függ. Sikeres szeretnél lenni?
A: Nyilván. Miért, te nem?
D: Hát. Nem.
A: Uhh. De hát hogyhogy? Hiszen mindig törekszel kihozni mindenből a maximumot, túllépsz a saját korlátaidon. A személyes fejlődés számodra tök fontos.
D: Jó, ha így vesszük, akkor igen. De a könyvben a siker mérőszáma, hogy híres vagy, díjakat kapsz és hülyére keresed magad.
A: Á, értem. Akkor tévedtem, mégsem szeretnék sikeres lenni.
De ezeket szinte senki se látja. A külső siker látható csak: mennyiért kelt el a festményed, milyen díjakat kaptál a borodra, hány hétig tanyázott a könyved a sikerlisták csúcsán. Barabási definíciója szerint siker az, amit a közösség sikerként ítél meg. Nem azért, mert ki akar szúrni a belső sikert megélőkkel, hanem mert ez vizsgálható matematikailag – A képlet ugyanis nem egy önsegítő könyv, hogyan legyünk sikeresek 7 egyszerű lépésben 3 nap alatt, rendeld meg MOST!, hanem tudományos módszerekkel, rengeteg adat elemzésével vizsgálja (és akár meg is jósolja) a sikert különböző területeken.
Viszont abban is hittem, hogy a külső siker attól függ, mennyit dolgozol. Hogy mennyit fejleszted magad, hány álmatlan éjszakát raksz bele, hogy nem adod fel évtizedekig. Nem gondoltam, hogy mindenki sikeres lesz, aki megérdemli, ennyire nem vagyok naiv, és azt se gondoltam, hogy érdemtelenül nem lesznek sikeresek az emberek. De annyira a teljesítményben hiszek – helló, maximalizmus! –, hogy mindig is úgy gondoltam, a siker felé vezető legoptimálisabb út a kemény munka.
A képletből már tudom, hogy ez nem egészen igaz.
Vegyük azt a borversenyt, ahol a zsűri anélkül kóstolja a borokat, hogy tudná, melyik bor került elé: ha tudtán kívül többször is megkapja ugyanazt az italt, akár három szélsőséges pontot is adhat neki, a legrosszabbtól a díjra javasolt legjobbig. És ha azt hinnéd, vannak következetes zsűritagok, akik felismerik, hogy ugyanazt kóstolják, és másodszor meg harmadszor is közel hasonló pontszámot adnak, tévedsz.
Vagy vegyük a zongoraversenyt, ahol amatőr és profi zeneértőket kértek meg, tippeljék meg, melyik versenyző fog nyerni a zsűri szerint. Három csoportra osztották őket: az első csak hangot hallott, a második látta és hallotta is a darabokat, a harmadik csoportban csak látták az előadást. Ha hozzám hasonló naivitással azt gondolnád, azok tippelték meg legjobban a győztest, akik csak hallották a darabot, hiszen ez egy zongoraverseny, tévedsz. Ők tippeltek a legrosszabbul. Azok találták el 50% körüli pontossággal, ki nyer, akik csak látták az előadást, és egy árva leütött hangot sem hallottak.
Vagy vegyük a könnyűzenét. Legyen egy kontrollcsoport, ahol fiataloknak adnak számukra ismeretlen zeneszámokat, hogy rangsorolják őket, és töltsék le azokat, amelyeket szerettek. És legyen nyolc párhuzamos csoport, ahol a résztvevők már látják, hogy előttük hányan töltötték le az adott számokat. Nem meglepő, hogy a csoporthatás működik, ha látják a fiatalok, hogy egy számot előttük már sokan szerettek, ők is azt fogják letölteni. De az már meglepő, hogy mind a nyolc csoportban más dalok lettek népszerűek és más dalok lettek legrosszabbnak kikiáltva. Teljesen lényegtelen volt a dalok minősége, bármelyik lehetett első és utolsó, mintha nyolc párhuzamos univerzum létezne egymás mellett.
Minél szubjektívebb egy terület, annál kevésbé számít valójában a teljesítmény. Sportban, például teniszben van remény, de művészeknél tragikus a helyzet: félmillió (!) esetet vizsgálva csak 227 személyt találtak, aki annak ellenére be tudott futni, hogy az első három kiállítása közül legalább az egyik nem egy, a belterjesen kevés kulcsintézmény egyikében történt. Ahogy a világ legigazságosabbnak titulált hegedűversenye sem egészen a teljesítményről szól. És azt már mondanom sem kell, hogy a díjak sem úgy működnek, ahogy kellene, láthatjuk ezt a borokból is, de érdemes a Nobel-díjnak is a mélyére nézni.
Nagyon nehéz feldolgoznom mindezt úgy, hogy ennyire a teljesítményben hiszek. És némi megnyugtatással tölt el, hogy Barabási ugyanígy volt vele.
Egyetlen, nagyon is lényeges vigaszt azért hadd hagyjak itt: a fenti példák többsége arra vonatkozik, amikor nagyon jó és nagyon jó közt próbálnak különbséget tenni. A világ legjobb hegedűművészei messze elválnak a közepesektől, de nem válnak el egymástól. A jó bort meg lehet különböztetni a lőrétől, de a jó borokat rangsorolni már nehéz. A teljesítmény korlátos – és a szerencse vagy a körülmények vagy más hatások tehetnek róla, a sok hasonlóan jó közül ki válik sikeressé.
A könyv legfontosabb tanulságának mégsem ezt érzem – oké, máshogy működik a világ, mint szeretném, kisírom magam a paplan alatt –, hanem azt, hogy mi mit tehetünk ez ellen. Kickstarter projekteket vizsgálva kiderült, hogy a 0 dolláron álló ötleteknek csak egy kis kezdőlökés kell, és az első adomány után hirtelen csatlakozni kezdenek a többiek is. Az is egyértelmű, hogy a legjobban az emberek mások ajánlásának hisznek: egy periférián lévő művészt, tudóst támogatni láncreakciószerű előrelépést indíthat el. És persze ha valaha oda kerülsz, hogy állásinterjúkat vezetsz vagy díjakat oszthatsz ki, és ismered az összes torzító mechanizmust, talán tehetsz ellene: nem pontozod le akaratlanul az első napi jelentkezőt, és nem húz afelé a szíved, aki már kapott korábban más díjat.
És talán, talán magammal szemben sem lesznek olyan irreális elvárásaim, hol kellene tartanom, vagy mit kellene tennem érte, hogy sikeresebb legyek. Mert eddig valami olyasmi volt a fejemben, hogy „ó, hát írj még jobb könyveket, és akkor még több eredménye lesz, csak ennyi a dolgod, fejlődni”, és ha valami nem jött, akkor rögtön a teljesítményemben kerestem a hibát. És persze, nyilván abban is van, de azért ez a könyv segít megérteni, hogy mennyi minden más faktor van még mögötte. "Ha a teljesítmény nem mérhető, a sikert a hálózatok határozzák meg" – szól a törvény, és biztos nem én leszek az, aki érdekből épít hálózatot kulcsemberekkel, hogy előre jusson. Eddig sem barátkoztam soha senkivel vélt vagy valós előnyökért, nekem ez nem fér bele, a kapcsolataim közös érdeklődés és azonos értékek mentén szerveződtek. De mindig arra gondoltam, hogy ha keményen dolgozom, az majd kompenzálja mindezt. Hogyha tényleg „megérdemlem”, akkor nincs szükségem ilyesmire. Most már tudom, hogy nem feltétlenül lesz így. Nem fog a teljesítmény miatt egyszer csak bekövetkezni, mint valami jutalom egy számítógépes játékban a pálya végén – legalábbis a nagy számok törvénye szerint nem. És ez nekem így oké.
Nem tudom, mennyire hangzik ez elkeserítően, nem egészen annak szánom. Inkább annak, hogy jó rálátni, a big data alapján hogy működik a siker. És ha már értjük a működést, könnyebb meghozni döntéseket, könnyebb átgondolni, személyesen nekünk mi is számít igazán, a külső vagy a belső siker, és azt hogyan szeretnénk elérni. A folyamatok ismeretében pedig már csak rajtuk áll, mihez kezdünk ezzel a tudással.
Köszönöm, hogy itt jártál!:) Ha érdekelnek hasonló tartalmak, megtalálsz Facebookon és Instagramon is.
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
VálaszTörlés