Újságpapíron táncolni – évértékelő 2023

Volt az a játék a gyerekkoromban a szülinapi zsúrokon, amikor újságpapíron kellett táncolni. Aki véletlenül lelépett róla a padlóra, kiesett. Ha a zene leállt, félbe kellett hajtani a papírt, úgy folytatni tovább, aztán jelre újra félbehajtani, újra meg újra, míg képeslapméretű újságon egyensúlyoztunk, ki bírja még. Folyton ez a játék jutott eszembe tavaly, ilyen 2023-ban kulturális területen dolgozni. Mindig elvesznek tőlünk valamit, szűkül a tér, mi meg félbehajtjuk a papírt, és táncolunk tovább.

És ennek ellenére, mennyit aggódom a kultúra jövőjéért, kifejezetten élveztem a tavalyi táncot. Ez volt a harmadik év, hogy szabadúszóként írásra koncentrálhattam (wow!), és talán mostanra nyugodtam meg a kezdeti pánik után. Az elején mindenen szorongtam, amin csak szorongani lehetett. Fenntartható ez a fura és szabálytalan életvitel? Működni fog anyagilag? Működni fog művészileg, határidőkre és témákra is dolgozni? Mire mondjak igent, mire nemet, hogyan tartsak egyensúlyt munka és pihenés közt? Annyira bizonyítani akartam, hogy sokszor túlvállaltam magam, és amint teljesítettem egy határidőt, máris a következő okozott álmatlan éjszakát, vagy az, ha épp nem volt következő. Aztán mostanra kicsit kiengedtem. Nem a körülmények változtak meg. Nem lett könnyebb a helyzet, sőt. Inkább én változtam, elkezdtem bízni abban, hogy ez működik, képes vagyok rá, elfogadtam a hullámzását, a sűrűbb és lazább időszakok váltakozását, ráéreztem az arányokra. Már nem izgultam folyton azon, mi lesz legközelebb. És attól, hogy elfelejtettem szorongani rajta, elkezdtem végre úgy igazán, tényleg kiélvezni.

Nagyon szerettem ezt a tavalyi szabadságot, hogy ennyi új dolgot kipróbálhattam, új helyekre írhattam, új emberekkel dolgozhattam együtt. Nem szeretek megszokásból dolgozni, az újdonságok viszont szörnyen lelkessé tesznek, és tavaly rengeteg ilyen jutott – oké, persze, némelyik megijesztett elsőre, de pont ez a sáv a legjobb, az „ijesztő, de még lehetséges” kihívás vonzása. Nem egy nagy projektnek szenteltem az évet, hanem sok kisebbnek, és most pont erre volt szükségem, folyamatos új impulzusokra és élményekre.

Szóval táncoltam. Legtöbbször jó volt a zene. Néha pedig megszakadt, és félbe kellett hajtani az újságpapírt, de mindig visszaálltam rá, folytattam a legjobb tudásom szerint.

Ezt a játékot amúgy sosem egyedül játszottuk. Általában ketten vagy hárman álltunk ugyanazon a papíron, amikor pedig túl nehéz lett a szűk helyen a tánc, egymásba kapaszkodtunk, felváltva a hátunkra vettük a másikat, vagy elkaptuk a karját, amikor leesett volna.

Most is ez a legjobb ötletem, mit tehetünk egymásért. Pont mint régen a gyerekzsúrokon.

Sound on. Dance.

 

Ezek történtek idén az újságpapíron:

– a Horgonyhely jogait megvette a cseh Host Kiadó, ami így az első idegen nyelvű regénymegjelenésem lesz, és persze szörnyen izgatott vagyok miatta;

– tavasszal a Fekete monitor c. novellám Zsoldos-díjat kapott (és még mindig hihetetlenül sokan írtok a novella kapcsán a saját kiégésetekről vagy rettenetes munkahelyekről; ez a sztori a ti sztoritok is);

– A röpképtelenek c. novellám Hévíz Irodalmi Díjat kapott ősszel, és ha még nem olvastad tavaly a Hévízben vagy a 2023-as Körképben, itt megtalálod online;

– írtam is tavaly új sztorikat, a novellákban továbbra is nagyon élvezem, hogy új témákat vagy formákat vagy stílusokat próbálhatok ki:

– a "J"c. szöveg a The Continental Literary Magazine Beast című számában jelent meg angolul a csodálatos Austin Wagner fordításában, és olyan lányokról szól, akik a társadalmi elvárásokkal szemben megtalálják a saját hangjukat. Mindig is sejtettem, hogy szinte performansz is lehetne, de amikor Bécsben jártunk a Buch Wien könyvvásáron a magazin bemutatóján, és elhangzott Suse Lichtenberger előadásában (németre fordította: Dallos Emese), akkor jött ki igazán, mennyivel jobban áll neki a felolvasás mikrofonba üvöltéssel együtt, és szuper volt látni, hogyan hat a közönségre (kár, hogy én sosem tudnám így előadni).

– a Ny mt l nul c. novellát az Álmodnak-e a normális emberek könyvesboltokkal? c. kötetbe írtam, ami a Libertine Könyvesbolt szülinapjára készült, és kortárs magyar írók könyvesbolthoz kapcsolódó sztorijait tartalmazza. Az enyém egy könyvek közt terjedő vírusról szól; vigyázzatok a könyvtáratokra!

– az Innen már nem fordulhatsz vissza a Kortárs folyóirat szerepjáték tematikájú számába készült, és az open world videojátékok keretein át mesél az utolsó küldetés utáni céltalanságról és depresszióról. Volt egy remek lapszámbemutatója is Debrecenben.

– az Utolsó szó jogán online jelent meg a Literán, és a halál után is érvényesíthető szavazati jog lehetőségével játszik el.

– és ha már Litera, februárban a „Hónap szerzője” rovat kapcsán Modor Bálint készített interjút, ami az egyik kedvenc beszélgetésem volt tavaly, olyan témák is előjöttek, amiket más nemigen tudott volna felhozni.

– szintén nagyon szerettem Lafka Dáviddal beszélgetni a Sztori Podcastben, ami a történetmeséléssel foglalkozik különböző területről érkező vendégekkel – mi főleg a fantasy kapcsán akartunk körüljárni a témát, aztán lett itt minden más.

– amire tavaly elkezdtem több figyelmet fordítani, és idén még többet szeretnék, az az, hogyan adhatok vissza másoknak valamit abból, amit én kaptam a közegtől (többen állunk azon az újságpapíron, ugye). Ezért örültem nagyon, hogy műhelyt vezethettem a FISZ-táborban egy szörnyen jó csoporttal, vagy hogy kitalálhattam egy pályázatot a Panodyssey nagyköveteként, és rengeteg tehetséges embert ismertem meg, akiktől alig várom, hogy többet olvashassak.

– ha pedig Panodyssey: lezárult a féléves nagykövetség, amelynek keretében írtam az oldalra egy tízrészes műhelynapló sorozatot, amit itt találtok magyarul összegyűjtve, angolul pedig a Panodyssey oldalán Austin Wagner fordításában. Több próza is kikerült angolul az oldalra: részlet a Szerződései szabadságból, vagy a Négyszemközt című novellám.

– rengeteg helyre eljutottam, nem is próbálom meg felsorolni mindent, de minden beszélgetésért hálás vagyok könyvtárakban, táborokban, közösen olvasós eseményen, felolvasásokon, Könyvhéten, Margón, PécsLIT Fesztiválon, irodalmi esteken vagy reggeliken – sosem lehetek elég hálás a találkozásokért és a kedvességetekért. Remélem, jövőre folytatjuk! ;)

 * * *

Köszönöm, hogy itt jártál! Ha érdekelnek hasonló tartalmak, megtalálsz Facebookon és Instagramon is.

Műhelynapló

2022. októbertől 2023. február végéig a Panodyssey nagykövetei voltunk Závada Péterrel, és ennek keretében vezettem egy tízrészes műhelynaplót, magyar nyelven a Könyves Magazinon. Régen a blogomra írtam hasonlókat, és azóta is sokan hiányoltok több ilyen bejegyzést, szóval összegyűjtöttem ezt a tíz naplót ide, hogy meglegyenek később is egyben. (A januári ChatGPT-s elég gyorsan öregszik, de a többi nem, a szorongás ugyanaz a szorongás, mint tavaly decemberben, nem jön rá update, érthetetlen.)

Bemásolom az első bekezdéseket, a teljes szövegeket a linkeken találjátok.

Senkiföld

"Senkiföldről nem beszélünk. Sosem rajzoltak még térképet róla, nincsenek túravezetői, nem szerepel a Tripadvisor oldalán. Ha eltévedsz Senkiföldön a ködben, és körbe-körbe jársz, sosem fogják észrevenni, hogy eltűntél.

Senkiföldre az írók nem merészkednek. Vagy ha mégis, letagadják.

Senkiföld a pusztaság, ahol az írók két kötet közt bolyonganak. Az a levegőtlen vidék, ahol egy könyv utolsó betűje és egy következő könyv első betűje közt élünk. Az a riasztó állapot, amikor nem írunk semmit."

 

Az igazi történet az utolsópont után kezdődik

„Ne haragudj, én nem bírok fikciót olvasni” – mondják nekem néha mentegetőzve, és nem is spekulatív fikcióra gondolnak, hanem a fikcióra általában, mintha a megtörtént események, az önéletrajzi elemek vagy a történelem tehetne csak hitelessé egy szöveget. Sokat beszélünk mostanság fikció és valóság viszonyáról, és legtöbbször vagy-vagy relációban, egymást kizáró elemekként, amik közül választanunk kell: tessék, itt a kék vagy a piros kapszula, Neo.

Pedig sokkal izgalmasabb a kapcsolódási pontokat vizsgálni.

Sokkal érdekesebb, hogyan hat a fikció a valóságra, vagy ránk, befogadókra.”

Nem Patyomkin-falvakat építünk

„Margaret Atwood írja A szolgálólány meséje előszavában, hogy bármilyen elem, amit a regényben felhasznált, valahol, valamikor a történelem során már bekövetkezett, semmi sem pusztán a képzelete szüleménye. Azért döntött így, mert nem akarta, hogy hatásvadászattal vádolják, eltúlzott kegyetlenkedéssel. Gileád és a szolgálólányok nyilván fikció (reméljük, az is marad), azonban minden fiktív tér és idő létrehozásakor az írónak döntéseket kell hoznia: milyen eszközökkel teszi ezt a kitalált világot az olvasó számára valóságossá. Vagy legalábbis hihetővé. Mert ez a cél, az olvasás idejére valósnak ható rendszert alkotni, különben tanmesét vagy propagandát írnánk.

Nem Patyomkin-falvakat próbálunk építeni, az egy másik mesterség.”

A leírt szavak malacperselye 

„Mindig is lenyűgözött a szavak nélküli történetmesélés.

Néha egész napokat töltök azzal, hogy megfelelő szavakat találjak, amik hangulatban, stílusban, korszellemben illenek a történetemhez vagy a szereplőimhez, aztán, ha megvannak, újabb napokat tölthetek vele, hogy megfelelő sorrendbe állítsam őket – még az utolsó átolvasáskor is tologatom, cserélgetem őket, hogy minél pontosabban azt közöljék, amit mondani szeretnék, de persze hiába: akkor is tudnám folytatni a szópuzzlet, amikor kijött a könyv a nyomdából.

Erre jönnek mások, és szavak nélkül mesélnek történeteket. Úgy, hogy évekkel később is összeszorul a gyomrom, ha rájuk gondolok. Micsoda szemtelenség. Milyen lenyűgöző. Nem tudok betelni velük.”

 

Írói félelmek kalendáriuma, az év minden napjára

„Félek az üres laptól.

Félek az első betűtől.

Az első mondattól.

Az első bekezdéstől.

Igazából az utolsó sorig félek, akárhányszor belefogok egy történetbe, hogy semmi sem fog összeállni, csak megyek be az erdő sűrűjébe, az egyre áthatóbb sötétbe, és sosem keveredem elő; a keresőkutyák találják majd meg a gombafonalakkal beszőtt tetememet.

Félek, hogy amiről írok, csak engem érdekel.

Félek, hogy annyira érdekel, hogy a lábjegyzetek lábjegyzetét is felkutatom.

Félek, hogy semmi másra nem tudok majd gondolni ilyenkor, elfelejtem a születésnapokat, az adóbevallást, a buszon hagyom miatta az esernyőmet, de a végén mások csak vállat vonva kérdezik: „hát mi érdekelt ebben téged ennyire?”

Pedig az ellenkezőjétől még jobban félek.

Hogy egy nap arról írok majd, ami még engem sem érdekel.

Hogy majd szavakkal akarom rendezni a villanyszámlát meg a kávét meg a kenyeret, és akkor igazából adminisztrátor is lehetnék, vagy könyvelő, vagy ügyvéd.”

Az Írói Munkám Elrablása: Hogyan Lopta El Az Artificial Intelligence Az Álmomat

„Az Írói Munkám Elrablása: Hogyan Lopta El Az Artificial Intelligence Az Álmomat"

Ezt a címet az OpenAI, egy mesterséges intelligencia chatrobot adta a műhelynaplómnak, miután elmeséltem neki, miről írok. Elsőre visszafogottabb volt, már-már akadémikusan hivatalos, de arra kértem, legyen minél teátrálisabb. A saját címem valami ilyesmi lett volna: „A mesterséges intelligencia a munkámra hajtott. Nem hiszed el, mi történt utána.”, de be kellett látnom, hogy ezt a kört ő nyerte. A bulváros kattintásvadászat helyett igazi drámát ígért, sejtetés és kérdőjelek helyett pedig tényt: nem csak ráhajtott a munkámra, el is lopta az összes álmommal együtt. Egy korábbi változatban azt is hozzátette, „És Az Út Szélén Hagyott”, de szóltam, hogy ez azért túlzás.”

Gyönyörű hibák

„Van az a tipikus állásinterjús kérdés: mi a legrosszabb és legjobb tulajdonsága?

És van az a tipikus válasz rá: maximalista.

Ne válaszoljátok ezt rá soha, légyszi. Akkor se, ha így van. Nem vicces. Kicsit sem vicces. Túl sokat tudok a maximalizmusról ahhoz, hogy vicces legyen.

„Hatosra kell tudni az anyagot”, mondogatta mindig apám, ha iskoláról volt szó. „Az ötös a rossz gyerekeknek előírt minimum”. Ha valami ötösre sikerült, az természetesnek számított, nem járt vállon veregetés egy jó bizonyítványért – ami gyakran előfordult, nem azért, mert különösebben szorgalmas lettem volna, csak rengeteg anyagot tudtam a rövidtávú memóriámba pakolni, aztán úgyis elfelejtettem mindent. Ha viszont egy témazáró négyes (vagy rosszabb) lett, jött a kiselőadás arról, hogyan kell mindent hatosra tudni, túllőni a teljes tananyagon, mert akkor nem lephet meg semmilyen kérdés, az a teljes felkészültség.

Különösen kegyetlen mérce olyasvalamit célul kitűzni, ami elérhetetlen. Senki sem kap hatost az iskolában, bármennyit is gürcöl. És pláne rossz üzenet az elérhető maximumot „rossz gyerek” számára előírt „minimumnak” minősíteni.

Nem csoda, hogy maximalista lettem. Abból is a legkönyörtelenebb fajta: elérhetetlen célokat kitűzni önmagunk sziszifuszi büntetése.”

 

Az ötletek nem az ötletfán teremnek

„Honnan jönnek az ötletek? – kérdezik folyton az íróktól, és az írók nem azért vonakodnak felelni, mert meg akarják tartani maguknak a titkot, hanem mert legtöbbször ők sem tudják. A megvilágosodás pillanata gyakran váratlan és megfoghatatlan; a rajzfilmfigura felett felvillanó villanykörte. Kívülről az egész misztikusnak tűnik, az alkotót „homlokon csókolja a Múzsa”, vagy „megszállja az ihlet”, mintha nem is ő dolgozott volna meg érte, csak az ölébe hullott, mint az aranyjegy Willy Wonka csokigyárába.

Az ötletek persze nem úgy működnek, mint a tombola. De amikor megkérdezik, mégis hogyan, nehéz igazi választ adni – kivéve Hilde Østby számára, aki Kreativitás című ismeretterjesztő könyvében az agykutatás és a tudomány eszközével térképezi fel, mi történik az agyban az ötletek keletkezésekor.”

Racionális megérzések és más írói paradoxonok

„Ha rossz kedvem van, személyiségteszteket töltök ki. Maga a válaszadás is eltereli a figyelmet, de a végén ott a garantált jutalom, a jellemzés, mennyire csodálatos, szerethető és megismételhetetlen vagy. Ez egy biztonságos játék, egyetlen személyiségteszt sem mondja, hogy seggfej vagy. Mind szörnyen különlegesnek lát – persze nehéz úgy érvelnie a különlegesség mellett, hogy minden kilencedik/tizenhatodik/ikszedik ember ugyanazt a leírást kapja, de hát ez ilyen bűnös élvezet.

Néhány évente kitöltöm, így tudom, hogy az MBTI rendszerben fixen Építész vagyok. Ez egy négy skálán mérő rendszer, így jön ki a tizenhat típus. Az Építész az INTJ – Introverted, Intuitive, Thinking, Judging –, és biztos körüludvarol szép dolgokkal, de inkább az maradt meg belőle, hogy ez a kategória csupa belső ellentmondás. Álmodozó és racionális. A megérzései vezetik, de rendszerekben gondolkodik és logikus összefüggéseket keres. Egyszerre idealista és pesszimista cinikus.

Köszi szépen, igazán sokat segítettél.”

Mennyi láthatatlan munka van egy könyv mögött? 

„Ez az utolsó műhelynaplóm ebben a sorozatban; hamarosan ellovagolok a naplementébe. Amikor nekikezdtem, mindenkinek úgy beszéltem róla, „remek lesz, tíz részen át arról írok, hogy nem írok”, ami nyilván sarkos, de tényleg nem dolgoztam közben hosszabb szövegen. Sokat gondolkoztam, és végül nem választottam előre koncepciót a sorozathoz. Nehezen tervezek hónapokra előre, nem biztos, hogy ugyanaz érdekel októberben, mint februárban, és nem akartam közben ráunni. Inkább nagy mozgásteret hagytam, és mindig azt vettem elő, ami aktuálisan foglalkoztatott. Amúgy is, ennyit gondolkozni az írásról már majdnem írás, nem?

Aztán így visszanézve mégis kirajzolódott egy összetartó szál: a legtöbb szöveg az írók és az írás körül lévő misztikus ködöt próbálta eloszlatni. Nem szeretem a megközelíthetetlen, érinthetetlen író képét. Azt sem, ha az írás kiismerhetetlen, mágikus folyamatként van ábrázolva. Azt szeretem, ha az író emberi, az írás pedig nem különlegesebb munka, mint a villamosmérnökség. Azért fontos nekem ez, mert kezdőként rengeteg bűntudatkeltő sztereotípiával találkoztam, milyen Az Igazi Író. Az első két regényem megjelenésekor kerültem is a nyilvánosságot, mert nem éreztem azt, hogy megfelelnék az íróképnek, és nem akartam olyan skatulyába préselni magam, amibe nem illek.

Aztán kiderült, hogy nem is kell. Semmi sem dőlt össze attól, hogy bizonyos dolgok másként komfortosak. Az írók pont olyan sokfélék, mint bármilyen más emberek.”

 * * *

Köszönöm, hogy itt jártál! Ha érdekelnek hasonló tartalmak, megtalálsz Facebookon és Instagramon is.

 

A 2022-es ajándékjegy az érzelmi hullámvasútra – évértékelő

Sűrű év volt 2022, amit azért is vicces leírnom, mert pár hete az szaladt ki a számon, hogy "nem csináltam idén semmit". Csak látszólag paradoxon a kettő: hiába a sok változás, történés, meg az egész érzelmi hullámvasút és sok munka idén, akkor érzem igazán, hogy "valamit" csináltam, ha minél többet tudtam elmélyülten, csendben, szinte láthatatlanul írni. És hát ez nem ilyen év volt, inkább kifelé forduló, zsizsgő, vagyis "tényleg" sűrű – csak nem attól sűrű, mint mondjuk tavaly, amikor rengeteg szöveg készült. Az alkotómunkának van egy hullámzása, befelé és kifelé forduló időszakok váltakozása, de az a rengeteg figyelem és kedvesség, amit A hazugság tézisei kapott, arra nem igazán készültem fel, nem is lehetett. Velem "történt", nem pedig én "csináltam", talán innen ez a kettős érzés. Amikor tavaly év végén befejeztem a kéziratot, ez csak az én szerelemprojektem volt, most meg hihetetlenül sokan kapcsolódtatok hozzá, amiért szörnyen hálás vagyok. És persze alaposan ki is merültem, nem feltétlenül fizikailag, inkább mentálisan. Sokszor voltam idén lelkes, izgatott, hálás, meghatódott, máskor meg szorongó, elveszett, magányos, és ezek teljesen megférnek együtt. De közben meg leginkább azt érzem, mennyi minden kattant idén helyre, és mennyire jó volt, hogy szinte kizárólag azzal foglalkozhattam, amit igazán szeretek, és hogy ezért milyen szerencsés vagyok.

Néhány dolgot emelnék csak ki idénről, amikre szívesen emlékezem majd vissza később is:

Márciusban színpadra került a Gumicukorszív, Kőműves Csaba Bence készített belőle vizsgaelőadást, és hihetetlen jó volt látni, hogyan értelmezte ő a történetet. 

Júniusban a Könyvhétre megjelent A hazugság tézisei, mi meg rá egy héttel költözködtünk (ezzel a rengeteg könyvvel! a nagyját gurulós bőröndökben húztuk át), rá két héttel pedig rögtön megérkezett Borsó – utólag érzem csak, mennyire kimerítő volt a nyár, de közben nem tűnt fel, muszáj volt folyton úszni, mozgásban maradni, mint egy cápa, ami különben megfullad. 

A létező legcsodálatosabb dolog idén persze Borsó, akit hívunk pislogó rongyszőnyegtől kezdve porosz tábornokig mindennek. Mindenki ezt mondja a kutyájáról, nyilván, de Borsó tényleg csodálatos: nyitott, kíváncsi, lelkes, alkalmazkodó, de közben ki is áll magáért, és vicces (nagyon vicces!). Egy pillanat alatt beillett a családba, és úgy felnéz a macskákra, mint a menő nagytesókra, akiktől eltanult egy csomó macskaviselkedést. 

Augusztusban hihetetlen élmény volt, hogy az Irha és bőr lett a Nincs időm olvasni kihívás közös könyve, és ennek kapcsán szuperjót beszélgettünk Szabados Ágival. 

Azért írtam idén is új szövegeket, még ha nem is ezen volt a fókusz: év elején a prae.hu-ra a Helyzetjel rovatba, tavasszal a Hévíz Repülés számába, nyártól Veres Attilával felváltva a Könyves Magazin Zöld rovatába (Legdrágább; Jöjjön el a fotoszintézis országa; Talált tárgyak jegyzéke, 2047. szeptember), most meg épp műhelynaplót a Panodyssey projekt kapcsán. 

Apró örömök: lett végre új tetoválásom, voltam Rómában, és végre megint funkcionál a lábam rendes kirándulásokhoz.

Decemberre az Irha és bőr harmadik kiadása is megérkezett, azóta is alig hiszem el, hogy ennyi ember könyvespolcán, éjjeli szekrényén, billegő asztallába alatt ott van már.

Néhány részlet az Irha és bőrből olvasható lett angolul (itt és itt), valamint a Négyszemközt c. novellám is, mind Austin Wagner csodás fordításában.

És hát tényleg elképesztő, amennyi szeretettel A hazugság téziseit fogadtátok. Egyrészt köszönöm a Gabo Kiadó munkatársainak, hogy ilyen odaadóan törődtek vele és gondozták, másrészt pedig nektek, hogy ennyien olvassátok. Szuper volt találkozni egy csomó rendezvényen, Könyvfesztiválon, Könyvhéten, Margón, Szegeden, vagy akár a virtuális térben (itt találtok például egy maratoni élőzést az Andi kis könyves világa csatornán). Sok interjúból tanultam rengeteget, különösen szuper volt beszélgetni Sándor Annával a Könyves Magazinon, Gaborják Ádámmal a Népszavában, Császár Tímeával a kulter.hu-n, és persze még sokakkal, hálás vagyok, hogy ennyit mesélhettem erről a könyvről. A fogadtatásáért pedig különösen: Veszprémi Szilveszter írásáért a Kortárs online-on, Forgách Kingáéért az Alföld online-on, Farkas Balázséért az Élet és Irodalomban, vagy az Odaértett olvasó alapos elemzéséért a Szerződési szabadságról (első és második rész), és még nagyon sokaknak, nagyon sok helyen. Azt pedig tényleg alig hittem el, hogy a Könyves Magazin év legjobb könyvei listáján a 9. helyére került: spekulativ fikciós szerzőként és fiatal szerzőként is hatalmas dolog ez nekem.

Számomra az Irha és bőr után az volt a tét, hogy ki tudok-e jönni a kiégésből, és vajon tudok-e még valaha igazi szenvedéllyel történetet mesélni. Ez a kötet ilyen lett, a kisregény különösen jutalomjáték volt nekem. Talán ezért is tartottam tőle, mit szóltok hozzá, "szabad-e" ennyire szabadon írnom, vagy mindenképpen bele kell halni minden könyvbe az utolsó vérig. 

Szabad volt; köszönöm nektek.

 

 * * *

Köszönöm, hogy itt jártál! Ha érdekelnek hasonló tartalmak, megtalálsz Facebookon és Instagramon is.

Vár ám a munka a kertben – 2021-ről

 

2020 nekem arról szólt, hogy rájöjjek, ami elől menekülni akarok, azt szeretem a legjobban csinálni. 2021-ben ezért az elsődleges ez volt: hazatalálni, végre a prioritási lista elejére tenni az írást. Hogy ne előzze meg minden – más munka, egyetem, szívességek, kötelességek –, hanem ki tudjam mondani, hogy ezt akarom csinálni, és nemet tudok mondani másra, hogy ezzel foglalkozhassak. Ez olyan egyszerűnek és magától értetődőnek tűnik, de iszonyat hosszú út van mögötte, a „nem érdemlem meg”, „nem hasznos tevékenység”, „nem rendes munka” hiedelmek felszámolása.

Szóval 2021-ben írtam. Sokat. Ezek közül néhányat olvashattatok már, novellákat pl. a Légszomjban, Könyves Magazinon, 168 órában, HVG-ben, és fut jelenleg is egy sorozat a prae.hu-n, de a hosszabb szövegek majd csak 2022-ben jönnek, és iszonyatosan várom, hogy megmutathassam őket.

Ez így szépen hangzik, nem? Elhatároztam, megcsináltam, hurrá, a helyemen vagyok. Pedig ez így nem igaz. Akkor sem, ha tényleg nagyon örülök, hogy ezek elkészültek, de ez egy őszinte felület, szóval elmesélem a másik oldalt is, milyen akkor az év, ha nem számokban és teljesített célokban mérik.

Már meséltem, hogy év közepén írtam egy kisregényt (itt írtam róla picit, a jelenlegi címe Szerződési szabadság), és nagyon-nagyon régen nem élveztem semmit annyira, mint ebben elmerülni kb. három hónapra. Ez nálam a se lát, se hall-állapot, amikor hajnali négykor azt veszem észre, hogy egy kitalált világ kitalált szereplőivel foglalkozom, húsz órája nem ettem, és azt se tudom, milyen nap van ma. Sokszor elgondolkodtam már rajta, vajon abba tudnám-e hagyni az írást, és ha valamiért nem, hát ezért: erre az érzésre vágyom, a heteken át tartó flow-vonatra és valami nagyon mély kapcsolódásra saját magammal. Ráadásul tizenévesen írtam utoljára ennyire felszabadultan, külső elvárások nélkül. Mindenki úgy hitte, egy regényen fogok dolgozni, közben idén megbeszéltük a kiadóval, hogy novellákat írok egy kötethez – senki sem várt tőlem kisregényt, fogalmam se volt, lesz-e helye, érdekel-e bárkit, kibújtam minden kötelezettség alól. Mindezt minimális tervezéssel, teret hagyva az intuíciónak, ahogy nagyon régen nem mertem írni – figyelem, a légtornász biztosítókötél nélkül ugrik, és élvezi.

Akkor hol itt a gond? Ha nem lettem volna borzalmasan idén, biztosan nem írom ezt meg. A fizikai gond látványosabb volt: egy csípőprobléma miatt két hónapot feküdtem a hátamon, és bámultam a plafont, és persze, hogy az agyam belemászott egy nem várt történetbe. De ugyanez igaz volt mentálisan is: nem tudom, mikor éreztem magam ennyire egyedül. A covid miatt is fellazult egy csomó kapcsolatom, mindenkinek megvan a saját baja, nem tudtam se az örömöm, se a nehézségeket megosztani kellő mélységben másokkal, és egyetlen megküzdési mechanizmust ismerek arra, ha fáj: addig dolgozom, amíg össze nem esem. Hiába ismerem ezt már fel, hiába pörgettem el magam már kétszer a kiégésig és egészségügyi következményekig, még mindig ezt a megküzdést választom, ha bármi gond van. És ez így ment év végéig: karácsonykor egy jó hosszú novellán dolgoztam, amelynek a szerkezetével kísérleteztem, és amikor év vége előtt pár nappal befejeztem, megrémültem attól, hogy mi marad így, mihez fogok kezdeni magammal.

Ez az egy, amit ismerek. A maximalizmus, a túlmunka, a teljesítménykényszer. Bennem van gyerekkorom óta, hogyha eleget dolgozom, akkor eljön majd valamiféle jutalom – nem tudni, miféle, megkönnyebbülés, az értékesség érzése, mások szeretete, empátiája, bármi, de ez mind hazugság, nem ettől jön el. Szóval muszáj megállnom, és megvizsgálnom, ki és mi vagyok, amikor nem dolgozom. Miért szeretnek mások, ha nem azért, hogy munkát végzek. Vagy úgy egyáltalán: mi másra vagyok még „jó”.

Ez is egy függőség, csak az alkoholizmussal vagy a játékszenvedéllyel ellentétben társadalmi elismeréssel jár. Mindenki folyton bizonygatja, mennyit dolgozik, és folyton megdicsérjük egymást, ha sokat dolgozunk. És ezzel nem azt mondom, hogy rossz, ha az ember élvezi a munkáját, vagy ha számára fontos dolgokért küzd, néha akár erején felül is – a probléma az, amikor ez leural minden mást.

Fogalmam sincs, mit fogok csinálni 2022-ben (mármint jó, mondhatok ilyeneket, hogy: a sok munka eredményeként csak jön egy kötet idén tőlem novellákkal és a kisregénnyel, kopp-kopp, előtte vagyunk egy rég várt költözésnek, és mindennel jobban szeretnék idén örökbe fogadni egy kutyát), de szeretnék kicsit „haszontalan” lenni. Varrni, társasjátékozni, cél nélkül olvasni, nagyokat sétálni, ha a csípőm engedi, és együtt lenni a barátaimmal. Megérteni, hogy nem a munka határoz meg, nem attól leszek értékes mások vagy magam szemében, az vagyok amúgy is – ahogy mind azok vagyunk.

Nagyon boldog új évet kívánok nektek, és hogy afelé tudjatok fordulni, amire igazán szükségetek van.

(És elnézést, de elmarad a szokásos év legjobbjai-típusú poszt, annyira fáradt vagyok. Úgy nyár óta alig ajánlottam könyvet, pedig annyi jót olvastam. Nem tudom, mikor térek vissza ehhez, de ez is rajta van a prioritási listámon: jó könyvekkel úgyis szuper kapcsolódni.)

* * *

Köszönöm, hogy itt jártál! Ha érdekelnek hasonló tartalmak, megtalálsz Facebookon és Instagramon is.

Körbe-körbe a lényeg körül – 2020 nyomában

Évek óta azt éreztem, hogy hiányzik valami. Tavaly nagyon nehéz évem volt, de már előtte is bennem volt valami nyugtalanság, hogy valamit változtatnék, új dolgokat akarok csinálni. Eleinte kicsiben próbáltam, lett új hobbim (2018-ban írtam arról, miért tanultam meg varrni), de később átfogóbb változást akartam, és arra gondoltam, teljesen otthagyom a könyvszakmát (nem az írást, de a többit igen). Ekkor iratkoztam be marketinget tanulni, hogy új feladataim legyenek, új közegben, és hiába dolgoztam egész életemben itthonról, szerettem volna 8 órában bejárni egy irodába. (Tudom, tudom, fura vágy, sokan szívesen menekülnének az ilyen kötöttség elől. Én viszont még sosem próbáltam, és szükségem volt rá.)

Idén ez majdnem – majdnem! – sikerült. Na jó, másfél hónapig összejött év elején, aztán persze jött a covid, és ugyanúgy itthonról dolgoztam, mint előtte, ugyanabban a mamuszban, ugyanazzal a kávésbögrével (és közben rohadt szerencsésnek éreztem magam a home office-ért), de pont az nem valósult meg, amire vágytam: pörgősebb feladatokra, több emberre, rendezvényekre, több adrenalinra, és elfelejteni kicsit a négy falat, ahová az előző tíz évben be voltam zárva. Szép tervek, 2020.

Nem tudom, hogyan alakult volna a világjárvány nélkül, meg tudtam-e volna állni, hogy elgondolkodjak azon, honnan ez a nyugtalanság, a kétségbeesett vágy a változásra, mi feszít valójában. Mitől félek valójában. Idén ezzel foglalkoztam legtöbbet (nem egyedül, hanem egy szuper pszichológussal, meg a végtelen türelmű barátaimmal), a munkához, hivatáshoz való viszonyommal. És most már le tudom írni akár ide is – nem könnyen, de azért le tudom –, hogy rohadtul féltem. Nem „szinte” akartam menekülni a könyvszakmából, hanem „tényleg”. Újra akartam kezdeni valahol, ahol még senki sem ismer, ami egy teljesen új terep, ahol nulláról kell bizonyítanom, mert ezt az érzést szeretem, bebizonyítani egy területen, ahol semmit sem tudok, hogy mégis képes leszek valamire. Ezt ismerem. Az éjszakázást, a küzdést. De azt senki nem tanította meg, egyetlen példám se volt, hogy egy olyan területen, ahol már éppen elkezdtem bizonyítani, és már vannak elvárások felém, ott hogyan kell folytatni. Hogyan kell építkezni, kitartani. Én csak elindulni tanultam meg.

Szóval el akartam futni. Az elmúlt három évben sokat futottam. Körbe-körbe, akörül, amit mindennél jobban szeretek, és amitől egyben a legjobban félek. Azzal foglalkozni, ami a szenvedélyem, és ami miatt folyamatos bűntudat gyötört, hogy „nem érdemlem meg”.

Próbálom szokni a gondolatot, hogy de. Hogy ne fussak tovább.

Jövőre szeretnék fordítani a dolgokon. Eddig az írás olyan volt, mint egy jutalom, amit megkaphattam, ha ledolgoztam a 8-10 órát, elvégeztem az egyetemi feladataimat, és még esetleg maradt bennem erő, akkor nekiültem. Mondanom se kell, hogy alig írtam 2020-ban. Nem lehet szétszakadni, több fenékkel ennyi lovat megülni. Nem lehetek egyszerre szerkesztő, meg marketinges, meg egyetemista, meg író, mert ezt néha két állásnál is többnek érzem. És nem lehet ezek közül a legutolsó, a leginkább hátra sorolt az, ami számomra a legfontosabb.

Itt az ideje tudatosabban az írás köré szervezem az életem. Akkor is, ha itt már nem a nulláról kezdek valamit, hanem meg kell tanulnom az alapokra építkezni, folytatni, amit elkezdtem. Úgy vállalok munkákat és feladatokat, hogy tudjak időt csoportosítani a regényemre, amennyire csak a feltételek engedik. Nyilván nem fog tökéletesen menni, de törekedhetek rá.

És akkor végre talán nem futok körbe-körbe akörül, ami a legfontosabb.

*

Akit pedig a tényszerűbb dolgok érdekelnek 2020-ból:

– az aligírás eredményeként idén egyetlen novellám jelent meg a Könyves Magazinon a 20/20 projekt keretében Gyompálma címen; valamint írtam egy másikat (egy elég furát!), ami 2021-ben érkezik máshol;

– az SFF Vektor zsűrije az Év Fantasyjének választotta az Irha és bőrt, amitől kiugrottam a bőrömből;

– ebben a karanténos időszakban rengeteg online beszélgetést hallgattam kívülről, és néhányra meg is hívtak:

– Sándor Annával a Nők Lapja Inspiráló nők podcastjában beszélgettünk;

– Sütő Fanni a Shoggoth TV-n kérdezett írásról;

– a Próza Nostra online estjén pedig a számomra legfontosabb idei projektemről beszélgettünk Gaborják Ádámmal, A fantasy nem mese ajánlóim kapcsán – amiről ha még nem hallottál volna, itt utánaolvashatsz, miért kezdtem el remek fantasy regényeket ajánlani, és ezt töretlenül folytatom idén is;

– Kleinheincz Csillával a szerethető szereplőkről beszélgettünk itt, és azóta is gondolkozunk rajta, hogy jó lenne ennek akár rendszeres folytatás valamilyen formában (feltétlenül jelezzétek, ha szerintetek is);

– TV-ben szereplős parám is lehetett idén, Diósi Zsófia hívott meg a Fülszövegelő műsorba, ahol sokat gesztikuláltam hülyén, és beszéltem számomra fontos dolgokról;

– aki pedig hiányolja a testhorrort és a saját belső szervek kiokádását, a Vakfolt-podcastnál voltam vendégségben, ahol Frivalszky Péterrel és Huszár Andrással a Légy című film eredeti és Cronenberg-féle feldolgozásáról beszélgettünk.

Akit inkább a listázós évértékelőm érdekel, itt írtam a kedvenc 2020-as könyv- és sorozatélményeimről.

Boldog új évet kívánok mindenkinek!

* * *

Köszönöm, hogy itt jártál! Ha érdekelnek hasonló tartalmak, megtalálsz Facebookon és Instagramon is.

Barabási, fizesd a terápiám – A képletről, és hogy sikeresek leszünk-e valaha

Nem sokkal a megjelenés után olvasta egy barátom A képletet, én meg megkérdeztem tőle, ajánlja-e nekem. Ilyesmi párbeszéd zajlott le:

D: Attól függ. Sikeres szeretnél lenni?

A: Nyilván. Miért, te nem?

D: Hát. Nem.

A: Uhh. De hát hogyhogy? Hiszen mindig törekszel kihozni mindenből a maximumot, túllépsz a saját korlátaidon. A személyes fejlődés számodra tök fontos.

D: Jó, ha így vesszük, akkor igen. De a könyvben a siker mérőszáma, hogy híres vagy, díjakat kapsz és hülyére keresed magad.

A: Á, értem. Akkor tévedtem, mégsem szeretnék sikeres lenni.

Létezik külső és belső siker. A belső siker, amit az egyén annak él meg – nálam ez az, ha tökéletesen bevarrok egy rejtett cipzárt; minden tű- és vérfóbiám ellenére elmegyek tetováltatni; felvállalok valakivel egy konfliktust ahelyett, hogy mindenki mást érdekeit a sajátjaim elé helyezném; és igen, az is, ha sok év szenvedés után végre összeáll egy regény, amit nem úgy írtam, hogy a külső elvárásoknak megfeleljen, és amiből rengeteget tanultam magamról.

De ezeket szinte senki se látja. A külső siker látható csak: mennyiért kelt el a festményed, milyen díjakat kaptál a borodra, hány hétig tanyázott a könyved a sikerlisták csúcsán. Barabási definíciója szerint siker az, amit a közösség sikerként ítél meg. Nem azért, mert ki akar szúrni a belső sikert megélőkkel, hanem mert ez vizsgálható matematikailag – A képlet ugyanis nem egy önsegítő könyv, hogyan legyünk sikeresek 7 egyszerű lépésben 3 nap alatt, rendeld meg MOST!, hanem tudományos módszerekkel, rengeteg adat elemzésével vizsgálja (és akár meg is jósolja) a sikert különböző területeken.

Mindig is tudtam magamról, hogy nekem a belső siker fontosabb. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a külső lényegtelen, de ha létezne siker Maslow-piramis, akkor a szükségletek alján a belső állna: semmilyen külső elismerés nem tenne boldoggá, ha nincs meg a belső elégedettség, ha kicsit nem léptem túl a saját árnyékomon. És másoknál is hajlamosabb vagyok ezt díjazni, szóval nem igazán tud meghatni, amikor valaki azzal próbál lenyűgözni, hány Facebook-követője van.

Viszont abban is hittem, hogy a külső siker attól függ, mennyit dolgozol. Hogy mennyit fejleszted magad, hány álmatlan éjszakát raksz bele, hogy nem adod fel évtizedekig. Nem gondoltam, hogy mindenki sikeres lesz, aki megérdemli, ennyire nem vagyok naiv, és azt se gondoltam, hogy érdemtelenül nem lesznek sikeresek az emberek. De annyira a teljesítményben hiszek – helló, maximalizmus! –, hogy mindig is úgy gondoltam, a siker felé vezető legoptimálisabb út a kemény munka.

A képletből már tudom, hogy ez nem egészen igaz. 

Vegyük azt a borversenyt, ahol a zsűri anélkül kóstolja a borokat, hogy tudná, melyik bor került elé: ha tudtán kívül többször is megkapja ugyanazt az italt, akár három szélsőséges pontot is adhat neki, a legrosszabbtól a díjra javasolt legjobbig. És ha azt hinnéd, vannak következetes zsűritagok, akik felismerik, hogy ugyanazt kóstolják, és másodszor meg harmadszor is közel hasonló pontszámot adnak, tévedsz.

Vagy vegyük a zongoraversenyt, ahol amatőr és profi zeneértőket kértek meg, tippeljék meg, melyik versenyző fog nyerni a zsűri szerint. Három csoportra osztották őket: az első csak hangot hallott, a második látta és hallotta is a darabokat, a harmadik csoportban csak látták az előadást. Ha hozzám hasonló naivitással azt gondolnád, azok tippelték meg legjobban a győztest, akik csak hallották a darabot, hiszen ez egy zongoraverseny, tévedsz. Ők tippeltek a legrosszabbul. Azok találták el 50% körüli pontossággal, ki nyer, akik csak látták az előadást, és egy árva leütött hangot sem hallottak.

Vagy vegyük a könnyűzenét. Legyen egy kontrollcsoport, ahol fiataloknak adnak számukra ismeretlen zeneszámokat, hogy rangsorolják őket, és töltsék le azokat, amelyeket szerettek. És legyen nyolc párhuzamos csoport, ahol a résztvevők már látják, hogy előttük hányan töltötték le az adott számokat. Nem meglepő, hogy a csoporthatás működik, ha látják a fiatalok, hogy egy számot előttük már sokan szerettek, ők is azt fogják letölteni. De az már meglepő, hogy mind a nyolc csoportban más dalok lettek népszerűek és más dalok lettek legrosszabbnak kikiáltva. Teljesen lényegtelen volt a dalok minősége, bármelyik lehetett első és utolsó, mintha nyolc párhuzamos univerzum létezne egymás mellett.

A siker első törvénye Barabási szerint, hogy a teljesítmény vonzza a sikert. Ezzel eddig vígan együtt tudnék élni. Azonban így folytatódik: ha a teljesítmény nem mérhető, a sikert a hálózatok határozzák meg.

Minél szubjektívebb egy terület, annál kevésbé számít valójában a teljesítmény. Sportban, például teniszben van remény, de művészeknél tragikus a helyzet: félmillió (!) esetet vizsgálva csak 227 személyt találtak, aki annak ellenére be tudott futni, hogy az első három kiállítása közül legalább az egyik nem egy, a belterjesen kevés kulcsintézmény egyikében történt. Ahogy a világ legigazságosabbnak titulált hegedűversenye sem egészen a teljesítményről szól. És azt már mondanom sem kell, hogy a díjak sem úgy működnek, ahogy kellene, láthatjuk ezt a borokból is, de érdemes a Nobel-díjnak is a mélyére nézni.

Nagyon nehéz feldolgoznom mindezt úgy, hogy ennyire a teljesítményben hiszek. És némi megnyugtatással tölt el, hogy Barabási ugyanígy volt vele.

Egyetlen, nagyon is lényeges vigaszt azért hadd hagyjak itt: a fenti példák többsége arra vonatkozik, amikor nagyon jó és nagyon jó közt próbálnak különbséget tenni. A világ legjobb hegedűművészei messze elválnak a közepesektől, de nem válnak el egymástól. A jó bort meg lehet különböztetni a lőrétől, de a jó borokat rangsorolni már nehéz. A teljesítmény korlátos – és a szerencse vagy a körülmények vagy más hatások tehetnek róla, a sok hasonlóan jó közül ki válik sikeressé.

A könyv legfontosabb tanulságának mégsem ezt érzem – oké, máshogy működik a világ, mint szeretném, kisírom magam a paplan alatt –, hanem azt, hogy mi mit tehetünk ez ellen. Kickstarter projekteket vizsgálva kiderült, hogy a 0 dolláron álló ötleteknek csak egy kis kezdőlökés kell, és az első adomány után hirtelen csatlakozni kezdenek a többiek is. Az is egyértelmű, hogy a legjobban az emberek mások ajánlásának hisznek: egy periférián lévő művészt, tudóst támogatni láncreakciószerű előrelépést indíthat el. És persze ha valaha oda kerülsz, hogy állásinterjúkat vezetsz vagy díjakat oszthatsz ki, és ismered az összes torzító mechanizmust, talán tehetsz ellene: nem pontozod le akaratlanul az első napi jelentkezőt, és nem húz afelé a szíved, aki már kapott korábban más díjat.

De ezeken túl, ami számomra a legfontosabb, hogy társadalomszinten megkérdőjelezzük, mit gondolunk a sikerről. Hogy ne az eladási és letöltési számok előtt hódoljunk, ne csak azt érezzük nagy számnak, ha egy festmény rekordösszegen kelt el vagy egy könyv minden díjat bezsebelt. És nem azt mondom, hogy ezek jelentéktelen dolgok, mert ezek mögött is ott a teljesítmény – hiszen alapvetően korlátos teljesítményű nagyon jók és nagyon jók közt kell választani –, de a magam részéről továbbra is nagyra értékelem mások belső sikereit, sőt, ezek után még nagyobbra.

És talán, talán magammal szemben sem lesznek olyan irreális elvárásaim, hol kellene tartanom, vagy mit kellene tennem érte, hogy sikeresebb legyek. Mert eddig valami olyasmi volt a fejemben, hogy „ó, hát írj még jobb könyveket, és akkor még több eredménye lesz, csak ennyi a dolgod, fejlődni”, és ha valami nem jött, akkor rögtön a teljesítményemben kerestem a hibát. És persze, nyilván abban is van, de azért ez a könyv segít megérteni, hogy mennyi minden más faktor van még mögötte. "Ha a teljesítmény nem mérhető, a sikert a hálózatok határozzák meg" – szól a törvény, és biztos nem én leszek az, aki érdekből épít hálózatot kulcsemberekkel, hogy előre jusson. Eddig sem barátkoztam soha senkivel vélt vagy valós előnyökért, nekem ez nem fér bele, a kapcsolataim közös érdeklődés és azonos értékek mentén szerveződtek. De mindig arra gondoltam, hogy ha keményen dolgozom, az majd kompenzálja mindezt. Hogyha tényleg „megérdemlem”, akkor nincs szükségem ilyesmire. Most már tudom, hogy nem feltétlenül lesz így. Nem fog a teljesítmény miatt egyszer csak bekövetkezni, mint valami jutalom egy számítógépes játékban a pálya végén – legalábbis a nagy számok törvénye szerint nem. És ez nekem így oké.

Nem tudom, mennyire hangzik ez elkeserítően, nem egészen annak szánom. Inkább annak, hogy jó rálátni, a big data alapján hogy működik a siker. És ha már értjük a működést, könnyebb meghozni döntéseket, könnyebb átgondolni, személyesen nekünk mi is számít igazán, a külső vagy a belső siker, és azt hogyan szeretnénk elérni. A folyamatok ismeretében pedig már csak rajtuk áll, mihez kezdünk ezzel a tudással.

* * *

Köszönöm, hogy itt jártál!:) Ha érdekelnek hasonló tartalmak, megtalálsz Facebookon és Instagramon is.

2019 sem a csillámpóni éve volt – Mit csináltam tavaly?

Van ez a klasszik tanmese arról, aki belelép egy gödörbe.

Legközelebb is ugyanazon az úton megy, látja a gödröt messziről, emlékszik az első esetre, próbálja kikerülni, de megint belelép.

Harmadszor is megpillantja, ezúttal okosabb, sikerül kikerülnie.

Negyedszer már másik úton halad.

Na, ez nálam valahogy így néz ki: rohadtul fáj a lábam az előző gödörtől, ugyanazon az úton belelépek megint ugyanabba, sántikálok tovább, most már észreveszem, hogy ott a kráterméretű gödör, egy egész meteor nyoma, ezért jól kikerülöm, csakhogy belelépjek egy háromszor olyan mélybe, amiből alig bírok kimászni.

Szóval 2019 sem a csillámpóni éve volt.

Benne vagyok ebben a körkörös ciklusban: újra és újra addig hajtom magam, amíg valami egészségügyi problémám lesz tőle, teljesen ledarál, és hónapokig kell magam összesepernem romjaimból. Azt hiszem, tanulok belőle, de legközelebb máshogy facsarom ki magam. Ha kilépek a munkahelyemről, akkor a saját főnökömként űzöm magam addig, hogy hónapok után csak összeesni bírok. Az első félévben minden erőmmel azon voltam, hogy az Irha és bőr a tőlem telhető legjobb legyen – azért volt közben sok egyéb határidő meg egy remek vizsgaidőszak is! –, és ha valamit ennyire szeretek csinálni, észre sem veszem, hogy amúgy harmadik hete minden éjjel hajnali 4 és 5 között fekszem le. Hogy a nyomdába adás előtti éjjelen végigolvasom mind a hatszáz oldalt, hogy még két elütést kiszúrjak. Hogy egyszer felriadok rá éjjel, hogy bár már elment a szöveg a tördelőhöz, még kimaradt egy fontos beszélgetés a szereplők közt, és mobilon gyorsan megírom, hogy még beleférjen.

Én régen büszke voltam a maximalizmusomra. Most már tudom, hogy ha így folytatom, egyszer az fog kinyírni.

A stressz akkor viseli meg az embert a legjobban, ha nem tudja befolyásolni a körülményeket, és ha nem látja előre, mi fog történni. Amint a szöveg elment a nyomdába, ez következett. Mire lenne kevesebb ráhatása az embernek, mint a könyvére, ha már kinyomták? Akkor még azt sem tudni, mit fognak szólni hozzá az olvasók, mennyire fogja megtalálni őket: Schrödinger-regénye. Lejön-e majd belőle, mit szerettem volna? Elfogadják, hogy nem olyan, mint a Horgonyhely? Nem lesz szörnyen személyes a szöveg? Szóval a túlhajtás után következett a túlaggódás (ugyanazok a gödrök, helló, ismerlek ám titeket is), és a megjelenés előtti napon otthon feküdtem életem legkeményebb gyomorgörcsével, hogy konkrétan nem bírtam felkelni a kanapéról, és fogalmam se volt, hogy vonszolom ki másnap magam a dedikálásra.

Lehet, hogy ez így túl őszinte? Nem baj. Legyen. Idén különösen sokat szorongtam vélt vagy valós dolgokon, és hiába küzdök ellene, ez mindig a személyiségem része lesz. Ettől persze még nem kell tehetetlenül hátradőlnöm, sőt: az év második felét azzal töltöttem, hogy igen, összerakjam magam megint. Hogy újra odafigyeljek a testemre, amit az első félévben olyan könyörtelenül meggyötörtem. Hogy elkezdjek meditálni. Tudatosan enni, hogy visszaszedjem a stressztől elvesztett kilókat. Barátokkal beszélgetni, és céltalannak látszó, hosszú sétákat tenni a Duna-parton, amikor nem számít semmi más, csak a sötétedő víz meg a HÉV-zakatolása a síneken.

Biztos sokan azt várják, azt írom majd, hogy 2019-ből az Irha és bőrre vagyok a legbüszkébb. De azt hiszem, arra, hogy iszonyat sokat dolgoztam azért, hogy kijöjjek abból a krátermély gödörből, amibe nem véletlenül, hanem magamat hajszolva léptem bele megint.

És idén iszonyat sokat fogok dolgozni azon is, hogy legközelebb már tényleg kikerüljem.

Viszont nem csak erre fogok emlékezni 2019-ből. Hanem arra is, amikor az után a bizonyos gyomorgörcs után kimentem a Könyvfesztre, és nem hittem el, hogy az az őrült sor, ami miatt a szervezők még a dedikálós asztalt is áttelepítették, tényleg hozzám áll. Hogy mennyi kedvességet kaptam tőletek abban a pár órában, és hogy arra gondoltam, "Jézusom, ennyi szeretetet meg sem érdemlek". Emlékezni fogok minden találkozásra, meg levélre, amit írtatok, meg minden véleményre, és hogy remélni sem mertem, hogy ennyire szeretni fogjátok ezt a könyvet. És emlékszem majd egy tengerpartra Gdansk mellett, ahol a barátokkal ültünk a homokban, miután átvágtunk egy csomó "sivatagi" dűnén, és amúgy tökre leégett a fejbőröm, de abban a pillanatban, lábujjaimmal a Balti-tengerben minden rendben volt. Ilyesmikre fogok emlékezni, és ez így nagyon jó.

Akit pedig az ilyen tényszerű dolgok érdekelnek, a teljesség igénye nélkül történtek ilyenek is 2019-ben:

– Sándor Anna a hvg.hu-n kérdezett az Irha és bőrről és a Horgonyhelyről;

– de volt interjú például az SFmagon, a Próza Nostrán, a Tiszatájon és a Watchaholicson is, sőt, készült egy a regény LMBTQ kérdéseire fókuszálva is;

– volt az Irha és bőrnek egy szuper könyvbemutatója, ahol megszavaztátok a fajzatok emberi jogát;

– jelent meg  írás a regényről H. Nagy Pétertől az Alföldben, és Keserű Józseftől az Opusban, ami megerősített abban, hogy a zsánerirodalom gettójának falai repedeznek;

– szerepeltem egy iszonyat kreatív podcastben két csupaszív emberrel a Spagetti Lakóautón; 

– ennek kapcsán írtam is egy villanásnyi novellát Első címen, ami olvasható a blogomon;

– jártam meghívottként például a Prae műfordítói táborban; a komáromi Selye János Egyetemen egy "állati" témák köré szervezett tudományos szimpóziumon; a III. ViTán a Bem Moziban; Szegeden egy Próza Nostra esten, valamint egy író-olvasó találkozón a Vault 51-ben;
– készítettetek egy csomó szuper illusztrációt a regényhez – általában Kirillről –, Gályász Szonja pedig egy elképesztő átváltozás-animációt alkotott;

– és végül, az Irha és bőr felkerült a KönyvesBlog év végi legjobb 50 könyve toplistára, amit elhinni sem mertem.

Instán idén egész aktív voltam:
ezeket a képeket szerettétek a legjobban.

A blogon is végre aktívabb voltam, írtam egy személyeset arról, hogy ötéves a Bábel fiai, és mit tartok fontosnak egy első regény kapcsán; jártam Belgrádban a Marina Abramovic-kiállításon, amire ezer és egy éve vártam, mert rajongok Abramovic művészetéért; valamint írtam egy vitaindítót a fantasyben megszokott erőszak-ábrázolásról. 

És persze rengeteg meséltem az Irha és bőrről: ha a személyesebb része érdekel, itt van egy bejegyzés a születéséről, ami talán árnyalja is azt a sok szorongást, amiről fentebb írtam; itt és itt pedig a világáról és kérdésfelvetéseiről beszéltem.

Hihetetlenül köszönöm Nektek azt a sok kedvességet, amit egész évben adtatok: a jó dolgok most nagyrészt Tőletek jöttek. Rettenetesen féltem, mit szóltok majd egy regényhez, amiben őzemberek szaladgálnak Magyarországon, és a látványos fantasy elemek helyett sokkal inkább három személyről szól, akik a helyüket és magukat keresik ebben a fura világban.

Kívánok Nektek nagyon boldog új évet, és ha csak tehetitek, ne lépjetek bele azokba a rohadt gödrökbe!

(Ha a klasszikus olvasmányokat-filmeket toplistázó évösszegző érdekel, katt ide.)

* * *

Köszönöm, hogy itt jártál!:) Ha érdekelnek hasonló tartalmak, megtalálsz Facebookon és Instagramon is.