A fantasy lelkiismerete, avagy a következmény nélküli erőszakról

Vajon hány gyilkosságot követ el egy átlagos fantasy regény főszereplője? Hány torkot vág el, hány épületet robbant fel, hány névtelen áldozatot hagy maga mögött a végjátékig? De ami még fontosabb: a gyilkosságok közül hány után érzi azt az olvasó, hogy itt valami szörnyűség történt? Vagy hányszor legyint, hogy ez a sztori része?

Pózol és hentel, a sorrend tetszőleges

Sokat foglalkoztat ez a kérdés mostanában. Próbálok egyre kevesebb tettleges konfliktust írni – egyrészt azért, hogy a szövegben maradó erőszaknak igazi súlya és hatása legyen, másrészt meg azért, mert túl könnyű ilyen eszköz után nyúlni. Az Irha és bőrnél például direkt úgy választottam ki a három főszereplőt, hogy közülük kettőnek esélye se legyen tettlegességgel megoldania bármit, boldoguljanak más, számomra izgalmasabb képességekkel; a harmadik szereplő történetének pedig szerves részévé tettem az agresszióhoz való viszonyát. Abban a regényben pedig, amit most kezdek el írni (psszt!), a háborúk, csaták és hasonlók helyett valami egészen más történik.

A grimdark elterjedése valószerűbbé tette az erőszakot, a gyilkosság már nem olyan, mint a fénykard vértelen vágásától békésen összeesni, hanem kihúzott belektől és kiköpködött fogaktól mocskos. Mégis, a lelki vonatkozásai nem mindig lettek valószerűbbek. Az olvasó megbocsátja a tömeggyilkosságot. Sőt, néha nem is megbocsátja, hanem rá sem döbben, hogy itt valami erősen problémás dolog történt. Az erőszak következmények nélküli, mint egy számítógépes játékban végighentelni egy pályát, ahol mindenki csak legyőzendő pixelellenfél. A névtelen statiszták lemészárlása a plot elemek közti habarcs, helykitöltő, adrenalinnövelő, vagy akár tényleg szükséges rossz – mégsincs tényleges következménye. (Ellenpélda: a Tomb Raider (2013) eleinte kényelmetlenül szembesít vele, milyen egy egyetemista lány számára a túlélés és az első gyilkosság. Közelről látjuk az arcát pánikhelyzetben, a rémült, hisztérikus küszködést, a halálfélelmet. Kár, hogy utána ő is átmegy üres hentes és mészárosba.)

Néha tükörbe nézhetnének a fantasy főhősök is

A fantasy regényekben ritkán küzdenek poszttraumás stresszel. Ritkán kapnak pánikrohamot, ha pisztoly kerül a kezükbe. És még ritkábban éreznek a helyzet súlyához illő bűntudatot, ha elkövettek valamit. Vagy ha éreznek is bűntudatot, hamar elhessentik, hogy az agresszió szükséges volt, ne emésszék magukat. Ez pedig az olvasó előtt mentegetni a szereplőt. Mert az írók egy része retteg attól, hogy az olvasói nem kedvelik majd a főhőst; nehogy sarokba hajítsák emiatt a könyvet! Ezért minden eszközt megragadnak, hogy ne tűnjenek fel a hőseik rossz színben a többrendbeli, különös kegyetlenségekkel elkövetett gyilkosságok miatt.

Dehumanizáció – Az ellenfelek nem emberek; úgy nem is rossz dolog gyilkolni, ugye? Ezer ork vagy zombi vére nem olyan szörnyű, mintha embereket mészárolnánk. Ezek az ellenfelek általában nem beszélnek, nem mutatnak érzelmeket, gyakran rusnyák, és nincs semmi olyan vonásuk, ami miatt empátiát ébresztenének az olvasóban, így "nem kár értük". Mennyire más lenne, ha az orkok csata előtt félelmükben énekelnének, vagy megölelnék egymást! Vagy ha lenne otthonuk, ahová hazavárják őket. Így azonban nem többek bábuknál, akik azért dőlnek el, hogy a hős hősiesebb legyen.

Egyébként imádtam a Joker filmet,
de azért ő is "szimpatikussá tett pszichopata"

A rosszfiúk megérdemlik – Ha nincs más lehetőség, és a főszereplőnek akadnak kisebb jellemhibái – például mondjuk pszichopata sorozatgyilkos –, akkor az író gyakran azzal menti fel őket, hogy igazi rohadékokat gyilkoltat velük. Megbújik itt egy összekacsintás az olvasóval: „te is szívesen megbüntetnéd a pedofilokat, ugye? Gondoltál már rá, hogy bevernéd a nőket zaklató mocskok orrát, mi?” És ezzel rögtön kicsit fel is menti Dextert vagy Jokert, hiszen bár morálisan elítélendő dolgot tesznek, ugyanakkor morálisan is ítélkeznek. Bűnösek is, meg kicsit a szegény ember hősei is. Így pedig az olvasó a szórakozásért cserébe "elfelejti", hogy ezeknek a szereplőknek rács mögött lenne a helyük. (Pláne, ha még viccesek is. A vicces karakternek mindig van felmentős kártyája.)

Csak statiszták – Ki siratta meg a Halálcsillag áldozatait, kezeket fel! Egy bolygó méretű űrállomáson elképesztő sok ember halhatott meg, takarítók, szakácsok, mérnökök, sőt, nekem logikus lenne, hogy sok ottani dolgozó a családját is vitte magával, szóval ovisok is. Érdekelt ez valakit a filmben? Ugyan. Egyrészt itt is játszik a dehumanizáció – a rohamosztagosoknak nincs nevük, az egyensisak miatt arcuk sem, a néző nem gondol bele, hogy ők is személyek –, másrészt nem ismerjük őket. A hősökért izgulunk, az ő vágyaikat, félelmeiket, motivációikat ismerjük, de a pillanat töredékére feltűnt, lézerrel lövöldöző, majd elhulló random katonát nem. Ez pedig könnyű választás: az ember ahhoz húz szívesebben, akit ismer és kedvel. (És most képzeljük el a filmet másfajta narratívával: ha látjuk a Halálcsillag dolgozóinak mindennapjait, az átlagos arcokat, és aztán egyszer csak bumm, a terroristák felrobbantják, gyászolnak a családok.)

Fogadjunk, hogy még az olifántokat is jobban sajnáltad,
mint az orkokat

Ebbe a statiszta-kérdésbe az Irha és bőr írásakor bele is futottam: az első változatban a fő erőszakos kulcsjelenetnek – és akkor most tojáshéjon járva kerülöm a spoilert – minden brutalitása ellenére se lett igazi súlya. Az áldozat egy jelentéktelen szereplő volt, mert végig csak a hatásra koncentráltam, hogy fogja a gyilkosság felforgatni a status quo-t, mennyire kilendíti a sztorit. De az áldozat statiszta volt, így a halála nem tűnt elég súlyosnak. Sőt, az elkövetőt is könnyű volt felmenteni. Csak akkor kezdett el működni a jelenet, amikor kicseréltem az áldozatot: ismerje őt is az olvasó, és legyen legalább egy másik szereplő, akit megrendít a halála, hogy átérezhető legyen a veszteség. A másik fontos célkitűzés pedig az volt, hogy ez az erőszak ne maradjon üres és következmények nélküli.

Sok esetben fölösleges körnek érződhet hosszan olvasni gyászról, következményekről, bűntudatról – bár én gimiben is imádtam a Bűn és bűnhődést –, de a hitelesség látja kárát, ha ezeket kényelmi szempontból kihagyja az író. Ha pedig már erőszakról ír, először inkább meg kell vizsgálni a kérdést: valóban szükség van erőszakra ebben és ebben a jelentben? Meg lehetne-e oldani ezt másként is? Csak azért írom bele, mert nem volt jobb ötlet/leült már a sztori/jól néz ki az akció? Ha viszont az jön ki, hogy igen, az erőszak a történet és a karakterek szerves része, így nem lehet kihúzni, akkor viszont arra sem kell sajnálni a teret, hogy a hatását ábrázoljuk.

Mert gyávaság a karaktert vagy a tettét az olvasó előtt mentegetni. A gyilkosság súlyát az átélhetősége adja – és igen, ha ezt realistán ábrázolják, akkor az lehet a következménye, hogy az olvasó elfordul a szereplőtől. Olyan érzelmeket él át, amikkel már nem akar azonosulni, olyan mélységbe húzza a történet, amit nem akar elviselni. De ez olyan ár, amit az íróknak alkalomadtán meg kell fizetniük – aki pedig nem akarja megfizetni, az ne piszkolja be a szereplői kezét.

* * *

Köszönöm, hogy itt jártál!:) Ha érdekelnek hasonló tartalmak, megtalálsz Facebookon és Instagramon is.