2019. november 4., hétfő

A fantasy lelkiismerete, avagy a következmény nélküli erőszakról

Vajon hány gyilkosságot követ el egy átlagos fantasy regény főszereplője? Hány torkot vág el, hány épületet robbant fel, hány névtelen áldozatot hagy maga mögött a végjátékig? De ami még fontosabb: a gyilkosságok közül hány után érzi azt az olvasó, hogy itt valami szörnyűség történt? Vagy hányszor legyint, hogy ez a sztori része?

Pózol és hentel, a sorrend tetszőleges
Sokat foglalkoztat ez a kérdés mostanában. Próbálok egyre kevesebb tettleges konfliktust írni – egyrészt azért, hogy a szövegben maradó erőszaknak igazi súlya és hatása legyen, másrészt meg azért, mert túl könnyű ilyen eszköz után nyúlni. Az Irha és bőrnél például direkt úgy választottam ki a három főszereplőt, hogy közülük kettőnek esélye se legyen tettlegességgel megoldania bármit, boldoguljanak más, számomra izgalmasabb képességekkel; a harmadik szereplő történetének pedig szerves részévé tettem az agresszióhoz való viszonyát. Abban a regényben pedig, amit most kezdek el írni (psszt!), a háborúk, csaták és hasonlók helyett valami egészen más történik.

A grimdark elterjedése valószerűbbé tette az erőszakot, a gyilkosság már nem olyan, mint a fénykard vértelen vágásától békésen összeesni, hanem kihúzott belektől és kiköpködött fogaktól mocskos. Mégis, a lelki vonatkozásai nem mindig lettek valószerűbbek. Az olvasó megbocsátja a tömeggyilkosságot. Sőt, néha nem is megbocsátja, hanem rá sem döbben, hogy itt valami erősen problémás dolog történt. Az erőszak következmények nélküli, mint egy számítógépes játékban végighentelni egy pályát, ahol mindenki csak legyőzendő pixelellenfél. A névtelen statiszták lemészárlása a plot elemek közti habarcs, helykitöltő, adrenalinnövelő, vagy akár tényleg szükséges rossz – mégsincs tényleges következménye. (Ellenpélda: a Tomb Raider (2013) eleinte kényelmetlenül szembesít vele, milyen egy egyetemista lány számára a túlélés és az első gyilkosság. Közelről látjuk az arcát pánikhelyzetben, a rémült, hisztérikus küszködést, a halálfélelmet. Kár, hogy utána ő is átmegy üres hentes és mészárosba.)

Néha tükörbe nézhetnének a fantasy főhősök is
A fantasy regényekben ritkán küzdenek poszttraumás stresszel. Ritkán kapnak pánikrohamot, ha pisztoly kerül a kezükbe. És még ritkábban éreznek a helyzet súlyához illő bűntudatot, ha elkövettek valamit. Vagy ha éreznek is bűntudatot, hamar elhessentik, hogy az agresszió szükséges volt, ne emésszék magukat. Ez pedig az olvasó előtt mentegetni a szereplőt. Mert az írók egy része retteg attól, hogy az olvasói nem kedvelik majd a főhőst; nehogy sarokba hajítsák emiatt a könyvet! Ezért minden eszközt megragadnak, hogy ne tűnjenek fel a hőseik rossz színben a többrendbeli, különös kegyetlenségekkel elkövetett gyilkosságok miatt.

Dehumanizáció – Az ellenfelek nem emberek; úgy nem is rossz dolog gyilkolni, ugye? Ezer ork vagy zombi vére nem olyan szörnyű, mintha embereket mészárolnánk. Ezek az ellenfelek általában nem beszélnek, nem mutatnak érzelmeket, gyakran rusnyák, és nincs semmi olyan vonásuk, ami miatt empátiát ébresztenének az olvasóban, így "nem kár értük". Mennyire más lenne, ha az orkok csata előtt félelmükben énekelnének, vagy megölelnék egymást! Vagy ha lenne otthonuk, ahová hazavárják őket. Így azonban nem többek bábuknál, akik azért dőlnek el, hogy a hős hősiesebb legyen.

Egyébként imádtam a Joker filmet,
de azért ő is "szimpatikussá tett pszichopata"
A rosszfiúk megérdemlik – Ha nincs más lehetőség, és a főszereplőnek akadnak kisebb jellemhibái – például mondjuk pszichopata sorozatgyilkos –, akkor az író gyakran azzal menti fel őket, hogy igazi rohadékokat gyilkoltat velük. Megbújik itt egy összekacsintás az olvasóval: „te is szívesen megbüntetnéd a pedofilokat, ugye? Gondoltál már rá, hogy bevernéd a nőket zaklató mocskok orrát, mi?” És ezzel rögtön kicsit fel is menti Dextert vagy Jokert, hiszen bár morálisan elítélendő dolgot tesznek, ugyanakkor morálisan is ítélkeznek. Bűnösek is, meg kicsit a szegény ember hősei is. Így pedig az olvasó a szórakozásért cserébe "elfelejti", hogy ezeknek a szereplőknek rács mögött lenne a helyük. (Pláne, ha még viccesek is. A vicces karakternek mindig van felmentős kártyája.)

Csak statiszták – Ki siratta meg a Halálcsillag áldozatait, kezeket fel! Egy bolygó méretű űrállomáson elképesztő sok ember halhatott meg, takarítók, szakácsok, mérnökök, sőt, nekem logikus lenne, hogy sok ottani dolgozó a családját is vitte magával, szóval ovisok is. Érdekelt ez valakit a filmben? Ugyan. Egyrészt itt is játszik a dehumanizáció – a rohamosztagosoknak nincs nevük, az egyensisak miatt arcuk sem, a néző nem gondol bele, hogy ők is személyek –, másrészt nem ismerjük őket. A hősökért izgulunk, az ő vágyaikat, félelmeiket, motivációikat ismerjük, de a pillanat töredékére feltűnt, lézerrel lövöldöző, majd elhulló random katonát nem. Ez pedig könnyű választás: az ember ahhoz húz szívesebben, akit ismer és kedvel. (És most képzeljük el a filmet másfajta narratívával: ha látjuk a Halálcsillag dolgozóinak mindennapjait, az átlagos arcokat, és aztán egyszer csak bumm, a terroristák felrobbantják, gyászolnak a családok.)

Fogadjunk, hogy még az olifántokat is jobban sajnáltad,
mint az orkokat
Ebbe a statiszta-kérdésbe az Irha és bőr írásakor bele is futottam: az első változatban a fő erőszakos kulcsjelenetnek  és akkor most tojáshéjon járva kerülöm a spoilert  minden brutalitása ellenére se lett igazi súlya. Az áldozat egy jelentéktelen szereplő volt, mert végig csak a hatásra koncentráltam, hogy fogja a gyilkosság felforgatni a status quo-t, mennyire kilendíti a sztorit. De az áldozat statiszta volt, így a halála nem tűnt elég súlyosnak. Sőt, az elkövetőt is könnyű volt felmenteni. Csak akkor kezdett el működni a jelenet, amikor kicseréltem az áldozatot: ismerje őt is az olvasó, és legyen legalább egy másik szereplő, akit megrendít a halála, hogy átérezhető legyen a veszteség. A másik fontos célkitűzés pedig az volt, hogy ez az erőszak ne maradjon üres és következmények nélküli.

Sok esetben fölösleges körnek érződhet hosszan olvasni gyászról, következményekről, bűntudatról – bár én gimiben is imádtam a Bűn és bűnhődést –, de a hitelesség látja kárát, ha ezeket kényelmi szempontból kihagyja az író. Ha pedig már erőszakról ír, először inkább meg kell vizsgálni a kérdést: valóban szükség van erőszakra ebben és ebben a jelentben? Meg lehetne-e oldani ezt másként is? Csak azért írom bele, mert nem volt jobb ötlet/leült már a sztori/jól néz ki az akció? Ha viszont az jön ki, hogy igen, az erőszak a történet és a karakterek szerves része, így nem lehet kihúzni, akkor viszont arra sem kell sajnálni a teret, hogy a hatását ábrázoljuk.

Mert gyávaság a karaktert vagy a tettét az olvasó előtt mentegetni. A gyilkosság súlyát az átélhetősége adja – és igen, ha ezt realistán ábrázolják, akkor az lehet a következménye, hogy az olvasó elfordul a szereplőtől. Olyan érzelmeket él át, amikkel már nem akar azonosulni, olyan mélységbe húzza a történet, amit nem akar elviselni. De ez olyan ár, amit az íróknak alkalomadtán meg kell fizetniük – aki pedig nem akarja megfizetni, az ne piszkolja be a szereplői kezét.

* * *

Köszönöm, hogy itt jártál!:) Ha érdekelnek hasonló tartalmak, megtalálsz Facebookon és Instagramon is.

11 megjegyzés:

  1. A Halálcsillag tök jó példa, egészen megbolygatta volna a cselekményt és a Star Wars-világ khm paradigmáját, ha belehallgattunk volna egy birodalmi technikus elfogott üzenetébe, amin mondjuk a kedvesének ír a laktanyai életéről (mert lényegében az: egy nagy laktanya, feltehetően civilek nélkül, leszámítva a járulékos civileket úgymint személyzet). A takarítást persze robotok végzik, és emlékezetesen mindenkit egyenruha-jelmezben mutatnak, mert ez egy militarizált zóna, egy katonai objektum - arról nem tudunk semmit, hogy van-e sorkötelesség a Birodalomban, vagy milyen kiszolgáltatottság viszi rá az "önként" bevonulókat. A főszereplők kapnak dialógust, a birodalmi aljanép legfeljebb személytelen hivatalos mondatokban vagy kiáltozásban töri meg a hősepikát.
    Ugyanakkor nem gondolom, hogy az Alderaan bolygót teljes egészében elpusztító űrbázis személyzete felmenthető lenne a felelősség alól, csak azt, hogy az "ellenség" vagy ellenfél-ellenoldal dehumanizálása (egyáltalán: egy sokfajú intergalaktikus kontextusban ez már máshogy szól!) nem kéne, hogy reflektálatlan legyen egy szövegben (forgatókönyvben), ez visszaveti a Galaxisokat felszabadító nemeslelkű szabadságharcosok etikáját egy fapados, törzsi szintre.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszi, igen, ezek nagyon izgalmas kérdések. És persze, egy kalandfilm nem akar ezekkel mélyebben foglalkozni, kicsit fura is számon kérni rajta, de közben meg olyan jó lehetőség lenne, engem legalábbis nagyon izgatott volna, ha felmerül a kollektív felelősség kérdése, vagy a felhasznált eszközök megkérdőjelezése, mit lehet megtenni háborúban a célért, hogy lehet együtt élni a döntésekkel utána, stb.

      Törlés
  2. Jo cikk, tetszett! Errol jutott eszembe: neked megvolt az Undertale? Ha nem: abban a jatekban pont ilyesmirol volt szo; mint ahogy irod is, jatekokban vegighenteli az ember a palyakat es bele sem gondol a kovetkezmenyekbe - az Undertale-ben viszont pont ennek az ellenkezojen lesz a hangsuly, es ha mindenkit megolsz (vagy akar csak egyvalakit), akkor te leszel a rossz, es lesznek bizony kovetkezmenyei a tetteidnek, de meg mennyire.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Az Undertale eddig teljesen kimaradt, de most felugrott a listára, ez nagyon izgin hangzik. Köszi! :)

      Törlés
  3. Jó írás, és a Halálcsillag kapcsán már a Clerks című film is elmélkedett. :)

    https://www.youtube.com/watch?v=lZhPi8z_aso

    Épp a napokban gondolkodtam el hasonlón, ha már számítógépes játékok, ahol igen intenzív a vizualitás kapcsán. Konkrétan egy éve játszom az új (lassan haladok), részben akció-szerepjátékká avanzsálódott orgyilkos széria legutóbbi részével, az Odyssey-vel. Elvileg az irányított karakter egy emberelnyomó titkos rend ellen küzd, ugyanakkor vannak ugyebár benne loothelyek, ezek között vannak magtárak, és ezeket is fel kell gyújtogatni, ami egyszeri kis falvak földműveseinek tárolóhelyei és nem igazán van ütköztetés a szereplő vélt jelleme és ezek a történethez szervesen nem kapcsolódó részek között (küldetésszinten olykor megjelenik).

    Ellenben vannak a szerepjátékokban remek következmények-rendszerek, bár a régiekben szerintem több volt (emlékeim szerint Baldur's Gatekben és a régi Falloutokban is):

    - A Witcher 3 nem tökéletes példa, de pl. a játék első régiójának a végén elkövetett tetteiddel a játék egy későbbi szakaszában egy jelenet erejéig szembesítenek. De több példa is van ebben a játékban. Pl., amikor elérkezel az útkereszteződéshez, ahol egy csapat bandita beléd köt. A beszélgetés során kikerültem az agresszív megoldást, ugyanakkora fogadóból kilépve, megláttam, hogy zaklatják, fosztogatják a jó népet, kard ki, nekem ugrottak. Ha ezután elmész a báróhoz, az emberek bezárkóznak és a helyiek rád támadnak és alternatív úton kell eljutnod.

    Talán nem olyan mélységű következmény-körüljárás, mint amit te írták körül, de jelen van.
    - A Kingdom Come: Deliverance-ban is számít, miket teszel, mire jönnek rá a lakosságból, de az Elder Scrollokban is van erre rendszer.
    - Az egyik legjobb példa a tavalyi Vampyr, ahol az adott városrész lakói között kapcsolati rendszer van, így tudod megismerni őket, és minél többel végzel, annál sötétebb lesz utad, és az adott városrész is annál inkább összeomlik.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nem értem, miért nem jeleníti meg a Google-fiókom nevét, de akkor itt lábjegyzetben: Juraviel.Ihuan.Bedvin.

      Törlés
    2. Köszi a példákat, a Vampyr különösen izgalmasnak tűnik.:) Ahogy a játékokban egyre nő a realitás iránti igény - akár olyan apróságokban is, hogy az NPC ne egész nap vigyázzban álljon a kunyhója mellett, hanem minél élőbbnek tűnő városok legyenek benne -, úgy szerintem ezekre is megnő a kereslet. Amúgy is imádok mindent, ahol a játékbeli viselkedésem/döntéseim kihatnak a sztorira vagy az NPC-kre.

      Törlés
  4. A Halálcsillag-kérdés megjelent az egyik SW regényben is (Elveszett csillagok Claudia Graytől), ahol a birodalmi legénység nem arctalan tömeg, hanem POV karakterek vannak köztük, és több jelentősebb mellékalak.
    A két főszereplő a birodalom szolgálatában áll (legalábbis egy ideig), és mindketten ott vannak - az akadémiáról szinte éppen csak kikerülve - az Alderaan pusztulásakor, majd később a yavini csata idején.
    Az ő szempontjukból a lázadók végig terroristáknak, bűnözőknek vannak ábrázolva. Bár ők is elborzadnak, mikor rájönnek, mire való a Halálcsillag, és nyomasztja őket, ami az Alderaannal történt, elhiszik, hogy ez pusztán a császár kétségbeesett kísérlete volt a béke megőrzésére: ha gyorsan leszámol a lázadókkal, elkerülhető a háború és a még nagyobb pusztítás.
    A lövés előtt az alacsonyabb beosztásúak nem is feltételezik, hogy a lézert valaha bevetnék lakott világ ellen, azt hiszik, az állomás mérete önmagában elég a megfélemlítéshez, és csak azért építették ekkorára, hogy a Birodalom erejét demonstrálja. Azt se tudják, miért mentek az Alderaanhoz (az egyik karakter bőszen azt tervezgeti, hogy az akadémiai barátja, aki történetesen alderaani, talán haza is látogathat, ha már úgyis a bolygónál vannak, ő meg majd elkíséri, és megnézik ezt a helyet meg amazt... aztán hirtelen jön egy beszéd arról, hogy az Organa család lázadókkal cimborál.)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszi, ez nagyon izgalmasan hangzik! Kár is lett volna, ha nem meséli el valaki a sztorit ebből a szemszögből, ez egy nagyon jó lehetőség.:)

      Törlés
  5. Érdekes cikk, és egyet is értek. Ugyanakkor a klasszikus fantasyban néha nehéz ábrázolni a hős bűnbánatát - mert nincs neki, hiteltelenné válna, ha a hullák felett keseregne. Ha a hősünk képzett katona vagy akár csak kulturálisan gyerekkorától arra nevelték, hogy az orkok lélektelenek, és eleve más a világ halál/gyilkosságfelfogása is, akkor addig nem éli át a tette igazi súlyát, amíg valami nem szembesíti vele. A klasszikus hősök nagy része tulajdonképpen egy megbízhatatlan narrátor. Bár épp ezért szerintem óriási sztorilehetőség rejlik a szembesítésben - mind a karakterívhez, mind olvasói élményként.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, persze, ezzel egyetértek.:) Nem arra gondolok, hogy egyáltalán nincsenek olyan szereplők, akik a neveltetésük vagy pszichés problémáik miatt ne viselkedhetnének így, de akkor azt is érdemes ábrázolni a szereplőn és a világon keresztül. Ebben az esetben épp a hitelességet ásná alá, ha leül bánkódni a gyilkosságok után. Csak az ilyen levegőben lógó, kényelmes megoldással van problémám, ahol az író nem gondol bele az erőszak következményeibe, mert "belefér, hiszen fantasyt írok", és nem is ábrázolja a hátterét hitelesen.

      Törlés