2020. október 11., vasárnap

A fantasy nem mese – második negyed

Mikor is folytathatnám A fantasy nem mese-sorozatot, mint a héten, amikor Tóta W. Árpád a fantasyt – vagy annak általa ismert részét "gyerekkorhoz, azon belül óvodához" tartozónak titulálta? Avagy összegyűjtöttem ismét a Facebookon és Instagramon futó ajánlósorozatom aktuális darabjait, mert a Facebook elszáll, a blog megmarad.

Az említett Tóta W.-interjút a Spekulatív Zóna hírlevelében találjátok, de azért bemásolok egy másik részt belőle: De valószínűleg nem mindegy, hogy min gondolkodnak együtt tömegek: a Mars-kolónia technikai és szociológiai kérdésein, amire csak racionális válaszok adhatók, vagy azon, hogy a szőke csaj kikölti-e a sárkányt, hogy meghódítson vele egy sosem volt királyságot. És hogy látszik-e közben a csöcse. A hard sci-fi a lehetséges jövőt térképezi fel; a fantasy a hamisított múltba csábít, röviden és sarkítva. Az egyik agymunkára kényszerít, a másik gyerekkorban tart felnőtteket.

Egyébként nem azért idéztem ki, hogy közösen felháborodjunk, nem érzek benne kifejezett rosszindulatot, inkább az olvasottság hiányát meg egy teljesen másfajta érdeklődést. Azért idéztem ki, mert pont ennek a téves előítéletnek a megkapirgálása inspirálta ezt az ajánlósorozatomat, és ezért írtam le az elején, hogy "fantasyírónak és fantasyolvasónak lenni néha bélyeg".

A fantasy nem mese.


Az ajánlósorozat első részéért és a bevezetőért katt ide.

1. Lev Grossman: A varázslók – Y-generációs szorongás és fantasy felnövéstörténet

2. Robert Holdstock: Mitágó-erdő – jungi pszichológián alapuló fantasy mítoszokkal

3. Karin Tidbeck: Amatka – a nyelv eszközeivel b******i a diktatúráról


A mostani második részben:

4. Susanna Clarke: A Hollókirály  irodalmi és alternatív történelmi bravúr (ál)viktoriánus köntösben

5. N.K. Jemisin: Az ötödik évszak – a rasszizmusról úgy, hogy a tektonikus lemezek is beleremegnek

6. Jacek Dukaj: Más dalok – az arisztotelészi világképre épülő alternatív univerzum


*  *  *

4/12.

Susanna Clarke: A Hollókirály

Képzelj el egy olyan Angliát, nyájas Olvasó, ahol egy úriember mágusokból álló társaság havonta egyszer hosszú és unalmas tanulmányokat olvas fel a mágia történetéről. Ahol a varázslat elméleti tanulmányozása szalonokba való hóbort – ennyi erővel fácánra is lőhetnének, bizonyára jobban szórakoznának. Kivéve, ha a mágia mégis létezik, a 19. század eleji Anglia pedig cselszövő tündérek és feltörekvő mágusok sakktáblájává válik. Gyenge idegzetű olvasóink készítsék be a szíverősítőt.

Izgalmas kettősséggel közelíti meg Clarke az alternatív történelmi fantasyt. Egyfelől A Hollókirály realista: a szöveg mindent megtesz az illúzióért, hogy mi épp Austen vagy Dickens fiók mélyéről előkerült, titkos kéziratát olvassuk feltámasztott menyasszonyokról és sárkányokkal vívott napóleoni háborúról, amelyben a narrátor az olvasóval parolázik, tisztességes angol úr pedig megnősül. A hömpölygő szöveg* és a narratív megoldások korabeli regény illúzióját keltik – de ez így nem lenne több ügyes stílusbravúrnál. Clarke jóval okosabb: a hagyományokhoz reflexíven, önironikusan viszonyul, játékkal és kritikusan beszél a korról és az angol arisztokráciáról.

Másfelől vadul és szinte szabályok nélkül használja a mágiát – hopp, egy várost csak úgy át lehet költöztetni! –, ami a szétesettség érzését kelthetné, ha nem tartaná meg a fantasyt a folklór gyökere. A ravasz, alkut kötő vagy balszerencsét hozó kelta tündérek megférnek a rég halott mágus, a Hollókirály alakjával – egymásnak ellentmondó legendákból rétegződik az alternatív Anglia, ahol a fő ellentét ideológiai. A mágia értelmezési kísérletei teszik mester-tanítványból ellenlábassá Mr. Norrellt és Jonathan Strange-t, és végül nem a sárkányokkal vívott háború számít, hanem hogy hogyan és hányféleképpen értelmezzük a múltat. És egyáltalán, értelmezhető-e a múlt poros könyvekből, a kandalló mellől.

*Mondhatnád, felvágott nyelvű Olvasó, hogy ez a regény talán unalmas itt-ott. És bár elismerném, hogy a nyolcszáz oldal és a 185 (!) lábjegyzet nem a ripsz-ropsz cselekményhez szokott fogyasztók hű társa, és védhetném is, hogy ez itt bizony stíluselem, akkor is az az igazság, hogy kevés szövegen szórakoztam ilyen jól.


5/12.

N.K. Jemisin: Az ötödik évszak


A fantasy szerintem egy lombik. Olyan körülményeket hozunk létre, amelyek a valóságban nem léteznek – nohát, nincsenek sárkányok, elnézést az illúziórombolásért –, de céllal hozzuk létre őket: pont a valóságról akarunk beszélni. És az a valóság, amiről Az ötödik évszak szól, rohadtul nem mese.

Senki sem választja, milyen fizikai tulajdonságokkal születik. Mégis meghatározhatja az életét: a rendszer elnézi, ha emiatt megverik vagy megölik, az igazságszolgáltatásban nem bízhat, az élete rettegés. A rendszeres „világvége” időszakokat megélő Rezdületlenen így él az, aki a tektonikus rezgéseket érzékelő orogénnek születik – vagy „roggának”, ahogy gyűlölködve nevezik. Bár az erejük nélkül a társadalom összeomlana, mégis testileg-lelkileg kihasználják őket, a szabadságukat elveszik. Miközben pedig ez a kizsákmányolásra épült kontinens szó szerint kettéreped és az eget hamu fedi, Essun arra ér haza, hogy a közös fiukat agyonverte az apja csak azért, mert rájött, micsoda.

Jemisin az egész rendszert átszövő rasszizmusról beszél, és most jobban szükségünk van ilyen lombikok tanulmányozására, átélésére és megértésére, mint bármikor. Jemisin már egy 2015-ös interjúban említi a Black Lives Mattert, mint forrást, valamint az ausztrál őslakos gyerekek elhurcolását 1910 és 1970 közt, amikor százezer gyereket szakítottak el a szüleiktől, hogy „a társadalomba integrálják őket”. És bár orogének nem léteznek, a kontinenst megrepesztő tehetetlen dühük nagyon is ismerős annak, aki átélt már elnyomást azért, amilyennek született – akár bőrszín miatt, akár másért.

De muszáj leszögeznem, hogy attól még, hogy egy fantasy fontos témáról beszél, nem feltétlenül jó fantasy. Nem példabeszédhez vagy metaforához hasonlítom, hanem lombikhoz: olyan zárt rendszerhez, amelynek ömagában működnie kell, modelleznie egy teljes, életképes világot. Az ötödik évszak nemcsak hogy jó fantasy, hanem a zsáner határait feszegeti: a tudományos hozzáállása a geológián alapuló mágiához; a diverz szereplők; a narrációs trükkök és a saját evolúciótól kezdődő világépítés nem háttér, hanem alapvető alkotóelem. Csak közben olyan gyomrost visz be a valóságról, hogy lélegezni is alig bírsz.


6/12.

Jacek Dukaj: Más dalok


Hieronim Berbelek, az egykori sztratégosz egy vesztes csatát követően elveszítette morphéját, és szó szerint összezsugorodott. A világot szinte isteni hatalommal bíró kratisztoszok hajlítják akaratuk szerint. A newtoni vagy darwini természettudományos törvényeket sosem írták le, itt ugyanis nem léteznek: ez az alternatív történelmi tér az arisztotelészi világképre épül, az anyagot pedig a hülemorfizmus őselemei alkotják. Aki figyelt filozófiaórán vagy olvasta a Metafizikát, máris lépéselőnyben van.

Amikor arról beszélek, miért nem mese a fantasy, könnyű onnan megközelíteni, hogy mennyi aktuális társadalmi kérdéssel foglalkozik, vagy mennyi irodalomtudomány számára elemzésre méltó rétege van. A fantasynek azonban van egy sajátos része, amelyet nem máshoz viszonyítva, hanem önmagához mérve lehet értékelni: a világépítés. Ha nagyon rokonítani akarjuk, a mainstream korrajzával lehet párhuzamot vonni, bár míg ott elsősorban kutatómunka áll mögötte, itt teremtés, tudomány és logika. Meg mondjuk filozófia, mint a filozófia szakon diplomázott Dukajnál. Legalábbis a jó világépítésnél: könnyű azt hinni, hogy egy jó fantasy a fantáziától működik. A jó fantasy a saját valóságának valóságosságától működik. Racionális, ha úgy tetszik.

Mert nézhetnénk Dukaj világát onnan, hogy a Holdon kolónia épült, Afrikában expedíciót indítanak a Görbülés feltérképezésére, tele van perpetuum mobilékkel és aerhajókkal, meg demiurgoszokkal és kratisztoszokkal, és mondhatnánk, micsoda fantázia. De a fantázia önmagában olyan, mint egy halom összehányt színes üveg meg gyöngy meg flitter. Ez a regény – és a fantasy világépítése – a mögötte lévő rendszertől válik működőképessé. Vagy még inkább hitelessé. Ugyanis minden elem, ami írói tűzijátéknak tűnik valójában az aritsztotelészi elképzelés továbbgondolásának koordinátarendszerére illik. A járművek meghajtásától kezdve a Föld naprendszerbeli helyzetén át az aurájukat a környezetekre erőszakoló vezetőkön át minden fogaskerékig.

Mert a jó fantasy világépítése mágiának tűnik, de valójában fiktív tudományos rendszer. Az író pedig kratisztosz, aki akár a heliocentrikus világképet is elhajlíthatja, ha meggyőző rendszert alkot.

* * *

Folytatás minden hónapban Facebookon és Instagramon, negyedévente pedig a blogon.