Mit (nem) csináltam 2017-ben?

Kamaszként a barátnőimmel sokat tűnődtünk azon, mikor fakultak ki a szüleink. Hogyan lehetséges, hogy apa, aki fiatalon egyetlen hátizsákkal nekivágott egy vadidegen országnak, hálózsákban aludt a hófoltok között, és hajnalban arra ébredt, hogy egy szarvas egy méterre tőle reggelezik, szóval ez az apa hogyan válhatott olyanná, aki bevásárlószatyrokkal jár haza, időben befizeti a csekkeket, és rászól a gyerekeire, hogy feltétlenül mossanak fogat lefekvés előtt. Mindig zavarba hoztak a szüleim fiatalkori képei – arra gondoltam, bár akkor ismertem volna őket, mennyivel jobban megértettük volna egymást. És ilyeneken töprengtünk a barátnőkkel, hogy vajon mikor lettek a szüleink ennyire hétköznapiak? Mikor vesztették el a régi lelkesedést és kalandvágyat? És persze megfogadtuk, hogy mi soha. Mi majd észrevesszük, ha kezdődik a fenyegető unalmas és megszokott élet, és majd teszünk ellene.

Helló, 2017. Helló, unalmas és megszokott élet. Helló, elszürkülés.

Persze a helyzet nem ilyen kamaszosan drámai – és idővel a pontos csekkbefizetés vonzó tulajdonsággá vált –, de jó ideje éreztem már, hogy kezdek belefásulni a mindennapokba. Nem hittem, hogy az a munka, amire mindig is szenvedélyesen vágytam, a nagy gyerekkori álom, hogy szövegeket szerkeszthessek, könyvek születésénél bábáskodjam, egyre fakóbbnak tűnik majd. Hogy lehet ez is monoton. Hogy csömört kaphatok a szavaktól, és este már sem olvasni, sem írni nincs kedvem, olyan fáradtnak érzem az agyam. Hogy a szabadúszás és az otthoni munka, ami a szabadság csúcsának tűnt, végül fojtogatni kezd, mert nincs olyan, hogy vége a munkaidőnek, nincs olyan, hogy becsukom a gépet, én addig dolgozom, amíg munka van, ha kell, éjfélig. Különben leterít a bűntudat, hogy mit szórakozol, amikor még nincs kész ez a szerkesztés! A saját nyakas kötelességtudatom hajszolt addig, amíg lelkileg, fizikailag és egészségileg is kimerültem. Decemberre pedig be kellett látnom, hogy ez nem működik tovább.

Év közben is éreztem, hogy szükségem van valami kizökkentőre, valami frissességre, ezért tavasszal elmentem egy varrótanfolyamra. Régóta tervezgettem, de nem mertem: mégiscsak én voltam a kétbalkezes lány, akinek technikaórán elnéző mosollyal osztályozták le a csálé és löttyedt plüssvízilovát, és azt dünnyögték, majd belejön. És lőn, képes vagyok megvarrni ruhákat. A gombostűzést és a szabásminta-másolást meditációs gyakorlatként kellene tanítani, annyira kisimít és kikapcsol, hogy végre nem az agyammal és szavakkal dolgozom. Arról nem is beszélve, milyen löketet adott, hogy sikerült valami, amit teljes képtelenségnek hittem.

Talán ez az élmény kellett hozzá, hogy év végére belássam, nagyobb változásokra van szükségem. Tudom, hogy hiányozni fog a szerkesztés, mert rengeteg örömöt is okozott, de tovább kell lépnem. Jövőre újra egyetemre megyek, más szakmában szeretnék dolgozni. A tizennyolc éves, pályaválasztás előtt álló énem azt hitte, majd valami végzetesen végzetes döntést hoz, amikor beadja a felvételijét, aztán a biológus diplomámmal elmentem szerkeszteni. Most itt az ideje újra másfelé nézni. Alig várom, hogy új dolgokat tanuljak, és olyan képességeimet fejlesszem, amiket eddig pihentettem – vagy akár nem is tudtam, hogy léteznek.

És így, végre, amint ez a teher lekerült a vállamról, amint vége lett a bizonytalankodásnak, hogy váltsak-e vagy sem, végre újra tudok az írásra koncentrálni. Az első félév az új regényé. Az Irha és bőr folyton készül, azért lopott órákban idén is hozzáírtam néhány százezer leütést, de most érzem azt, hogy megérett arra, hogy befejezzem. Fölösleges görcsölés és bűntudat nélkül, pusztán azért, hogy végre elmeséljem ezt a történetet.

És hogy mit csináltam még idén? Megjelent két novellám, az egyik Hattyú címmel a Könyves Magazinban, és jelenleg is olvasható online a Könyvesblogon. A másik egy hosszabb fantasy írás, a Hazatérés, amely a Prae Trónok harcával foglalkozó számába készült (karácsony előtt még lehetett találni belőle az újságárusoknál). Szerepeltem vendégként a Vakfolt podcastben, ami hihetetlen élmény volt – az egyik kedvenc játékomról, a Life is Strange-ről beszélgettünk, és legyűrtem a félelmemet, hogy mennyire utálom a saját hangomat. Év végére jutott egy szuper rendezvény is, az egész napos ViTa, ahol délután Berke Szilárddal, Juhász Viktorral és Szabó Dominikkal a fantasy új irányzatairól beszélgettünk – az eseményről készült felvétel visszanézhető itt. Aki pedig szereti a szokásos év végi listákat, ebben a bejegyzésben összeszedtem, milyen maradandó könyvek/filmek/játékok kerültek elém tavaly.

Nem is tudom, mikor vártam új évet ennyire lelkesen. Mikor éreztem azt utoljára, hogy még bármit megtehetek, még szabad váltanom, szabad tennem azért, hogy jobban érezzem magam a jövőben. Nagy munka lesz, de az sosem riasztott vissza, én mindig a kételkedéstől félek, a döntések közti állapottól, az őrjítő ide-oda toporgástól. Ha már tudom, min kell dolgoznom, akkor már bele is vágok.

Helló, 2018. Helló, tervek és lehetőségek. Helló, frissesség.