A
közös blogolás vezérfonala ezúttal a fő téma, amely mindennél jobban
foglalkoztatja az írót, de előre szólok, hogy csalok: nem tudok, és nem is
írhatok fő témáról. Ha esetleg szerencsével és kitartással, évtizedek múlva lesz
annyi írásom, hogy legyen értelme ilyesmiről beszélni, akkor sem szeretnék
öndefinícióként ilyen kijelentéseket tenni; majd az olvasók megmondják, ha
szeretnék.
Helyette
olyasmiről írok ma, ami elsősorban olvasóként és persze némileg szerzőként is
foglalkoztat. A kedvenc íróim életművén végighaladva előbb-utóbb enyhe csömört
kapok. Változó, mikor jön el a pont, amikor az önismétlés miatt
már egy új könyve semmiben sem nyújt többet vagy mást, mint egy polcon porosodó
régi. Kingtől tizenévesen vagy ötven regényt befaltam – és ennyi után már bátran
megmondom, mik a fő témái, mint a kisvárosi viszonyrendszer; a mély emberi félelmek; az író lét; az erős női és gyerekkarakterek, stb; de ehhez kell egy életműnyi szöveg. Murakamit
szintén szeretem, az ő műveire is könnyű felírni a rá jellemző összetevőkből
álló receptet. De mitől függ, hogy egy írót már a második-harmadik könyve után
félreteszek, mert zavar a folyamatos önkopírozás, mást pedig szeretni tudok
akkor is, ha ilyen diagramokkal lehet illusztrálni a munkásságát. Avagy hol
húzódik a határ fő téma és önismétlés között.
Természetes, hogy bizonyos témák annyira meghatározzák az írót, hogy újra és újra előveszi őket. A friss kismama szívesen áradozik a gyermekéről, de a barátai a „Micike fogzik, és tárgyakat rágcsál” c. fotósorozat ötszázadik darabjánál telítődnek, akármennyire is szeretik őket egyébként. Az író is hajlamos erre, csak mondja és mondja újra és újra ugyanazt, és nem veszi észre, hogy az olvasó már ásítozik. Az önismétlések gyakran tudattalanok, valami annyira becsípődik, hogy a szerző vagy nem tud szabadulni tőle, vagy önkéntelenül is ehhez a megoldáshoz nyúl, hisz egyszer (kétszer-háromszor-sokszor) már működött.
A
kisebb ismétlődések inkább csak ártalmatlan becsípődések – mint Murakami fül-
vagy macskamániája –, és okosan használva nem idegesítő elemek, hanem kézjegyek,
amelyek hozzájárulnak, hogy szeressük az adott írót. Murakami macskák nélkül
nem lenne Murakami. Apróságokat magamon is észreveszek, van egy szólistám,
amire néha rákeresek, és ritkítom a túlhasználást – higany, érzitek a szó mágikus vonzását? én túlzottan is –, de amit
már felismerek, azt könnyű kordában tartani (amit nem, azzal még bizonyára tele
a szöveg:)). Fülmánia helyett pedig határozott vonzalmat érzek a fogak
kiveréséhez, gyűjtéséhez, a szép vagy csúnya fogsorok ecseteléséhez, de
igyekszem legyűrni. (És hopp, egy bekezdéssel feljebb Micike fogzott.)
A
nagyobb ismétlések – és ez az, ami igazán zavaró tud lenni – a panelhasználat.
Egy történetsablon, amelyben csak a szereplők nevét cseréli ki a szerző, de a
fordulatok változatlanok; egy tipikus karakter, például a szürke egér,
csetlő-botló fiatal lány, akitől az istennek sem tud szabadulni, pedig
tucatszor megírta már. Biztonsági játék a rég beváltat használni ahelyett, hogy
új eszközökkel kísérleteznénk, és ezért tudom maximálisan tisztelni azokat az
írókat, akiknek minden könyvén érezni, hogy új utakat próbálgatnak. (Ennek
koronázatlan királya pl. Dan Simmons vagy David Mitchell, akik egy regényen
belül is hat stílusban és hat zsánerben képesek írni. Fantasztikus!)
Ezekkel
az ismétlésekkel szemben a fő téma jóval mélyebben gyökerezik. Az írót
meghatározó fontos érzelmek és tapasztalatok, traumák, érzékenység bizonyos
szociális problémákra sokszor és sokféleképpen beleszőhető az írásokba anélkül, hogy zavaró lenne. Néha mellékszereplőkben, néha egy-egy gondolat
erejéig, máskor pedig központi, felvállalt magként. Ezek annyira erős és
mélyről fakadó dolgok, hogy erőszakkal sem lehet visszatartani őket; nem
kilazult szögek, hogy visszakalapáljuk őket a falba. A fő téma az író
személyiségében rejlik, elválaszthatatlan tőle – ha pedig nincs elég fejlett és
tudatosan használt eszköztára, hogy meséljen róla, akkor önismétlésbe fullad.
Az önismétlés írói gyengeség, a fő téma viszont az író maga.
Persze
az íróban motoszkáló téma idővel változhat, ahogy a személyiség is alakul, és
ez szokott a legjobb érvem lenni amellett, amikor valaki azzal jön: „olyan
fiatal vagy, majd írsz, ha idősebb leszel”. Igen, ha idősebb leszek,
remélhetőleg fejlődöm, több élettapasztalatom lesz, és ez segít majd az írásban
is. De azokat a történeteket, amik huszonévesen foglalkoztatnak, nem mesélhetem
el harminc-, negyven- vagy ötvenéves koromban, csak most. Harminc-, negyven- és ötvenévesen
más témák piszkálnak majd, vagy esetleg hasonló témák, de egészen más oldalról.
Mert az lenne a baj, ha évtizedek múlva is pont ugyanerről és pont ugyanígy szeretnék
mesélni.
A többiek bejegyzései:
Bartos Zsuzsa
Buglyó Gergely
Gaura Ágnes
Kemese Fanni
Kleinheincz Csilla
On Sai
Puska Veronika
Bartos Zsuzsa
Buglyó Gergely
Gaura Ágnes
Kemese Fanni
Kleinheincz Csilla
On Sai
Puska Veronika
Velem gyakran megesett, hogy egy író esetében már biztosra vettem a stílust, minőséget, témát, aztán nagyot csalódtam. Így volt például J.K Rowling potter-kötetei után az átmeneti üresedés, ahol semmit sem találtam abból a humorból, amiről azt hittem, bárhol felismerném. Vagy Dan Simmons Hyperion cantosának harmadik kötete, szintén óriási csalódás számomra. Dan Brown esetén viszont az első könyve még csupa meglepetés, a negyediknél viszont már mindenki ki tudja a végét az első húsz oldal után, annyira egy kaptafára megy :)
VálaszTörlésIgen, nagyon nehéz lehet a határon egyensúlyozni, hogy megtartsa azt, amiért szeretik az olvasók, de közben új oldalát is megmutassa. Rowlingra óriási nyomás nehezedhetett Potter után: ha nagyon hasonlót ír, akkor rásütik, hogy csak varázslóiskolás regényeket tud; ha nagyon mást, akkor hiányzik a megszokott hang. Az Átmeneti üresedést nem olvastam, de az új krimijei érdekelnek (és nem csodálkozom, hogy álnevet választott, hogy ezzel is azt hangsúlyozza, ez valami más).
TörlésAz Endymiontól félek, többen mondták, hogy csalódtak benne. Viszont a Káli dala nekem nagyon tetszett Simmonstól, pedig teljesen más, mint a Hyperion.
Szerintem akárhányszor kipróbál az író valami mást, számolnia kell a kockázattal, hogy egy-egy olvasóját elveszíti, de muszáj megpróbálnia, ha nem akar valamibe beleragadni. Ettől függetlenül néha én is csalódom, amikor nem azt kapom, amit vártam - máskor viszont pont azért tetszik, mert meg tudott lepni.:)
Hogy tudna megfelelni Rowling annak is hogy ne legyen ugyanolyan és annak is, hogy más legyen (vállalva a másságot)? Az író írjon, adja ki magából a "cuccot", legfeljebb néha figyelje mi uncsi és mi nem az! Írók csak bátran! Te is Anita! Vajon ugyanaz fog megbélyegezni ismétlésért, mint aki azért, hogy elhagyod a szokásos hangnemet? Mert ha igen, akkor pont vele nem kell törődni, hiszen csak kötekedni akar; ellenkező esetben pedig élvezd, hogy egyik olvasótáborod után a régi még emlékszik rád, ezzel egy időben pedig vannak újak :)
TörlésKöszönöm szépen.:) És igen, teljesen igazad van.:) Az írók néha túlparázzák ezt a megfeleléskényszert – én meg pláne, ha valamit túl lehet idegeskedni, azt garantáltan megteszem –, de végül a történetnek úgysem lehet parancsolni, és azt kell elmesélni, ami belülről a legjobban feszít. Másként nem is lenne hiteles (és a hitelesség szerintem a legfontosabb). Szóval azt hiszem, az író felelőssége nem abban rejlik, hogy minden egyes embernek megfeleljen, mert az képtelenség, hanem abban, hogy a tőle telhető legtöbbet próbálja meg kihozni az írásából. Aztán persze izgul, hogyan fogadják az olvasók, de bízik benne, hogy lesz olyan, akit pont az érdekel, mint amit ő el szeretett volna mesélni.:)
Törlés