2015. április 11., szombat

Sorok mögött: Írói becsípődések és a fő téma

A közös blogolás vezérfonala ezúttal a fő téma, amely mindennél jobban foglalkoztatja az írót, de előre szólok, hogy csalok: nem tudok, és nem is írhatok fő témáról. Ha esetleg szerencsével és kitartással, évtizedek múlva lesz annyi írásom, hogy legyen értelme ilyesmiről beszélni, akkor sem szeretnék öndefinícióként ilyen kijelentéseket tenni; majd az olvasók megmondják, ha szeretnék.

Helyette olyasmiről írok ma, ami elsősorban olvasóként és persze némileg szerzőként is foglalkoztat. A kedvenc íróim életművén végighaladva előbb-utóbb enyhe csömört kapok. Változó, mikor jön el a pont, amikor az önismétlés miatt már egy új könyve semmiben sem nyújt többet vagy mást, mint egy polcon porosodó régi. Kingtől tizenévesen vagy ötven regényt befaltam – és ennyi után már bátran megmondom, mik a fő témái, mint a kisvárosi viszonyrendszer; a mély emberi félelmek; az író lét; az erős női és gyerekkarakterek, stb; de ehhez kell egy életműnyi szöveg. Murakamit szintén szeretem, az ő műveire is könnyű felírni a rá jellemző összetevőkből álló receptet. De mitől függ, hogy egy írót már a második-harmadik könyve után félreteszek, mert zavar a folyamatos önkopírozás, mást pedig szeretni tudok akkor is, ha ilyen diagramokkal lehet illusztrálni a munkásságát. Avagy hol húzódik a határ fő téma és önismétlés között.

Természetes, hogy bizonyos témák annyira meghatározzák az írót, hogy újra és újra előveszi őket. A friss kismama szívesen áradozik a gyermekéről, de a barátai a „Micike fogzik, és tárgyakat rágcsál” c. fotósorozat ötszázadik darabjánál telítődnek, akármennyire is szeretik őket egyébként. Az író is hajlamos erre, csak mondja és mondja újra és újra ugyanazt, és nem veszi észre, hogy az olvasó már ásítozik. Az önismétlések gyakran tudattalanok, valami annyira becsípődik, hogy a szerző vagy nem tud szabadulni tőle, vagy önkéntelenül is ehhez a megoldáshoz nyúl, hisz egyszer (kétszer-háromszor-sokszor) már működött.

A kisebb ismétlődések inkább csak ártalmatlan becsípődések – mint Murakami fül- vagy macskamániája –, és okosan használva nem idegesítő elemek, hanem kézjegyek, amelyek hozzájárulnak, hogy szeressük az adott írót. Murakami macskák nélkül nem lenne Murakami. Apróságokat magamon is észreveszek, van egy szólistám, amire néha rákeresek, és ritkítom a túlhasználást – higany, érzitek a szó mágikus vonzását? én túlzottan is –, de amit már felismerek, azt könnyű kordában tartani (amit nem, azzal még bizonyára tele a szöveg:)). Fülmánia helyett pedig határozott vonzalmat érzek a fogak kiveréséhez, gyűjtéséhez, a szép vagy csúnya fogsorok ecseteléséhez, de igyekszem legyűrni. (És hopp, egy bekezdéssel feljebb Micike fogzott.)

A nagyobb ismétlések – és ez az, ami igazán zavaró tud lenni – a panelhasználat. Egy történetsablon, amelyben csak a szereplők nevét cseréli ki a szerző, de a fordulatok változatlanok; egy tipikus karakter, például a szürke egér, csetlő-botló fiatal lány, akitől az istennek sem tud szabadulni, pedig tucatszor megírta már. Biztonsági játék a rég beváltat használni ahelyett, hogy új eszközökkel kísérleteznénk, és ezért tudom maximálisan tisztelni azokat az írókat, akiknek minden könyvén érezni, hogy új utakat próbálgatnak. (Ennek koronázatlan királya pl. Dan Simmons vagy David Mitchell, akik egy regényen belül is hat stílusban és hat zsánerben képesek írni. Fantasztikus!)

Ezekkel az ismétlésekkel szemben a fő téma jóval mélyebben gyökerezik. Az írót meghatározó fontos érzelmek és tapasztalatok, traumák, érzékenység bizonyos szociális problémákra sokszor és sokféleképpen beleszőhető az írásokba anélkül, hogy zavaró lenne. Néha mellékszereplőkben, néha egy-egy gondolat erejéig, máskor pedig központi, felvállalt magként. Ezek annyira erős és mélyről fakadó dolgok, hogy erőszakkal sem lehet visszatartani őket; nem kilazult szögek, hogy visszakalapáljuk őket a falba. A fő téma az író személyiségében rejlik, elválaszthatatlan tőle – ha pedig nincs elég fejlett és tudatosan használt eszköztára, hogy meséljen róla, akkor önismétlésbe fullad. Az önismétlés írói gyengeség, a fő téma viszont az író maga.

Persze az íróban motoszkáló téma idővel változhat, ahogy a személyiség is alakul, és ez szokott a legjobb érvem lenni amellett, amikor valaki azzal jön: „olyan fiatal vagy, majd írsz, ha idősebb leszel”. Igen, ha idősebb leszek, remélhetőleg fejlődöm, több élettapasztalatom lesz, és ez segít majd az írásban is. De azokat a történeteket, amik huszonévesen foglalkoztatnak, nem mesélhetem el harminc-, negyven- vagy ötvenéves koromban, csak most. Harminc-, negyven- és ötvenévesen más témák piszkálnak majd, vagy esetleg hasonló témák, de egészen más oldalról. Mert az lenne a baj, ha évtizedek múlva is pont ugyanerről és pont ugyanígy szeretnék mesélni.

A diagram innen származik.

4 megjegyzés:

  1. Velem gyakran megesett, hogy egy író esetében már biztosra vettem a stílust, minőséget, témát, aztán nagyot csalódtam. Így volt például J.K Rowling potter-kötetei után az átmeneti üresedés, ahol semmit sem találtam abból a humorból, amiről azt hittem, bárhol felismerném. Vagy Dan Simmons Hyperion cantosának harmadik kötete, szintén óriási csalódás számomra. Dan Brown esetén viszont az első könyve még csupa meglepetés, a negyediknél viszont már mindenki ki tudja a végét az első húsz oldal után, annyira egy kaptafára megy :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, nagyon nehéz lehet a határon egyensúlyozni, hogy megtartsa azt, amiért szeretik az olvasók, de közben új oldalát is megmutassa. Rowlingra óriási nyomás nehezedhetett Potter után: ha nagyon hasonlót ír, akkor rásütik, hogy csak varázslóiskolás regényeket tud; ha nagyon mást, akkor hiányzik a megszokott hang. Az Átmeneti üresedést nem olvastam, de az új krimijei érdekelnek (és nem csodálkozom, hogy álnevet választott, hogy ezzel is azt hangsúlyozza, ez valami más).
      Az Endymiontól félek, többen mondták, hogy csalódtak benne. Viszont a Káli dala nekem nagyon tetszett Simmonstól, pedig teljesen más, mint a Hyperion.
      Szerintem akárhányszor kipróbál az író valami mást, számolnia kell a kockázattal, hogy egy-egy olvasóját elveszíti, de muszáj megpróbálnia, ha nem akar valamibe beleragadni. Ettől függetlenül néha én is csalódom, amikor nem azt kapom, amit vártam - máskor viszont pont azért tetszik, mert meg tudott lepni.:)

      Törlés
    2. Hogy tudna megfelelni Rowling annak is hogy ne legyen ugyanolyan és annak is, hogy más legyen (vállalva a másságot)? Az író írjon, adja ki magából a "cuccot", legfeljebb néha figyelje mi uncsi és mi nem az! Írók csak bátran! Te is Anita! Vajon ugyanaz fog megbélyegezni ismétlésért, mint aki azért, hogy elhagyod a szokásos hangnemet? Mert ha igen, akkor pont vele nem kell törődni, hiszen csak kötekedni akar; ellenkező esetben pedig élvezd, hogy egyik olvasótáborod után a régi még emlékszik rád, ezzel egy időben pedig vannak újak :)

      Törlés
    3. Köszönöm szépen.:) És igen, teljesen igazad van.:) Az írók néha túlparázzák ezt a megfeleléskényszert – én meg pláne, ha valamit túl lehet idegeskedni, azt garantáltan megteszem –, de végül a történetnek úgysem lehet parancsolni, és azt kell elmesélni, ami belülről a legjobban feszít. Másként nem is lenne hiteles (és a hitelesség szerintem a legfontosabb). Szóval azt hiszem, az író felelőssége nem abban rejlik, hogy minden egyes embernek megfeleljen, mert az képtelenség, hanem abban, hogy a tőle telhető legtöbbet próbálja meg kihozni az írásából. Aztán persze izgul, hogyan fogadják az olvasók, de bízik benne, hogy lesz olyan, akit pont az érdekel, mint amit ő el szeretett volna mesélni.:)

      Törlés